Part 1

SZEGEDI PARASZTOK ÉS EGYÉB URAK

Szeged, 1893. nyomatott Bába Sándor könyvnyomdájában.

SZEGEDI PARASZTOK

ÉS

EGYÉB URAK

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

SZEGED 1893

BÁBA SÁNDOR

Tartalom.

PARASZTOK.

Megöltek egy legényt 3 Förgeteg János, mint közerő 21 Subavásár 31 Bicskavásárlás 45 Alku 59 Förgeteg a kompaktornál 75 Terefere a csárdában 85 Az okok 95 Délebéd 107 Tanyák a hó alatt 115

KATONÁK.

A vacsorakérdés 125 Infanterist Csupak 139 Temetés 149 Egy vidám katonáról 159 Omar 175 Sejdítés 201 Káplár Papp 211 Harangszó 221 Ruszand 229

EGYÉB URAK.

Ködben 237 Történet a Gomb familiáról 267 Az erdősi állomásról 285 Macskatörténet 321 Egy adag morfium 333

Megöltek egy legényt.

Bélteki Mihály juhászszámadó este az üveglámpásba tett faggyúgyertya fényénél megvizsgálja az akolban a birkákat s úgy találja, hogy meg van valahány. No hála Istennek. Kimegy a ház elé és mérgesen sandít át a major tulsó felére, ahol a lovas-csősz lakása előtt nagy sürgés-forgás van, mivelhogy Czirok István lovas-csősz sertést vágott ma s meginvitálta tehetős ember létére az egész majort, kivéve a juhászokat. Mert tudnivaló, hogy csőszféle néppel juhászfajta ember soha sincsen sem testi, sem lelki barátságban, mert hiszen az lehetetlenség volna.

A dolog úgy áll, hogy Bélteki Mihály éppen nem vágyódik arra a darab húsra, pohár italra, amivel Czirok Jánosnál fölkínálják a vendéget, mert hiszen van neki magának is. Hanem csak hagy az valami keserűséget az ember szívében, hogy mikor mindenki mulat, akkor ő éppen birkákat olvasson az akolban és kenesse az anyabürgék fájós lábára a kenőcsöt a bojtárokkal.

Ködös alkony terigeti le a köpönyegét a pusztára s Mihály időjövendölési czélzatból kiballag a major elé, hogy az ég alján uszó ólmos föllegekből talán ki lehetne olvasni valamit a jövendő idők miként való járására nézve. Nagy csizmái mérgesen koppannak a fagyos rögökön, amint lassan halad és Czirokék irányába érve, lehajtott fejjel a földet szemléli, hogy még csak oda se nézzen.

A határ ködbe borul, az útszéli fiatal ákáczok száraz galyait támadó esti szél veregeti össze. Lassan belefordul egészen a sötétségbe a homály, hullani kezd a dara s a végtelen hómező emberhangtalanságába csak távol tanyák kutyaugatása vegyül. Olyan fekete minden, meg lehetne esküdni rá, hogy ott a világ vége, ahol a major áll, azon túl már nincsen semmi.

Azaz hogy mégis… mert nemcsak, hogy néha elszáradt katángot kerget végig a havak tetején az alszél, hanem hogy valami apróka kicsi fénybogár támad bele a sötét éjszakába. Messze van az nagyon. Csekély fénye az egyetlen pont, amin a kietlenben megnyughat a szem. Néha el-eltünik egy pillanatra, majd meg újra világol. Bélteki Mihály arra felé fordúl és nézi.

– Ugyan, ugyan – mondja tünődve.

És nézi csak újra, hogy nem-e a szeme káprázik. Azonban nem. A fénybogár ott fekszik állandóan egy helyben, harántos irányban a jegenye-erdő sudarai alatt.

– Ugyan ki lehet… ilyen időben.

Nehogy azonban Bélteki Mihály tiszta észjárására nézve kétség merüljön föl, el kell mondani, hogy abban az irányban van a Síró-csárda, amerre ez a vigályos, tünedező fény reszket a pusztai sötétben. És hogy miután fény van ott, bizonyos, hogy fent vannak a csárdában. Öreg Gáli János, a korcsmáltató, egy vén sánta ember, aki napáldozat előtt fekszik. (Ámbátor lehet, hogy éjszaka még fölkel és szétnéz a határban, mert a régi világból való ember még ő és több ns. vármegyék börtöneiben senyvede egykoron.) Ha tehát lámpa ég a csárdában, ott okvetlen vendég van. Azt mutatja a hol eltünő, hol kigyúló fény is: el van gémberedve a hidegtől és járkál a korcsmaszobában, el-eltakarva a testével az ablakot olykor.

Bélteki Mihálylyal incselkedni kezd a kíváncsiság és nagyhamar egyesül azzal a méreggel, hogy Czirokéknál mulatnak. No nézze meg az ember, hát ő egymagában üljön otthon? Deres bajuszán csavargatva indul meg befelé s hmget, gondolkozik az úton. Azután sebes lépésekkel újra csak a juhistálló felé tart, benyitja az ajtaját és hangosan, feltartott fejjel kiált egyet, hogy a szó elmehessen a birkák fölött a hodáj felvégébe, ahol három bojtár kergeti a falra hosszában felragasztott faggyúgyertya fénye mellett a durákot, a négy juhász-csacsi meg a hátuk mögött nézi s benyujtják néha a fejüket a kártyások közé, mintha ők is értenének a játékhoz.

– Bujtárok, heee…

Kisguczi Illés siheder legény, aki a legfiatalabb köztük s még nem hivatalosan elismert bojtár, hanem, mint a pusztai rangmegkülönböztetés mondja: »csak úgy a juh mellett koncsorog«, állása legkisebbségének a tudatában, felel a hívó szóra:

– No?

Bélteki Mihály visszakiált:

– Gyertek no…

– Melyik?

– Valahány.

A négy legény összenéz, hogy mit akar ugyan ennyijükkel a számadó. Talán hogy kiverjék Czirokékat a házból. Egyszerre kiált vissza mind:

– Hova?

– Hova? – felelé vissza Bélteki – olyformán, mintha nem is lehetne máshova menni az egész világon, mint ahova most éppen ő akar. – Hát a csárdába.

No, ehol van ni. Hát mért nem mondta hamarább. A négy legény egyszerre elveti a kártyát s a nyakukba kerítik a subát, amiken eddig ültek. Mert olyan a jó suba, hogy az mindenféle házi-bútor gyanánt használatos: hol bunda, hol szék, hol ágy: ha kifordítják, húst lehet szárítani meg ebédelni a bőrén, hol meg – – de hát minek mondjam én ezt, mikor úgy is tudják. Bélteki Mihály uram is ugyanezt cselekszi, bekapcsolván a nyakon a bőrgombokat, de meg fel is hajtja hátul a fekete bárányból való kaczagányt, ami szinte ajánlatos mindenkinek, ha a nyakát akarja óvni a belehulló darától. A bojtárok nagy hamar kihajtják az aklok elébe a csacsikat s felkapaszkodnak. Bélteki is bekiált a sötéten maradt bürgeházba:

– Gyere no csacsi.

Mert nem igaz ám az, hogy a szamár szamár, hanem ellenkezőleg igen okos teremtés s igazság szerint zokon se veheti az ember, ha a nevén nevezik. Ime Bélteki Mihály nagy fekete csacsija oly képpen jelenik meg a hívó szóra, mintha beszélni tudna és értené a szavak jelentőségét. Pedig nem tud beszélni, mert különben tiltakozna, hogy ilyen éjszakai utakkal sarczolja a gazda.

Ahogy a szamár megjön s oda áll a számadó mellé, Mihály is felkapaszkodik s löttyen rajta néhányat, előbb hátra, azután előre hasmánt billegvén, mivel hogy a subabeli suly, ha okosan el nem osztatik, megszokta rántogatni az embert.

– Gyerünk no.

A sötétben lassu ügetésbe kezd az öt juhász s a major szélén fültövön ütvén Mihály a saját csacsiját, megadja az egész csapatnak a helyes direkcziót a követendő út irányára nézve. Az ötök belekoczognak a sötétbe s csak alig látszik, merre járnak a pusztán. Az ég elborult egészen, semmi más fény nincs, csak kevéske hóvilág, azonban a csacsik tudják a járást jól, amivel valószinűleg azt árulom most el, hogy nem először teszik meg ezt az utat.

Hát bizony nem először. Hamar odaérnek, pedig éppen a föld peremének a legaljába esik a csárda, ha a major szélétől nézik. Ahogy elibe koczognak, a csárdabeli kutyák dühödt marakodást kezdenek a juhászpulikkal, amelyek bebújnak a csacsi négylába közé s onnan vakkantanak ki mérgesen.

Egy-két kampós botot közibük vágván, a csárdabeli ebállatok visszavonulnak oda, ahonnan jöttek. Az ötök egymás mellé állítják a szamarakat, beterítik néhány subával s a pulik is kívül maradnak őrízet gyanánt. Azzal aztán Bélteki Mihály uram benyitja az ajtót és nyitva hagyja, hogy a többi is bekeczmeleghessen. Ahogy ez megtörtént, beljebb lép egész az ivó közepéig, ott a kezével előbbre igazítja egy kicsit a báránybőr sapkát, majd meg visszatolja. Annyi ez, mint a köszönés, mert nem lehet azt kívánni, hogy télen több erő fejtessék ki ilyenkor, mint amekkorát egy közönséges nyári kalapbillentés megkíván.

– …ten – mondja Bélteki Mihály.

– …ten – feleli Öreg Gáli János a kuczkóból, néhány hitvány gyufaszálat kotorászván elő a zsebből, pipára gyujthatás okáért.

– …ten – mondja most már a négy legény is, amire visszaválaszol Öreg Gáli János.

– …ten…

Ez különben annyit jelent a közönséges magyar beszédben, hogy »adjon Isten«, azonban annak csak az utolsó szótagát szokás kimondani, annyira magától értetődik és mindenki kitalálhatja, hogy mi az eleje.

A korcsmában egyébként csak ketten vannak, akik hogy eddig is ott voltak: Gáli János meg Duhaj Kis Miklós, aki polgári állására nézve csikós a szomszéd uraságnál. A juhászok tekintete el is borul egy kicsit, ahogy meglátják. Csikósember, juhászember között nagy a folytonossághiány, mert a lovas lenézi a szamarast, a juhász meg szebbnek tartja a maga mesterségét, már csak azon érthető okból is, hogy a bürgének nincsen passzusa.

Duhaj Kis Miklós előtt áll az asztalon egy zöld kancsó, abban bor van bizonyosan. Miklós maga leteszi éppen a fejéből a sipkát, ami nyilvánvaló jele annak, hogy enni akar. Elő is keríti az ételt és bicskahegyre szedvén külön-külön minden szalonnadarabot, nagy nyugalommal tarisznyázik.

Emezek meg kikeresik a legszélső asztalt s bemennek sorjában a fal mellé a padra, amely intézkedésnek meg van az a haszna, hogy hátulról nem vághatnak az ember fejéhez semmit.

Hanem hiszen nem is. Elég biztosságban vannak ma: öt ellen nem kezd egy.

– Esik a dara – mondja Bélteki.

– Ühüm – feleli Öreg Gáli János, tollakat huzgálván a pipaszáron keresztül. – Mennyi?

– A dara?

– Dehogy. Ital.

– Vagy hogy ital? – szól kedvtelve Mihály. – Hát hozzon kend ötször.

Öreg Gáli János most már egészen rendbe szedvén a pipakészséget, rágyujt és kimegy a csárdából, kisvártatva visszajön és hoz öt mázos kancsót. Azokat lerakja egyenkint, minden ember elébe a maga porczióját. Azzal se szól, se beszél, hanem beleül a kuczkó mélyébe s csak a pipafüst, ami előszivárog olykor onnan, mutatja, hogy nem halt még meg Gáli János uram egészen.

Azonban a többiek se beszélnek. Duhaj Kis Miklós eszik, hát az nem beszélhet, a juhászok meg isznak, hát azok se beszélhetnek. Ürül a kancsó, Gáli többször előjön a kuczkóból és hozván a kifogyottba, megint csak visszamegy. A csikós befejezi az evést, neki is bor kell. Nem szól senkisem, mert minek, ha anélkül is meglehet az ember. Csak zörögnek az üres edénynyel az asztalon, ha kell valami.

Az arczok kipirosodnak és megindul a juhászok között suttogva a beszéd is. Bélteki feláll és keresgélve járkál a csárdában.

– Hol a duda? – mondja.

Gáli János úgy hevertéből integet a sarokba.

– Ahol van ni – felel. – Hanem el van hagyatva nagyon.

Hát bizony el van hagyatva. Ritkán kerül kézbe, mióta megdrágult a bor, a pókok laknak most a kecskéből való muzsikán.

Azonban hát majd megigazgatják. Bélteki fölkapja és műértő mozdulatokkal rángatja rendbe a dudát. Azután fölfújja és próbát tesz vele, hogy szól-e? Hát egészen rendes szólása van neki.

– Nini – mondja derülten Mihály.

S hirtelen a hóna alá kapja a bőrt, az ujjait ráteszi a síplyukakra. Szól a duda mindgyárt. De éppen amint nyekeregtetni kezdené a juhászost, erős, mély hang csendül meg a másik asztal felől. Duhaj Kis Miklós fogott énekbe és danolja magának a régi lovas magyar ember hallgató nótáját.

Ólmos eső esik, kis pej lovam ázik, Gyenge kezem feje kantárszárán fázik…

Eddig tart csak, mert a másik pillanatban rettenetes csörgés támad. Bab Illés bojtár odavágta a kancsóját a csikóshoz, amiért hogy dalolni mert. A kancsó eltalálja a csikósét s a két edény rokoni szeretettel érintkezvén, cserepekre szakad. A csikós arcza elsötétül. Gáli János előmászik, hoz két új kancsót s visszamászik megint.

No most már nyekereghet a duda. Nyekereg is. Kisguczi az első, aki kirugja maga alól a lóczát s a középre áll, járja a hátravágóst, azután meg, hogy Bab Illés is melléugrik, ketten a csárdást. Mihály nekidagadt képpel fújja. Egyszer csak azt mondja a duda:

– Ssutty…

És eláll abban a pillanatban a szava. Ijedten néznek rá mindenek. Mi lelte?

Kitudódik hamar. Duhaj Kis Miklós belehajította a bicskáját, a duda szétrepedt és hát most már igazán el van hagyatva egészen. A juhászok arczára kiül a harag szederjes színe. Bab Illés odakap a sarokba támasztott kampós botokhoz.

– Vágjam? – kérdi rekedten.

Bélteki Mihály még nem bir szóhoz jutni a dühtől. Előbb csak int neki s azután szól tompa hangon.

– Vágd.

Vágja. Ahogy a bot két kézre fogatván, felsuhan a levegőbe, leüti a lámpát. Sötét lesz hirtelen. Azután egy nagy puffanás.

– Jaj… – sóhajtja Duhaj Kis Miklós.

Még egy puffanás, még egy jajszó, azután ünnepélyes csönd a fekete sötétben. Csak Öreg Gáli János uram pipája világlik a kuczkóban, aki is beleütvén a parazsába egy szál masinát, gyertyát gyujt. A csárda-padlón el van nyúlva a csikós a maga vérében, Gáli odamegy hozzá, mozgatja: nem mozog…

– Möghótt – mondja.

Idő multán felel rá Bélteki.

– Mög…

A tetem fölött egymásra néznek az emberek. Bab Illés leteszi a botot s felfogja a halott két karját. A másik a lábait emeli, Gáli kinyitja az ajtót s viszik kifelé. Bélteki elől megy. Erős hóhullás van odakint, a pihék kavarognak és megalszanak a vérben.

Rávetik a testet a nagy fekete csacsi hátára, Bab Illés vezeti, a többi megy utána.

Bélteki lehajtott fejjel ballag s a hókupaczokat gondolkozva rugdossa szét a csizmája orrával.

– Csak be egészen – szól.

Beviszik a jegenye-erdőbe. A száraz ágakon megröppen a madár és dara hull a fekete alakok fejére. Bent a csalitok legmélyén magas hófuvatag van egy darabban, a mellett megáll a menet. Lukat vágnak bele faággal s az üregbe belökik a halottat. Azután havat hánynak elébe s hogy ez a munka is kész, szótalan fordul vissza a csapat. Frissen eső hó födi be a nyomukat: Duhaj Kis Miklós holtteste majd csak a tavaszszal kerül elő, ha megolvad felette a fehér halom.

Lassan mennek, egymás nyomába lépve a hóförgetegben. Bab Illés, a hogy legelől megy a szamárral, beszélni kezd s néhány szavát az utolsóig kapkodja el a szél.

– A fejét érte az egyik, a másik… a másik a nyakát, hogy szinte visszapattant…

Bélteki durván mordul bele.

– Ne lármázz.

Illés elhallgat s csendben érnek a csárdáig, fölülnek a csacsikra a bojtárok. Bélteki meg bemegy Gáli Jánoshoz eligazítani a számlát. Azután kijön s fölmegy a csacsira, előbb ledörzsölvén a vért a nyakáról néhány összemarék hóval.

– Gyerünk – mondja rekedten s köhög utána.

Megindulnak, de alig tesz néhány lépést Bélteki alatt a szamár, a számadó nagyot kiált.

– Nini hé. Megálljunk csak.

S visszafordítván a csacsit, a csárdaajtóig megy el rajta. Ott bezörög a bottal.

– János… Gáli János…

Gáli kinyitja az ajtót.

– Mi kell – kérdezi kurtán

Bélteki Mihály a havat turkálja a botvéggel.

– Ugy-e János, nézd csak… izé… – szól némi zavarodottsággal, – hát _az_ mit ivott? Kifizetném…

Gáli feltolja a fején a sipkát s néhányszor végig símítja homlokát a kezefejével.

– _Az?_ – felel közömbösen – hogy is csak. Négy hatos, meg két hatos… meg megint két hatos: kilencz hatos.

Mihály ahogy a csacsin ül, hátraveti a subája egyik szárnyát, hogy jobban belemehessen a zsebbe a kezével. Bőrzacskót húz elő és ezüstpénzt önt ki a tenyerébe. Azután a gyenge világnál, ami a nyitott ajtón kiszűrődik, szedeget belőle a másik kezébe.

– Ehol e – nyujtja át aztán Gálinak.

Nehány darab lehullt s pengve ugrál a küszöbfán. Szegény Duhaj Kis Miklós temetésénél ez a _harangszó_.

Förgeteg János, mint közerő.

Halbőr Förgeteg János reggel aludt a domaszéki kapitányság területén. Mert tudnivaló, hogy Jánosnak ott van a tanyája. A tanyában van egy ágy, leterítve szépen subával, a fejtől van egy fanyereg, amelyet beborított a szűrrel. Ez így egészen jó párnaféle alkalmatosság és Förgeteg János meg van vele elégedve.

Azonban a fanyeregnek meg van az a rossz tulajdonsága is, hogy néha lecsúszik róla a szűr. Történt ma, hogy éppen beállott ez az eset. Förgeteg odaütötte a fejét a fához és fölébredt.

Odakint virradt. A tanyák között szellő futott végig és mozgatta a faágakat. Förgeteg heverészett az ágyban. Az ablak éppen a feje irányába szolgált és a gazda pislogó szemekkel, álmosan nézett ki rajta. A tájék annak, aki mindíg látja, meglehetősen unalmas. János gazda azt is tudja, hogy az útszélen melyik fát mikor ültették és hány búzaszemet szórtak el a gyökereire, hogy jobban megfogamzzon.

Ennélfogva János gazda nem valami nagy érdekkel nézelődik kifelé. Nincsen semmi változatosság. Mindössze egy ló jön errefelé a rügyező fák alatt. A lovas még nem látszik az ágaktól s Förgeteg lassú gondolkozásba merül, hogy ugyan ki lehet. De pár pillanat mulva rövid, csillogó fényt lát a ló hasa mellett. János észhez kap. Pusztázó jár erre. Rossz jel.

Förgeteg Halbőr János hirtelen befordul és elkezd nagy erélylyel aludni. Hortyog. Időközben a pusztázó odaér a ház elébe. A kutyák mérgesen fogadják, elharapott vakkantásokkal jelezve azt a nagy folytonossághiányt, ami egy pusztázó és egy önérzetes eb közt elterül.

A lovaslegény odaléptetett az ablakhoz és bezörget a kardtokkal.

– János!

János jól hallja a hívást, sőt a hangjáról meg is ismeri Kószó pusztázót, aki igazság szerint komája is. Hanem a hivatalos állapot megszünteti a komaságot. János nem tartja arra méltónak Kószót, hogy feleljen neki.

A pusztázó még egyszer megveri az ablakot.

– Förgeteg János, – hej!

János ebben a pillanatban azt hiszi, hogy a dolog komolyodni kezd, de úgy okoskodik, hogy az ő neve Halbőr-Förgeteg és így nem tartozik a Förgeteg szóra hallgatni. Megmarad befelé fordult állapotban az ágyon, de azért fülel erősen. Mikor aztán hallja, hogy a legény már a csizmaorral ütögeti az ablakát, eszébe jut, hogyha a ló meglép a legény alatt, a csizmaorr betöri az ablakot. Az pedig baj lenne. (Ezek a hitvány üveges-tótok nem igen járnak most a tanyák között. Tán elpusztult mind a kolerában.)

Förgeteg felül az ágyban és elkezd tempósan öltözködni. Minthogy a szemérmetes magyar ember magával viszi az ágyba is a fehérruháját, az egész öltözködés csak annyiból áll, hogy János kalapot húz a fejére. Azután odamegy az ablakhoz és kikiált:

– Mi kő?

– Gyékken ki! – mondja a pusztázó.

Förgeteg a nyakába keríti a subát és a pitvarban ahogy jön kifelé, készakarva rátapos a macska farkára. Ezt azért teszi, hogy káromkodhasson. Ezt meg azért teszi, hogy ne kelljen köszönnie. Tudvalevőleg az idejében alkalmazott káromkodás sok mindenféle kötelezettség alól fölmenti az embert. Így hát csak a kalapbillentésből kifolyó tisztesség adódik meg a zsaró-nak.[1]

– Ken’ mátúl kezdve közerő, Förgeteg János.

János ijedten néz a ló feje fölött a városi katona arczába.

– Mi vagyok én?

– Közerő kend a röszkei tőtésen. Tartozik kend odamenni és dógozni estig.

– Ingen?

– Hát. De leginkább mingyá mönnyékken.

János lenéz a földre és ebben az állapotban marad egy darabig. Azután fölkapja a fejét.

– Hát möhetök?

– Hát gyékken…

Halbőr Förgeteg János még egy pár háttal kijelenti, hogy »rögvest« megy, hanem előbb elkászolítja a tarisznyát. És van annyi maliczia Jánosban, hogy nem invitálja be a pusztázót a szobába. A tarisznya előkerűl, a szája hozzámérődik a kenyérhez, amelyből akkora darabot harap, amekkora éppen beletér.

Mindez azonban időbe kerül, mert a tarisznyát előbb ki kell fordítani és leveregetni két tenyérrel a szőrébe akadt miegymást. (Apró kácsákat talált János tegnapelőtt anyátlanul a réten és azokat pakolta bele.) A tarisznya belseje tele van sárga pihével. Ahhoz nagy műértelem kell, hogy valaki körömvéggel letisztogatni birja.

Ezután jön bele a kenyér és a szalonna. De a szalonna fönt van a padláson. Föl kell menni érte. De a létrát mintha a föld nyelte volna el, sehol sem találja János. A létra eltünt. János keresi jó félóráig kamrában, istállóban, házháta mögött, de sehol sem akad rá.

Végre aztán eszébe jutott, hogy hiszen nem is a padláson van a szalonna, hanem a kamrában. Levág az oldalból egy darabot és belerakja a tarisznyába. Véghetetlen lassan csinálja mindezt s időnkint odasandít a pusztázóra, hogy ugyan unja-e már a dolgot.

Idő múltán elkészül ezzel is. A nap már fölkelt. Vérpiros fénynyel önti el az eget. A pusztázó nézi és megszólal:

– Eső lösz.

János kap a szón és fontos képpel veszi vizsgálat alá az égi határt. A föld peremének a szélén úszó kékes felhőket nézi először, azután fölebb halad és a szeme elé tartott tenyér mögül belepróbál nézni a napba.

– Löhet hó is, – feleli aztán.

János ekkor a dolgok mibenlétével már majdnem készen van. Csak még a czókmók hiányzik. A czókmók a szűr meg az ásó. A szűr csak előkerűl valahogy a szobából, de már az ásóra megint nem lehet ráakadni.

Nagy keresés kezdődik. János a feleségét, leányát, valamennyi gyerekét mind az ásó után küldi. Azonban lehetetlenség ráakadni. Végre azután a pusztázó leszáll a lováról s a kerítés bozótjában kutatva ráakad az ásóra.

Most már lehetne menni. Meg is indulnak. A tanyaút feléről még visszatér Förgeteg János, hogy ugyan el van-e kötve a tehéntől a borja. Alapos istállóvizsgálat után megint megindul.

Mennek egy darabon az úton, amidőn Halbőr megint csak megáll.

– Hopp-hó, fékomteremtette…

– No!

– De bizony csak… – felel János és sürögve tapogatja körül magát.

– Mi?

– A kaparó!

– Micsoda kaparó?

– Hát az ásókaparó!

No, ehol van ni. Ásókaparó nélkül nem tökéletes az ember. Halbőr kijelenti, hogy okvetlenül vissza kell menni a tanyára, hogy egy ásókaparót faragjon.

A pusztázó meggondolkozik. Neki még másfelé van dolga, embert hajtani a nyúlgáthoz. A lelkére köti hát Jánosnak, hogy a faragással ne soká késsen, máskép kapitány elé állás lesz. János bizodalmasan integet a fejével és kétszer mondja:

– Ügön, ügön.

A legény megszorítja a lovát és leporoszkál a Madarásztó túlsó végébe.

Förgeteg hamiskás mosolylyal néz utána, ameddig látja. Azután visszaballag a házba, a szűr megint a nyeregre kerűl és János folytatja az alvást.

Idő múltán felczihelődik, megindúl és éppen a háromórai harangszót veri ki a töltésre a városból a szellő, mikor munkába áll Halbőr Förgeteg János.

Subavásár.

Még mikor eladta a termést, kimondta Halbőr János, hogy subát vesz. A régi nem jó, új kell. Tudvalevő, hogy a suba szükséges bútordarab parasztikus embernek. Szék, ágy, párna, diván, télen kályha, nyáron jégverem az neki; enni lehet a bőrén meg húst aszalni rajta, s ha belekötik a serdülő legényt, elhagyja a harmadnapos hideg. Azután ha beleültetik a gyereket, az annak gyönyörűség. Meg hát egy suba, egy szépen kivarrott irhássuba díszruha ünnepnapokon, czifraság, tanyai Makart-bokréta, ha föl van akasztva a szobában, s tekintélytszerző állapot, ha a ránczai közt komoly állásba helyezi magát a gazda.

S miután úgy történt a dolog, hogy a másik suba, a régi, elpusztult, indokoltan mondta ki a határozatot Halbőr, hogy új subát kell venni.

Ennélfogva ma korán reggel fölül a kocsiba Halbőr János, a felesége, meg a fia. Ugyanakkor a szomszéd tanyáról megindul a szomszéd és két koma. Csöndes nyári reggel van, élénk szellő szalad végig a füvek fölött. Halbőr jókedvben érzi magát és pipára gyujt.

A kocsik megindulnak a város felé s e közben szó esik a subáról. Előbb elbeszélik a multat, a nagy időt, a mit az eddigi suba átélt. Nem lehet mondani, hogy valami különös suba lett volna, de azért becsülettel megállta a sarat s érdemes arra, hogy néhány szót vessenek utána.

A városban aztán megáll a kocsi valamelyik szűk utczában, szokott gyülőhelyén a tanyai népnek. A kocsikat őrízni ott marad a legény. Halbőr János pedig az asszonynyal, a komákkal és a szomszéddal megindul. Komoly menet ez. Halbőr van közbül s a hogy lépdel, határozott mozdulatok kíséretében veri ki a pipát.

Azonban a hogy menne, egyszerre megáll. Ijedten kotorász a zsebében.

– Hopp-hó – mondja. – Hol a pénz?

A pénzt elő kell venni. Halbőr ugyan biztosan tudja, hogy meg van, de hát azt látni kell.

– Hát percze, percze – feleli a koma, Baráczius Mihály uram. – Meg kell azt nézni.

Megnézik. Ott a pénz egyrakásban, szépen kisímogatott ötösök, tizesek, s nagyobb csomó egyes, tetszetőség okáért átkötve madzaggal.

Megindulnak újra és mennek addig, míg odaérnek a subásokhoz. A derék nagy subák ott vannak kiterítve a kövezetre, a szőrös felükkel kifelé. Halbőr a csapat élére áll s először úgy ímmel-ámmal mennek végig a subák között. A sor végére érve megállnak s szemhunyorítással kéri ki Halbőr a szakvéleményeket.