Part 10

Csöndes nyári este volt, mikor egyszer, a hogy sétálnak ott az állomás előtt föl-alá, Fehér úr kileste, míg a többiek előre mentek, hirtelen lehajolt s megcsókolta a leány kezét.

– Czudar!

Haragos pirban égett az arcza. Megfordult, fölment a szobájába, Fehér pedig ott maradt állva a holdfényben.

Másnap reggel a hivatalban Margit kisírt szemekkel jelent meg. Fehér később jött.

– Jó reggelt.

Nem kapott választ.

Komoran kezdett a munkához. Asztalaik szemközt voltak, a pénztárnok olykor áttekintett félve a leányra. Látta, hogy a szemei körül vörös karikák ülnek, látta, hogy szomorú. Fehér úr, aki a legnagyobb lelki nyugalommal pusztította el azt a tüzér katonát, akinek talán már a nevére sem emlékezik, most nagy lelki furdalásokat érzett. Haragudni kezdett magára, azután a világra s mérgesen csapta föl a kasszakönyveket. Miért nem tud összedőlni ez az egész állomás és miért nem szaladnak egymásnak az összes államvasuti gőzmozdonyok.

– Margit kisasszony!

Mind a ketten föltekintettek. Thor Mihály koczogott a pénztárablakon. Vevrjics Margit fölvidámultan, nevetve ment oda.

– Jó reggelt Thor, jó reggelt.

– Kisztihand – mondta Thor, látható megerőltetéssel igyekezve udvarias lenni. – Hogy aludt?

– Jól.

– Milyenek a szemei?

– Sírtam.

– Sírt? Ki bántotta?

– Senki.

– No – mondta baljóslatu hangon – nem is ajánlanám senkinek.

Fehér István becsapta a könyvet, tüntetőleg tolta hátrább a székét és kiment a szobából.

– Hát ennek mi baja? – kérdezte Thor.

– Nem tudom.

– No jó, hogy elment. Valamit akarok kérdezni. Nem nevet ki érte?

– Nem.

– Igazán nem?

– Nem – mondta határozottan a leány. – Az egész világot inkább, csak magát nem.

Thor Mihály egy darab ideig bámult a leány nyilt, őszinte szemeibe. Azután elragadtatva, hatalmas örömhangot hallatott, mint győzelmi toraikon az apacha-indiánok. A nagy ember lehajolt s ott a pénztárablaknál egy tenyerébe fogva össze a két kis kezet, őrült dühvel csókolta mind a kettőt végig.

Jó kemény ököllel az oldalába böktek s Fehér István úr, aki félrelökte az ablaktól, halotthalványan állott előtte.

– Ez a hely nem arra való – mondta nyersen.

A méltóságteljes állás, amelyet fölvett, nem sokáig tartott. Csak amíg Thorban föltámadt a méreg. Előbb a nyaka veresedett el, azután a homloka, a halántékán kidagadt az ér. A volt tüzérfőhadnagy tornagyakorlatok által edzett karja gyönge volt ezekhez a pusztai izmokhoz, amelyek zsákemelés közben vastagodtak meg. Fehér úr hiába ellenkezett. Hirtelen fölemelődött a levegőbe s mintha egy aczél hajítógép lökte volna ki magából, mint súlyos tömeg esett a sarokba, ahol rettentő lármát követett el a podgyászmázsa tetején.

Thor elment. Nem is köszönt. Fehér a fogát szíva mászott ki a vas-súlyok közül. Biczegett. Sántán ment föl a szobájába.

Margit a pénztárszobában sírt az asztalra borulva.

Nem telt bele sok idő, mikor becsoszogott a lépcsőkön az állomásfőnök. Az öreg úr kétségbeesetten erőlködött azon, hogy mentől szigorúbb arczczal tartsa meg ezt a bevonulást. Mindenféle hivatalos jelvénynyel föl volt ruházva ebben a pillanatban és szárazan mondta el, hogy Fehér István úr beteg, kificzamodott a lába, fekszik, Vevrjics Margit kisasszony végezi a teendőit. Sok gondot igényel ez a hivatal; ennélfogva még több környültekintést és hivatalos komolyságot ajánl. Az öreg ezeket mondván, egy utánozhatatlanul szabálytalan katona-köszöntést vitt véghez a keze és a sapkája segítségével és visszakorcsolyázott oda, ahonnan jött.

Ahán. Tehát környültekintés és több hivatalos komolyság. Fehér István úr besúgta a dolgot. Fehér István úr gyalázatos férfiú.

Két nap telt el ama levert, nyomott hangulatban. Margit csak az étkezésnél találkozott a többivel. Senki se beszélt, s Nagy Erneszt barátunk olykor vad elhatározottsággal zörgette a villát a tányérján. Erdős állomás hivatali főszemélyzete elemeire készült bomlani, mint egy megromlott villambatteria.

A harmadik nap reggelén jön Thor a hintóban, amely elébe a kötélistrángos macskák helyett parádés csődöröket fogott a kocsis. János, Thor ur egykori dohányzómestere úgy kihúzta magát e miatt, hogy majd leszédült a bakról.

Thor Mihály nem állt meg az ablaknál, hanem egy merész kanyarulattal bevágott egyenest a pénztárszobába. Föl volt hevülve nagyon.

– Margit!

– Tessék.

Letette a kalapját és leült.

– Hallgasson meg – mondá.

Margitnak úgy tetszett, mintha egy angol regényt olvasna ebben a perczben. Ott szokták hallgasson meg-gel kezdeni az elegáns hősök az előadást. Elmosolyodott.

Thor dühösen támadt rá.

– Mit nevet?

– Semmit.

– Engem?

– Igen…

– No azért mondom – vágta ki ingerülten Mihály.

Gyerek volt ez, valóságos gyerek. Megbánta már százszorosan a leány, amit mondott. Megfogta a kezét.

– Nem, Mihály, jó Mihályom… – szólt tiszta bensőséggel.

Mihály nagy robajjal kiáltott föl:

– Szeret?

– Nagyon!

Mihály előbb elprodukált egy csárdai kurjantást szíve nagy örömében s csak aztán folytatta:

– No nézd. Vagy nézze. Ez a borjú kihívatott. Két méntelepi tiszt járt ma nálam. Elégtételt követelnek, fegyverest. Az a polgári elhajítás, amit adtam neki, nem elég. Hát itt két alternativa van. Vagy kiállok, vagy nem. Ha kiállok, bizonyosan agyonvagdal. Három héttel ezelőtt még nem bántam volna. Most azonban szeretnék előbb tudni valamit, Margit. Hallja?

– Hallom.

– Ha maga nem akarna a feleségem lenni, nem bánom, ha két darabba vág is Fehér úr. Legalább a föltámadáskor keresném a másik felemet. Ne nevessen, ha én komolyan beszélek.

– Komoly vagyok, Mihály.

– No hát. A másik alternativa, ha maga elvállalna engem a férjeurának, Margit…

Csend volt.

– El.

Thor tiszteletteljesen csókolta meg a kezét.

– Akkor kimegyek a pusztára s Fehér verekedhet maga magával. Élni akarok akkor. Megretirálok, mint népfölkelőhöz illik. Meg én.

– Nem.

– Nem? – riadt meg Thor Mihály.

– Nem. Fehér bocsánatot fog kérni öntől.

– Én nagyon elhiszem, amit maga mond, mind, hanem ezt nem hiszem el.

– Elhiheti, csak menjen most el innen. Estére jőjjön vissza.

Thor ijedten nézett a leányra.

– Mit akar tenni?

Margit mosolyogva simogatta meg az _embere_ barna homlokát.

– Hivatalos titok.

Thor morgott, mint egy medvebocs, mikor megtépázza a fülét az anyja. De azért csak elment.

… Mikor a leány benyitott Fehér István szobájába, a beteg mereven bámult rá az ágyból. Mit keres ez itten? Megmondta hamar.

– Ön kihívta Thor urat?

– Ki. Agyon vágom. Agyon. A paraszt kutyát.

A leány csak hagyta dühöngeni, odaállt elébe egészen, odament az ágyhoz és a szeme közé vágta:

– Sikkasztó!

Fehér István elfehéredett, csak végig esett az ágyon, mint egy darab fa, azután reszketni kezdett az egész ember.

– El akar veszteni? – lihegte.

Az erdős-állomásbeli második pénztárnok komolyan felelt hivatali főnökének.

– El. Vagy bocsánatot kér, vagy följelentem.

A reszkető ember dühösen kiáltott ki az ágyból.

– Kije magának hát az a Thor Mihály?

– Nekem az a Thor Mihály a vőlegényem.

… Mikor este ez a Thor Mihály nagy hurráhval berobogott Margithoz, egészen ki volt kelve önmagából.

– Hát mit csinált?

– Miért? – nevetett a leány.

– Fehér bocsánatot kért.

– Tudom.

Nagy érdeklődéssel hallgatta végig aztán azt, amit az egész dologról Margit elbeszélt. A végén aztán a szíve túláradó nagy örömében megint csak a szokásossá válni kezdő kézcsókolással végződött az egész.

– Oh, te kis csacsim, te… Aztán mennyi hiányzik innen?

– Nem sok ez az egész.

Mutatta a könyvben.

Thor Mihály letett az asztalra nehány nagy bankót.

– Hagy éljen – mondta olyan hangon, amilyent használni szokás az alföldön, mikor egy-egy szerencsétlen poéta előfizetési fölhívására írnak alá.

IV.

»… igen, anyám, így lett belőlem asszony, boldog asszony. Miska nagyon sietett. Rengeteg pénzébe került. A papok olyan akadékoskodók. Miska azt mondta, most egyszer kapta fülön a boldogságot, most nem ereszti el. Olyan ez a Miska, mint egy valóságos gyerek. Annyira szelíd, hogy uram bocsáss, szinte unalmas bele. Itt küldi ezt a pénzt, hogy tessék egy szép kőemléket csináltatni kedves apa sírjára. Azután jőjjön ide anya, meglássa, milyen jó itten. Miska nagyon szeretné, ha már itt volna, azt mondja, ha nem jön, elmegy érte, bepakolja és úgy hozza el karhatalommal. Jőjjön, siessen, anya édes. Úgy várjuk. Rávettem Miskát, hogy nem fogunk mindig idekint lakni. Van a városban is neki háza, régi nagy ház, akkora konyhával, mint egy báli terem…«

Igen, rávette Miskát, hogy bent is fognak lakni. Thor Miska ugyan morgott egy kicsit, hogy nem való az éppen minden ember kedvére, hogy ne állhasson ki ingújjban a ház elé, ha neki úgy tetszik, de azért csak beleegyezett.

– Olyan vagyok én már, fiam, – szokta mondani – mint a vén tanyai kutya. Tudja, hogy ugatni kellene már tisztességből is a kocsira, de csak vakkant néha. Mindenre ráveszel, te rossz asszony.

Azután megbánja, hogy tréfából is ilyent mert mondani és hebehurgyán teszi jóvá a bűnét. Összecsókolja a rossz asszonyt, ahol éri.

– Nem, nem vagy rossz – búgja ki a vastag bajusz alól – te jó. Te édes. Te minden. Te kis kutya.

Thor úr kezd egész veszedelmesen átalakulni városi emberré s mikor legelőször elment virilista jogánál fogva a közgyűlésre, dühöngve tört ki a többség azon határozata ellen, hogy nem állítanak föl lámpákat, mivel tisztességes ember úgy sem jár éjszaka az utczán.

Meg is történt Thor úrral aztán őszszel, hogy amint éjszaka jött volna haza a pusztáról, a derék János egy régi módi fölborulást rendezett az utczán s kidobatta a gazdát a második ülésből az árok vizébe.

Miska polgártárst aztán, ahogy lucskosan, mint egy kiöntött ürge, hazament, a két asszony minden rugdalózása daczára ágyba fektette, orvost hívtak, a doktor azt mondta, egy hétig feküdni kell. Hűtés. Veszedelmes hűtés.

– Azt hiszi, bolond vagyok – förmedt rá Thor rekedten, – félliter vörös bor tormával, aztán készen van. Ha az öreg béres ki tudott gyógyulni tőle, én is ki tudok.

De azért csak fekve maradt, mert nagyon könyörögtek neki.

– Mindenre rávesztek – nyögte nekibúsultan s mivel azt mondta neki a doktor, hogy ne pipázzon, egy heti permanens pipázást vitt véghez.

Addig az asszony ügyelt kint a póstán, intézkedve János szakavatott útmutatása mellett. A vasutra is kiment, búzát föladni.

– Nem ez, Fehér úr, mondta a pénztárnál, mikor fizetett, csak úgy veszekedve, mint az ura egykor. – A harmadik díjszabás szerint… Aspang-vasut, Pernitz, Oed, Gutenstein… Tessék csak megnézni a harmadikban.

Fehér István úr zavarodottan turkált az állvány könyvei közt a harmadik díjszabás kötete után.

Macskatörténet.

A vendéglőben, ahova étkezni járok, van egy macskafamilia. Mr. Jancsi, a férj, egy rettenetes komoly nagy állat, legalább is akkora, mint másfél közönséges macska. Különben kényur s a talpaival szokott rendet csinálni a familiában. A multkoriban tanui voltunk, hogy mint verte el Mme Czilit. Madame ugyanis megunván az otthonülést, tavaszi útra szánta el magát. Kisurrant a korcsmaajtón s vidáman állott meg a forgalmas utcza járdáján. Azután lassan sétálni indult, s a legközelebbi kapun betért. Ott egy butorraktár van, amelynek a padlásán több macskacsalád foglalkozik azzal, hogy a divánok rúgói közül kiszedegesse az egereket. Ide ment föl s ezek társaságában töltötte mintegy másfél napig az időt, amidőn aztán belátta, hogy haza kell mennie.

Jancsi, ki e másfél nap alatt semmivel sem árulta el az emésztő kínt, ami a belsejében dúlt, a szoba közepén feküdt s a megelégedett macskák szokása szerint azzal foglalkozott, hogy kénye-kedve szerint hol az egyik, hol a másik oldalára vetette magát. Madame belépett az ajtón. Jancsi fölnézett s mint a hősök szoktak, egy ideig mereven bámult maga elé. Azután fölugrott, madame elé járult s hatalmas talpaival kétszer arczul ütötte.

Ezt csak azért hozom föl, hogy illusztráljam vele madame szerénységét. Szelíd és feltünően csendes állat ez a macskaasszony, amely a kapott arczulütések után hangtalan léptekkel kullogott lakásuk felé, amelyet ezidőszerint egy, az udvarra dobott szőnyegdarab képez. Madame igen csendes hölgy, ideálja a nyugodt háziasszonynak. Férjét tiszteletben tartja s olykor, napsugaras délelőttökön indíttatva érzi magát, hogy fölmászszon hozzá az ablakpárkányra s megnyalja a füleit. Jancsi úr vegyes érzelmekkel szokta fogadni a hódolatokat. Olykor csöndes megadással tűri a nyalakodást, máskor a lábába harap. Czili ilyenkor nagyot ugrik s lefekszik egy kaktuszcserép alá, ahol az exotikus paréj árnyékában egészen olyan, mint egy oroszlán gyémántkiadásban. Onnan aztán félve pislog át az úrra. Mondom, igen nyugodt kedélyű állat ő s legutóbb, midőn anyának érezte magát, határozottan meglátszott rajta, hogy gondterhelten jár-kel az udvaron, helyet keresve a gyermekei számára. Később talált is a sarokban, ahova odahúzta a szőnyeget.

Pár nap után, midőn már a körülményekhez képest jól érezte magát, meglátogatta Jancsi. A komisz dög idegenül nézett végig a vak apróságokon, pedig valamennyi olyan volt, mint ő. Egy feléje mászott. Jancsi hozzászagolt, aztán birizgálni kezdte a lábával. Utóbb pedig, nem tudni miért, nagyot ugrott s elment.

Itt kezdődik madame szerencsétlensége, gondolataiba való sülyedése, amely, én azt hiszem, utoljára is őrülésben fog végződni. Mert Czili, amint látta, hogy monsieurnek valami baja van, utána ment, hogy engesztelje. Jancsi bent aludt a szobában a divánon ép azon a helyen, ahol János úr, a törzsvendég szokott ülni. S míg Czili odajárt, merénylet történt a kisdedek között.

Mert kevéssel azután, hogy Czili a sarokba húzódott, egy nagy fekete macskát, aki sétálás szempontjából ép átmenőben volt a korcsma háztetején, szülési fájdalmak fogták elő. Előfordul ez a közönséges életben. Bement egy lyukon a padlásra s ott kilencz koromfekete vastagfejű kölyöknek adott életet. Ahogy ez megtörtént, odébb ment ez a, hogy úgy mondjam »vorübergehend einquartiert« macska, valószínüleg, hogy eleség után nézzen, s ott hagyta a padláson a kilenczeket nagy nyávogások között. A Kati cseléd aztán megtalálta az úrfiakat s iszonyú tervet gondolt ki, amelyet végre is hajtott.

Czili bement Jancsihoz. A kényúr épen jókedvében volt s hamar megbékült. Monsieur és madame együtt jöttek ki az udvarra. Czilike nehány lépéssel – macskalépéssel – hátrább volt. Az úr elébb ért a fészekhez s miután előbb belebámult, sokatmondó pillantással fordult vissza. Madame ahogy odaért egy pillantást vetett a családi tűzhelyre, megmeredve állott meg.

A fészekben Czili kilencz czirmos kis fia között mint egy-egy tízkrajczáros tintásüveg gurult föl-alá gomolyagba verődve a kilencz fekete macskafiók.

Jancsi megvetőleg tekintett az asszonyra s emelt fejjel távozott. Czilike csak állt ott; hol az urára nézett, hol a fészekre s valószínüleg ekkor pattanhatott meg egy ideg az agyában. A macska tényleg nagyon sokáig bámult a fiókok közé s kétségbeesett gondolatok támadhattak az állat kis fejében. Csak nézett, nézett bele ebbe a tizennyolcz főnyi családba bárgyun, a fejét lehajtva s ha lehetne macska képében megrajzolni a kétségbeesést, Czilike jó modell lett volna hozzá ebben a pillanatban.

Azután nyugtalanul kezdett járni előttük, csakugy forogva, mint az oroszlán a ketreczében. Majd meg leült s végre megkísérlette eltávolítani a czirmosakat a feketéktől, de a nagy gomolyagban nem sikerült rendet csinálni.

Czili kezdett ezekben a napokban megváltozni. Megnyult és a fölismerhetetlenségig elvékonyodott. Hogy megfogyjon, abban bizonyára közreműködött a tizennyolcz fiók, a kiket végre is táplálni kellett, de ily mód felett való elsoványodásnak okvetlen valami lelki zavar lehetett a szülőanyja. Határozottan meglátszott rajta a töprengés, a kín a fejében, hogy mint jöttek vajjon ide ezek a fekete porontyok. De szelíd karakterénél fogva, ha nem tudta is megmagyarázni magának az eredetüket, csak ugy bánt velük, mint a fiaival.

Több mint két hét kellett hozzá, hogy a fölbomlani készülő egyensuly valamennyire helyre álljon Czili fejében. Lassankint megszokta a feketéket s ha egy-egy vándorútra kelve, kimászott a fészekből s tehetetlen vakságában több rendbeli széklábakkal összeütközésbe jött, a fogai közé vette s gyöngéden vitte vissza tizenhét kortársa közé. Sőt Jancsi, a piszkos kényur is megállott olykor tetszelegve a család előtt s néha hizelegve lökte Czili elébe a csontokat, a melyekről a húst már lerágta.

Nézetem szerint a macskák nem tudnak tizennyolczig számolni. Mert mikor a törzsvendégek aztán hordani kezdték haza a macskafiókokat, Czili eleinte nem vette észre. Csak később, mikor már öt–hat darab eltünt, kezdett madame visszatérni abba a megkompolyodásba, a melynek egyszer már betegje volt.

Egyszer aztán nem volt több otthon belőlük, csak tíz. Czili mikor először észre vette ezt a fogyatkozást, nem hitt a szemeinek. Közibük feküdt s ugy nézett szét, hogy akkora tömeg nyüzsög-e most is az oldalán kétoldalról, mint máskor. Ahogy aztán fájdalmasan meggyőződött a valóról, kiugrott onnan s távolról nézte a csapatot. Már fölébredt benne a sejtés.

De még nem volt teljesen tisztában azzal, hogy itt aknamunka folyik. Körüljárt külön-külön minden oleander vedret s panaszos kiáltással bujkált a bokrok között. A czudar Jancsi mindezt kaján mosolylyal nézte. Nem tett semmit, csak hevert a napon s hogy a kényelem teljesebb legyen, pipázna is, ha egyáltalán tudnának a macskák pipázni. Csak néz, néz a szemközt levő falra oly bután, hogy a szeme feketéje olykor egészen eltünik a sárga golyóban.

Czilike pedig csak nézte napról-napra a család fogyását. Mind jobban hagyja el az esze, a mi érthető s elfogadható is. Előbb az a csodálatos megszaporodás, most ez a rejtelmes tünés… Rettenetes ez.

Pár nap előtt a kismacska-állomány lefogyott négyre. Czilike töprengve jár az udvaron. Félbolond. Ha a szomszéd törzsvendég »soha zavarba nem jövő« napernyőjét elébe nyujtom, nem ugrik félre, hanem elszántan neki megy, mintha nem is látná.

Tegnap megint elvittek két kis macskát. A megmaradt pár, egy czirmos meg egy fekete őserővel rohan Czilike után – a szemük kinyilt már – amerre csak megy.

Czili ilyenkor megáll és búsan néz hátra. Várja a többit s bizonyosan azt hiszi, hogy előjönnek valahonnan, csak el van rejtőzve épen valahány…

Ma megjött a fekete macska. Keresi a fiait. Nem mer lejönni a háztetőről, mert a kényúr ott nyujtózkodik az udvar közepén. Csak apró, elharapott kiáltásokkal szól le Czilihez.

A vékony macska-asszony lassu, elnyujtott hangon beszél neki valami nehéz, nehéz történetet.

Egy adag morfium.

Ez az adag morfium meglehetősen nagy volt, de még sem elég nagy. Ha egy kicsivel több, akkor most minden valószínüség szerint más kezeírása tölti be ezt a rovatot, én meg nagy nyugodtan nézem Ábrahám kebeléből. (Vagy hogy talán ott munkatárskodok a Menyországi Közlönynél – föltéve, hogy oda jutottam volna.)

Mert azt sohasem lehet biztosan tudni. Ha valamikor meghalunk (pedig meghalunk), sok olyan embert találunk az új kovártélyban, akikről azt hittük, hogy a másik részen laknak.

– Nini, én azt hittem, hogy az úr egyenesen a pokolba került.

– Dehogy öcsém, dehogy – feleli majd nyájasan.

Ellenben, ha tudakozódunk egyes érdemesek után, nem akarják ismerni. Nem látta azt ott senki. Nagyobb bizonyság okáért Péter atyus felüti a portási páholyában a nagykönyvet, a »Jelentkezők Névsorát.«

– Hol is – s megökleli a lapokat. – Most öt éve mongya ugy-e, most öt éve. No nézzük. Nincs, nincs, nincs. De nini, nézd csak nézd…

Valóban ott a jelentkezettek között a sok földi jelességben bővelkedett férfiú. Hát mégis csak járt ott. De hiába. Be is van írva a »Jegyzet« rubrikába: »a pokolba utasíttatott.«

Hát ott jó meleg lehet ilyenkor téltájban. Halvány sejtelmem sincs arról, hogy én hova jutottam volna, de hogy valamelyik felé már útban voltam egyszer a magam jószántából, az bizonyos.

A magam jószántából? Ejh, nem lehet azt tudni. Talán az ördög lökött meg, ámbátor hiszen ha már annyira lealázza magát Luczifer ő méltósága, hogy velem incselkedjen, nagyobbat is lökhetett volna rajtam. Meg aztán mikor kész, meglett férfiakat is hordhat haza magához a földről, mit törődne egy gyerekkel. Mert gyerek voltam, tizenöt éves, egyike azoknak a magukba vonuló suhanczoknak, akikből okvetlen pap lesz vagy egyéb nagyon okos ember, mert mindíg a könyv van a kezükben s akiknél a nagy okosságból csak azon alaki hiba következtében nem lesz semmi, mert hogy a könyv, amit tanulnak, nem az élettelen testek fizikájáról szól, hanem inkább az élőkéről, előadva a kiválóan jeles és tudós anatomus Paul de Kock úr által.

Ezen hivatalomon kívül pedig, izé, hogy is mondjam, – ej, ki vele nyiltan – patikárius-inas voltam, akár hiszik, akár nem. Különben élő ember Kovács papus, tessék tanúbizonyságot kérni tőle, mivelhogy nála tanultam ki a mesterséget, ezt a doktorok csáklyáját, amivel a halál kapujából vissza szokták rángatni a beteget. (Már akit visszarántanak. Némelyikbe azonban nem lehet beleakaszkodni. De minek is, mert mi lenne kérem alásan a világból, ha senki sem akarna meghalni.)

Beláttam én ezt már akkor is és ennélfogva meg akartam halni. A voltaképenjét már nem tudom a dolognak, tudniillik azt, hogy miért. Csak úgy sejtem, mint a macska az esőt, látom otthon az ódon olajnyomatokat a diván fölött, fekete diván volt, fehér porczellán gombokkal… sokszor törtem a fejemet rajta, mint lehet a porczellán szegeket beverni kalapácscsal, a nélkül, hogy eltörnének. Ezen a divánon kaptam be egy darab sósavas szunyalt (nem állat ez, hanem így hívják magyarul a morfiumot), egy pohár vízben, látom az anyám arczát, ahogy elfakadt sírva szegény, mikor megtudta.

Mert úgy volt a dolog, hogy nem tetszett sehogy sem a mesterség. Borzasztó korán fölkellett kelni, képzeljék, öt órakor s elmenni a patikába. Öt óra! Rettenetes az. Azelőtt el sem birtam volna gondolni, hogy vannak emberek, akik fölkelnek öt órakor. Azután a patika, a tégelyek, csészék, kenőcsök – mikor még pár hónappal előbb arról ábrándoztam, hogy testőrkapitány leszek, mint D’Artagnan a Trois mousquetairesben… Igen hát. Nagyot zökkentem bele a valóságba és a valóságnak a csunyábbik része minduntalan a nyakamba szakadt. Ügyetlen voltam elképzelhetlenül, egy üveggyár megélt volna abból, amit összetördöstem. S ehez iszonyatos félelem járult. Hogy soha sem fogom megtanulni ezt a sok latin nevet s ha kétségbe esve gondolkoztam ezen, úgy tetszett, hogy vigyorogva nevet rám a szappanspirituszos üveg. (Később sikerült a földhöz vágnom azt is.)

Azután nem voltam kereskedő lélek, ellenben a provizorom, az öreg Balog, végtelenül büszke volt rá, hogy ő milyen üzleti erő. Az is volt, de rosszúl hegedült s akit hogy a nyájas szava révén megnyert vevőnek, a hamis nótáival mind elkergette. Hát bizony korholt egyre-másra, pedig eleget dícsértem a nótáit.

– Ez a Repülj fecském volt ugy-e? – kérdeztem tisztelettel.

Haragosan förmedt rám s az állát birizgálta a hegedű vonóval.

– Nincs füle? A Czinka Panna nótája volt ez – tette hozzá merengve.

… Az az, a Czinka Pannáé… Mert hogy azt senki sem ismerte, ennélfogva minden elhibázott nóta a Czinka Pannáé volt.

Reggelenkint jöttek be az anyókák, amint a piaczra siettek a garabolyokkal.

– Lelkem ifjuram – tették le a négy krajczárost a fehér márvány pulpitusra – adjon valamit nekem, jó orvosságot. Italban adja lelkem, mert iszonyatos, amilyen görcseim vannak.

Hát hiszen az ellen igen jó orvosság a tinctura universalis, az mindennek használatos. Először mert tizenhét féléből van összekeverve, másodszor mert fekete mint a tinta, harmadszor meg olyan keserű, hogy iszonyatos. Az anyókák összerázkódtak, ahogy megitták s úgy szétszaladt az arczukon a keserűségtől minden vonás, hogy lehetetlen volt rájuk ismerni.

Balogh csak későn vette észre az én gyógyító működésemet.

– Jaj öcsém, – mondta kedvetlenül – maga mind elkergeti innen az asszonyokat azzal a veszett itallal.

– Hogy tetszik gondolni? – hebegtem megzavarodva. – Hiszen gyomorfájás ellen valót kértek…

– Ej, dehogy – tört ki boszúsan. – Édeset akarnak azok. Az a betegség csak titulus bibendi.