Part 11

Hát ilyen fiaskókat vallottam. Hamarosan elment minden kedvem a mesterségtől s tétovázva állottam meg a kenőcsök keresése közben, hogy uram isten, mit csináljak most. Nem tudtam, nem tudhattam sehogy… Minden vidámságom odaveszett, csak úgy bolyongtam, mint az árnyék. Gyerekes fatalizmus vett rajtam erőt, bánom is én, ahogy lesz, úgy lesz… azonban de jó volna valami kicsike földrengés, hogy a fejemre esne egy kémény.

Történt aztán, hogy este, amint mennék hazafelé, egy dobozt ad a kezembe Balogh.

– Ebben morfium van. Elviszi a Kotányi doktor urnak. De csak a saját kezébe adja. Érti?

A föltételezés, hogy még ezt sem értem, bántani kezdett.

– Nem értem – vágtam oda gúnyosan.

Azonban Balogh sem értette el.

– Nem érti? – süvítette lenézőleg. – No jőjjön ide, majd ujra elmagyarázom.

Denique elmentem a morfiummal Kotányihoz. De a doktor nem volt otthon s nem adhattam át. A doboz a zsebemben maradt, vele mentem haza.

Sem ekkor, sem mikor lefeküdtem, nem volt vele semmi tervem. Este még meglehetősen jókedvüen időztem a kávéházban és caramboláztam az apámmal, aki akkor kezdett bevezetni a billardművészet titkaiba. (Kárba veszett idő volt az is.)

Hanem reggel, ahogy eljött a rémületes öt óra… Nem tudom, mi vitt rá. Sokszor gondolkoztam ezen, hogy ugyan miért, miért tettem, de nem találom meg tisztán az okot. Esős, őszi hajnalodás volt, a vén Arany Oroszlán udvarán a fákról csepegett a víz, hullott a levél, olyan jó lett volna heverni tovább, de nem lehet, nem lehet no. Kedvetlenül huztam föl a kabátom s ahogy a zsebébe nyulok, ott a skatulya. Hirtelen nyitottam föl a kis kerek fadobozt s a tartalmát beleszórtam a vizes pohárba. A nélkül, hogy határozottan tudnám, mit csinálok, ittam ki a mérget. Nem éreztem semmi undort, pedig különben igen kesernyés és ostoba íze van neki.

Megnyugodva vettem a kalapomat. Meg is reggeliztem, mielőtt távoztam volna. Csak mikor az ajtónál vagyok, jut az eszembe, hogy szólni kellene mégis annyit, hogy hát az isten áldja meg magukat, engem már nem látnak.

– Ejh, minek…

S ahogy kiléptem az utczára, nevettem magamban, hogy milyen egyszerű mindez. Délben üresen marad a helyem az asztalnál, mert addig okvetlen megöl a morfium. Még most is emlékezem rá, hogy semmi érzékenykedés nem volt bennem, a rendes siető lépésekkel haladtam át a néptelen utczákon a patika felé. A Gál-ház előtt az öreg éjjeli őrnek én voltam az órája. Ha látott reggel arra elmenni, fölvette a boltajtóból a subáját és haza tipegett.

– Jó reggelt – mondá.

Bánom is én, – gondoltam. Nekem ugyan már kívánhatsz, amit akarsz.

De hát miért?

Csak ekkor kezdtem gondolkozni, hogy igen, hát miért is voltaképen? S hogy nem tudtam feleletet adni magamnak, hirtelen undorral szedtem ki a zsebemből a fadobozt s beletapostam a Kárász-ház előtt a sárba. Ne, kutya, ez a tied.

Azonban az annak már teljesen mindegy volt, amint hogy nekem is. Futó bágyadtságot éreztem olykor s támolyogni kezdtem. A gyógyszertárban hamar észre vették, hogy valami bajom van.

A provizor beszélgetni kezdett a másik segéddel a mai fiatalság romlottságáról. Imhol a kölyök még alig nagyobb, mint egy jókora téli csizma és már is korhelykedik. Bizonyosan egész éjjel dőzsölt az akasztófa… ni, még egyenesen sem tud állni.

Hát nem igen. A patika forgott s a méltóságteljes Baloghot egyszerre csak körbe láttam futni magam előtt. Reszketve vontam le a laboratoriumba a kezénél fogva a másik gyakornokot, Aigner Bélát. A szőke, halovány fiú ijedten követett.

– Mi bajod?

Zavartan motyogtam neki.

– Adj valami antidotumot, mert morfiumot ettem.

Béla kapkodva kezdte főzni a legsötétebb sarokban az ellenszereket. A többire már csak nagyon homályosan emlékszem. Hogy a magnesia usta használt-e, amit ő kevert, vagy talán aklimatizálódva volt a vér, az idegek a folytonos méreggel való bánásban, nem tudom. Állítólag a laboratoriumból a magam lábán mentem haza. Otthon az udvaron tévelyegtem egy darabig, nem mertem bemenni. Azután keresni kezdtem a konyhában az anyámat.

– Nincs itt – mondták.

– Nincs? – s ugy éreztem magam, mint akinek minden számítása egyszerre összezavarodik.

A kamrában azonban megtaláltam, ahol befőttes üvegeket rakosgatott.

– Mama, mama…

Csodálkozva nézett rám, hogy mit keresek otthon ilyen szokatlan időben. Lehajtott fejjel, restelkedve feleltem:

– Meg akartam magamat ölni…

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A pusztázó gúnyneve a tanyai népnél. Azt jelenti, hogy: zsaroló.]