Part 5

– Az utazásról akarok magával beszélni… Én már egészséges vagyok… És ha akarja, hazamehetek, Budapestre vagy Szabolcsfalvára…

Szabolcs nem válaszolt mindjárt és az asszony szükségesnek látta, hogy magyarázatképpen hozzátegye:

– Azt hiszem, a Rivierán nagyon drága az élet…

Most már bizonyos, hogy ő sem őszinte; Forgács leányának különben nem erénye a takarékosság. Nem akar a Rivierára menni, de elhallgatja vonakodásának valódi okát. Nincs kizárva, hogy hallott valamit Leticia hercegnéről, – Szabolcs úgy tudta, hogy az ispánnéval gyakran irat magának… És meglehet, hogy fölébredt benne az asszonyi hiúság. Mert féltékenységről csak nem lehet szó? Mindenesetre tanácsosabb, ha nem kutatja a vonakodásának okát, hanem kurtán véget vet a beszélgetésüknek.

– A takarékosság szép erény, kedvesem, de nem akkor, ha az ember egészsége forog kockán.

Magában véve nagyon közömbös mondás, de fölényes, hűvös és határozott hangon mondta, a _kedvesem_-et pedig azzal a csepp kicsinyléssel hangsúlyozta, amelyről tudta, hogy soha sem téveszti el hatását Malvinra. Ez a hang mindig a fejébe kergeti forró vérét, fölkavarja, ami dölyf és indulatosság van benne. (Jól ismerte Malvint, aki a mézeshetek idejében nem volt olyan _zárkózott kagyló_, mint például a hercegné.)

Az asszony azonban ezúttal meglepően béketűrőnek mutatta magát.

– Maga velünk marad? – kérdezte szelid, szinte alázatos hangon.

– Magam viszem oda.

– De velem marad?

A barna szeme félénken, szinte alázatosan kérve függött Szabolcson.

– A mennyire a dolgom engedi… Négy-öt napig mindenesetre…

– Jóéjszakát!

Hirtelen betette az ajtót és eltünt.

Harmadnap a család útra kelt Génua felé. Az asszonyok féltek a háborgó tengertől és azért vasúton utaztak, Trieszten és Milánón keresztül. Génuából aztán Mentoneba mentek, ahol szállást vettek az angol fogadó napos oldalán.

Útközben Szabolcs azt a fölfedezést tette, hogy a felesége magaviselete valami különös változáson megy át. Azelőtt gőgös, ideges és ellenségeskedésre hajló volt, most mindinkább szelidnek és türelmesnek mutatta magát. Ezt a változást nagy belső küzdelmek előzhették meg, mert Malvin, mintha csak egy erős titkos elhatározás vezérelné, következetesen játszotta tovább új szerepét, még akkor is, mikor észrevette, hogy nem számíthat a férje elismerésére. Nem lehetett többet összetűzni vele és még ellentmondást sem igen lehetett hallani a szájából. Annyira ugyan nem ment, hogy nyiltan szóba hozza a régebbi félreértéseket, amelyek megzavarták a házasságukat, de a magaviselete arra vallott, hogy szeretne mindent elfeledtetni az urával. Mentoneban már el sem akarta többet ereszteni Szabolcs karját és az alázatos hallgatása, meg pillantásának néma ékesszólása egy békítő jó szóért látszott esedezni.

Ez a _martir-póz_ – Szabolcs így nevezte magában Malvin legújabb viselkedését – sehogyan sem tetszett a férjnek Biztosra vette, hogy e magaviselet mögött valami újkeletü, szeszélyes rögeszme lappang… Malvin tényleg hallhatott valamit a hercegnéről és fölébredt asszonyi hiúsága most arra késztette, hogy minden áron visszahódítsa urát, aki pedig neki sem kellett, amíg másé nem volt.

Csak akkor változott meg újból, mikor Szabolcs egyheti együttlét után kereken kijelentette, hogy másnap visszautazik Magyarországba. Vissza kell utaznia…

Éppen estebédnél voltak és az asszony némán tette le villáját, miközben egy komor pillantást vetett az urára.

– Igazán elmegy?

– Holnap utazom. Dolgom van otthon.

Az asszony tudhatta, hogy nem beszél igazat, – mi dolga lehetne egy gazdának télvíz idején?

Fülig pirult. Nem a harag kergette arcába a vért, hanem a szégyen; újabban, a mióta formálisan kacérkodni kezdett az urával, bízott magában, hogy mégis itt tudja tartani és most pirulva érezte, hogy a megalázkodása hiábavaló volt.

Az est folyamán nem kacérkodott többet Szabolcscsal, hanem feltünően sokat emlegette Bakót. Egypár olyan jelzővel illette, amely még a blazirt és elkényeztetett grófnak is, ha ugyan hallhatta volna, hízelgett volna és megjegyzéseiből kitudódott, hogy a gróf két hét óta Nizzában van és hogy már elválásuk alkalmával is számított arra, hogy a Rivierán viszont fogják egymást látni.

Féltékenynyé akarta tenni az urát, vagy rá akart ijeszteni. Szabolcs csendes mosolylyal konstatálta magában, hogy a felesége bizonyos dolgokban még nagyon naiv. És önkéntelenül is összehasonlította ezt a két asszonyt, a ravaszkodásával közönséges feleségét az egyszerűségében fölséges hercegnével és bizonyos, hogy az összehasonlításnak igen szánalmas eredménye lett a szegény Malvinra nézve.

Egy órával Szabolcs elindulása előtt Malvin újból szóba hozta Bakót.

– Kérem, táviratozzon a grófnak Nizzába, hogy itt vagyunk… Megkért, hogy értesítsem megérkezésemről…

– Szívesen, – mondta Szabolcs. – De miért nem bízza meg ezzel az édesatyját?

– Azt hiszem, ő nem tenné meg, – mondta Malvin száraz hangon.

– És miért ne tenné meg?

– Ha érdekli, hát kérdezze meg tőle.

Szabolcs nem válaszolt erre a kihivásra és szónélkül föladta a Bakónak szóló táviratot. Nem is kérdezett az öreg Forgácstól semmit; az egész dolog egy csöppet sem érdekelte. Nem mintha megbízott volna Bakó barátságában. Ismerte a grófot és tudta, hogy annak szakasztott olyan cinikus életelvei vannak, akár ő neki magának, – de egyelőre még arra sem méltatta a feleségét, hogy komolyabban foglalkozzék a sorsával.

Minden gondolata és érzése dühös türelmetlenséggel vonzotta a másikhoz, az ő szőke, fölséges Leticiájához. És miközben világos éjszakán álmatlanul feküdt a hálókocsiban, mely akkor éppen a behavazott Szemeringen keresztül vágtatott Bécs felé: amolyan hóbortosan merész gondolatok jártak a fejében, a minők elalvás előtt tüzelni szokták a józan ember fantáziáját is. Miért ne lehetne Leticia egészen az övé, a világ előtt is? A hercegnő szerette és ragaszkodott hozzá… Talán nem üres szóbeszéd a szerelem, amely csodákat képes művelni és bizonyára nem Leticia volna az első vérbeli princessz, aki a szerelmének feláldozza a rangját… Mi kell ahhoz, hogy az ember föltétlen hatalmat nyerjen egy asszonyi szív fölött? Semmi, csak meg kell találni azt a bizonyos arkimédesi pontot és az ember kiforgathatja önmagából… Az a pont a szerelem.

X.

Bécsnek került, mert tudta, hogy a hercegné ma még ott van. Azzal mentegette önmagát, hogy egypár bevásárlást kell tennie az osztrák fővárosban. Leticia hercegnét meg sem fogja látogatni… Hanem azért, alig egy órával a megérkezése után, már ott volt a Stubenringen és megszólította a Borovszki-palota portását.

– A hercegné Bécsben van?

– Mostanig itt volt, de tíz perccel ezelőtt kihajtatott a pályaudvarra. Visszamegy Magyarországba…

Szabolcs az óráját nézte, aztán sietve beszállt a kocsijába. Még elérhet a vonathoz!

Tényleg jókor érkezett, öt perccel a vonat elindulása előtt. A pályaudvar előtt ott találta Leticia hercegné kocsiját, a perronon pedig ott állott a borotvált arcu hercegi udvarmester, kalappal a kezében és szokott komor apátiájával figyelve egyik kocsi ajtajára. A kocsi ajtajában Szabolcs megpillantotta Leticiát is, aki éppen mosolyogva beszélgetett egy vadászruhás, hosszu, fiatal úrral. Szabolcs egy pillanatra megállott a kocsi előtt és megemelte a kalapját. A pillantásuk most összetalálkozott és Leticia hercegné nyugodt mosolylyal viszonozta köszöntését.

– Jónapot!

És mivel Szabolcs kérdő pillantással állott meg előtte, meg is szólította.

– Ön is hazautazik, Szabolcs szomszéd?

Látható érdeklődéssel kérdezte, – megérzett a hangján, hogy ki akarja tüntetni Szabolcs szomszédját.

A vadász sarkon fordult és Szabolcs a sugár növésü, beszédes szemü fiatal úrban megismerte Sándor királyi herceget, akivel több ízben is találkozott már Bakó vadászatain. A fenségnek kitünő memoriája volt és visszaemlékezett Szabolcs arcára, ha nem is a nevére.

– Én is ismerem ezt az urat. Ön az a kitünő pisztolylövő, nemde? A Bakó gróf vadászata alkalmával nagyon meglepett ügyességével… Emlékszik a kertben? Sokat gyakorolja még a pisztolylövést?

Szabolcs azt mondta, hogy sokat.

– Jól is teszi. Kár volna, ha elhanyagolná. A pisztolylövés nagyon szép sport…

Kezet fogott Szabolcscsal és mosolyogva bólintott a fejével. Ez azt jelentette, hogy Szabolcs most elmehet. El is ment, helyet keresve magának a szomszédos szakaszban. A királyi herceg Pozsonyig utazott a szép asszonynyal; ott kiszállott. Szabolcs azalatt magában volt a gondolataival. Fantasztikus tervei, amelyeket az elmult éjjel kovácsolt Laibach és Mürzzuschlag között, most hirtelen szétfoszlottak a józan reggeli fényben és ha visszagondolt reájuk, kissé éretleneknek találta azokat. Eleget fordult meg életében a legfelsőbbek társaságában és ismerte nézeteiket. Megesett már az is, hogy egy hercegné beleszeretett a lovászába – a lovászt aztán előléptették lovászmesterré, de azért megmaradt cselédnek, valamint a hercegné is megmaradt hercegnének. Most tisztára látta, hogy ami közte és Letica között történt, az nem volt egyéb egy ilyen tisztességesebb kiadásu lovászregénynél. Egy idillikus kaland, amelynek a szép hercegné átengedte magát, időtöltés céljából, amelyért azonban bizonyára egy atómját sem áldozná föl szociális kötelességeinek.

A királyi herceg Pozsonynál már kiszállott, Szabolcs azonban csak az eleméri stáción látta viszont Leticiát. A hercegné arról panaszkodott, hogy az úton megfájdult a feje, a viszontlátást azonban csak akkor említette, mikor Szabolcs fölsegítette a kocsijába.

– Ma nem jól érzem magamat… Holnap talán viszontlátom?

Valami történt, – mondta magában Szabolcs. Elfordult tőlem és idegen lett hozzám… Vagy talán csak annyi történt, hogy megint teleszívta magát udvari levegővel és most fölülkerekedett benne a hercegné?

A délután folyamán nagy türelmetlenség vett erőt Szabolcson és estig már sikerült magával elhitetnie, hogy a hercegné várja őt. Most már önmagát okolta azért, hogy a viszontlátásuk oly hidegen folyt le. Leticia mindig tartózkodó volt, de hidegnek vagy gőgösnek csak azok mondhatták, akik nem értették meg.

Alkonyatkor átkocsizott a Borovszki-kastélyba és itt a cselédektől azt a fölvilágosítást nyerte, hogy a hercegné ma nem fogad senkit. Dühös megszégyenüléssel hajtatott haza. Másnap nem ment át a kastélyba és hogy képes volt ennyi lemondásra, azt nem a lelki erejének, hanem a megsértett hiúságának köszönhette. Harmadnapra éppen azon tanakodott, hogy mittevő legyen, mikor kocsirobogás hallatszott a veranda előtt: Leticia hercegné maga jött el hozzá.

Szabolcs alig hitt a fülének, mikor az ispánja azt jelentette neki, hogy a hercegné a szalonban várja. Tényleg ott ült egy puffon, Szabolcs agarát simogatva.

– Édes barátom, ön nem jön már hozzám? Önnek terhes már az én barátságom, pedig én csak az ön kedvéért utaztam le ide…

A hangja inkább alázatosan csengett, mint duzzogva. Alázatos odaadásában bájosabb volt, mint valaha. Ez megint nem a hercegné volt, hanem a Szabolcs szőke Leticiája, _szegény kis barátnője_, aki szelid mosolylyal tűrte, hogy végigcsókolják a kezét, a kisujja hegyétől a könyökéig.

– Most velem fog jönni, – mondta. – Elviszem kocsikázni, aztán nálam ebédel.

Ezzel megvolt a kibékülés és egyikük sem hozta többet szóba a történteket. Aztán megint öt nap mult el, december elején öt verőfényes tavaszi nap.

Egy este történt, hogy együtt ültek a Borovszky-kastély teázójában. A hercegné könyvet tartott a kezében és dallamos hangján francia verseket olvasott Szabolcsnak, az pedig félig lehunyt pillái alól nézte az asszonyt. Letícia később észrevette, hogy a barátja csak fél füllel hallgatja, mert odalépett hozzá, a széke karjára támaszkodott és szokása szerint hosszan és némán a szemébe nézett. És tiszta és nyugodt pillantása olyan hatással volt Szabolcsra, hogy a vér egyszerre a fejébe szökött, a vasgyúró kezével pedig megragadta az asszonyt és szenvedélyes erőszakkal magához ölelte. A hercegné meghökkenve nézett rá.

– Bántja valami barátom?

– Leticia, – mondta Szabolcs fojtott hangon, – tudja, hogy isteni élvezet volna nekem, ha magát most megfojthatnám?

Erős ujjai, a melyek körülfogták az asszony nyakát, tényleg meg-megrándultak, mintha csak nehezen állnák meg a kisértést… Ölni szerettek volna, tépni és marcangolni, mint az oroszlán karmai. Vérben vagy tűzben fürödni, erőszakoskodni és megsemmisülni.

– Ráunt már a barátnőjére és meg szeretne tőle szabadulni? – kérdezte a hercegné, akin azonban meglátszott, hogy komolyan megszeppent.

Szabolcs eltaszította magától az asszonyt, majd felszökött a helyéről és az ablakhoz lépett. A feje lángolt, a szeme szikrázott. A néma keserűség, ami összehalmozódott a szívében, most erőszakos szavakban tört ki belőle.

– Ne tréfáljon, Leticia, mert én talán bele fogok pusztulni ebbe a tréfába…

– De mi bántja, édes barátom?

– Maga nem szeret, Leticia.

A hercegné meglepetten, kissé szánakozva nézte végig.

– Ön nem igazságos, barátom. Hetek óta egyebet sem teszek, mint hogy az ellenkezőjét bizonyítom…

Szabolcs dühösen rázta meg a fejét.

– Nem, Leticia! Ha _ezt_ szerelemnek nevezi, akkor kettőnk közül az egyik nem tudja, mi a szerelem… Én nem értem magát és kétségbe ejt, hogy maga nem akar megérteni… A karjaim közt tartok egy idegen nőt, akinek csak a nevét ismerem, de a lelkét nem. A magaménak nevezem, pedig semmi sem az enyém, csak a csókja… Én nem ismerem magát, Leticia. Kicsoda maga? Micsoda? Virág, márvány vagy asszony. Ha asszony és engem szeret, akkor jogom van a lelkéhez is. Ismerni akarom, látni, hogy milyen a lelke, az _én_ lelkem: fehér vagy fekete? Nekem mindegy, akármilyen: bűnös vagy szent, én imádani tudnám mindenképpen… Összeforrva magával tudnék jó és rossz lenni: gyilkolni, imádkozni vagy elkárhozni… De ne hagyjon magamra, ilyen rettenetes magányban!

A hercegné néma ijedtséggel hallgatta Szabolcsot, aztán kezébe hajtotta a homlokát, a szemében pedig köny csillogott. Ez a könycsepp oly hatással volt Szabolcsra, hogy térdre vetette magát és a karos székével együtt átölelte az asszonyt.

– Lássa, – mondta halk, remegő hangon, – maga tud sírni! Mondjon egy szót, csak egy szót, Leticia, és én meg fogom érteni… Nem fogom többé gyötörni, szeretni fogom olyan lángoló szeretettel, amelynek az eddigi szerelmem csak hajnali pirkadása volt…

A hercegné hűvös kezével végigsímított Szabolcs homlokán, aztán fölkelt székéről és megtörülte a szemét. A síró nők puha hangján mondá:

– Eddig minden oly szép volt, édes barátom, de ma nagy fájdalmat okozott nekem. Nem neheztelek azért, mert tudom, hogy nem tehet arról, hogy ennyire ideges. Kérem azonban, bocsásson meg, ha most visszavonulok…

Búsan bólintott a fejével és eltünt az ajtóban.

Mikor magára maradt Szabolcs, már megbánta erőszakos föllépését. Nem, Leticia nem eléggé kemény kavics arra, hogy szikrát adjon az ütésre.

Másnap azzal a szándékkal ment a hercegnéhez, hogy megengeszteli és megnyugtatja. Azonban szóba sem hozta még a tegnapi est eseményeit, mikor Leticia megdöbbentette azzal a váratlan kijelentésével, hogy visszautazik Bécsbe. Már csomagolt is… Holnap útra kel.

– Azt mondta, hogy karácsonykor megy csak?

A hercegné megborzadt a gondolattól, hogy karácsonyig a kastélyban maradjon.

– Akartam, de nem lehet. Nem tudtam, hogy a tél itt annyira barátságtalan. Megölne az örökös szél…

Egy szomoru pillantást vetett az ablakra: odakünn most is zizegett a szél, az alattomos, szakadatlan éjszaki szél, melynek fagyos lehellete beérzett a kastély rosszul záró ablakain keresztül. A régi kandallók alig tudták már fölmelegíteni a nagy, üres szobákat… Leticia fázott, még a lelke is didergett. A bécsi palotájára gondolt, légfűtéses termeire, a jól elzárt és a villamos fénytől ragyogó folyosóira és egyszerre oly honvágyat érzett Bécs után, mint a vándorútról lekésett fecske a pálmás partok után. Itt ült a néma, megfagyott pusztán és közel volt a síráshoz, miközben keringőakkordoktól hangos, enyhe, édes városára gondolt. Vajjon el fog-e még oda érkezni? Alig tudta már elhinni.

Szabolcs kiolvasta az asszony szeméből elhatározásának makacs voltát és egyetlen ellenvetést sem engedett meg magának. Leticia ott ült vele szemben, a kandalló mellett, bundával a vállán és meglátszott rajta, hogy a lelke már Bécsben van. Oly kínzó türelmetlenség vett erőt rajta, mintha vasuti váróteremben volna.

A hercegné másnap elutazott. Mikor beszállt a vasuti kocsiba, boldog megindultságában majdnem sírva fakadt. Aztán eszébe juthatott, hogy valami elégtétellel tartozik Szabolcsnak, mert egyszerre nagyon nyájas lett hozzá:

– Hiszen még fogom látni, nemde? Nem fog egészen megfeledkezni szegény barátnőjéről? Nem kerül el, ha Bécsbe jön?

Szabolcsot nem tévesztette meg szánakozó udvariasságával; ő azzal a biztos tudattal ment vissza a vasuttól, hogy Leticia mindörökre elveszett az ő számára. Volt és nincs: eltünt és szürke, hideg üresség maradt a helyén.

Egypár napig igazán úgy élt magányában, mintha narkózisban volna. A lelke elmerült valami végtelen köd-oceánban; minden egyforma, szétfoszló és színtelen volt körülötte; sehol egy biztos pont, amelyen megpihenhetett volna. Nincs se idő, se tér. Nincs semmi, csak az egyhangu, örökös szomorúság érzete van meg benne. Ösztönszerü és kétségbeesett erővel küzd az érzés ellen, bár maga sem tudja, hogy miért. Talán jobb volna, ha átengedné magát neki, beleolvadna és megsemmisülne.

Tulajdonképpen nagyon szerette azt az asszonyt.

Egy hét is elmult már, mikor Szabolcs egy nap azon vette észre magát, hogy megint a Borovszki-kastély felé kocsizott. A park oly puszta volt és néma, mint egy temető, közepén pedig sötéten állott a nagy ház, mint egy óriás kripta. Szabolcsnak egyszerre az a különös babonás érzése támadt, hogy Leticia nem is utazott el, hanem meghalt és most ott pihen magas ravatalon a kastély fala mögött.

A következő pillanatban már elhatározta, hogy Bécsbe fog utazni. Látnia kell a hercegnét. Habár csak a távolból is, de látni akarja megint viruló szépségét, amelynek bűvös emléke még minden érzékében élt és amelyre mégis úgy gondolt vissza, mint egy álomképre.

És elhatározta az is, hogy meg fogja változtatni magaviseletét Leticiával szemben. Igénytelen, szerény és _kényelmes_ barátja lesz. Nem fogja többet nyugtalanitani követelő föllépésével. Amit érez, azt magába fogja zárni, az asszonynyal szemben pedig olyan lesz, amilyennek az akarja.

XI.

Bécsben félelem fogta el Szabolcsot, hogy Leticia nem akarja majd elfogadni. Félelme alaptalannak bizonyult. Mikor beadta névjegyét a Stubenringen, azonnal bevezették a hercegné lakosztályába.

Leticia egy fehértapétás kis rokokó-szalonban fogadta. Nem volt magában, egy junói termetü, beszédes mosolyu szép nő volt vele. Látásból őt is ismerte Szabolcs: Gall-Ervin grófnő volt, egy emancipált női különc, aki, ámbár milliói voltak és szép volt, leány maradt, hogy kedve szerint élhessen. Sokat beszéltek jótékonyságáról és hóbortos ötleteiről. A harmincesztendős leányt, aki egyébként viruló fiatal asszony benyomását tette, mindenki szerette és a legelzárkózottabb házakban is szivesen fogadták.

– Jó napot, édes Szabolcs szomszéd! Szép, hogy nem feledkezett meg rólam!

A hercegné mosolyogva nyujtott kezet Szabolcsnak, aztán helyet ajánlott neki. A barátnője pedig folytatta elbeszélését, amit az imént abba hagyott. Franciául beszélt, a párisi boulevardok jargonján. Idegen emberek jelenlétében legszívesebben franciául beszélt, mert ha németül szólt, mindig rájárt a nyelve a lerchenfeldi mosónők dialektusára.

A hercegné aztán egypár kérdést intézett Szabolcshoz, valamennyi Szabolcsfalvára vonatkozott. Kijárnak-e a szarvasok a mezőkre? Befagyott-e már a folyóvizük? Aztán a barátnőjéhez fordulva, mondta: – Tudod, Szabolcs a szomszédunk, – az őszszel gyakran vadásztunk együtt…

Határozottan hangsúlyozta a szomszédságukat és Szabolcs megérthette ebből, hogy ez a véletlen szomszédság az ő ismeretségüknek egyedüli jogcíme.

Előbb ment el, mint a grófnő és a háziasszony búcsuszavai épp oly udvariasak és semmitmondók voltak, mint azok, amelyekkel fogadta.

Egypár napot töltött Bécsben; ideje javarészét kártyázva töltötte egyik klubban, ahol magyar urak is sűrűn megfordultak. Leticiával egyszer sem hozta össze a véletlen. Gall-Ervin grófnőt azonban többízben is látta a színházban és az utcán, és a szép emancipált megtisztelte azzal, hogy visszaemlékezett reá, sőt határozottan kacérkodott is vele. Neki különben – mint mondták – gyöngéje volt a magyar urak iránt.

Az ötödik napon Szabolcs megint elment Leticia hercegnéhez. Tudta, hogy nincsen fogadó napja és valami halvány reménység élt benne, hogy ezuttal négyszemközt fog beszélni a barátnőjével. A portás azonban azt mondta neki, hogy a hercegné gyöngélkedik és nem fogad senkit. Mialatt még a kapu alatt állott, elegáns számozatlan bérkocsi állott meg a ház előtt és egy karcsu fiatal úr lépett be. A portás lerántotta tányéros sapkáját és szó nélkül kinyitotta a lépcsőházba vezető nagy üvegajtó szárnyát, a fiatal úr pedig ruganyos léptekkel fölsietett a szőnyeges lépcsőn.

– Itthon van a herceg? – kérdezte Szabolcs a portástól.

– Csak holnap érkezik vissza Olaszországból…

Így tehát Sándor herceg – mert ő volt a kocsin érkezett fiatal úr – csak Leticiához mehetett. A _szomszédja_ számára beteg volt a hercegné, de a fenséges úr számára nem. Szabolcs gyalog ment végig a néptelen körúton, előbbi kalandjáról elmélkedvén.

Most már tisztában volt Leticia megváltozott magaviseletével! A hercegné nem ijedt meg tőle – miként eddig gondolta – nem is duzzogott, hanem egyszerűen ráunt. Falusi magányának unalmában egy vadászkalandba bocsátkozott, most pedig jóllakott már a falujával és a vadászati évad végén nem kellett neki már a vadász sem. Egy ujabb szerelmi intrika érdekli mostanában és valószinü, hogy gyakorlott ujjaival már sok ilyen intrikát szőtt és fejtett szét. És Szabolcs most megtalálta a _talányos_ asszony szívének kulcsát is, amelyet annyi ideig keresett hiábavaló fáradozással. A titok megoldása nevetségesen egyszerü: nincs titok, ilyen csak a Szabolcs túlhevített fantáziájában exisztált… Semmi titokzatos nincs az asszony jellemében, egyszerűen nincs is jelleme. Azért nem tudott soha belemélyedni a lelkébe, mert annak nincs semmiféle mélysége. Sekély és homokos, mint az árokvíz, amelyet nem tud fölkavarni a tengereket korbácsoló vihar. Miközben Szabolcs most ujból végiggondolta szerelmi regényének egyes epizódjait, arcpirító szégyenérzet vett erőt rajta, mert világos lett előtte, hogy egy szánalmas misztifikáció áldozata lett. Ha polgárasszony lett volna a kedvese, akkor ő, a nőismerő, két nap alatt tisztában lett volna vele és harmadik nap alkalmasint már rá is unt volna. Ami vonzotta és elszédítette, az tisztára a hercegné társadalmi állásának exotikus ragyogása volt. Ha _ezt_ lefejti róla, akkor alig marad egyéb, csak egy havasbőru kis állat, amely cinikusan követi önző ösztönét. Nagy keserűségében visszaemlékezett a közösen eltöltött órákra és most utólag száz bizonyítékot talált, amely nézetét támogatta. Leticia nem is volt elmés asszony, csak triviális módon eszes; nem volt művelt sem, csak jómodoru; a csudálatos tisztasága nem naivság, hanem cinizmus volt; az ingerlő nyugalma pedig annyit bizonyított csak, hogy képtelen minden igaz szenvedélyre. Egy koronás grizett volt, semmi egyéb…

Szabolcs most már tisztában volt azzal is, hogy mit érez iránta a hercegné: semmi csak egy kis félelmet, hogy a volt kedvese valami alkalmatlanságot talált neki szerezni. És mikor ezzel tisztában volt, már tudta azt is, hogy a jövőre nézve mi a kötelessége Leticiával szemben: gondosan kerülnie kell a hercegné társaságát. A _kalózvezér_, aki nemrégiben még nagy hódításokról álmodozott, mindenét elvesztette, de a nagy hajótörésből meg akarta menteni legalább azt, amit ő a becsületének nevezett s ami alaposan véve csak a hiúsága volt.