Part 4

Tudvalevő dolog volt, hogy a fiatal Sándor főherceg nagy barátsággal viseltetik Bakó iránt, vagy – miként aulikus körökben mondták – kiváló jóakaratával tünteti ki a grófot. Bakó annyiban igazi nagyúr volt, hogy inkább fölfelé volt dölyfös, mint lefelé és nem is kereste ezt a kitüntető, de hébe-korba ugyancsak terhes barátságot, – de talán éppen ennek köszönhette, hogy nagy befolyást nyert a fiatal fenségre, aki idősebb és tapasztalt mentorként tisztelte. A királyi herceg meglátogatta Bakót, akinek birtokain is szivesen vadászgatott, és elmulatott és azt is beszélték, hogy a gróf _Hableány_-t is csak azért építtette, hogy eszköze legyen fenséges barátja szórakoztatásának.

A herceg, miközben Malvin oldalán sétált, a parkban, több ízben visszafordult, hogy megszólítsa az öreg urat, akit következetesen _kedves gróf Forgácsnak_ nevezett. Mikor aztán az öreg kötelességének tartotta, hogy alattvalói alázatossággal fölszólaljon a grófi cím ellen, a fenség könnyed mosolylyal bocsánatot kért tőle és attól kezdve már csak _kedves báró Forgácsnak_ nevezte.

Aztán elváltak egymástól. A királyi herceg karonfogta Bakót, miközben mosolygó főhajtással közeledett egy kifestett arcu öreg asszony felé.

– Fürstin Lichtenegg platzt vor Wuth, – súgta, – es ist zu amüsant!

Megszólította az öreg asszonyságot és a védnöksége alatt álló csehországi jótékony egyesületnek sorsa után tudakozódott. A válasz láthatólag kielégítette. Tovább ment Bakóval.

– Sie ist wirklich reizend!

– Fürstin Lichtenegg?

– I – wo! A másik, a barnaszemü fiatal…

Másnap a felség magára vette sorhajóhadnagyi egyenruháját, meg az aranygyapjas rendjét és elutazott Triesztbe. A hozzátartozói Miramareban várták.

Az évben nem látták többet Abbáziában, de a félnapi ott tartózkodása éppen elég volt arra, hogy az egész udvarképes és nem udvarképes közönség figyelmét állandóan ráterelje arra a szép asszonyra, akivel félórát elmulatott a kaméliás-fák árnyékában. Megindultak a kombinációk és a pletykák, de a rágalmakat is olyan hangon adták tovább az asszonyok, hogy kicsengett belőle az irígységük. És Malvin egyszerre azon vette észre magát, hogy Lichtenegg hercegné, aki egyébként arról volt nevezetes, hogy a legvakmerőbb plein-air-színekkel festette az arcát, nagyon nyájasan kezdi szemlélgetni lorgnonján keresztül. Torontál grófné pedig egy nap minden bevezetés nélkül a nyakába borult.

– Hát te itt vagy, kincsem?

Szabolcs már akkor régen megérkezett a falujába. A gazdaságban nagy szükség volt reá, – az istállók, – az őszi munkák… Amikor hazautazott, a vasuti kupéban átfutotta a leveleket, amelyeket az ispánja küldött utána. Ezek közt volt egy, amelynek címét női kéz írta, gótikusan vékony, hosszu, hideg és mégis harmonikusan egymásba fonódó betűkkel, aminőkhöz hasonlókat a fejedelmi levéltárak régi kéziratain lehet látni.

„Ha tudnám, hogy kérésem teljesítése nem esik nehezére, akkor megkérném, hogy emlékezzék meg a közös vadászatainkra vonatkozó megállapodásunkról. Talán szívesen fogja hallani, hogy az idei vadállományunk kedvező. Üdvözli

_Leticia_.“

A levél fogalmazása épp oly hideg, tartózkodó és erőltetett, mint maga az irás, de Szabolcs azt a finom, alig érezhető és titokzatos illatot, amelyet az idei vadállomány kedvező voltát hangsúlyozó vastag papir árasztott, oly mohón szívta föl, mint hajdan a szerelmi légyottokról szóló levélkék illatát.

VII.

Az ősz már nagyon előre haladt és a hosszu akácfasor kopasz és szomoru volt, amikor Szabolcs áthajtatott a Borovszki-kastélyba. A hercegi pár együtt fogadta. A férj most is bántó módon udvarias volt, – az ember végtelen kicsinylést gyanított a megalázkodó szívessége mögött, – az asszony pedig nyugodt és szórakozott, mint rendesen. Amikor Szabolcs a vadászatra terelte a szót, a hercegné feltünően feledékenynek mutatta magát.

– Vadászat? Ah igen, maga szeret vadászni és most már emlékszem: szó volt róla, hogy együtt fogunk vadászni…

Később Szabolcsné után tudakozódott és ekkor kitünt, hogy nem emlékezett már vissza Malvin betegségére, az elutazásról pedig még nem is tudott. Szabolcs azt kezdte gyanítani, hogy a hercegné őt hosszu elmaradásáért akarja megbüntetni hidegségével és e föltevésben megerősödött, mikor Leticia asszony a félreértés eloszlatása után egyszerre nagyon kegyes lett hozzá.

– Ha akarja, holnap reggel már vadászhatunk… Itt marad éjszakára a kastélyban és korán reggel a nyakunkba vesszük az erdőséget…

Estebédhez a hercegné tetőtől-talpig átöltözködött. Ő a maga kedveért öltözött és kivágott ruhában ebédelt akkor is, ha kettesbe volt a férjével. Most hárman voltak és miközben a pohárszék mellett álló udvarmester néma kézmozdulatokkal igazgatta a fölszolgáló lakájokat. Szabolcs kedve szerint szemlélhette az asszonyt. Egy pillantását, egy mozdulatát sem leshette meg, amelyből azt lehetett volna következtetni, hogy a hercegné kacérkodik vele. És mégis! Valami parányi melegség a hangjában, ha vendégéhez intézi a szót, valami öntudatlan grácia a mozdulatában, ha feléje fordítja a fejét, egy alig észrevehető, finom árnyalat a modorában; mind megannyi aranypók, amely gyors sürgéssel összekötő szálakat sző kettőjük között. Asztalbontásnál, mikor a szalonba mennek teázni, Szabolcs úgy érzi, hogy a hercegné keze a rendesnél kissé súlyosabban nehezedik a karjára. A fizika törvényei szerint nem is érezhette, mert súlyban kifejezve alig lehet több egy gram tizedrészénél – de mégis érzi.

A szalon sarkában csak egyetlen csipkeernyős lámpa égett a teázó asztal mellett: a lámpa puha, piros fénye megvilágította a hercegné karcsu alakját, a lábától a könyökéig, de a válla és a feje, amely a szék vállára tett selyemvánkoson pihent, a barna árnyékban maradt. Szabolcs felé fordította az arcát, miközben a férjének egy szenzációs ékszerlopás részleteit beszélte el, mit az ujságból olvasott. Jó emlékezőtehetségről tanuskodó pontossággal idézte a megkárosult ékszerészek s az orgazdák nevét, – a homály védelme alatt pedig egyre Szabolcson pihentette a szemét. Komolyan, kiváncsian, szinte vallatva. (Mintha így akarna hozzá szólani: Nálam vagy! Tudod, hogy én ki vagyok? Tudod, hogy miért hívtalak ide? Valld meg! Tudod?) Aztán kérve, parancsolva, türelmetlenül összeráncolt szemöldökkel. Még a kis kezét is ökölbe szorította. (Ide nézz! Reám! Mindig csak reám! Akarom – mert…!) Mikor elfogta a Szabolcs pillantását és magához láncolta, édesen elmosolyodott, a pillantása pedig szelid és hízelgő lett. (Így! Most jó vagy… Én is jó vagyok… Tudok nagyon, de nagyon jó lenni!) Most nedves, szikrázó…

Vagy csak Szabolcs képzelte el mindezt, miközben a szeme a homályban sziporkázó gyémántok fényétől hallucinált? Leticia hercegné azalatt tovább beszélt, halk és kissé száraz hangon, Steinerről, az ékszerészről és Lővingerről, az orgazdáról. Azután fölkelt és a szőnyegre dobta a könnyü selyempárnát.

– Mivel azonban Szabolcs szomszéd nem hallgat az én érdekes történetemre, duzzogok és aludni megyek… Jó éjszakát!

Ez volt az első tréfás szó, amit Szabolcs tőle hallott. Kecses meghajlással kezet nyujtott az uraknak és visszavonult.

Szabolcs, mikor magára volt a vendégszobában, még jó ideig elgondolkozott mostani helyzetén. Az a különös, kijózanító érzés vett erőt rajta, amely ránk támad néha, ha egyedül találjuk magunkat idegen helyen: Miért vagyok én itt? Mit akarok én itt?

Eléggé ismerte önmagát és tudta, hogy nem szerelmes a hercegnébe. Nem sokszor esett meg vele, hogy komolyan beleszeretett valakibe és olyankor másképpen kezdődött a dolog. Ami most emésztette, az nem szerelem, hanem kiváncsiság volt. Ellenállhatatlan, démoni kiváncsiság, hogy belenézzen egy idegen, zárkózott és dölyfös asszony lelkébe. Bolond módon izgató kiváncsiság, hogy lássa nyugalmából kizavarva, szerelmesen, epedve, megalázkodva, akit mindig csak tisztán, hűvösen és büszkén tudott elképzelni. És megszólalt a hiúsága is. A kalózvezér emésztő hiúsága, aki apró rablóhadjáratoktól jóllakottan, fölszaporodott flottájával megjelenik a száztornyu, büszke királyváros előtt, hogy hódítóvá legyen kalandorból.

Kékes sárga fényü, valószinütlen világításu őszi hajnal volt, mikor másnap a vadászfogat kiröpítette őket az erdészlakhoz. Ott leszálltak, kopóiknak füttyentettek, és vállukra vetett fegyverrel folytatták útjukat. Leticia hercegné férfias szabásu vadászruhát viselt: térdig érő lóden-ruhát, hosszu csizmát, szarvasbőr keztyűt. Ebben a jelmezben még kisebbnek és karcsúbbnak látszott, mint egyébkor. Tulajdonképpen olyan volt, mint egy csinos fiu, mikor hatalmas termetü barátja oldalán haladva, kis lakk-csizmája orrával a zörgő harasztban gázolt. És az egész modorára, mindkettőjük beszédjére is befolyással volt férfias külseje: jókedvü közömbösséggel beszélgettek, mint jó cimborák, kizárólag vadászdolgokról. Az első őzcsapat, mit kopópárjuk eléjük hajszolt, bántatlanul szabadult: Szabolcs a hercegnének akarta átengedni a lövést és az asszony elhibázta a bakot. A másodikat lelőtte. Odafutott a bokrok közt vergődő állathoz, mikor azonban megtört szemét és patakzó vérét látta, megborzadt kissé és elsápadt. Szabolcs aggódva nézett reá, pedig nem volt oka az aggodalomra: az asszony éppen ezért a borzongásért és elsápadásért szerette a vadászatot.

Villásreggelire visszatértek a kastélyba. Szabolcs aztán kocsijára ült és hazahajtatott.

– Holnap hat órára! – szólt utána az asszony.

Ez így folyt egy hétig. A hercegné rendesen hajnali lámpafénynél, csizmásan és kucsmával a fején, teával várta a társát, aztán bebarangolták a kopók csaholásától hangos bükköst, délben pedig azzal búcsuztak el egymástól, hogy viszontlátásra holnap.

A hetedik napon darás eső lepte meg őket a hegyháton. Jó ideig egy faóriás alatt megvonulva, akarták bevárni az eső végét de mivel időközben az egész szemhatár szürkébe borult, a ködös esőben nekiindultak az erdészlaknak. Útközben bőrig megáztak és Szabolcs elküldte a kerülőt a kastélyba, hogy hozzon födött hintót és rendelje ki a komornát, száraz ruhával a hercegné számára. Már késő délután volt mikor végül a kastélyba értek.

– Menjen haza a födött kocsival, – mondta Szabolcsnak Leticia hercegné. – Vagy ha akarja, ebédeljen velem…

Szabolcs átöltözött és a dohányzó szobába ment, hogy tálalásig átlapozza a hírlapokat. Félóráig olvasott magában, mikor rányitott a hercegné. Szokása szerint kivágott esti ruhában volt, kemény férfigallér helyett gyöngysort viselt a nyakán, csizma helyett papírvékonyságu cipőt a lábán. Semmi nyoma nem látszott rajta a kiállott fáradalmaknak, nyugodt és üde volt, mikor szórakozott mosolyával köszöntötte vendégét.

– Éjjelre egy különös, nagy virág nyílt ki a télikertünkben, de én nem tudom a nevét…

Később hozzátette:

– Akarja látni?

Vastag gyékényen járva, némán körülsétáltak a nagy, csendes termen, melynek villamos lámpái felé exotikus növények nyujtották óriás leveleiket.

– Hűvös van itt! – mondta a hercegné, mikor megálltak az ismeretlen virág előtt.

Szabolcs magával hozta a hercegné prémes gallérját és most a vállára adta. Miközben ráadta, az asszony megborzongott és lehunyt szemmel Szabolcs kitárt két karjába símult. Szabolcs egy pillanatig az ajkán érezte a hercegné hajékének hideg gyémántjait, aztán tovább mentek karonfogva, lassu léptekkel, lehajtott fővel és erősen dobogó szívvel.

Ebédnél jóformán csak az asszony beszélt. Pedig Szabolcs is bátran beszélhetett volna akármit: ezek a borotvált arcu inasok nem gondolkoztak és nem figyeltek semmire, csak az udvarmester arcára. Mikor aztán kettesbe maradtak a teázó szobában, a hercegné törte meg elsőnek a csendet. Jó ideig tűrte Szabolcs izzó, néma pillantását, aztán odanyujtotta neki a kezét.

– Ön nem szól hozzám, édes barátom? – kérdezte szeliden.

Szabolcs ajkához emelte a finom kis gyermekkezet.

– Mit mondjak? Mondjam, hogy szeretem?

– Mondja azt.

Szabolcsnak egyszerre eszébe jutott valami. Körülnézett: hol van a herceg? Most jutott csak eszébe, hogy napok óta se látta… Leticia hercegné megértette.

– Az uram Nizzába utazott. Tiszteletét küldi önnek, – bocsásson meg, hogy megfeledkeztem erről…

Szabolcs fölkelt és odatámaszkodott a hercegné magas székéhez. A kezével végigsimított az asszony tiszta halántékán és hamvas haján.

– Fog szeretni egy kissé?

– Ha jó lesz hozzám!

VIII.

Fönn a hegyekben őszi viharok bontogatták a szárnyukat s az erdő fáinak szakadatlan zúgása és harsogása ilyenkor úgy hallatszott le a rónaságra, mint a távoli tenger morajlása. A szemhatáron sápadt felhők torlódtak össze, a Borovszky-kastély parkja fölött pedig megriadt varjúk raja vonult el.

Október végén volt és Leticia hercegné egy nap, miután sokáig kinézett a hideg alkonyatba, Szabolcs vállára hajtotta a fejét.

– Itt a tavasz, – mondta mély lélegzetet véve.

Valóban kitavaszodott. A sápadt felhők megnyíltak és kavargó virágförgeteget zúdítottak a hegyekre. A szél ujjongó jókedvében fölragadta és végighömpölygette a fehér vízözönt a rónán. A tavaszi áradás egyre növekedett, félelmetesen megdagadt, míg végül puha, illatos és fullasztó hullámaival elöntötte és elnyelte a földet, az eget és az egész mindenséget.

Magától jött a kikelet, a természet örök rendje szerint és azok ketten, Szabolcs és az asszony nem is csudálkoztak rajta, hanem természetesnek találták a csudát, miként a boldog sziget lakói.

Sándor a kandalló mellett ült, a hercegné pedig előtte állott. Figyelmesen és kiváncsian nézték egymás arcát.

– Örökké fog tartani? – kérdezte Leticia.

– A tavasz? Örökké!

(Minden tavasszal kikel az örökkévalóság után való vágy.)

A hercegné egy pillanatra lehunyta a két szemét, aztán kissé nyujtózkodott, mint a házimacska, ha nagyon jól érzi magát. Majd oda dobott egy párnát a szőnyegre, letelepedett Szabolcs lábához, tenyerébe támasztotta az állát és megint farkasszemet nézett a barátjával.

A szeme és az arca most egészen más volt, mint annakelőtte. Azelőtt állandó mosoly ült az ajkán, – az a bizonyos elragadó princesz-mosoly, – a szeme pedig gyakran hidegen és szórakozottan tekintett. Most komoly maradt a szája, de a szemében verőfényes mosoly csillogott. A pillantás egyébként oly tiszta maradt, mint a gyermekleányé. A bűnösség sejtelme nem zavarta meg a lelkiismerete nyugalmát. Nem volt oka a szégyenkezésre; a pirulás a bűnt követi nyomon és a bűn végre is – relativ fogalom.

Ez az asszony úgy nőtt föl, mint egy pompás virág. Szépségének és kiváltságos helyzetének tudatában. A föld arra való, hogy őt táplálja, a nap, hogy neki süssön, a harmat, hogy őt üdítse, az emberek és a pillangók pedig arra valók, hogy tisztes távolban körülrajongják. Neki csak egy kötelessége van: szépnek lenni és kegyesen mosolyogni. És ezt a kötelességet esztétikai tökéletességgel teljesítette: szép volt, kegyes közömbös, mint a virág és önzésében jóhiszemü, mint a gyermek.

Már kisleány korában, ha valami csillogó tárgy megnyerte a tetszését: édes mosolylyal kinyujtotta utána a kezecskéjét. A játékszer talán más gyermeké volt, aki sírt utána? Nem tesz semmit! Majd az udvarmester elrendezi a dolgot… Most megtetszett neki egy barnaszemü, merész mosolyu, nagy ember, és ő kecsesen nyujtotta ki utána a kezecskéjét. Ha az is másvalakié, aki sírhatna utána – talán azt a másik asszonyt is az udvarmesterhez utasítaná…

Igen nagy szüksége volt erre az emberre. Üresnek és néha elszomorítónak találta a közömbös virágéletét, ámbár maga sem tudta, hogy miért. Hogy egészen tökéletes legyen ő maga és az élete, ahhoz még egy dolog hiányzott: a szerelem. Most hát szeretett és ez mindenképpen az előnyére vált. A melegség, amely állandóan a szívében honolt, puha, asszonyi gráciát kölcsönzött neki, az édes, sejtelmes izgalmak, az a csepp melankólia, ami belevegyül minden szerelembe: tartalmassá és érdekessé tették az életét. Az odaadásával nem vesztett semmit, csak nyert mindenképpen.

Négy hét telt el, oly gyorsan, mint egyetlen tavaszi hajnal. Ekkoriban történt, hogy Szabolcs, akit inkább hiúsága és kiváncsisága sodort bele ebbe a kalandba, azt a vallomást tette önmagának, hogy igazán szereti Leticia hercegnét. A hely, ahol ez történt, éppen nem volt alkalmas ilyen reflexiókra: a hosszu ákácfasorban volt, egyedül ült a kocsija bakján és növekedő türelmetlenséggel hajszolta négyesét a távoli Borovszki-kastély felé… Szereti! Eleintén csak a fantáziáját izgatta, de most már szereti, még pedig olyan szerelemmel, amilyenről eddigelé sejtelme sem volt. Megválni tőle, most már annyi volna, mint fejjel belezuhanni valami nagy, szürke semmiségbe. A szíve, a feje tele van vele. Leticia az élet, Leticia a világ, minden, – rajta kívül semmi sincsen. Ez zavaros poéta-beszéd, oktalan és veszedelmes érzés: de erről nem lehet tenni. Az ember ezt belátja, össze is szamarazza önmagát, el is pirul szégyenében – aztán még szaporábban csördít az ostorhegyes füle elé, hogy gyorsabban érjen a kedveséhez… Marad azonban annyi esze, hogy ezt a dühös szerelmét eltitkolja Leticia előtt: az asszonyt megijesztené vele.

A hercegné különben tényleg az az asszony volt, akibe egy arisztokratikus természetü ember – és melyik ember nem az? – esze nélkül beleszerethetett. A históriai név varázsa, a nagyúri háztartás tömör és fényűző keretje, egyéb külsőségek: kezdve az öltözködés jóizlésü luxusától egészen az önérzetes modorig, és a tiszta és egyszerü gondolkozásig, amely az évszázadok óta privilegizált és a létért való küzdelemtől távol álló család sarját jellemzi, – mindezek a körülmények együttvéve oly foglalatot adnak, amelyben egy Leticia hercegnénél kevésbbé értékes kő is szemkápráztatóan ragyog. A mivel azonban Szabolcsot öntudatlanul (és alkalmasint akaratlanul is) elragadta, az csudálatos tartózkodása volt és józan nyugalma, amelyet odaadásában is meg tudott őrízni. Szelid volt és szeretetreméltó, néha kissé mélabús vagy rajongó, gyakran kacér vagy hízelgő, de soha sem érte el a szerelmi láznak azt a krizisét, mikor a sekélylelküek is poétákká lesznek. Odasímult ahhoz, akit szeretett, de nem olvadt össze a lelkével. A lelke – ha volt neki – magában maradt és a saját utait követte. Még a kifejezéseiben sem igen ragadtatta magát túlzásokra. Szívesen hallgatta, ha Szabolcs néha tegezte, de az ő nyelve nem járt rá erre a megszólításra; Szabolcs neki mindig (a kissé németesen ejtett) _ön_ maradt. A _szerelem_ szó helyett szívesebben használta a _ragaszkodás_ szót, önmagát pedig Szabolcs _szegény kis barátnő_-jének nevezte. Ha egy virágot tűzött Sándor kabátjára, az még mindig kitüntetés számba ment, ha pedig szükségét érezte, hogy kényeztesse kedvesét, akkor lehúzta keztyűjét és odanyújtotta a kezét, hogy csókolja meg. A jobb kezét és a bal kezét és megint a jobb kezét, – aztán mondja meg, hogy ragaszkodik-e egy kissé az ő szegény barátnőjéhez?

És hetekkel utóbb is az az érzése volt Szabolcsnak, hogy az asszony, aki most hízelegve hozzásimul, épp oly titokzatos és ismeretlen előtte, mint mikor első ízben találkozott vele. Nem ismeri, nem tudja, hogy kiféle, miféle. Nem lát bele a lelkébe, nem tud neki parancsolni, csak engedelmeskedni. És dühös kíváncsisága most még nagyobb mértékben emészti, mint annakelőtte.

A Szabolcséhoz hasonló természetü emberek szerelmében valami rombolási ösztön nyilatkozik meg. A nőt csak akkor tekintik egészen a magukénak, ha összetörték már a méltóságát és kifosztották a szívét. Rendesen úgy tesznek, mint a gyöngyhalász, aki az élete veszélyeztetésével hozza föl a tenger fenekéről a kagylót, aztán széttöri a héját és így szól magában: „Nincs benne semmi, csak nyálka!“ És eldobja az eltöröttet. Ha aztán egy kagyló kisiklik a kezéből és elmerül a tengerben, mielőtt még összezúzhatta volna, bánatosan sóhajt föl: „A gyöngyök királynéját rejthette magában!“

– Holnapután, – mondta egy nap Leticia hercegné, – holnapután Bécsbe utazom…

Szabolcs felriadt, az asszony pedig derült mosolylyal nézett reá.

Ettől félt Szabolcs mindig, a mire még gondolni sem mert: hogy az előrehaladó évad egyszerre csak szét fogja őket választani. El fognak válni csendben és illedelmesen, ő elveszti majd az ő _szegény kis barátnőjét_, mielőtt még megtalálta volna.

– Elmegy! – És – én?

– Maga? Szépen megvárja majd, míg a barátnője visszajön…

– Mikor jön vissza?

– Két hétig kell fönn maradnom, aztán visszajövök majd. Itt maradok karácsonyig. Aztán visszamegyek Bécsbe és ha még akkor is ragaszkodik egy kissé hozzám, maga is feljön Bécsbe.

Szabolcs megkönnyebbülten lélegzett föl. Még nem ütött a végleges elválás órája; Leticia még szereti.

– Ugy-e, nélkülözni fog egy kissé? – kérdezte Leticia, mikor együtt kihajtattak a pályaudvarra.

– Jobb erről nem beszélni, Leticia, mert bolondot találnék mondani…

– Én azonban azt akarom, hogy okos legyen. Bolondot ne tegyen és ne is mondjon.

– Mit tegyek, hogy okosnak tartson?

– A kétheti szabadságot, amit adok, használja föl arra, hogy meglátogatja azokat, akik talán már régóta várják a látogatását…

A feleségét értette. Láthatólag nem volt féltékeny. Hanem aztán megszeppent egy kissé, mikor észrevette, hogy Szabolcs sötét arccal rágja az ajkát.

– Azt hiszem, tapintatos volna, ha megtenné…

Szabolcs odakünn besegítette a vasuti kocsiba, gondosan betakarta a lábát és utasításokat adott a vasutasoknak és a hercegné cselédségének. Tudta, hogy Leticia, ha csak rajta áll, útközben holtra megfázik vagy éhen hal, a kocsiját pedig a legközelebbi stáción vele együtt a szertárba tolhatják. A hercegnét, akinek figyelmét soha sem kerülték el az ilyen apró szolgálatok, láthatólag meghatotta Szabolcs gondossága.

– Sok gondot okozok önnek, szegény barátom!

Mielőtt a vonat elindult, egy kis virágot vett ki, amelyet titokban magával hozott az uti karmantyújában; a virágot lopva megérintette az ajkával és odaadta Szabolcsnak.

– Isten önnel!

IX.

Egyszerre megint ősz lett Szabolcsfalván. Nyirkos, szürke, kedvetlen ősz. Szabolcs az első magános estéjét azzal töltötte, hogy gondolkozott – amit már jó régóta nem tett, – reggel pedig hirtelen elhatározta, hogy megfogadja a hercegné tanácsát és meglátogatja azokat, akik állítólag már régóta várták. Ha utazik, gyorsabban is telik az idő.

Pénteken Budapesten termett és meglátogatta az anyósát.

– Pakkoljon, mama, holnap elviszem Abbáziába.

Az asszonyság annyit sopánkodott már a leánya után, hogy most nem utasította vissza a veje ajánlatát, – pedig nem szivesen ment vele. Már nagyon megszokta pesti magányát, ahol kedve szerint sírhatott, kávéházozhatott és tereferélhetett a cselédeivel. Utólag azonban megörült az utazásnak, mert Szabolcs, akivel ezuttal volt első ízben hosszabb ideig négyszem közt, figyelmes gavallérnak mutatkozott. Oly tisztességtudóan bánt és oly okosan beszélgetett vele, hogy Forgácsné újból beleszeretett a vejébe, akinek aztán jó ideig megint lelkes védője maradt a családban.

Rettenetes hófuvás közepette mentek át a Karszton, mire pedig a Monte-Maggiore talpához értek, metsző hideg bóra hajlítgatta a park pálmáit; az öreg Forgács meg a leánya dideregve ültek a lakásuk ablakában és szomorúan nézték a _kék_ Adriát, amely egy hét óta már szürke volt és dühös tajtékot túrt.

– Ez nem magának való időjárás, – mondta Szabolcs, miközben homlokon csókolta a feleségét.

– Nem is kell már itt maradnom, – vélekedett az asszony. – Nincs nekem már semmi bajom.

– Ne hallgass reá, – szólt közbe az öreg úr. – Tegnap is köhögött. Volt itt egy bécsi professzor, ő azt mondta, hogy jó volna, ha Malvin a Rivierára menne…

– Csak annyit mondott: nem ártana, ha odamennék… De én már egészséges vagyok és nem bánom, ha haza mehetnék.

Szabolcs kellemetlen meglepetéssel nézett a feleségére.

– Arról szó sem lehet! El fogom vinni a Rivierára és tavaszig ott fog maradni. Holnapután utazunk!

Az öreg úrnak fölötte tetszett a veje erélyes föllépése. Mikor azonban a Szabolcs pillantása összetalálkozott az asszonyéval, úgy látta, hogy Malvin komolyan és kutatva néz reá. Világos, hogy nem bízik az őszinteségében.

Mikor aztán visszavonult a kis szobába, ahol ágyat vetettek neki, Malvin egy pillanatra rányitotta az ajtót. Gyertyát tartott a kezében, a hoszu sötét haja már fel volt bontva. A férje meglepett és kérdő pillantása zavarba hozta.