Part 3

Akit azonban kitüntetett azzal, hogy egy másodpercre megpihentette rajta mély és nyugodt tekintetü, tiszta szürke szemét, aki hallotta hangját, azt a szonor csengésü, édes, lágy althangot, amely beszédközben rendesen suttogássá tompult és aki végre megfigyelte járását és táncát, melyet bájossá tett mozdulatainak puha gráciája: az csakhamar megértette és megszerette Leticia hercegné szépségének diszkrét karakterét.

Mikor a pesti cigány odaát keringőt kezdett játszani, a társaság nagyobbik fele átvonult a szomszédos terembe. Bakó odalépett Szabolcshoz.

– Te, Leticia hercegné kerestet. Megemlékezett róla, hogy halhatatlan keringőtáncos vagy és most veled akar táncolni.

Szabolcs olyan arcot csinált, mint valaki, akinek valami nincs inyére, de aztán átment a táncterembe. A gróf pedig karját nyujtotta Malvinnak.

– Van kedve táncolni?

– Muszáj táncolni? – kérdezte viszont az asszony.

– Isten ments! Magam is azt tartom, hogy jobb állni, mint táncolni és jobb ülni, mint állni…

– Akkor üljünk ide.

A télikertet oszlopsor választotta el a táncteremtől; Malvin letelepedett a márvány bolthajtás alatt álló pálma tövébe.

– Innen kényelmesen látunk… Ah, nézze a hercegnét!

Valóban elragadóan táncolt. Nagyon lassan forgott Szabolcs karján, miközben hamvas-szőke hajában föl-fölragyogtak a diadémja gyémántjai. Kissé oldalvást hajtotta a fejét és félig lehunyta a szemét. Meglátszott rajta, hogy a saját mozdulatának harmóniájában gyönyörködik, mint a fülemile a saját énekében.

– Jól ismeri maga a hercegnét? – kérdezte Malvin, aki alig tudta levenni szemét a szép asszonyról.

– Miért kérdi?

– Szeretném tudni, hogy milyen asszony…

Bakó Malvin felé fordította arcát és meglepetten mosolygott.

– Ez naiv kérdés volt? – szólt Malvin.

– Nem, de némileg zavarba ejt. Mit válaszoljak? Én azt se tudom, hogy milyen asszony maga. Azt se tudom, hogy milyen ember vagyok én. Egyszer ilyenek vagyunk, máskor amolyanok. Minden helyzetben mások vagyunk, minden új ismerősünkkel szemben mások. Nem hiszek semmiféle logikában, egyáltalában semmiben sem hiszek, még abban sem, amit a két szememmel látok. Sejtelmem sincs arról, hogy milyen asszony a hercegné, én csak azt mondhatom, hogy milyennek tartom én…

– Hát mondja!

– Gyermek. Tiszta, kegyetlen és gondtalan, mint az igazi gyermek… Okos és művelt, mint afféle csudagyermek, de azért mégis azt hiszem, hogy félig öntudatlan életet él, tulajdonképpeni gondolat és érzés nélkül. Ha az élet küzdés, akkor ő sohasem élt, csak vegetált, mint a virág. Sohasem szenvedett, sohasem örült, nem gyűlölt és nem szeretett senkit és semmit. Mindig az történik, amit akar, mindenütt nyitott ajtókat, szolgálatkész kezeket talál, síma utakat. Ha valami megtetszik neki, mosolyogva kinyujtja utána a kezét; ha ráunt a játékszerére, akkor elejti, tovább megy és megfeledkezik róla…

– Emberekkel is így bánik? – kérdezte Malvin.

– Emberekkel is.

– És a férje?

Bakó egy megvető mozdulatot tett a kezével.

– Arról nem érdemes beszélni. Senki és semmi. Egy megelevenedett adat a gótai kalendáriumból, egy név, amely két lábon jár…

Malvin elnevette magát a legyezője mögött.

– Ha már benne vagyunk a szapulásban, a házigazdáink után vegyük sorra a vendégeiket is. Kik azok a csúnya, kövér leányok, akik folyton szemmel tartanak?

– Soha se feszélyeztesse magát, nagyságos asszonyom: az unokahugaim, a Bakó grófnők. Kövér, korlátolt és jószívü teremtések, amellett olyan kiváncsiak, mint a tengerinyulak. Előre megmondhatom, hogy bele fognak bomlani magába, mihelyt megismerkedett velük…

– És a tollbokrétás hölgy kicsoda?

– Torontál grófné. Halálosan gyűlöli magát és az egész estéje el van rontva, mert magát is látja. Meglássa majd, hogy vacsoránál nem tud enni egy falatot sem.

– És miért gyűlöl a grófnő?

– A mi társaságunkban a Torontál-család az arisztokratikus tradiciók legfanatikusabb őre. Alkalmasint azért, mert a nagyapjuk szappanfőző uzsorás volt Budán. Az ilyen emberek, ha beléptek egyszer a főrendiházba, be szeretnék maguk után zárni az ajtót, hogy soha senki, de senki ne lépjen be utánuk… Hanem mivel most együtt vannak, jó lesz, ha megismerkedik velük. Ezen előbb-utóbb túl kell esnie és jobb, ha _én_ ismertetem meg velük, mint _más_…

Malvin kissé habozott, de aztán elfogadta a gróf karját és elvezettette magát a Bakó-leányokhoz. Mialatt mosolygó szájjal udvarias banalitásokat mondtak egymásnak, Torontál grófné, aki ott állt a leányok mellett, sarkon fordult és fölbiggyesztett szájjal tovább akart állani. Bakó azonban utána szólt:

– Szabolcsné őnagysága abban a szerencsében kiván részesülni, hogy megismerkedjék a grófnővel. A grófnő aztán lesz olyan kegyes, hogy bemutatja Anna grófnőt a nagyságos asszonynak?

Fölemelt hangon mondta, miközben hideg szemével kicsinylőleg végignézett Torontálnén. Meglátszott rajta, hogy képes volna goromba hangon is beszélni az asszonynyal. Az ilyeneket különben már megszokták tőle. Fiatalabb korában, mikor az ország első pártijának volt kikiáltva, a társaság kényeztetett kedvence volt, akinek mindent megengedtek. A hölgyek akkoriban kedvesnek találták minden maliciózus ötletét, a férfiak pedig respektálták szeszélyeit. Ma már nem találták annyira kedvesnek, hóbortosnak is nevezték, de már nem tudták vagy nem merték talpáról ledönteni a bálványt, amelyet maguknak faragtak.

Éjfél felé az ebédlőben fölállított apró asztaloknál fölszolgálták a vacsorát; Bakó Szabolcsékhoz telepedett és kivette az inasok kezéből a tálakat, hogy maga szolgálja ki az asszonyt. Később a hercegné is hozzájuk szegődött. Láthatólag jókedvü volt, az ajkán állandó mosoly ült, miközben szórakozott szép szeme hosszan megpihent Malvin arcán.

– Mulat? – kérdezte, miközben egy pompás őszibarack után nyult.

Aztán odahajolt Bakóhoz és inkább a szemével, mint a szájával kérdezte?

– Ki ez a csinos asszony?

Időközben már megfeledkezett az őszibarackról és egy óriás termetü tábornokra irányította a gróf figyelmét.

– Varga ezredes, ugy-e?

– Nem, hercegné. Nikolinszky tábornok.

– Ah igen, emlékszem!

Meglátszott rajta, hogy nem emlékszik semmire. Aztán édes, vontatott hangján a jövő télre vonatkozó terveiről kezdett beszélgetni. Közbe megint a kezébe vette a barackot, kétfelé vágta, a tányérra tette és megkinálta vele Malvint.

– Reggelig is elülnék itt magukkal, de kötelességeim vannak! Jőjjön Bakó!

Három lépést tett csak a Bakó karján.

– Az a csinos asszony Szabolcsnak a felesége?

– Igen, hercegné.

– Mióta?

– Másfél esztendő óta.

A hercegné hangja suttogássá tompult.

– Szeretik egymást?

– Óh igen… Hogy is ne szeretnék egymást?

– Persze, hiszen házastársak… mondta a hercegné szórakozottan. Majd hozzátette: – És – nagyon szeretik egymást?

Bakó egy kissé gondolkozott, a szeme összetalálkozott a hercegné szürke szemének nyugodt pillantásával.

– Szeretik egymást, amennyire okos emberek másfél évi házasság után szeretni szoktak…

A hercegné elmosolyodott és kissé hangosabban mondta:

– Igazán bűbájos asszony és nem való, hogy magát megfosztom a társaságától… Szólítsa nekem ide Szabolcsot, majd ő tovább kisér…

Egész raja az uraknak rohanta meg Bakót, hogy mutassa be őket Malvinnak. A kitüntető figyelem, amelyben Leticia hercegné a fiatal asszonyt részesítette, ebben a társaságban elég volt arra, hogy bizonyos poziciót szerezzen neki. A gróf sorra bemutatta az urakat, utólagosan halk és maliciózus kommentárral kisérve a távozókat. Tulajdonképpen epés és rossznyelvü ember volt, aki láthatólag mélységesen megvetette a legnagyobb részét azoknak, akik mindennapi társaságához tartoztak.

– Ezt nevezem aztán emberszólásnak! – mondta nevetve Malvin, mikor megint kettesbe maradtak.

– Legyen nyugodt, ezzel csak megtoroljuk azt, amit kétségkivül ellenünk vétenek.

– Azt hiszi, hogy bennünket is megszólnak?

– Bizonyos vagyok benne, hogy már is megtették. Ha egyebet nem mondanak, legalább is azt fogják mondani, hogy udvarolok magának.

– Ah?

A gróf pezsgőt töltött a poharába.

– Bántaná az ilyen beszéd? – kérdezte aztán.

– Nem, mivel tudom, hogy nem igaz.

– És vajjon bántaná-e Szabolcsot?

Malvin ajkán keserü mosoly jelent meg.

– Őt talán még akkor sem bántaná, ha igaz volna.

A gróf észrevette Malvin különös mosolyát s azért sietett a beszédet más tárgyra terelni. Gúnyos és kötekedő modoru ember volt, de ha éppen úgy tetszett neki, akkor tudott mulatságos, kedves és gyöngéd lenni. Malvinnal állandóan bizonyos szeretetreméltó fölény hangján beszélt, mint egy fiatal apa a felnőtt szép leányával. Nem titkolta, amit Szabolcsné a nők helyes ösztönével különben is régen eltalált már: hogy a fiatal asszony szépsége nagy hatással van reá. Láthatólag nem tudott betelni Malvin szépségével s a néma hódolat és elismerés, melyet a pillantásai kifejeztek, ha állandóan bizonyos zavarban tartotta is az asszonyt, mégis kimondhatatlanul jól esett neki. Minden nőnek jól esik az ilyesmi.

A hercegné időközben magával vitte Szabolcsot, végig az egész termen. Itt is, ott is, meg-megállapodott egy asztalnál, hogy egypár kitüntető szót intézzen vendégeihez, de ha Szabolcs ilyenkor vissza akart vonulni, a hercegné belevonta a társalgásba, így adván értésére, hogy még igénybe kivánja venni szolgálatát. Mikor a terem alsó végére értek, megint Szabolcs karja alá fűzte a kezét.

– A martiriuma nem tart már sokáig… Vezessen még ki a verandára, friss levegőt akarok szívni, aztán visszaadom a szabadságát…

A veranda, amelyre kiléptek, a kastély kertjére vezetett. Az őszi éjszaka meglehetősen hűvös volt és odakünn egy lelket sem találtak. A hercegné két kezével a márványkorlátra támaszkodott és a fekete bokrok mögött fölbukkanó holdra tekintett, miközben némán és teli tüdővel szívta a nedves éji levegőt.

– Meg fog hülni! – figyelmeztette Szabolcs az asszonyt.

A hercegné nem válaszolt és nem is mozdult, Szabolcs pedig, akinek eszébe jutott, hogy a nagyterem kerevetén egy fehérprémes bundát látott heverni, elhozta a bundát és szó nélkül ráterítette az asszony mezítelen vállára. Leticia hercegné mosolyogva bólintott a fejével, aztán összevonta nyakán a bundát.

– A felesége várni fogja, – mondta halkan.

– Egyedül akar lenni, hercegné?

– Én? Én semmit sem akarok, csak nem akarok a terhére lenni.

Szabolcs válasz helyett ráült a márványkorlátra, aztán jó ideig figyelmesen vizsgálgatta a hercegné profilját. A hold különös világításában olyan volt, mint egy márványszobor arca: hideg, tiszta és mégis megindítóan bájos. Az a merev mozdulatlanság talán póz volt, de tökéletes póz.

Leticia hercegné egy ideig némán és mozdulatlanul állott az erkélyen, megfeledkezve önmagáról és vendégéről. Aztán egy könnyü mozdulatot tett a fejével, mintha föl akarná magát rázni fásultságából. Valami banális beszélgetést kezdett és megérzett az erőltetett élénkségén, hogy csak a jó illem kedveért fárasztja magát.

– Ugy-e, nagyon szép őszi est? Ugy-e itt az ősz a legszebb évad? Gondolja, hogy ez az időjárás sokáig eltart?

– Az idén tovább szándékozik falun maradni, hercegné?

– A meddig csak lehet. Bevárjuk az első havazást, aztán Bécsbe megyünk egyenesen… Az idén nem fogunk utazni.

Oly élénk hangon mondta ezeket a semmiségeket, mintha bizonyítani akarná, hogy nagyon jól mulat Szabolcs társaságában. Közbe egy pillanatig nem vette le szemét a gavallérja arcáról; azzal az átható, vizsgáló és naiv pillantással nézte, amelylyel az asszonyok a bolti kirakatokat szokták mustrálni.

Azt kérdezte:

– Szeret vadászni, Szabolcs?

– Óh igen. Egyik szenvedélyem a vadászat.

– Én is szeretek. De falka mögött nem mulattat a vadászat. Legszivesebben puskával járom be az erdőt, nem is nagy hajtóvadászaton, hanem kettesbe, hármasba cserkészve…

Szabolcs egyszer már látta a hercegnét vadászruhában, tiroli tollas kalappal a fején, térdig érő szoknyában, könnyü puskával a vállán. Most elképzelte, hogy nem lehet utolsó élvezet a szép asszonynyal így elbarangolni, a lombjukat hullató erdőkben.

– Egyszer majd eljön vélem? – kérdezte e pillanatban Leticia hercegné.

Szabolcs meghajtotta magát.

– A mikor parancsolja.

– Igazán? Megteszi nekem ezt a szívességet? Megigéri?

Szinte könyörögve nézett Szabolcsra, aki aztán halkan elnevette magát.

– Miért kér a hercegné, mikor jól tudja, hogy csak parancsolni kell?

– Igazán? Nekem parancsolnom szabad? És engedelmeskedni fog? Óh, – majd szaván fogom!

A szeme szinte sugárzott a naiv örömtől, de a szavából inkább az udvariasság érzett ki, mint az őszinteség. Szabolcs tudta, hogy a hercegné udvarias és kegyes, elvből mindig és mindenkivel szemben, és hogy sohasem mulasztja el az alkalmat, hogy valakit – férfit vagy nőt, urat vagy szolgát – kitüntessen és megörvendeztessen. Ezt belenevelték még kisbaba korában, mikor keztyűs kezecskéjével csókot intett az udvari fogat előtt tisztelgő katonáknak és mikor egy rajnaparti kis székváros egész lakossága rajongott a _kis princessz_ megkapó szerénységeért…

– Vezessen vissza a terembe, Szabolcs!

Odabenn lecsusztatta remek válláról a bundát, amelyet aztán úgy kaptak föl estében a lakájok, ő maga pedig könnyü főhajtással elbúcsúztatta Szabolcsot és a Bakó grófnőkhöz telepedett. Félóráig még ott látta Szabolcs a vendégek közt, amint szelid mosolylyal az ajkán, édes hangon udvarias semmiségeket suttogott a hercegné, aztán visszavonult a társaságból.

VI.

Egy kisebb baleset érte Szabolcsnét, a melyről senki sem sejtette, hogy még nagyobb következményei is lehetnek. Malvin ugyanis meghült a hercegné bálján és egypár napig gyöngélkedett. Az a csepp láza, ami esténkint elfogta, nem akadályozta meg abban, hogy a férjével látogatást ne tegyen Bakóéknál és Torontál grófnénál.

Bebizonyult ezúttal, hogy Bakó Mihály tényleg jól ismeri embereit: a Bakó-leányok az első látogatás után formálisan beleszerettek Malvinba. Úgy szerették meg, mintha fiatal emberek volnának: csodálták Malvin idegenszerü szépségét, megbámulták kezének és lábának finom formáját és végül már elragadónak találtak rajta mindent, még azt is, ami közönséges volt. Ezek a kövér, rút leányok gyermekes módon jószívüek voltak. Meglehet, hogy a Malvin iránt érzett rokonszenvükben az ellentétes pólusok vonzásának törvénye érvényesült, valószínübb azonban, hogy Bakó bátyjuk, aki azt tudta velük elhitetni, amit akart, egyszerűen beugratta őket a Malvin-kultuszba.

Torontálnét nem találták otthon Szabolcsék. Eleintén azzal gyanúsították, hogy eltagadtatta magát, egypár nappal később azonban a grófné megjelent Szabolcsfalván, hogy viszonozza a látogatásukat. A férje nem jöhetett, mivel a főrendiház ülésein akadt dolga, Anna grófnő szintén nem jöhetett, mivel gyöngélkedett.

E látogatás alkalmával megint bebizonyult, hogy a gondviselés vagy a véletlen, határozottan elősegíti Malvin asszony társadalmi ambicióit. Miközben ugyanis a grófné éppen valami maliciózus célzást tett Bakó Mihályra, aki oly lovagias ragaszkodással viselkedik a Szabolcs-ház irányában, megjelent a hercegi fővadászmester és délutáni négy órára bejelentette a herceg és Leticia hercegné látogatását.

Az édesanyja halála óta a grófné nem érzett akkora fájdalmat, mint e pillanatban. A hercegi pár látogatásának híre egészen megtörte; sápadt volt, sőt némi szédülést is érzett; haza kellett mennie. Pedig ha megvárta volna Borovszkiék megérkezését, némileg megvígasztalhatta volna az a körülmény, hogy nem jöttek díszhintón, hanem könnyü parkkocsin, amelynek négy tarka ponnyját maga Leticia hercegné hajtotta.

Bármilyen fesztelenül érintkezett különben a vármegyei uri családokkal: az ilyen hivatalos szinezetü alkalmakkor a hercegi pár mindig hangsúlyozta – ha diszkrét módon is, azért elég érthetően – a rangkülömbséget, amely közte és a többi emberfia közt volt. A hercegné a rendesnél egyszerűbben volt öltözve, a látogatás pedig mindössze tíz percig tartott. A társalgás majdnem kizárólag a Malvin gyöngélkedése körül forgott.

– Nem vagyok magával megelégedve, kedvesem. Mi baja?

– Semmi, hercegné, csak egy kis bágyadtság…

– Az őszi levegő nem tesz magának jót… Az esték már hűvösek… Délre kell utazni!

Amikor elment, egy lompos, nagy kutya ragadta meg a figyelmét. Közönséges fehér kuvasz volt, amely a cselédházaktól ideszemtelenkedett a verandára.

– Pompás állat. Soha sem láttam még ilyet. Milyen faj ez? Hol lehet ilyet kapni?

Az eleméri réten mindennap féltucat ilyen kutya ugatta meg a hercegné kocsiját, de ő nem emlékezett vissza, hogy valaha látott volna ilyet. Meglehet egyébként, hogy ő, aki mindig szeretetreméltó volt, szükségét érezte, hogy egyszer egy parasztkutyát is kitüntessen kegyes bókjaival. Amikor Szabolcs mosolyogva fölajánlotta neki az állatot, a hercegné fejét rázta.

– Nem! Nem akarom megfosztani tőle!

Azzal fölmászott a kocsijára. Szabolcs, aki már előbb parancsot adott, hogy tartsák készen a paripáját, nyeregbe szállott és a birtoka határáig, az eleméri országútig elkísérte a kocsit. Rövid galopban haladt a gyorsan ügető négyes mellett és valahányszor Leticia hercegnére nézett, aki testhezálló sötét ruhájában kissé sápadtabb volt mint rendesen, mindig feléje fordult a hercegné mosolygó pillantása. Gyermekesen tiszta szemének szelid és szórakozott kifejezésével különben meglepő ellentétben állott az az éles határozottság és kíméletlen erő, amelylyel négy lovát meg tudta fékezni.

Egész úton alig váltottak egypár szót. Az országútra érve, a hercegné megállította kocsiját és Szabolcs felé nyújtotta keztyűs kezét.

– Isten önnel, itt elválnak utaink. Nem felejtette még el, hogy együtt fogunk vadászni?

Mire Szabolcs visszatért a kastélyába, a feleségét ágyban találta. Erős láza volt és mikor a hercegné elbúcsuzott, már alig tudott állani a lábán. Forgácsék meg voltak rémülve és maga Szabolcs is türelmetlenül várta az orvos megérkezését. Estefelé elmult a láz, de Malvin köhögött. A vidéki orvos azt mondta, hogy erős hülés, egyéb semmi. Egypár nap mulva gyöngült a láza, de az asszony még egyre köhécselt és az egyetemi tanár, akit Szabolcs táviratilag hívott le a fővárosból, azt mondta, hogy Malvinnak gyönge tüdőhurutja van. Jó lesz, ha a hűvös ősz elől elviszik valahová délre. Akár Abbáziába. A Monte Maggiore örökzöld tövében hamar fel fog gyógyulni.

És négy nappal később, egy hétfői nap reggelén, Malvin, Szabolcs és az öreg Forgács egyik abbáziai nyaralóban találták magukat, amelynek szobáit félig nyitott, óriás utikosarak és bőröndök borították és amelynek ablakai alatt a Quarnero kék habjai morajlottak. Forgácsnét nem hozták magukkal. Az öreg úr, akit dühbe hozott a megszeppent asszony örökös sopánkodása, egyszerűen Budapestre vezényelte a feleségét, ő maga azonban a világ minden kincseért sem maradt volna el beteg leánya mellől. A levegőváltozás tényleg kitünő hatással volt Malvin egészségére: a láza elmaradt és alig egypár nappal a megérkezése után már megint kedve telt az öltözködésben.

– Mindennap négy ruhát vesz magára, – írta Forgács a feleségének, – ebből is láthatod, hogy nincs már semmi baja!

Malvin különben egy hétig derekasan unatkozott az Adria partján. A fürdőhely tele volt magyar és osztrák mágnásokkal, akik lármás tennisz-versenyeket és yacht-kirándulásokat rendeztek, azonban az ismerkedés itt, a divatos fürdőhelyen, nem ment oly könnyen, mint a falusi élet fesztelen környezetében. Összes ismerősei közül csak Torontálék voltak itt és abból a hideg impertinenciából, amelylyel a grófné Malvin köszöntését fogadta, Szabolcsné meggyőződhetett, hogy bölcsen cselekszik, ha egyáltalában távol tartja magát a társaságtól.

Malvinnál jobban csak a férje unatkozott. Amióta a szabolcsfalvi fasorban olyan kíméletlen hangon beszélt a feleségével, többé nem merült föl köztük ellenségeskedés, de nem is közeledtek egymás felé. Mindaketten letették a fegyvert, nem hogy békét kössenek, hanem hogy állandó fegyverszünetben éljenek egymás oldalán. Szabolcs, inkább pillanatnyi gyöngeségből, mint meggondoltan, tett ugyan egyízben egy eredménytelen kísérletet, hogy változtasson viszonyukon. Egyízben ugyanis megcsókolta a felesége szép kezét, mikor az provokálóan ott pihent a széke karján. Az asszony meglepetten vonta vissza kezét, aztán lángvörös arccal mormogta:

– Hagyja! Ez már nem való nekünk!

Szabolcs egy pillanatig kedvet érzett, hogy hatalmas karjával erőszakosan magához ölelje a feleségét (ha más okból nem is, hát csak azért, hogy meggyőződjék róla, mennyire képes neki ellentállani), de aztán meggondolta magát és vállat vont.

– Amint tetszik!

A hallgatag egyezséget, amely kettőjük közt létrejött és amelynek alapja a kölcsönös türelem volt, Malvin különben jobban respektálta, mint Szabolcs. Neki olykor nagyon nehezére esett ez a türelem. A feleségének viselkedése gyakran fölbosszantotta és újabban voltak pillanatai, mikor Malvint fölötte ellenszenvesnek találta. Lealázta az asszony lázas erőlködése, hogy utat törjön magának a főrangu társaságba; gyakran izléstelennek találta a ruházkodását, amiben a sporthölgy exotikus hajlama nyilatkozott meg; úgy találta, hogy Malvin modora is inkább föltünő, mint disztingvált, valamint a szépsége is olyan természetü…

Különben: Georges Dandin, te akartad!

Egy hétig volt már Abbáziában, mikor egyszerre eszébe vette, hogy neki Szabolcsfalván igen sok dolga maradt elintézetlen. Az istállók építését még az idén be lehetne fejezni, az ebédlőnek tervbe vett kibővítését is hamarosan el lehetne végezni. A gazdatisztjétől egész csomó távirat és levél érkezett már, amely mind arról tanuskodott, hogy Szabolcsfalván fejetlenség uralkodik.

– Haza kell mennem…

Az öreg Forgácsnak ez ellen nem volt semmi kifogása. Malvinnak még annyi sem. El lesznek ők ketten is. Sándor majd visszajön, ha elvégezte a dolgait.

Mikor a fiumei csavargőzös hídján elbúcsuztak tőle, Szabolcs ajka gyöngén megérintette Malvin homlokát.

– Vigyázzon egészségére!

– Isten áldja meg!

Forgács és a leánya visszatértek a nyaralójukba, ahol az öreg úr azon törte a fejét, hogy valami szórakozást eszeljen ki a leánya számára, nehogy a férje távollétében nagyon elunja magát. Erre azonban nem volt semmi szükség, a szórakozás másnap már megjött, még pedig Voloska felől, saját gőz-yachtján…

Reggel, mikor Malvin kinézett az ablakon, egy fehérkéményü, karcsu hajót látott a parttal szemben macskázni. A födélzeten hófehér-ruhás matrózok sürögtek-forogtak, a hajó farán meg aranybetűkben ott ragyogott a neve: _Hableány_.

– Nini, magyar hajó! – mondta Forgács, akiben fölébredt a nemzeti büszkeség.

Déli sétájukon összetalálkoztak a hajó gazdájával: Bakó gróf volt.

– Szép kezét csókolom! – mondta nyugodtan. – Hát illik így megszökni hazulról?

– Maga hogy került ide? – kérdezte Malvin, akinek arca kipirult az őszinte örömtől.

– Algirba készülök, egyelőre azonban itt maradok egypár napig. Hogy mulat, szép asszony?

– Nem jöttünk ide mulatni, hanem gyógyulni. Különben nem ismerek senkit a sok ember közül…

– Hihetetlen! – mondta Bakó – pedig magának szórakoznia kell, az unalom csak egészséges embernek való… Azért hamar el kell foglalnia a helyet, amely magát egyedül megilleti: az évad királynőjének trónusát…

– Ugyan? – nevetett Malvin.

– Mondom, huszonnégy óra alatt meg kell kezdenie uralkodását…

A gróf azzal elbúcsuzott tőlük s csak délután látták viszont, mikor a katonazenekar hangjai mellett a verőfényes parkban sétáltak. Egy nyulánk, kékszemü, szőke fiatalember oldalán közeledett, akire ezer kiváncsi szem irányult és aki előtt a parkban beszélgető öreg generálisok mereven szalutáltak.

– A királyi herceg! – suttogta Forgács.

Bakó megállott előttük s mély meghajlással, de bizalmas mosolylyal mondta:

– Bemutatom királyi fenségednek rokonaimat: Szabolcsné asszonyt és Forgács urat…

A Szabolcshoz való rokonsága alapján, Bakó ezúttal nevezte először rokonának az asszonyt. Malvin mélyen meghajolt, mikor kezet fogott a királyi herceggel, két perccel később pedig, mikor a fenség oldalán folytatta sétáját, eszébe jutott a Bakó igérete, hogy ő fogja megtenni az évad királynőjének… Persze, ha az ember malmára ilyen Niagara-zuhatag hajtja a vizet!