Part 2

Mind a ketten csalódtak. Szabolcs édesanyjában, a született Bakó grófnőben egy hangos beszédü asszonysággal ismerkedtek meg, aki egészséges és robosztus volt, mint egy vidéki korcsmárosné. Látható kiváncsisággal fogadta vendégeit, aztán részletesen elmondta nekik a vármegye pletykáit, részletesen kivallatta őket a saját viszonyaik felől, közbe meg erős cigarettákat szítt. Csakis a cigarettájával és a bécsi mondásaival, amelyeket sűrűn kevert bele a magyar beszédébe, árulta el, hogy mágnásasszony. A cselédei egyébként méltóságos asszonynak szólították a liberális eszmék bajnokának özvegyét, akinek egész rendetlen környezetén meglátszott, hogy meglehetősen elzüllött anyagi viszonyok közt él.

Hogy Szabolcsné később nem jelent meg a fia esküvőjén, az nem is rajta mult, hanem Sándoron, aki úgy kívánta, hogy a szertartáson egész csendben, csupán két tanunak jelenlétében essenek át. Az esküvő után a fiatal pár Ostendebe utazott, a honnan csak az őszszel akartak visszatérni, ha majd elkészült a Sándor-utcai lakás, melyet Bakó és Szabolcs útmutatásai alapján Forgács rendezett be a számukra.

III.

Másfél esztendő mult el az esküvő óta.

Kora őszszel volt. A daruk már elköltöztek ugyan a szabolcsfalvi füzesekből, a szomoru tarlók fölött pedig hosszu fonalakban csillogott az ökörnyál, de azért napközben még jól el lehetett ülni a Szabolcs-kastély kerti verandáján. Az öreg Forgács, aki telivér városi ember létére a falusi élet csendes örömeit eddigelé jóformán csak a Horatius-fordításokból ismerte, nem is tudott betelni ezzel a fölséges verandával, melyet a régi Szabolcs-birtokot alkotó kastélylyal és ezerkétszáz hold termőfölddel együtt megvett Szabolcs édesanyjától.

Az özvegy maga ajánlotta neki megvételre az uradalmat, melyet esztendők óta csak ravasz erőfeszítéssel tudott megvédeni hitelezőinek ostroma ellen; Forgácsnak pedig tetszett a kegyeletes ötlet, hogy a Szabolcsok vérén szerzett birtokát meg fogja menteni a jövő nemzedékek számára. Egy régi kő megmozdult az Árpádok nemzeti bástyafalán: ezt egy adás-vevési szerződéssel a helyére kellett megint tapasztani.

Az özvegyasszony egyébként hallatlan árt követelt. Maga is elpirult, mikor kiejtette száján az összeget és jónak látta megjegyezni:

– A mim van, az előbb-utóbb úgyis a gyermekeké lesz…

Forgács alkudozás nélkül megvette és Malvin nevére iratta Szabolcsfalvát. Ez legyen a lánya hozománya… A méltóságos asszony pedig elköltözött megmaradt pénzével a Bécs melletti Nuszdorfba. Senki sem tudta elképzelni, hogy miért éppen Nuszdorfba. Ő maga azt mondta, hogy ott van a világ legegészségesebb ivóvize, meglehet azonban, hogy egyéb okai is voltak, amelyekre Sándor fia nem volt kiváncsi.

Az említett őszi reggelen tehát Forgács meg a felesége, akik egy hét óta mint a fiatal pár vendégei Szabolcsfalván mulattak, ketten a verandán reggeliztek. A fiatalok tovább szoktak lustálkodni és Forgácsék arra használták föl együttlétüket, hogy véleményt mondjanak Szabolcsék egyik-másik dolgáról, miközben természetesen összepereltek egy keveset.

– Malvin liba, te pedig az édesanyja vagy, – mondta éppen az öreg úr… Meg fogom mondani Szabolcsnak, hogy tegye meg azt, amit én – fájdalom! – elmulasztottam: verje meg a feleségét… Akkor aztán nyugodt leszek!

Nagyon kedves hangon mondta ezt, miközben a szivarjából sűrű füstfelhőt fujt a nevető asszony felé. Ha gorombáskodni kezdett és adta a házi zsarnokot, tényleg jóízü volt az öreg. Ez a kis patália különben folytatása volt egy másik patáliának, mely azelőtt való nap folyt le a fiatalok közt. Szabolcs ugyanis akkoriban mutatta be a feleségét a vármegyebeli úri családoknak. Elvitte egy tucat vidéki kastélyba, amelyeknek lakói közt egy-két kisebb fajtáju grófi és bárói familia is szerepelt; ahhoz a három-négy igazi nagyúrhoz azonban, akiknek rengeteg uradalmai közt úgy terültek el az öt-hatszáz holdas dzsentri-birtokok, mint apró szigetek a tengerben, nem vitte el a feleségét. Malvin ezt nem hagyta szó nélkül.

– Borovszkiékhoz nem megyünk? És Torontálékhoz meg Bakóékhoz?

– Nem. A mágnás és a zsidó birtokosokat nem látogatjuk meg.

– Pedig legénykorában mindig mágnások közt volt?

– Legénykoromban cirkuszi akrobaták és cigányok közé is elmentem. Remélem, nem kivánja, hogy mindezeket a legénykori ismeretségeket tovább kultiváljuk?

– Nem gondolja, hogy Bakóék rossz néven veszik, ha nem látogatjuk meg őket?

– Nemcsak ők, de a többiek is… Meg vagyok róla győződve, hogy valamennyinek fájni fog, hogy nem éreztetheti velünk a hüvös impertinenciáját…

– Attól fél, hogy nem tudok köztük viselkedni?

– Semmitől sem félek, de biztosan tudom, hogy kifogásolni fogják, akárhogyan viselkedik is… Ezt pedig el fogjuk kerülni…

Malvint keserűség fogta el, mely idegessé tette. Forgácsné a lányával érzett, az öreg úr azonban igazat adott vejének; ez az egész ostobaság különben szót sem érdemelt.

A fiatal asszony e pillanatban a verandára lépett. Jószabásu lovaglóruha volt rajta, a kezében pedig botot tartott. Megnőtt és vállban megtelt a termete, a mióta asszony volt; nemcsak a modora, de minden mozdulata is erélyesebb és határozottabb lett.

– És Sándor? – kérdezte Forgács.

– A lovak után néz, – mondta Malvin, miközben kezet csókolt a szüleinek.

A jobb kezéről lehúzta a keztyűjét és állva itta meg teáját. Közbe a kertben barangoló nagy dogekutyáját szólongatta éles hangon. Tíz perc mulva előkerült az ura is. Rosszkedvü volt és a lovászt szidta, aki kantáron fogva vezette utána a két irlandi kancát; még akkor is perelt az istállóban tapasztalt rendetlenségek miatt, mikor a nyeregbe segítette Malvint.

Ügetve hagyták el a parkot, aztán a beláthatatlan hosszúságu akácfasorba tértek, mely az eleméri országútig vezetett. (A fasor, melyet hatvan esztendővel ezelőtt ültetett el Szabolcs nagyapja, nagyon megvénült és megrokkant az özvegyasszony gazdálkodása idejében; némely helyen nagy hiányokat mutatott, mint egy törtfogu rossz fésü, másutt meg az öreg fekete törzsek úgy dülöngtek, mint a részeg emberek.)

Sándor jó ideig figyelmesen nézte a felesége alatt nyugtalankodó paripát, aztán megszólalt:

– Miért gyötri azt az állatot?

Az asszony tényleg – miként a lovas amazonok túlnyomó részben – kegyetlenül bánt a lóval. Újabban valóságos szenvedélyévé lett a lovaglás, melyet az ideges nők bizar szívósságával űzött. És egyéb szokásaiban is a sport-lady hajlamai mutatkoztak: gyakran már hajnalban talpon volt, hogy lemehessen az istállóba; első szépítőszerévé a hideg víz lett, és láthatólag nem bánta, ha lesül az arcbőre és ha a karján megkeményednek az izmok.

Az idegessé lett kanca most megint megriadt egy a gyöpön fehérlő papirfoszlánytól és hirtelen ágaskodni kezdett, Malvin pedig a botjával haragosan végighúzott a ló fején.

– Egészen elrontotta már a lovat, – mondta csendes duruzsolással Sándor. És mivel a felesége kedvetlen vállvonogatással válaszolt csak, hozzátette: – Az idegességével tönkre fogja tenni Sellőt…

– Ha tönkre megy alattam, veszek másikat – annyi az egész! – mondta nyugodt hangon az asszony.

Ez a beszéd fölbosszantotta Szabolcsot, aki igaz magyar ember módjára szerette a lovát.

– Maga néha nagyon is kereskedői álláspontról nézi a dolgokat… Ha az ember magát hallja, akkor azt képzelhetné, hogy az egész világ egy nagy vásár, ahol mindent a pénzérték szerint ítélnek meg és ahol minden eladó…

Az asszony lopva pillantott az urára.

– Talán nem minden eladó a világon, _de sok minden_, – mondta szárazon és halkan, de elég hangosan, hogy Szabolcs megérthesse.

A következő pillanatban sarkantyúba kapta Sellőt és vágtatni kezdett a puha gyöpön. Sándor, aki lassan ügetett, csakhamar elmaradt mögötte és a távolság a két házastárs között mindinkább megnövekedett. Elől az asszony vágtatott, ruganyos derékkal követve a lova hosszu szökéseit, hátul a férje követte, sötét arccal, a haragtól szikrázó szemmel. Jól megértette a felesége kicsinylő célzását és tudta azt is, hogy a keserü szót nem a pillanatnyi fölhevülése adta a szájába, hanem az a mélységes elkedvetlenedés, amely már hetek óta ott lappangott az asszony lelkében és amely már több ízben apró félreértések és idegeskedések alakjában nyilatkozott meg.

Malvin kedvetlenségének tulajdonképpeni oka az volt, hogy a leánykori álmai közül oly kevés teljesült. Oly rettenetes kevés! Azok az álmok nem voltak túlságosan ideális természetüek, de mégis csak álmok voltak… Tulajdonképpen egy nagyszabásu, fényes társadalmi hódító hadjáratnak képzelte asszonyi életét, melyet boldoggá és tartalmassá tesz majd Szabolcs szerelme. Ebben a szerelemben, a komoly és nagy önuralommal bíró gavallérembernek tartózkodó szerelmében rendületlenül hitt, a mióta Bakó annyi sikerrel csinált reklámot a barátjának. Ez a szerelem, amelyet leányos eszével józannak, korrektnek, simának és kényelmesnek, de egyszersmind szédítő mélységünek, elemi erejünek, regényesnek és önfeláldozónak képzelt, – ez a szerelem lesz majd a varázsige, amely lebontja előtte a hegyeket és kiszárítja útjában a vizeket és amely kellemessé, ragyogóvá és irigyeltté teszi az életét. A kápráztató álmokat nyomon követte a szürke valóság. A férje tényleg olyan volt, amilyennek mutatta magát: udvarias, kellemes és rokonszenves, – de nemcsak kívül, belül is az volt. A vesékig udvarias, kellemes és rokonszenves maradt. Azokat a titkos tulajdonságokat, a törvényesített regényhős fölséges tulajdonságait a menyasszonya fogta csak reá; Szabolcs egy csöpp hajlandóságot sem mutatott arra, hogy szabad óráiban _elragadja, elperzselje vagy elszédítse_ a hitestársát. Lehetőleg még kevesebb hajlandóságot mutatott arra, hogy mint a felesége társadalmi ambicióinak bajvívója lépjen föl. Nem, – ő visszavonulásnak tekintette ezt a házasságot, nem is nagyon dicsőséges visszavonulásnak, – a felesége pedig az előrenyomulás első stációjának akarta tekinteni.

Mikor Malvin a tudatára ébredt mindennek, volt benne annyi értelem és józan pesszimizmus, hogy nem az _életet_ okolta, hanem önmagát. Az élet végre is azt nyujtja, a mije van: közömbös hétköznapokat, sok aprólékosan kellemetlen és néhány boldog órát. Ezeknek is, a kellemetlen óráknak épp úgy, mint a boldognak, emlékét elkoptatja a megszokás. És az élet nem tehet róla, hogy azok az éretlen emberi rügyek, mielőtt kivinnék őket a leányszobának nevezett melegházból, sorra mind azt képzelik, hogy künn, az élet szabad kertjében, valami mesés, különös boldogság várakozik reájuk. Éppen csak ő reájuk, senki másra! Mikor aztán a valóság első leheletétől szétfoszlik az álom, az ilyenféle századvégi okossággal megáldott asszonykának nem jut eszébe, hogy a _félreismert nők_ szentimentális hadát szaporítsa. Kesernyés humorral lát hozzá, hogy azzal, amit megmentett az illuziók nagy hajótöréséből, elviselhetővé tegye az életét. Valami új életcélt kombinál magának, egy bálványt, amelyben nem mindig hisz, vagy játékszert, amely nem mindig mulattatja. Jó, ha van gyerek. Ha nincs: egypár ékszer meg ruha is megteszi. Vagy valami bizar szeszély. Egy ostobaság. Egy karcsu hátasló, melyet angol lovaglóruhában ül meg az asszony, saját mozdulatainak extravagáns plasztikájában gyönyörködve. Néha azonban megszólal a keserűség az asszony szívében és az asszony ilyenkor rendesen valami ostobaságot mond…

Szabolcs jó ideig elgondolkozott a felesége előbbi megjegyzésén, aztán megvetően vállat vont és halkan elnevette magát. Maga is sarkantyúba kapta a lovát és mikor a miklósi major alatt utólérte Malvint, nyugodt arccal megszólította.

– Maga az előbb egy megjegyzést tett, melylyel meg akart alázni… Ha ilyenekben kedvét leli: nem bánom és nem szándékozom túlságosan komolyan venni… Szükségesnek tartom azonban, hogy tisztába jöjjünk egymással bizonyos dolgokra vonatkozólag, amelyek eddig még nem jöttek szóba közöttünk… Egyelőre lovagoljunk lépésben!

A hangjában volt valami, ami az asszonyt arra bírta, hogy engedelmeskedjék neki. Mikor már lépésben lovagoltak egymás mellett, Szabolcs tovább beszélhetett.

– Maga újabban gyakran célozgat arra, hogy a pénze kedvéért vettem el. Ilyesmit jóizlésü emberek között ugyan nem szokás bolygatni de ha öröme telik benne, ám tessék! Azonban nincs igaza akkor, mikor azt hiszi, hogy joga van reám haragudni vagy kicsinylését éreztetni velem. Maga sem pusztán az én nagyon szerény egyéni tulajdonságaimért szeretett meg s ha véletlenül nem Szabolcs miniszternek, hanem édesatyja egyik becsületes könyvelőjének a fia volnék: magának sohasem jutott volna eszébe, hogy feleségül jöjjön hozzám… E miatt mások pálcát törhetnek fölöttünk, mi azonban nem tehetünk egymásnak szemrehányást… Köztünk csak arról lehet szó, hogyan teljesítjük az egymással szemben elvállalt kötelességeket. Ez egészen magán áll. Olyan leszek, amilyennek kíván és maga tapasztalhatta, hogy bennem megvannak az udvarias és kényelmes férj kellékei. Arra azonban előre figyelmeztetem, hogy az alázatosság és a türelem adományát a természet megtagadta tőlem. Ha ezekre a tulajdonságokra hivatkoznék, igen kellemetlen tapasztalatokat szerezne… Végül még arra kérem, próbáljon olyan őszintének lenni, amilyen én vagyok… A rejtett célzásokat, legyenek azok bármilyen elmések, nem szeretem… Érti? Nem szeretem!

Kissé éles, de nyugodt hangon mondta el ezeket. Az arcán a végtelen közömbösség és egy kevés unottság kifejezése látszott. Semmi harag, még csak gúny sem. Pedig Malvin, akivel életében először beszéltek ilyen hangon, jobban szerette volna, ha haragos ura gorombáskodott volna vele, vagy éppen ráemelte volna a kezét. Akkor sírt volna, vagy védekezett volna, vagy meghalt volna félelemben. Így csak elálló lélegzettel és sápadt arccal ült a lován, közbe hirtelen az az erős meggyőződés kerekedett fölül érzékeny lelkében, hogy most már mindennek vége. Azaz: semminek nincs vége, nem is volt köztük semmi… Nem ábrándultak ki egymásból, mert sohasem szerették egymást. Alkut kötöttek, ketten, idegen emberek, a gazdag Forgács leánya és egy szélesvállu, barna úr, akit Szabolcsnak hívnak.

Nem válaszolt semmit. Nem is tudott volna mit mondani. Csak két vastag könycsepp futott végig az arcán, amelyeket Szabolcs nem vett észre, vagy nem akart észrevenni.

Már az eleméri országútra értek, mikor az asszonyt lónyerítés riasztotta föl gondolataiból. Az árkon túl lévő domb tetején egy szürkeruhás úri lovas állott; az ő hegyesfejü gidránja üdvözölte a két irlandi kancát. A lovas Bakó gróf volt. A következő pillanatban leereszkedett a domb meredek lejtőjén, aztán nevetve átugratott az országút árkán.

– Szép kezét csókolom, nagyságos asszonyom! Szervusz Sándor!

Lóhátról kezet fogott velük. A pillantása végigfutott az asszony arcán, mindenesetre észre is vette rajta a könyek nyomát, mert aztán jó ideig kerülte tekintetét, míg Malvin alkalmat nem talált, hogy a keztyűjével titokban megtörülje a szemét. A gróf azalatt jókedvűen fecsegett.

– Borovszki hercegnéhez akartam menni – tegnap érkezett meg a kastélyba, – de most magukkal tartok… Adnak ebédet? Egy örökkévalóság, hogy nem láttam magukat? Hogy vannak?

A gróf különben legkevésbbé sem volt fecsegő ember, de most szóhoz sem juttatta Szabolcsékat és maga felelt meg a saját kérdésére.

– Maguktól ilyesmit nem is szabad kérdezni… Az ilyen fiatal házasok nem is tudják, hogy milyen szemtelen módon boldogok.

Nem vette észre a Malvin keserü mosolyát és tovább beszélt.

– Én ma különben nagyon banális vagyok és az mindig megesik velem, ha lóháton ülök… Szörnyen ostobának érzem magamat a nyeregben… Öt év óta nem lovagoltam, de a doktoraim rám fogták, hogy ideges vagyok és lóra ültettek…

Kissé visszafogta lovát és vakmerő mosolyával végigmérte Szabolcsnét.

– Hanem maga, nagyságos asszonyom, mi lesz magából? Fölséges jó színben van, szinte félelmetesen szépül…

– Félelmetesen? – kérdezte Szabolcsné halkan.

Már akkor mind a hárman betértek a fasorba és a kastély felé ügettek.

IV.

Másnap Szabolcsék, hogy beváltsák igéretüket, melyet Bakó csikart ki tőlük, meglátogatták a grófot szent-eleméri kastélyában. Az öregeket is magukkal vitték, mivel Bakó úgy kívánta. A gróf különben valóságos feudalis udvariassággal fogadta az asszonyokat nagyszabásu legénytanyáján és udvariasságának javarészét Forgácsnéra pazarolta, akivel úgy bánt, mint egy anyakirálynéval.

Az eleméri kastély nagy park közepén terült el, amelynek lombos faóriásai egészen eltakarták tetejét. A végtelen hosszu és kissé sivár ház földszintes volt, aminek a kastély építője, Bakó néhai nagyapja volt az oka, aki sehogysem tudta megérteni, hogy miért laknak az emberek _egymás fejetetején_, emeletes házakban, mikor egymás mellett is megférhetnek. Bakó, aki sokkal gőgösebb volt, semhogy külsőségekkel akart volna imponálni a világnak, nem változtatott a kastélya igénytelen és sivár külsején, de a háza belső berendezése rávallott az óriás hitbizományok tulajdonosára. Rávallott a nagy libériát viselő és kitünően betanított lakájok hada épp úgy, mint a fegyverteremmé átalakított előcsarnok, a barát-refektóriumnak berendezett ebédlő, a télikert, a fehér rokokó táncterem és a házigazdának angolos egyszerűséggel és kényelemmel bebútorozott magánlakosztálya.

Ebéd után a társaság a dohányzószobába vonult. Malvin, aki szintén cigarettára gyujtott, egy kis kereveten ült a házigazdával, Forgácsné pedig, aki aggódva vette észre, hogy milyen hidegen viselkednek egymás iránt a fiatal házasok, Szabolcs mellé telepedett az erkélyre. Sándor szórakozott arccal szívta el a szivarját, az öreg asszony pedig valósággal udvarolt neki… Forgács azalatt bement a szomszéd terembe, hogy még egyszer sorra nézze a családi arcképek gyüjteményét. Néhányat az öreg Bakók közül még a gimnáziumból ismert; ismerte Bakó nádort, Bakót, a híres püspököt, Bakót, a forradalom martirját és ismerte az áruló Bakót is, aki a soproni végvárat eladta a németnek, megvetve a család gazdagságának és hatalmának alapját.

– Elkészültek már a látogatásaikkal? – kérdezte Bakó Malvintól.

A fiatal asszony elmondta neki, hogy kiknél jártak.

– A többiekhez mikor mennek? Torontálékhoz, Bakóékhoz?

– Nem megyünk… Az uram nem akarja… Úgy látszik, attól fél, hogy rosszul fogadnának és én nem is töröm magamat utánuk…

A gróf halkan elnevette magát.

– Magam is azt hiszem, hogy megpukkasztaná őket az irigység, ha szemtől-szembe látnák magát…

– Miért irigykednének reám?

– Ugyan, – hát nézzen a tükörbe! Maga ma az országrész legszebb asszonya… Maga ma az egyetlen szép asszony!

– Mulat rajtam?

Bakó flegmatikusan kavarta a kávéját.

– A férfiakon néha mulatni szoktam, de asszonyokkal mindig komolyan beszélek. Különben nyugodt lehet: nem vagyok szerelmes magába, de értek némileg a női szépséghez… Maga ma úgy kimagaslik az egész vidék asszonynépe közül, mint egy királyné a cselédjei közül… El fogjuk magát vinni mindenhová. A nap arra való, hogy süssön, maga pedig arra való, hogy lássák… Ez egy kicsit ostobán volt mondva, de azért igaz…

– Szabolcs nem akarja.

– Bízza reám!

Hozzájuk lépett az öreg Forgács és Bakó másra terelte a szót. Valahogyan aztán miniatür-festményekről kezdtek beszélni és Bakó elvitte az apját és a leányát a meisszeni szobába, hogy megmutassa az öregnek miniatür-gyüjteményét. Mialatt az öreg úr egy festett elefántcsont táblával a kezében az ablakhoz lépett, a gróf Malvinhoz fordult és a szemben levő falra mutatott.

– Nézzen oda!

Az egész falat egy óriás velencei tükör takarta el. A tükör előtt szokott valaha öltözködni Bakó boldogult édesanyja.

– Nézzen oda!

A saját alakját látta a tükörben, a délutáni nap szivárványos fényétől körülfolyva. Karcsu, erőteljes alakját és bájos metszésü arcát, melynek kreolos, aranyzománcu bőrére finom rózsákat festett az a csepp pezsgő, amit az ebédnél ivott. Malvin megértette a grófot és tréfás indignációval mondta:

– Maga bolond!

Elfordult, de a következő pillanatban megint visszanézett a tükörbe. Egy másodpercig mohó kiváncsisággal nézte a saját képe mását; eddig is tudta magáról, hogy érdekes és legalább is csinos, – de most egyszerre az a diadalmas tudat járta át a szívét, hogy királyi módon szép… A vére az arcába szökött, amint visszafordult a grófhoz.

Mikor Malvin azt mondta, hogy az ura nem akar ellátogatni a mágnásházakba, a gróf így válaszolt: Bízza reám! Ez igéretszámba ment és hogy Bakó komolyan szokta venni igéreteit, az kitünt már három nappal a szent-eleméri látogatása után. E napon ugyanis a Borovszkiak hercegi fővadászmestere hajtatott be a szabolcsfalvi kastély udvarára és mély meghajlással két levelet nyujtott át Szabolcsnak. Az egyik magának Szabolcsnak szólt, a másik Malvinnak. Borovszki herceg és a neje meghívták őket vadászbáljukra, amelyet minden őszszel rendezni szoktak. Ezek a vadászbálok nagyhírűek voltak a vidéken, ahol különösen Leticia hercegné, mint egy deposszedált fejedelmi ház sarja, kivételes poziciót foglalt el. Szabolcs, aki azelőtt egyszer-kétszer már megfordult a hercegi kastélyban, remélni se merte, hogy a feleségét meghívják oda. A kitüntetés súlyát még növelte, hogy látogatást sem tett a hercegnél.

Malvin, mikor kezében tartotta a litografált meghívót, egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a meghívást Bakó eszközölte ki a számára. És nem is csalódott föltevésében. A grófnak különben nem is került valami nagy fáradságába a meghívás kieszközlése. Neki nagy befolyása volt a hercegi kastélyban és Leticia hercegné, aki vérbeli princesz létére toronytetőről nézte a világ folyását, nem igen tett különbséget azok közt, akik odalenn nyüzsögnek és versengenek, a társadalmi létra fokain. Talán nem is idegenkedett attól, hogy kissé megbosszantsa arisztokratikus szomszédjait.

Szabolcs még aznap elhajtatott a másfél órányira eső hercegi kastélyba, hogy beadja a maga és a felesége névjegyét.

V.

A vendégek a bál kezdetéig nem látták a hercegnét. Az udvarmester fogadta és kísérte őket a kastély vendégszobáiba, ahol aztán uti ruhájukat fölcserélhették esti ruhájukkal. Malvin, aki nem titkolhatta el izgatottságát, még a komornája segítségével öltözködött, amikor a szomszédos kis kamrába, ahol Szabolcs várakozott reá, bekopogtatott Bakó. A két jóbarát öt percig cigarettázott még, aztán elkészült Malvin. A gróf mélyen meghajolt előtte, miközben egy gyors, éles pillantással tetőtől talpig végigmérte Szabolcsnét. Nevetve nyujtott neki kezet, az arcán pedig meglátszott, hogy Malvin öltözködése megnyerte a tetszését.

– Menjünk a télikertbe!

A télikertben vagy harminc embert találtak együtt, ismerős és merőben idegen arcokat. Leticia hercegné egy óriás pálma alatt ült, a herceg meg mellette állott, néhány tiszttel beszélgetve. Szabolcs bemutatta a feleségét a hercegnének, az pedig odaszólította az urát.

A herceg nagyon előkelő, rokonszenves és délceg férfi volt. A halántékán már ősz a haja, de a tartása kifogástalan, a járása pedig könnyü. Szíves és sima modoru ember, aki nagy udvariasságával néha szinte zavarba ejti az embereket. Ezt az udvariasságát senkitől sem sajnálta, legjelentéktelenebb vendégétől sem. Mindazáltal mindig azt a különös benyomást tette az emberre, mintha halálosan unatkoznék és mintha csak példátlan önmegtagadással játszaná el a szeretetreméltó házigazda szerepét. Egy örökké türelmetlen ember benyomását tette, akit mindig várnak valahol, akinek valami fontos dolga van másutt, de mivel tudja, hogy itt kell maradnia, udvariasságra és jó kedvre kényszeríti magát. A lappangó unalom és türelmetlenség alig észrevehető kifejezése mindig megvolt a szemében, még olykor is, ha kettesbe ebédelt a feleségével, vagy egyedül sétált a parkjában.

A hercegné az indiszkrét gótai almanak szerint huszonhét esztendős volt. A társaságban ritka szépségü asszonynak volt kikiáltva és aki először látta szemtől szembe, rendesen csalódottan konstatálta, hogy jelentéktelen külsejü nő. Akik azonban hosszabban elnézték, hallották a szavát és látták a mozdulatait: azok rendesen helyreigazították első ítéletüket és csatlakoztak a többség véleményéhez. Első pillanatban jelentéktelennek látszott, mivel semmi sem volt rajta feltünő; a termete alacsony volt, de a tökéletességig arányos, az arca kissé sápadt, de szabályos, tiszta és nyugodt.