Szabolcs házassága

Part 6

Chapter 63,340 wordsPublic domain

Míg Bécsben időzött, csak egyszer látta még Leticiát. A színházban. A hercegné páholyában ült, fehér alakja a homályos piros keretben igézőbb volt, mint valaha. Mozdulatlanul ült, remek, fedetlen vállát kissé fölvonva és csak a fejét mozgatva, lassu gráciával, miközben hajékének gyémántjai a szivárvány minden színében sziporkáztak. Ajkán állandóan ott fénylett a verőfényes, szelid mosoly, az a bizonyos princessz-mosoly… Az ura apatikus arccal ült mellette, később pedig Sándor herceg intelligens szőke feje is fölbukkant a páholy homályából. Leticia ezúttal megint tetőtől talpig hercegné volt és Szabolcs, aki hosszan elnézte, el se tudta többet képzelni, hogy ez az asszony valaha az övé volt.

A szeme megnyilt; fölismerte volt kedvesének kicsinyes jellemét, megvetéssel fordult el tőle és – mégis szerette. Sokkal tovább szívta magába az édes mérget, minthogy egyhamar megtisztulhatott volna a vére. Mikor már azt hitte, hogy semmi köze többé az asszonyhoz, váratlanul rátámadt megint a lázas vágy és nem segíthetett rajta az sem, hogy butának találta a saját gyöngeségét. Ilyenkor fantasztikus tervek és lehetetlen ötletek fordultak meg a fejében és voltak kétségbeesett pillanatai, amikor önmaga előtt megalázkodva akarta visszakoldulni a hűtelen asszony szerelmét. És átvillámlott agyán az öngyilkosság gondolata is. A férfias hiusága azonban – a férfi méltóságát szertelenül tisztelő ősök ez öröksége – föllázadt a gondolat ellen: egy Szabolcs nem lőheti magát főbe egy asszonyért.

Hogy megszabaduljon céltalan tépelődéseitől, erősen játszani kezdett megint a bécsi klubban, amit legénykora óta nem tett. Most szegte meg első ízben a hallgatag megállapodást, amely erre vonatkozólag közte és az apósa közt létrejött. A szerencse hátat fordított neki és amikor makacsságával ki akarta kényszeríteni kegyét, rövid idő alatt óriás összeggel maradt veszteségben.

Balsorsa különben jó hatással volt reá, olyanféle hatással, aminővel a munka szokott lenni reálisabb emberekre. Megint ott találta magát az élet küzdőterén, amely hosszabb fegyverszünet után újra próbára tette elszántságát és ellentálló képességét. Aki pénz után kénytelen futni, az elveszti fogékonyságát lelki fájdalmak iránt és miközben az ember mosdatlan ágensekkel és agyafurt uzsorásokkal alkudozik, nem ér rá Leticia hercegné elvetemültségén bánkódni.

A pénzt különben hamar megtalálta. Egyik uzsorás, aki gyakrabban _segített_ Szabolcson, amíg legény volt, szívesen lépett most üzleti összeköttetésbe a gazdag Forgács vejével.

XII.

Mentoneból újabban csak szórványosan érkeztek a hírek és mikor február vége felé Forgács azt írta a vejének, hogy most már komolyan gondolnak a hazatérésre, Szabolcs elhatározta, hogy eléjük utazik. Érdekében volt, hogy a viszony közte és a felesége közt valamennyire megjavuljon, ha más okból nem, hát csak Szabolcs nagy kártyaadósságaira való tekintettel is. Szerencsétlen téli hadjáratának költségeit az öreg Forgácsnak kellett megfizetnie, a vő pedig úgy érezte, hogy az öreg úrnak szánt keserü labdacsot a jó illem kedvéért meg kell kissé édesítenie. Önmaga előtt nem szépítgette eljárását, jól érezte helyzetének lealázó voltát, de most, mikor Leticia emlékével együtt szentimentálisabb hajlamaitól is szabadulni akart, olyanféle lelkiállapotba jutott, melyet az akasztófa humorának szokás nevezni. Megint erős volt, elszánt és cinikus. Az élet megint sivár és reális, olyan, hogy nem érdemes komolyan venni; éppen annyit ér csak, hogy az ember leélje. Ezt is csak úgy, ha nem jár valami nagyobb kellemetlenséggel.

Mielőtt útra kelt volna, Budapesten összetalálkozott Bakó gróffal.

– Te már itt vagy? – kérdezte Szabolcs.

– Már két napja, hogy ide érkeztem.

– A Rivieráról jösz?

– Onnan. Vasárnap még együtt ebédeltem az embereiddel. Ott voltak a galamblövésnél. A feleséged pompás színben van.

Keveset beszéltek még az asszonyról, Bakó aztán a barátja kártyaveszteségére terelte a szót.

– Hallottam, hogy _lefüleltek_ Bécsben. Ha zavarban volnál, tudod, hogy számíthatsz reám…

– Köszönöm, egyelőre nincs rá szükségem… Majd talán később…

Bakó azelőtt is megtette már, hogy nagy hitelével segített Szabolcson, de mindig csak olyankor, ha a barátja külön megkérte erre. A gróf egyszer sem tagadta meg tőle ezt a szivességet, de ezúttal ajánlotta föl neki először.

Forgácsék és Malvin a mentonei pályaudvaron várták Szabolcsot.

– Szép tőled, hogy eljöttél, de tulajdonképpen fölösleges, – mondá Forgács. – Holnaputánra terveztük az indulásunkat…

– Jó leszek uti marsalnak, – szólt Szabolcs. – És maga, hogy érzi magát?

Ez a kérdése Malvinnak szólt. Csak rá kellett nézni; a válasz viruló szinekben volt odaírva az arcára.

Szabolcsnak föltünt, hogy Forgácsék ezúttal nem olyan bőbeszédüek, mint annakelőtte. Eleintén azt gyanította, hogy talán az öregeknek is tudomásukra jutott a Leticia hercegné dolga, de aztán meggyőződött róla, hogy tartózkodásuknak egyéb oka van. Mikor szóba hozta Bakó nevét, Forgács meg a felesége szinte ijedten néztek össze.

– Ah igen, Bakó… Már elment. Utóbbi időben már csak keveset találkoztunk vele…

– Milyen volt a korzikai útjok? Érdekes Ajacció?

Ezt az utat december elején a Bakó yachtján tették meg, miután előzetesen kikérték hozzá Szabolcs beleegyezését. Forgácsné, aki félt a tengertől, nem volt velök, csak Forgács meg Malvin voltak Bakó vendégei. Az öreg úr azonban most nem akart az ajacciói kirándulásról beszélni és más tárgyra terelte a szót.

Ebéd után, mikor a férfiak kávézva magukra maradtak, Forgács kimagyarázta különös magaviseletének okát.

– Sok keserűségem volt, amióta nem láttuk egymást: itt nagyon alávaló emberek vannak… Éppen olyanok, mint másutt… Abból, hogy Bakó mindig velünk volt, gyalázatos rágalmakat kovácsoltak…

(Szabolcs megkönnyebbülten sóhajtott föl: Tehát nem Leticiáról van szó?)

Az öreg úr a grófról beszélt, akit némi föntartással dícsérni kezdett:

– Jellemes ember… Neki is vannak hibái, – könnyebben vesz egyet-mást, amit a polgárember komolyan ítél meg, – de azért jellemes ember… Nem igaz?

Szabolcs ráhagyta, hogy Bakó jellemes ember, Forgács pedig áttért a leányára.

– Malvin fölötte áll minden gyanunak és aki rágalmazza, megérdemli, hogy kivágják a nyelvét. Neki csak az a hibája, hogy nagyon is büszke és öntudatos… Ez már a modern neveléssel jár… Régebben az asszonyok többet adtak a világ ítéletére, ma pedig azt hiszik, hogy megvethetik… Többször hoztam ezt szóba előtte és kissé haragudtam is reá… Jobb szerettem volna, ha te nem hagytál volna bennünket annyi ideig magunkra: csak a férj tudja, hogy mi szabad a feleségének és mi nem…

Szabolcs sietve vetett véget az apósa kétségeinek.

– Ne törődjék ostoba szóbeszéddel. Meggyőződtem róla, hogy a legkorrektebb asszony se kerülheti el mindig a rágalmakat… Tény az, hogy Malvin csak nekem tartozik számadással, senki másnak! Én pedig föltétlenül megbízom Szabolcsnéban.

Jól esett neki ez a kis lovagias fölhevülés, melyet a felesége érdekében kifejtett és Forgács láthatólag nagyon megkönnyebbedett.

– Örülök, – mondta, – hogy így fogja föl a dolgot. Az egészből azonban mégis csak az a tanulság, hogy nem jó az asszonyt magára hagyni…

Szabolcs, természetesen, élt a kellemetes precedenssel, hogy a maga részéről is eleve élét vegye a budapesti és szabolcsfalvai pletykának.

– Az ilyesmit bajos elkerülni… Magamról tudom. Mikor az őszi vadászatok idejében sűrűbben érintkeztem Borovszkyékkal, még a hercegnét sem kimélték a rágalmazók…

Forgács meglepetten tekintett vejére, aztán megcsóválta a fejét.

– Az emberek igazán ostobák…

Visszagondolt arra a kevély, hideg, tiszta asszonyra és valami lojális megvetést érzett az emberek kicsinyes ostobasága iránt.

Szabolcs és Malvin között egyáltalában szóba sem kerültek ezek a dolgok. Az első napon némileg feszélyezve érezték magukat egymással szemben, de aztán csakhamar eltalálták a helyes modort. Hosszu gyakorlat folytán már bizonyos rutinra tettek szert a képmutatásban és mindenkor ragaszkodtak ama hallgatag megállapodásukhoz, hogy az öregeknek nem szabad tudniok, hogy milyen sívár a házas életük. Ez nem is volt nehéz föladat és Forgácsék tiszta gyöngédség számába vették ezt a hűvös udvariasságot, amelylyel a fiatalok egymás irányában tüntettek. Attól nem kellett tartania, hogy Malvin elárulja magát az édesanyja előtt. A maga módja szerint ugyan nagyon szerette a szülőjét, de jóval intelligensebb és önállóbb volt nála, közlékeny természetü pedig még leánykorában sem volt.

Szabolcs különben úgy találta, hogy ezúttal könnyü megférni Malvinnal. A magára hagyott fiatal asszony, aki jellem és szív dolgában teljesen autodidakta volt és a kiforratlan lelkűek túlhajtott erejével reagált egyes külső benyomásokra, fejlődésének egy újabb stádiumába jutott, amely átalakító befolyással volt nemcsak belső életére, de még viselkedésének külsőségeire is. Már két ízben is megesett, hogy Szabolcs hosszabb távollét után _új asszonyt_ talált Malvinban, a változás azonban, amelyet most tapasztalt a nején, túltett az eddigieken. Sem türelme, sem tehetsége nem volt hozzá, hogy megkeresse e változásnak okát az asszony lelkében, szívesen elismerte azonban, hogy Malvin most már jóval rokonszenvesebb, mint annak előtte.

Mintha egy mester keze diszkrétebb moll-hangnemre hangolta volna Malvin lelkét, amelyhez aztán hozzá alkalmazkodott az egész egyénisége. Valami kihívó karaktere volt azelőtt a szépségének épp úgy, mint a viselkedésének, – szerette a sportladyt adni és extravaganciákban tetszett magának. Különös hajlamainak most már alig látszott valami csekély nyoma, éppen csak annyi, amennyi érdekessé teheti egy jóizlésü asszony egyéniségét. Megint nagyon megszépült, amióta nem látta (Szabolcs ezt ilyenformán konstatálta magában: _veszedelmesen_ megszépült), a szépsége pedig valami puha, női karaktert vett föl. Emelte szépségét az a diszkrét izlés, amelyet régebbi hajlamával ellentétben, öltözködése közben most kifejtett. Határozottan jól ruházkodott. És a nőiességnek az a rokonszenves, meleg zománca, amely utóbb jellemvonásává lett, a modorában is érvényesült. Régi harci kedvének, amely gyakran oly váratlanul a fejébe kergette a vért, most már nyoma sem látszott. Semmi szeszélyes érdesség nem volt már a kedvében, semmi él a szavában. Egészben egy nagyon disztingvált asszony benyomását tette, aki sokat gondolkozik, néha magában szomorkodik, de mindig türelmes és szelid.

XIII.

Szabolcsék a tél hátralévő részét és a tavaszt Budapesten töltötték a lakásban, amelyet az öreg Forgács annyi szeretettel és sok művészi izléssel rendezett be a számukra.

Mint egymáshoz idegen emberek lépték át a lakásuk küszöbét, mint két udvarias utas, akit a véletlen összehoz a közös vendégfogadóban. És napjaik csendben és békében teltek el.

Úgy látszott, hogy az elmult félesztendő nemcsak Malvinnak, de Sándornak is jó iskola volt. Miután egészséges szervezete kiheverte a _nagy hajótörés_ emlékeit, olyanféle kellemes érzés vett erőt rajta, mint a bőrig ázott emberen, aki végre meleg szobában találja magát. Egyszerre megint meg kezdte becsülni a praktikus előnyöket, amelyeket a házassága nyujtott neki és szükségét kezdte érezni annak is, hogy biztosabb alapot adjon az életének. Ez a belső szükség – valami homályos vágy, hogy általános takarítást és nagymosást rendezzen a lelkében – mindig jelentkezett nála, valahányszor nagyobb veszedelmen ment keresztül.

Első teendője az volt, hogy közeledett megint Malvinhoz. Ekkor azonban egy váratlan akadályra bukkant: útjában állott Bakó.

A gróf minden héten egyszer ellátogatott hozzájuk. Többször nem jött, de nem is mult el szombat, hogy igénybe ne vette volna rokoni jogait. Velük költötte el az estebédet, ha pedig színházba mentek, elkisérte őket és a teáját is náluk itta meg. Ezen az estén, amikor hiába keresték a klub kártyaszobáiban és az éjjeli mulatóhelyeken, láthatólag a családi ösztönét, mondhatnám: a tisztasági szükségletét elégítette ki. Az ösztönszerü szükség, hogy egy-egy estére a nyakába vegye a házi diszciplina szelid jármát, ott él minden agglegény szívében, leginkább azéban, aki legtöbbet él vissza úgynevezett függetlenségével… Szabolcs, aki pedig nem volt sem tapasztalatlan, sem optimista ember, ilyen magyarázatot adott a gróf látogatásainak, amelyek minden szombaton ismétlődtek. Bakó meglehetősen viharos életet élt és semmiféle élvezetet nem tagadott meg magától, de az idő beosztása tekintetében következetes volt a pedanteráig. Ha Budapesten tartózkodott, akkor minden héten egy-egy estét a politikai klubban töltött a kegyelmes urak törzsasztalánál, egyet a kedvesénél, néhányat a kártyaszobában és a szombatot Szabolcséknál.

Ha náluk volt, akkor meglátszott rajta, hogy jól érzi magát. Mint afféle szeszélyes és fegyelmezetlen idegzetü nagyúr, aki egész életében azt tette, amihez kedve volt, néha kétségbeejtő unalmas volt, gyakran azonban szinte sziporkázott a szeretetreméltó ötletektől. Malvinnal mindig a gyöngéd udvariasság és ama bizonyos nagybácsi-fölény hangján beszélt, amely eleve is kizárja az udvarlás lehetőségét. Szabolcs azt a megfigyelést tette, hogy Malvin bizonyos dolgokban, főleg társas- és – toilette-kérdésekben nagyon hallgat a grófra. Néha a teázó szobába hozta ruhamintáit, amelyeket a férjének nem mutatott meg és kipakkolta a gróf előtt.

A gróf igen óvatos formában fejezte ki a véleményét.

– Ez magának nem tetszhetik… Fogadni mernék, hogy _azt_ akarja – nem?

És Malvin tényleg _azt_ akarta… Mindig _azt_ akarta!

Meglátszott Bakón, aki különben tényleg élesszemü és disztingvált izlésü ember volt, hogy gyönyörűsége telik a fiatal asszony vezetésében. Szabolcs jól ismerte a grófot, tudta, hogy igazmondó a kiméletlenségig és azért meglepetéssel vette észre, hogy milyen nagy véleménynyel van Malvin testi és szellemi tulajdonságairól. Rajtakapta önmagát, mikor azon töprenkedett, vajjon igaza van-e a grófnak? Tényleg okos asszony Malvin? Tényleg oly rokonszenves és gavalléros gondolkozásu? Óh, – ő alapjában véve oly kevéssé ismerte feleségét!

Egy tavaszi napon történt, megint egy szombaton, mikor a gróf kis ibolyabokrétával a kezében lépett be hozzájuk. Az utcán vette egy kofától, hogy elhozhassa Malvinnak. Hogy túl ne taksálják az udvariasságát, valami ironikus megjegyzés kiséretében adta át Malvinnak. Szabolcs ekkor azt a megjegyzést tette magában, hogy ő tulajdonképpen féltékeny Bakóra. Hangsúlyozta önmaga előtt, hogy nem gyanusítja Malvint, nem is fél Bakótól, de irigykedik reá. Látnivaló, hogy itt ő maga a _harmadik_. Azok ketten rokongondolkozásu emberek, akik egy-egy könnyen odavetett szóval megértik és befolyásolhatják egymást. Talán öntudatlanul is lelki intimitásban élnek és szükségük van egymásra. Idegen és fölösleges csak _egy_ van köztük: ő, a férj. És most féltékeny Bakóra, a féltékenysége – ha lehet ilyen szenvedélyre ilyen jelzőt használni – tiszta, gyanutól és félelemtől mentes.

Mikor ezt bevallotta magának, öntudatlanul már elhatározta, hogy visszahódítja Malvint. Vagy nem is hódítja vissza, mert az asszony, aki most Szabolcsné nevét viselte, az _új_ Malvin, soha nem volt az övé. Meghódítja, a birtokába veszi. A nagy tisztelet, amelylyel Bakó láthatólag az asszony iránt viseltetett, felszöktette Malvin ázsióját a férje szemében is. A vállalkozás különben nem volt oly egyszerü. Az asszonyok bizalmatlanok a fölmelegített szenvedélyek iránt és Malvin különben is inkább a büszke, mint a gyönge asszonyok sorába tartozott.

Szabolcs azt is tudta, hogy a gróffal nem végezhet egykönnyen. Mikor még érdekében volt, hogy szórakoztassa feleségét, ő maga teremtett kivételes poziciót rokonának. Ezt a poziciót most nem dönthette meg egy csapással. Semmit sem érne, ha valami férji brutalitással eltávolítaná a grófot Malvintól: a feleségét kell elhódítani Bakótól.

És forma szerint udvarolni kezdett Malvinnak. A rutinált udvarló diszkréciójával, aki óvatosságból szerény, nehogy elriassza hölgyét.

Malvin jó ideig gyanútlan maradt az apró figyelmességekkel szemben, amelyek végre is minden asszonynak jól esnek. Szabolcs aztán egy _taktikai hibát_ követett el – így nevezte ő maga – és ezzel jó időre megint elrontotta a dolgát. Egy este, mikor magukra voltak vacsora után, önfeledten megcsókolta Malvin kezét, amely a teás csészét nyujtotta feléje. Az asszony nem kapta vissza a kezét, de bántó nyugalommal mérte végig az urát, inkább csudálkozva, mint haragosan.

– Az ilyennek még sincs értelme, – mormogta halkan.

E naptól kezdve megint bizalmatlan és tartózkodó lett.

Már a tavaszszal történt, hogy Bakó igen nagy örömet okozott Szabolcs barátjának; hosszabb időre Párisba utazott. Búcsuzáskor azt is mondta, hogy Párisból esetleg Madridba megy. Szabolcs valami bűnös boldogságot érzett: ilyen örömet érzett hajdanában, legénykorában, mikor egy, a taktika szabályai szerint megostromolt szép asszony férje alkalmas időben útra kelt… Most már biztos, hogy a magára maradt asszony megtántorodik.

Amibe hiuságból és kíváncsiságból kezdett bele, azt szenvedélyes hévvel folytatta. A helyzet elég ingerlő volt. A szép asszony, aki most már egészen megvette az eszét, ott lakott mellette, rákényszerített családi intimitásban. Reggeltől estig ott látta maga mellett, hallotta finom topánjának közeledő kopogását a szobákon végig, ruhájának suhogását, éjjel pedig a szobáikat elválasztó ajtón keresztül érezni vélte csendes lélegzetének melegét. Ebédnél voltak együtt legtöbbet és ilyenkor le sem vette róla izzó, kutató és követő pillantását. Most mindent ingerlőnek talált rajta és kivánatosnak: termetének klasszikus érett szépségét, szűzies tartózkodását és öltözködésének minden raffinált részletét. És mivel nem elégedett meg a reggeltől estig tartó együttléttel, elvitte asszonyát mindenhová, a nyilvánosság elé, ahol az ember még inkább együtt van és jobban rászorul egyik a másikra, mint otthon. Mulatóhelyekre, színházakba, olyan helyekre, ahol zene és ének szól, ahol villamos csillárok ragyognak és ahol a harmonikus lárma és színjáték fölizgatja a fantáziát és az idegeket.

Malvin készségesen követte mindenhová, – engedelmessége a rájuk kényszerített társas hazugság következetes folytatása volt. Látszólag nyugodt egyetértésben ültek egymás mellett kocsijukban és páholyukban, de a férj nyugodt udvariassága mögött egy örökös, tüzes kérdés lappangott, az asszony engedelmessége mögött pedig egy hűvös, makacs elutasítás.

Sohasem beszéltek erről, de beleláttak egymás lelkébe és miközben mosolygó szájjal semmiségekről beszélgettek, éles szemmel ellenőrizték egymást.

A köztük folyó guerilla-háboru sorsát különben egy aprólékos külsőséghez, egy szimbolumhoz kötötték. Malvin ujabban símán hátra fésülte a haját. Ez a szokatlan hajviselet valami hideg, nyugodt kifejezést adott érdekes arcának és Szabolcs tudta, hogy Bakó nagyon szereti ezt a divatot. Ő maga jobban szerette Malvin régi viseletét, mikor a haja még szeszélyes fürtökben simult a homloka köré. Többízben ezt is fölemlítette a felesége előtt, egyszer pedig nyiltan megkérte, hogy térjen vissza régi hajviseletéhez. Az asszony kitérően válaszolt.

– Már nagyon megszoktam a mostanit… Meglátom különben…

És megmaradt a mostani viselet mellett.

Egy kicsinyes véletlen volt az oka, hogy a guerilla-háborúból nyilt ütközet fejlődött. Együtt voltak a színházban és egy együgyü operettet néztek végig. A fantasztikus komédia hőse a csapodár fiatal király, aki a harmadik felvonás végén kigyógyul csapodárságából és bűnbánóan visszatér a fiatal királyné lábaihoz. Az egyik udvaronc ekkor ijedten kiált föl: „Micsoda csapodárság! Most még a tulajdon feleségébe se röstel beleszeretni!“

Malvin e pillanatban fölemelte a fejét s lopva pillantott Szabolcsra; a pillantása gúnyos volt, de némileg kacér is.

Mikor színház után hazamentek, Szabolcs elküldte a kocsit.

– Az éjszaka szép, jó lesz egy kis gyalogséta…

Karonfogva mentek hazafelé. Amikor kiértek a tolongásból, Szabolcs szóba hozta az operett-királyt.

– Megértettem a pillantását, – mondta – és beismerem, hogy joggal nevet rajtam…

Szokása szerint megint kitért előle Malvin.

– Nem magán nevettem, hanem az operett-királyon.

– Van kettőnk közt valami analógia, de különbség is van köztünk…

– Mi a különbség? – kérdezte Malvin csípősen.

– Az analógiát nem kérdezi? Az analógia: hogy mind a ketten szerelmesek vagyunk a feleségünkbe…

– Ah! És a különbség?

– Csak annyi, hogy én nem vagyok operett-király… Engem komolyan szokás venni.

Malvin jó ideig hallgatott, később nyugodtan mondta:

– Meggyőződtem róla, hogy maga semmit sem tesz cél nélkül… Szeretném tudni, hogy mit vár legújabb magaviseletétől?

– Megmondom: mindent! És amit elérek, az az enyém lesz! – mondta fojtott hangon Szabolcs, miközben magához szorította a felesége karját.

Az asszony nem válaszolt, – kedvetlenül, de dobogó szívvel haladt mellette.

Megint egy hét telt el. Mindig együtt lehetett őket látni. Szabolcs folyton sarkon követte feleségét, makacs és kitartó hűséggel, mint a hím oroszlán a párját. Ha akart, tudott alázatos, szelid, gyöngéd és lovagias lenni és ezúttal akart. Eddig csak a kedvesei ismerték ezt az ellenállhatatlan és sugalló akaraterejét, – ennyi fáradtságot nem igen vesz magának az ember a feleségével szemben.

Ekkoriban történt, hogy egy este megint a fejébe szökött a vére és rendszeres óvatosságról megfeledkezve, szó nélkül megcsókolta Malvint. Egymás mellett állottak az ablakfülkében és Szabolcs lassan odalépett az asszonyhoz és a szemére tapasztotta szomjas ajkát. Malvin ezuttal nem taszította el, hanem sírva fakadt. Ez nem volt a szerelmes asszony kéjes megindulása, hanem egy vergődő lélek zokogó kétségbeesése.

– Az Istenért, Szabolcs – minek gyötör? Mire való ez? Hiszen tudja, hogy nem lehet már… Elrontottuk – egészen – és most már nem lehet újból kezdeni…

Szabolcs erőszakkal magához ölelte az asszonyt.

– Sírd ki magadat… Urad vagyok és szeretlek… Eddig őrült voltam, de most igazán szeretlek… Meg kell bocsátanod, hiszen azért vagy asszony! Egy nagy, fekete vonást csinálunk a mult alá, lezárjuk a számadást és újból kezdjük az életetet… Semmi sem igaz, semmi sem történt… Nem szabad visszaemlékezned semmire; ne beszéljünk róla soha…

– Nem lehet, nem lehet, Sándor!

Kiragadta magát a karjából és befutott a szobájába.

Szabolcs éjfélig lángoló szívvel járt-kelt a szobájában, aztán hirtelen eszébe jutott valami. Odalépett a tapéta-ajtóhoz, mely az ő szobáját összekötötte a Malvinéval. Ilyenkor még sohasem nyomta meg a kilincsét. Vajjon zárva van-e? Az ajtó nesz nélkül fordult meg a sarkában. Sándor pedig fölemelte az öltözőfülke föggönyét és ott látta maga előtt Malvint. Teljesen föl volt még öltözve, csak a barna haját bontotta ki. A kereveten ült, összekulcsolt két kezébe fogva a térdét és némán nézett farkasszemet az urával. Sándor letérdepelt eléje az angóra-szőnyegre és magához ölelte az asszonyt.

– Ugy-e, engem vártál?

Malvin megint sírva fakadt, de a remegő kezével gyöngéden simított végig az ura arcán.

– Semmi sem igaz. Semmi sem történt, – ismételgette Szabolcs. – Újból kezdjük az életet…

– Lehetséges az, Sándor?

– A csoda is lehetséges, ha szeretjük egymást…

Az asszony tovább sírt, de most már maga is édesnek találta a könyezését.

Csak másnap mosolyodott el, mikor lángvörös arccal lépett az ebédlőszobába. Ezúttal másképpen fésültette a fejét; a haja megint szeszélyes fürtökben símult a homlokához. Szabolcs úgy találta, hogy a felesége arca így bájosabb, asszonyibb és némileg kacérabb is. Szó nélkül odalépett az urához, megölelte és a vállára hajtotta fejét. Talán két percig maradt így mozdulatlanul és némán, viharosan dobogó szívvel és erősen lezárt pillával, melyet rózsaszínűre festett a piros függönyön átszűrődő tavaszi napfény.

– Asszony vagy, – mondta Szabolcs halkan, – édes és gyönge, de én így szeretlek!

XIV.

Sokáig tanakodtak, hogy hol töltik a nyarukat és megegyeztek abban, hogy a divatos világfürdők nemzetközi nagyvására nem nekik való. Szabolcsfalva se kellemes nyaralóhely, mivel nincs valamirevaló vize; azért hát elmentek az öreg papok csendes balatoni fürdőjébe.