Part 9

magamnak, mert ide-oda kószálok a világban és mindenütt találkozom magammal, aztán álldogálok magammal, sétálgatok és üldögélek magammal. Egy pesti utcán jártam délután, megállottam, megnéztem az órámat, a fülemhez emeltem, visszatettem a mellényzsebbe és elkezdtem gondolkozni, mi dolgom van. Oh, rengeteg dolgom van, legjobb lesz semmit se csinálni, mert egyik ügyemet se akarom megsérteni azzal, hogy a másikat elintéztem. Mit csináljak? Egy pillanatra átfelhőzik eszméletemen a végtelen világ és kurta életem. Haza kellene rohanni, félőrült drámai költeménybe kezdeni, amelynek ez az egyszerű címe volna: »Az élet«. Nem. Moziszkecset kéne írni. Ah, utazni! Az örök utazásra vágyom, mint az ópium-álomra, s egy pillanatig agyvelőm mintha forogna, mint az iskolában a földgömb, amelyre le van rajzolva az öt világrész, meg a szigetek, meg a be nem fejezett sarkvidékek, meg a kék tengerek és a kék tengerekben a tengeralatti áramlatok sűrű hullámvonalai és a hajóutak szaggatott sínjei. Hová menjek? Hirtelen lemondok a világról és megkívánom Budát. Ráfüttyentek egy kocsisra, megáll, megmondom egy cukrászda címét a Várban, a taxizászló leesik, mint a kocsis lemondása, beülök, megyünk. A Lánchíd előtt a kocsis elkáromkodja magát, mert a híd el van zárva. Elfelejtette. Kerülünk az Erzsébet-hídnak. Megyünk, a hídon vagyunk, a jégtáblák már szakítottak egymással, a Tabán mulik a kocsi ablaka előtt. Mily kedves vidék ez, mikor süt a nap, milyen kedvetlen most, hogy esik az eső. Fölfelé megy a ló, a Várban vagyunk, de rég voltam itt, Istenem. Csönd van, a finom házak ablakaiban csipkefüggöny, itt-ott már ég a lámpa, de oly gyöngéden jön át a világosság a függönyön, mintha gyertyavilág lenne. Finom eső hull s mintha az esőcseppek lábujjhegyen járnának a járdán s azt mondanák egymásnak: pszt… pszt… Alacsonyabb utcákból emelkedik fel a lépcsőn egy ember, vagy megy lefelé, egy magas katonatiszt tűnik el egy kis utcába, egy feketeruhás hölgy egy kapu előtt összecsukja az esernyőjét és bemegy. Oh, itt a régi kis cukrászda. De jól esik benyitni, mintha valami hosszú esztendők előtti napba nyitnék vissza, amikor itt ültem több reménységgel és kevesebb csalódással, mintha a biedermeyer-világba nyitnék be, amelynek bútorzatát, fali képecskéit és színeinek enyhe kellemét ez a kis cukrászda őrzi. Istenem, miért vágyik úgy az ember a régi időkbe? Talán csakugyan éltünk már máskor is és csak hazavágyakozunk az idegenből, mikor régi képek előtt úgy megfájul a szívünk? Halk szőke nők jönnek elő a cukrászda mellékszobájából.

– Sherryt kérek.

Az ünnepélyes pulton üde sárga kuglófszeletek, meg piruló pogácsák a cukrászsütemények közt. Egy középkorú pap ül csak a cukrászdában, üres kávéscsésze áll előtte, a pap kis barnatáblás könyvbe könyököl. Pápaszeme úgy ragyog, mint az értelem. Mi van e pápaszem mögött? Szent Antal gyötrelmei, vagy Erasmus bölcs kedélye? Jó lenne vele megismerkedni, hátha megértenénk egymást.

Falevél.

Én a fák közt ülök a padon magamba, sokat ültem már így és érzem, hogy sokszor fogom még így találni magamat a fák közt, míg az élet babiloni fogsága tart. Most ősz van, mert a fáról leesik a levél, vagy úgy mondjam, hogy most leesik a levél a fáról, mert ősz van? Azt nézem itt, hogy hull a falevél. A fasorban rézsútosan száll, száll lefelé a sok levél, mint valami arany havazás. Már megint órák óta nézem ezt, egypárszor fel is akartam már kelni a padról, mint tisztességes ember, mert dolgom van, egy ügyvédnek kéne telefonozni. Le-lenyomtam a két tenyerem a pad szélére, hogy fölemeljem magam és menjek, de a lelkem erősebbnek bizonyult a testemnél, csak-csak visszadűltem a pad hátához és lustán, könnyelmüen gyönyörködöm tovább.

Süt a nap, csendesen, a fák hervadt lombjukkal, a legnemesebb fejdísszel az ünnepiesség és a gyönyör mozdulatlanságában állanak és úgy hullatják a levelet, mintha álmodnának. Az út betakarózott az ősz gyönyörű szőnyegével, mintha Perzsia legfinomabb kezei babrálták volna össze ezt a szőnyeget, amelyben sűrün bújnak össze a lehullott levelek és rejtegetik a zörgést a léptek elől. A gyep széle is végig van ejtve levelekkel, olyan mint a leterített zöld nagykendő, amelyiknek a szélét sárgával, pirossal, lilával cifrázták. Jön a levél a fáról a földre, jön, jön. Van ennél gyönyörübb a világon? Mily fájó módon megfoghatatlan pillanat, mikor egy-egy levél elszakad az ágról, útjának milyen angyalian gyöngéd vonala van a levegőben, mily érezhetetlen édes megadással, mennyországi szelídséggel teszi le magát a földre. Mintha a lemondás elandalodott pillangói lennének a hulló falevelek, vagy egy más világ gyöngéd madárkái, akik csak lefelé szoktak szállani. De szép, Istenem, de szép.

Gyönyörűségemben, hálaérzetemben szeretnék valamit csinálni, tenni-venni az őszben, lerajzolni a hulló levél útját, megfigyelni chronométerrel a kezemben, mennyi ideig jön a fáról a földig, szeretnék a hervadtság sápadtan mosolygó színeinek neveket kitalálni, mert nincs nekik, megolvasni egy fának a leveleit, meg a többi fáét is és összeadni és mindezzel pontosan beszámolni az embereknek, hadd nevessenek. Igazán, nem tudom, hogy köszönjem meg az őszt. Érzem, hogy a lelkem úgy mosolyog az arcomon, mint a nap a falevélen. Mintha angyalokkal álmodnék, mintha rájöttem volna a boldogtalanság ízére, mintha benyitottam volna a bánat vígasságába, mintha az elhagyatottság báli estélyén forgolódnék, mintha kikötöttem volna a reménytelenség árnyékos szigetén, amely egy ismeretlen óceán közepében pihen, ahová hajóval eljutni nem lehet.

Milyen szép, milyen kellemes, milyen derüs a levelek hullása. Miért kellett az emberektől eltanulnom az érzéseket? Miért kámpicsorodtam el mindig azokon a nótákon, amelyek a hulló levelen bánkódnak, miért pityeredtem el diákkoromban a színházban, mikor a fa alatt ülő Cyranóra az ötödik felvonásban a szuffiták közül leszórták a sárga papirdarabokat? Miért szenvedtem el az ifjúságot és a szerelmet a költőktől, miért füleltem a zenészeket és miért vagyok kétségbeesve életem fölött?

Mért süt most úgy a nap? Mért oly nyugodt a fa? Mért szépült meg a levele? A boldogság a beteljesülés, a beteljesülés elmulás, minden nyár ősszel virágzik ki, minden nap alkonyattal lelkendezik tüzes felhőiben, a csillagok az elmult nap örömkönnyei. Minden óra utolsó percei reszketnek a türelmetlenségtől s a legutolsó másodperc víg sikolylyal ugrik át a következő órába. Bizonyos, hogy halljuk lelkünk legmélyén az eltelt órák boldog ütését, ezért türjük az időt és ezért örülünk neki és nem tudnánk élni, ha nem kéne meghalni. »Mi alapjában véve nem azok vagyunk, akiknek lennünk kellene, ezért szűnünk meg lenni« – mondja Schopenhauer. Milyen jó minden, mert elmulik, s milyen jó, hogy elmulik minden. Milyen rokonszenves ez, milyen vígasztaló, milyen gyönyörű. Akár a fa levele ősszel.

Tegnapelőtt este

a magyar fővárosban bolyongván, nagyon sok izgatott embert láttam. Meglepett az emberek arcán mutatkozó temperamentum, hangjuk jókedve és gesztusaik frissesége. A magyar főváros utcáin csupa lehangolt járókelőt látni, legkivált vasárnap. A lakosság dolgozik hat napon átal, úgymint hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken, meg szombaton, hogy majd a hetedik napon, vasárnap, élvezni fogja az életet. Vasárnap oszt rájönnek a szegény emberek, hogy nincs mit élvezni. Nem figyelted meg, kedves olvasóm, hogy rendesen a hétfői újságban olvasni a legtöbb öngyilkosságot? Én megfigyeltem, kérlek alásan, de nem hencegni akartam ezzel, inkább panaszkodni, és kérlek szépen, őszintén irígyellek, ha nincsenek megfigyeléseid, hidd el e sorok sírójának, hogy mennél kevesebbet figyelsz meg, annál jobban mulatsz ebben az egyetlen életben. Ki nem megy a fejemből egy asztaloslegény, akit kis diák koromban ismertem Debreczenben, a boldog alföldi városban. Asztalosműhely volt annak a háznak az udvarában, a hol a kvártélyom volt s kimondhatatlan jól éreztem magam a műhely kedves zajában, a millió apró pillangó gyanánt rezgő fűrészporban, a komoly és különös szerszámok, meg a finoman csiszolt szekrényekre való lécek közt (ha jól emlékszem, grefléc a nevük), a polituros levegőben lábatlankodván a körül az asztaloslegény körül, akinek a barátságát élveztem. Kék munkásingben gyalult egész nap, az inge ujja könyökig fel volt gyűrve, passzióval simította reggeltől estig a szilánkos deszkákat, amelyeken a futkározó gyalu után gyönyörüen göndörödött fel a forgács és hullongott egymásután le a földre. Az asztaloslegény fütyörészett magában, a felsőteste harmónikusan hajlongott előre-hátra a gyalulásban, mintha álmodozott volna, mintha azon képzelődött volna, hogy ezek a göndör gyaluforgácsok valami szőke nagysám szőke hajfürtjei, amelyek egymásután szabadulnak el, mikor a szőke nagysám lefekvéskor a frizuráját kibontja.

Ez az asztaloslegény vasárnapi napon mindig magában ült délután a néma műhelyben a gyalupadja előtt, könyökölt, cigarettázott, olvasgatott. A padja fölött könyvespolca volt neki, azon az egykoronás piros Petőfi, egy-két kalendárium, régi újságok, meg mindenféle apróbetüs füzetek, melyekben se kép, se vers nem volt, tehát nem igen érdekeltek. A könyvespolca körül szakállas, öreges férfiak arcképeit szegezte fel, egyik alá az volt írva: August Bebel. Egy bajusztalan ifjú durván színezett képe is ott volt az öreg szakállasok között. Ez Caserio volt, az az anarchista, aki Sadi Carnot elnököt a kocsi hágcsójára ugorva leszúrta. Egy vasárnap megkérdeztem, hogy miért marad vasárnap is mindig a műhelyben. Az asztaloslegény rám tette szelíd tekintetét és azt mondta: »Szegény embernek nem érdemes élni«. Nem tudtam, hogy vigasztaljam, s mert már rájöttem, hogy a felnőttek mind keresnek maguknak valami nőt, azt kérdeztem a magányos asztaloslegénytől, hogy hát ha szegény is, miért nem megy ilyenkor egy nővel a Nagyerdőre sétálni? »Kis barátom, mondta lehajtva a fejét, a nők elveszik az embertől az erőt, a pénzt, meg az egészséget«. Elborulva és borzadva tünődtem rajta, hogy miféle nőkkel lehetett dolga az asztaloslegénynek… de az régen volt és nem valami érdekfeszítő dolog, nem is tudom, hogy feledkeztem így belé ebbe a szegény emlékembe, mert nem erről óhajtottam szólani, hanem a vasárnapi footballmatchekről, amelyeket este a járókelők olyan izgatottan tárgyaltak. Nagyon tetszett nekem, hogy a város ilyen egészséges és lelket üdítő dologgal foglalkozik és erről iparkodtam volna máma valami kis köznapi essayt összehozni, de, sajnos, elfecsegtem időmet és az ujság hasábjainak többi helyét már praktikusabb dolgoknak szentelik.

Fürdőlevél.

Az alkonyat alá ültem, a tenger partjára, magányos vendége a part síma fehér kavicsainak, amelyeket a vihar szokott füröszteni és ápolni. Itt ülök és nézem a végtelen tengert, vagyis azt a kék félkört, amit a szem a végtelen tengerből lát, azon túl lankadó tünődésem úszik és azon töröm a fejemet, hogy honnét vette a jó Isten azt a sok vizet, amivel telitöltötte a tengereket. Hirtelen eszembe jut, hogy írni akarok máma az újságba. Lesütöm a fejemet s a tekintetem irígyen piszkálja a kerek, tojásdad és szögletes kis köveket körülöttem, hogy ők nem emberek és nincs mesterségük és művészetük, egész nap és egész éjszaka itt heverhetnek, örök életükben. Milyen jó nektek kedves kis barátaim, kavicsok. Sohasem ismerem ki magamat foglalkozásom és életem közt, most itt ülök és nem tudom, mit írjak majd. Második hete már egy fiaújság nem volt a kezemben, nem tudom, mi történik a világon, könyvet hoztam sétálni magammal, azt se nyitom ki, mert a tengert olvasom. Curukkolni próbálok eszméletemmel a kék vízről a tarka világ felé, visszajön emlékezetembe a ma déli table d’hôte, a vízre néző terraszon terített sok nagy és kis asztal, nagy és kis társaságok, párok és egyesegyedül ebédelők. Hallom a jól nevelt világ étkezésének halk zörgését és a csevegések enyhített zenebonáját s látom fejük ide-odaforgását és szemeiket, amelyek segítségével az emberek egymást nézik és lenézik. Hogy nézik egymást a fürdőhely meg nem ismerkedettjei, különösen a nők nagyon jól el tudnák tölteni szép hosszú életüket csak azzal, hogy egymást mustrálják. És mennyi gőg és tilalom és utálat és irígység és reménytelenség kering egy ebéd fölött a tekintetek finom fonalain, ezen a bűbájos zöld szigeten, amelynek édes olasz neve és dombjai, völgyei, útjai, sűrűi, tisztásai és tavacskái, fácánjai, hattyui és flamingói, bárányai, őzei és nyulacskái, ünnepélyes délszaki bokrai és édeni virágágyai mintha mind arra valók lennének, hogy az emberek béküljenek ki, mosolyogjanak és boldogok legyenek.

Azután tovább próbálok gondolni, Budapest felé… de a szememet megint elkapta a tenger és megint belémerülök, mint a szenvedélyes olvasó, akit fölrezzentettek e könyvéből. Mint valami végtelen kék könyv sorai, úgy jönnek egymásután a hullámok felém, s ezekben az örökké sorakozó sorokban minden benne van, amit versekben, regényekben és színdarabokban a világ végéig írni fognak. Mit írjak ma, mit találjak ki? Mi fontos vagy érdekes, vagy megindító, vagy mulatságos ma az életben? Itt ülök és a nap lemegy és a felhők ma olyanok, amilyenek még sohase voltak és többé sohase lesznek s a városok fölötti por és füst nem fakítja virágzásukat és a homályban amoda messze hajó megy, zöld és piros lámpásai látszanak csak, mint egy úszó ékszer, s a hullámok végtelen messziről mind ideérkeznek a parthoz, a tenger elérte a földet, isteni csókok hangzanak a boldog érintkezésben s szenvedélyének nemes fehér tajtékja szakad. Egy-egy vízcsepp a kezemre, arcomba hull, köszönöm. Projektográf-géppel képet kellene csináltatnom a tengerről, gramofon-lemezre felvenni a zúgást és otthon a szobában egy kicsit mindennap nézni és hallgatni a végtelenséget, hogy mindennap vígasztaljon.

(Brioni.)

* *

Kedvem szottyant lerajzolni a német bárót, akit a jó Isten megteremtett és itt sétáltat a szemem előtt. Két finom, de topa fehér cipő, két kövér nadrágszár, krémszínű flanellből, a cipő fölött szabályosan felvasalva, öblös fekete lüszter-kabát, amely nincs begombolva és láttatni engedi a széles bőrövet, amely a nadrágot a derék alatt öleli. Az öv fölött az ing fehér mezeje látszik, kék barázdákkal. Az ing mellén lefelé hosszú kék nyakkendő szalad, s mint karcsú patak beléömlik a nadrágba. A nyakkendő alacsony duplagallérból fakad. Ebbe a külső mezbe van beleöntve a német báró, csak a két kezefeje jön ki a lüszterkabát ujjaiból s a duplagallér nagy fehér köréből dagad ki a nyak s a nyakon a fej ül, mint vidéki uriházak kerítéseinek oszlopain a kőgömb. A fejet a teremtés fölszerelte mindazokkal a kellékekkel, amelyekre az életben szükség van: száj, orr, két szem, két fül, két szemöldök, a szemöldök fölött kurta sürű hajzat, de nem rögtön, a szemöldökök és a hajzat között egy keskeny szőrtelen réteg van, ennek kell a homloknak lenni.

Minden van tehát a fejen, sőt fölösleges részei is vannak, mint egy nagyhatalomnak gyarmatai: az áll alatt még egy áll, sőt kettő, a fejen hátul pedig párhuzamosan húsdombok egészen a gallérig, amelyek mozdulnak és hullámzanak, mikor a német bárónak messziről köszönnek. Ilyenkor úgy tetszik, hogy ezekben a húshullámokban gépezet van, s ennek a gépezetnek rugói bólintják lassan előre és vissza a német báró fejét. A német báró balkezének kisujján platinagyűrű fulladozik, a platinagyűrűben, természetesen a külvilág felé, egy száz szögletre csiszolt gyémántkő szikrázik, mint egy kis nap. A jobbkéz kisujján pecsétgyűrűje szorul, ovál zöld kövével, amelynek lapján alkalmasint egy különös madár áll, vagy kardot tartó kar merevedik s körülötte szép barok merengés. A jelen ragyogása fog kezet a mult dicsőségével, most, hogy a nagy darab ember a két kezével malmot játszik a hotel előtt ülvén a padon, a lusta délelőtt édes napsütésében, szemben a tengerrel. A nap adja a német bárónak a meleget, a tenger a hüvösséget s a kellemes kék ringást, ételekről és italokról a menükártya gondoskodik, hajók zihálnak feléje viharban, Egyiptom és Havanna dohányremekeivel. Puccini és Lehár zenével altatják és csiklandozzák fülét, tenyere alá orosz agár selyem nyaka hajlik, talpai alá jegesmedve alázkodik. Lépéseit ügyes lakáj kíméli, a vizen yachtja eped, a garageban autója búsul, az istállóban ragyogó paripa szimatol eléje, s fehér korlátoktól ünnepélyes zöld gyepen versenyló úszik, a ló nyakában kuporgó embermajom selyem ujjasának színei az ő nevét didergik. A mezőn búza terem, virág nő, az övé. Az erdőben boldog fák álmodnak: az övé. Szarvas emeli nemes fejét egy tündér tisztáson: ő lelövi. Remek nők lépegetnek, ő mellettük topog, a társasághoz tartozik.

Itt ül a nagy test a fehér padon. Lélekzik. Pislog. Unatkozik. Balkezével a lüszterkabát balzsebébe nyúl. Három német élclap volt a zsebében, a Simplicissimus, a Meggendorfer Blätter, meg a Wiener Chic. Kinyitja a Simplicissimust, nézi. A nyakára ment egy légy. A hátsó húshullámok megcsavarják a fejet. A légy elszáll. A német báró tovább nézi a vicclapot. A légy visszaszáll. A húshullámok megint megindulnak, a német báró bosszankodik, hangot ad: öh, öh. Visszateszi a vicclapot a zsebébe. A nagy test felemelkedik, otthagyja a padot, a hotel ajtajáig vonul. A topa fehér lábak megállapodnak. A nagy test előtt egy csinos kis portáskadét áll, lekapja a sapkáját. Fent a nagy fej lehajlik, a száj kinyílik és becsukódik, többször egymásután. A csinos kis fiú azt mondja: Jawohl, Herr Baron! – fölcsapja a sapkáját és elszalad.

(Brioni.)

Az isztriai rabok.

Jó lenne már olyasvalamiről csevegni, ami méltó a kurlistán felsorolt nevekhez, a hotel márványlépcsőin rézpálcákkal lefogott piros szőnyeghez, a portás örök báli nyakkendőjéhez, a hall bridge-parthiejához, az olvasóterem kellemes Pearson’s Magazine-jeihez, a drága gémlábú leánykákhoz, a sétaútra szolgáló halk fekete elektromobilhoz, a vizen csillogó canotautomobilhoz, az ozsonnához muzsikáló kvartett elegánsan búsongó zenedarabjaihoz, az exkluzív délszaki bokrokhoz s a déli fürdés után való sütkérezéshez, mikor a fekete trikók nedvesen fénylenek a napon, mint a fóka teste, s az esti tangóhoz a nagyteremben… ó hölgyeim és uraim, szeretnék pityókos lenni mondain örömöktől s monoklimat csillogtatva, s egyik térdemet a másik fölé ölelve, hanyag hintaszékből félmosolylyal mesélni valamit, ami fölött a századunkban uralkodó chic fanyar parfumje lebeg. De dalt hallok, olasz dalt férfihangon, édesen és melegen folyik a dal, mint a Posillipo bora és odasétálok, ahol danolnak. A capo d’istriai rabok nótáznak, akiket az állam elseftelt ide napszámosmunkát végezni. Valami ötven olasz fegyenc dolgozik itt állandóan, az állam pénzt kap a munkájukért, ők is kapnak valamit belőle, majd ha kiszabadulnak.

Most egy új tenniszpályát csinálnak, ásnak és danolnak, a börtönőr messzire áll tőlük, a szuronyos puskára támaszkodva a tengert nézi. Olyan, mint a pásztor, akinek legel a nyája. Barna darócba öltöztették a rabokat, kerek sapka a fejükön, egészséges az arcuk, mint a föld. A legtöbbje fiatal, mind egyenesek és erősek, mint a fák. Danolnak és ásnak és mintha ők maguk is élveznék mozgásuk szépségét. Egy sor embernek egyszerre hajlik meg a háta, bal lábuk egy nyomásra mélyeszti a zöld gyep alá az ásó fényes lapját s egy tempóra hajítják félre a friss fekete földet. Egy nyurga fiu lehajlik a sor szélén, felkap egy marék földet, mellbe hajítja egy messzibb ásogató kollegáját. Az eldobja az ásót, ő is felmarkol egy kis földet, szalad a fiu felé. A fiu menekül, a másik utána, mind a kettő kiabál, a többi megáll az ásásban, mind nevetnek, kurjongatnak, gesztikulálnak. Mint a gyerekek.

Ha végigkérdezném őket, mint szegény Don Quixote a szenthermandadi bús foglyokat, kisülne, hogy az egyik az apját ölte meg, a másik az anyját, a harmadik az apját is, meg az anyját is. A két rab körülkergetőzött, jól meggórálta egymást, békében visszaballagnak, tovább ásnak, tovább danolnak. A nap süti őket, a szél legyezi, virág illatozik, madár fütyörész, tücsök citerázik, a parton túl a tenger kéklik s fölötte vitorlák pillangói. Ezek a rabok egy divatos fürdőhelyen időznek, az időjárás és a táj minden kellemét élvezik. Irígyelnem kell őket, ahogy előttem danolnak, valami olyan gondtalanság és felelőtlenség van az életükben, amit csak a rabság adhat. Mintha semmi se kéne és semmi se hiányzana nekik. Két finom hölgy sétál el mellettük az úton. Arra se néznek. Boldog emberek. Estefelé láttam őket elvonulni, négyes sorokban haladtak s vígan trappoltak, mint a bakák a banda után. Mindnek bot volt a vállán, a bot végén elemózsiás tarisznyájuk csüngött, egyszerre fütyöltek valami cifra isztriai nótát. Leghátul a börtönőr haladt, a puska szíjját fogta és lehajtotta a fejét. Csak ő látszott szomorúnak, mert ő szabad ember.

(Brioni.)

Szafonoff.

Inkább a naplómba kéne most írni, mint újságba. A Vigadóból jövök, végighallgattam az orosz koncertet. Milyen szép volna naplót vezetni, mint a naiv iskolásleányok vagy sokat érző hölgyek teszik és régente magányt, irodalmat és melanchóliát kedvelő úriemberek is cselekedték. Minden este beleírnám a naplómba, ami aznap elbúsított vagy felüdített, csudálatot vagy tépelődést keltett bennem, mindent őszintén írnék, mert tudnám, hogy csak magamnak irom és soha senki el nem olvashatja. Milyen kiváncsi vagyok naplómra, amit nem írok, hiú fájdalommal gondolok arra, miket tudnék magamnak írni és kimondhatatlanul irígyelem képzelt énemet, aki gőgjének elzárt parkjában sétálgatva nézeget, gondolkozik és álmodozik és soha senkinek nem panaszkodik és nem áradozik, mert semmi igénye és semmi hiúsága nincsen embertársaival szemben. Ma este Szafonoffról írnék a naplómba, a muszka dirigensről, de körülményeim megalkuvásra kényszerítenek. Nagyon gonosz mesterségre adtam árva fejemet.

A hatvankét esztendős Szafonoff Vaszili Iljicset néztem egész este és őt hallgattam, arcának változásaiban és kezeinek kapkodásában hallgattam Rimszki-Korzakov, Csajkovszky és Arenszky zenéit, a Szafonoff arcában és kezeiben zengett mind a nyolcvankilenc filharmónikus zenész hangszere. Szafonoff egy pillantása üt bele a zongorába, amely előtt Keéri-Szántó ül, ugyanabban a szempillantásban jobbkarjának gyöngéd emelkedésében és balkeze ujjainak vonaglásában Baré és Grünfeld urak prímhegedüi szólalnak meg, nyakának hajlásában ugyanakkor a fuvolák melódiája indul s könyökével ráránt a cellókra, csak őt nézem és az ő tekintetének és gesztusainak varázslatában bujdokol az oboa, búg a fagott, mordul a bőgő, riadnak, kiáltoznak, ujjonganak s merengenek a harsonák és trombiták és permetezik a hárfa. Nincs pálca a kezében, minden tagja és minden idege dirigálja a zenét, az egész ember itt előttem maga a muzsika.

Hirtelen az orrához nyul a mutatóujjával, néhányszor végighúzza az ujját oldalt az orrán, azzal a kényelmes mozdulattal, ahogy tekintélyes öreg uraktól láttam. Viszket az orra, vagy csak rendes tempója ez? Eszembe jut, hogy öreg ember és hogy Oroszországban született katonacsaládból. A világon végigcsodáltatta magát, most Pesten áll a dobogón és megdörzsöli az orrát. Ifjúkorában karcsu lehetett, most tagbaszakadt s feje már egy kicsit előre jön. Szürke bozontja fölfelé, oroszlánbajusza van és kecskeszakálla, szürke és erős. Arca keménysége a kortól már megereszkedik, olyan, mint az ütődött körte. Egy Csajkovszky-szimfónia alatt minden emberi érzés rajza elvonul e szürke arcon. A szimfónia befejeződött, a Vigadó nagyterme tapsol. Vaszili Iljics, az egyszerű orosz ember egy kicsit fáradt és gondosan törülgeti a homlokát a nadrágzsebéből elővett zsebkendővel. Mintha nem is neki tapsolnának.