Part 8

Dr. Kérlek Szépen és dr. Kérlek Alásan elhallgattak, megint rántottak egy párat egymás karján, azutáu széjjelválasztották összeölelkezett ujjaikat, kiegyenesítették behajlított tenyerüket, miáltal a két jobbkar elszabadult egymástól és mindegyik visszahúzódott a maga gazdájához. Dr. Kérlek Szépen és dr. Kérlek Alásan gyorsan végignézték egymást tetőtől-talpig és visszafelé, talptól-tetőig. Tekintetük összeütközött, mosolyogtak, dr. Kérlek Szépen boldogságában megforgatta balkezében tartott sétabotját, dr. Kérlek Alásan pedig a lelke legmélyére leszívta a cigaretta füstjét, aztán két párhuzamos, gyönge, de egyre sűrűsödő füstöt eresztett lefelé a két orrlyukából.

– Hát hogy vagy, kérlek szépen?

– Vagyogatok kérlek alásan. Hát te, kérlek alásan?

– Csak, csak, kérlek szépen.

– Merre mégy, kérlek alásan?

– Én, kérlek szépen? Erre, kérlek szépen. Hát te, kérlek szépen?

– Én, kérlek alásan, itt voltam a nagytrafikban, cigarettát vettem, kérlek alásan.

– Princessast szísz, kérlek szépen?

– Princessast, kérlek alásan. Parancsolsz, kérlek alásan?

– Nem, köszönöm, kérlek szépen, kisztihand. Nem szeretem, kérlek szépen. Saját töltést szívok, kérlek szépen, keveréket.

– Milyet, kérlek alásan?

– Purzicsánt és Kirt, kérlek szépen. Azelőtt szultánflórt, meg hercegovinait.

– Világosat, kérlek alásan?

– Nem, kérlek szépen, barnát. Világos hercegovinait is szívtam egy darabig, de a barna jobban ízlik, kérlek szépen. (Előveszi a tárcáját.) Parancsolsz, kérlek szépen?

– Köszönöm, égek, kérlek alásan. Én, kérlek alásan, megszoktam a princessast.

– Tudja Isten, kérlek szépen, én nem szeretem. Nincs meg az az íze, kérlek szépen.

– És drága is, kérlek alásan. Hat fillér, kérlek alásan.

– Azelőtt, kérlek szépen, sokkal jobb volt. És az arany betükkel elegánsabb is volt. Botrány, kérlek szépen.

– Szavamra, kérlek alásan. A bécsi most is jobb, kérlek alásan.

– A bécsi trafik egyáltalában jobb, mint a pesti, kérlek szépen. A szivarok is jobbak, kérlek szépen.

– Szivarozni is szoktál, kérlek alásan?

– Keveset, kérlek szépen. Csak úgy, néha, ebéd után egy regáliát.

– Én is, kérlek alásan, trabukkót. Ebéd után, néha, csak úgy…

– Hogy, kérlek szépen?

– Semmi, kérlek alásan, csak úgy, kérlek alásan.

– Kérlek szépen.

– Kérlek alásan.

– Merre mégy, kérlek szépen?

– Én, kérlek alásan? Erre, kérlek alásan. És te, kérlek alásan?

– Én, kérlek szépen, arra, kérlek szépen.

– Hát szervusz, kérlek alásan.

– Szervusz, kérlek szépen.

Nyár van még,

vagy ősz van már? A nyár mintha elmult volna, de az ősz nem jött még el. A lombról leesik egy levél a sétányra, egyet rezzen és megnyugszik az átszellemülten könnyű kis levél, az ő életének már vége. A nyár és ősz között különös, érzékeny és misztikus napok telnek el, legjobban szeretném ilyenkor itthagyni lakóhelyemet, foglalkozásomat és összeköttetéseimet és halk, bánatos utazást szeretnék tenni magányosan, mezőkön sétálni és kertekbe belopózni és lábujjhegyen körüljárni a virágok betegágyait, mert a virágok már bágyadnak és színeiket megfoghatatlan művészettel halványabbra és halványabbra festegeti valami melancholikus tündér. Vándorolnék parasztok kis kertjei és urasági kertek között és elutaznék olasz tájakra, holland ültetvényekre és angol parkokba, a ritka és előkelő virágokhoz és exotikus földek álomflóráját meglátogatni az ősz felé borzongó napjaikban, mindenütt lehajolni a virágokhoz, nézegetni és elbúcsúzni tőlük, ki tudja, élek-e jövőre s látok-e több virágot?

A városban vagyunk s a város is teli van a nyári és őszi élet között való furcsa színváltozatokkal. Hölgyek fehér ruháinak és urak fehér nadrágjainak hatalma lankad az utcán, a divatüzletek kirakatainak víg világos portékája fölé mintha árnyék borult volna, komolyabb színű nyakkendők és harisnyák és mellények jelennek meg egy észrevétlen órán, a hirdetési oszlopok hirtelen visszakapták a színlapokból kerekedő fehér-sárga-kék-zöld-barna övüket, amelyet a melegben levetettek volt. S a friss színlapok fölött orfeumok hatalmas új ukázai rikítanak megint, őrjöngő attrakciókkal fenyegetőzve, míg lenn az oszlop alján elsápadtak s elrongyolódtak már a nyári mulatságokra hívó plakátok.

Az esti órákban az emberek kiülnek a kávéház elé, de begombolkoznak, összenéznek s bemennek a kávéházba, jobb már a barátságos rossz levegőben. Az Andrássy-út padjait megtapogatják a tenyerükkel a fáradt kószálók, a pad nedves, kevesebben ülnek le. Az állatkertben vacsorázó nyári urak tarka nagykendőt kérnek a pincértől, a hátukra veszik, úgy hallgatják a Bosnyák Rapszódiát Majortól, mialatt valamelyik elsötétült ketrecben egy hűs fuvallattól megborzong egy afrikai madárka s gyönyörű tollazatát felborzolva, ijedt fütytyel kérdezi a földijétől, hogy micsoda egy világ ez? A táncosnők éjfél felé lassú konflison vándorolnak a ligeti mámorcsarnokokba, a konflis sarkában ülnek, már vastag piros köpenyük van rajtuk s fantasztikus nagy tollaik alatt kis fejüket tűnődve lehajtják. Hajnalban egy úr kijön a kávéházból, az utcán a köd megnedvesíti a sétapálcáját, az úr észreveszi, hogy megint látszik a lehellet, lassan megy, felemeli a fejét s utána néz elszállott sóhajának.

Árva Pál.

I.

– Honnan, honnan, Árva Pál?

– Innen az irodából, ott dolgoztam egész nap.

– Hová, hová, Árva Pál?

– Ide a kávéházba vacsorázni.

– Miért nem a vendéglőbe, Árva Pál?

– Mert a kávéház olcsóbb. Rendelek rántottát, vagy fél debrecenit, vagy kis imbiszt, ha nagyon elszánom magamat. E mellé végignézem az összes budapesti napilapokat, meg a friss szépirodalmi lapokat, meg a vicclapokat, meg a külföldi illusztrált lapokat, meg a színházi és művészeti díszfolyóiratokat, meg a Szoboszló és Vidékét, mert odavaló vagyok. Mikor mindent elolvastam, akkor jobbkaromra könyökölök, végignézek egy százas billiárdpártit.

– Hát osztán, Árva Pál?

– Osztán fizetek, kimegyek a kávéházból, osztán bemegyek a moziba. Nagyon szeretem a hadihajók vízrebocsátását, mert látni a tengert, meg az exotikus tájakat is szeretem, mert nem volt módom utazni. A német regényképeket nem szeretem, mikor azok mennek, behúnyom a szemem, alszok egy kicsit.

– Hát a mozi után, Árva Pál?

– A mozi után lesétálok az Andrássy-úton a Műcsarnokig meg vissza, sétaközben forgatom kétkoronás botomat, osztán hol felnézek az égre, hol a hírdetési oszlopot nézem meg. Elfáradok, egy padra leülök, de hamar felállok, hogy meg ne hűljek, nincs, aki ápoljon.

– Mit csinálsz osztán, Árva Pál?

– Akkor osztán bemegyek a kivilágított zeneüzletbe, ahol két kagylón mérik a muzsikát. Veszek egy pár nickel-jegyet, azon meghallgatok egy áriát egy híres operából valamelyik híres tenoristától, meg a Coppélia-keringőt egy külföldi zenekartól, meg egy színésztől egy szép magyar nótát, amit otthon szeretnék húzatni a Juki bandájával. Lesütöm a fejemet, bezárom a szememet a zenemagazinban.

– Tovább mondjad, Árva Pál.

– Akkor már tizenkét óra éjszaka, akkor oszt odaállok a Nagymező-utca sarkára, ott sétálnak át a hölgyek az egyik kávéházból a másikba, azután a másik kávéházból az egyikbe. Már vagy tíz esztendeje látom őket, ugyanazokat a hölgyeket a két kávéház között andalogni. Mindig több a miderjük és mindig kevesebb a jókedvük.

– Kedvesed néked nincsen, Árva Pál?

– Kedvesem nékem nincsen. Se ismeretségem, se rávaló időm, se rávaló pénzem. Az irodában gépen ír egy kedves kisasszony, de az férjhez akar menni, nekem meg nincsen lelkem azt hazudni, hogy elveszem.

– Fáj a szíved, Árva Pál?

– Nagyon.

– Hát osztán azután, Árva Pál?

– Azután osztán kimegyek a Körútra, ott sétálok a Körúton. Megéhezek, bemegyek a ragyogó amerikai büffébe, se köszönni nem muszáj, se leülni nem lehet, kihúzok egy szardiniás kenyeret, csapolok egy pohár sört. Kimegyek.

– Hová mégy, Árva Pál?

– Nem tudom én. Őgyelgek tovább, szombat éjszaka van. Egyszer csak benyitok a Bohém-Tanyára, mert nagy lárma van benne. Kérek egy feketét, zongoráznak, danolnak. Ott ülök reggelig.

– Ilyen a te fiatal életed Pesten, Árva Pál?

– Ilyen az én fiatal életem Pesten.

II.

– Te vagy az, Árva Pál?

– Én vagyok, én vagyok.

– Mit keresel te, Árva Pál, estefelé a sétáló-utcán, Árva Pál?

– Én a boldogságot keresném, megtalál engem a boldogtalanság.

– Mi a panaszod, Árva Pál?

– Ez az utca az én panaszom, az úri-utca, a sétáló-utca, a csevegő-utca, a mosolygó-utca, a szerelem-utca.

– Minek jössz ide, Árva Pál, minek is jössz te ide.

– Minek is jövök én ide. Sohase akarok én idejönni, oszt néhanapján mégis itt találom magamat. Mondok, csak átvágok, mondok, csak megnézem az új könyveket a kirakatban… osztán elkezdek én is sétálni a sétáló-utcán. Azt képzelem, a sétálók közé való vagyok én is, oszt engem is majd karonfog egy barátom, vagy nekem is szembe sétál egy kedves karcsú dáma, akitől boldogan meglepődöm, pedig őtet vártam.

– Nem fognak karon, Árva Pál?

– Nem engem, sohase.

– Óhajtott dámád nem sétál szembe néked, Árva Pál?

– Nem nekem, sohase.

– Magadba sétálsz, Árva Pál.

– Magamba, magamba. Nézem az urakat, nézem a hölgyeket, hallgatom a szavukat, felnézek a szűk csillagos égre, fájtatom a szívemet.

– Panaszkodjál, Árva Pál, panaszold ki magad.

– Fájin boltok sorakoznak a sétáló-utcán, gyémántgyűrűt árulnak, vadászfegyvert árulnak, selyempongyolát asszonynak, angyali topánt kis babának. Könyves boltok üvegje alatt új sárga regények, sárga regényekben a párisi élet. Műkereskedés üvegje mögött angol pázsit messzi kastélylyal, boldog nagy kutyák, piros lófejek, ifjú Napoleon, duzzogó pajzánok, csupa ünnepély.

– Ott ácsorogsz, Árva Pál?

– Ott ácsorgok előttük, sóhajom hurcol tovább. Kivilágított kapualjban előkelő kisasszonyok, asszonyok fényképei. Sorba nézegetem, le-lehajolok, elolvasom, milyen név van egy-egy arckép alatt.

– Minek azt elolvasni, Árva Pál?

– Meghalok, felmegyek a mennyországba, az angyalokkal töltöm majd az időt. Hátha megkérdik, kik voltak azok a szép asszonyok, szép leányok, akikkel egy időben, egy országban éltem? Mindent elmesélek az angyaloknak.

– Mondjad, Árva Pál, miért nem sietsz el a sétáló-utcából.

– Elmennék, elmennék, de aztán nekidűlök a falnak, tovább nézem az esti sétálást. Tünedeznek, tűnnek, jobbra elsétálnak, megint jönnek balról, suttognak, hallgatnak, örülnek, ragyognak. Mintha zenélőórának vonuló bábjai lennének a dámák meg a gavallérok. Zümmög a szívem bánata, az viszi őket.

– Ki törődik ott véled, Árva Pál?

– Ki törődik vélem? Későllik az este, gördülnek a rollók, feketék a boltok, égnek az ablakok, ritkul a sétálás, mindenki elmegyen.

– Ládd, Árva Pál, ládd, magad maradtál.

– Egyedül egymagam, én is elindulok, lassan megyek, lassan, mint a szegény szamár, kinek nagy zsák búzát tettek a hátára.

Pégoud.

Pégoud. Pégoud. Egy ember a száz meg százmillió ember között. Nem között, hanem fölött. Fenn van az égen a föld felett háromszáz vagy háromezer méterre, ami különben egyformán magas minekünk és egyformán alacsony a tündöklő napnak. Egy ember repül odafenn és a többi száz meg százmillió idelenn egymás felé fordítja arcát és nyelvük a szájpadlás és a fogak instrumentumán ezt a szót veri ki: Pégoud. Pégoud, Pégoud, mondogatják egymásnak az emberek s tanulják, gyakorolják az új nevet, amelyet megszámlálhatatlan példányban szórt le a magasból közéjük a repűlő ember, ahogy a felröppent rakéta hullatja sűrű tűzcsillagocskáit. Pégoud. Mit csinált odafenn? Kiugrott a monoplánból, a levegőben egy nagy esernyőt nyitott ki és leszállott a földre. Mire az emberek odaszaladtak hozzá, Pégoud egy fának dűlve cigarettázott és látván a friss rémületet az arcokon, nevetett, mint valami kedves gézengúz, akinek a csínyje sikerült.

Ezt csinálta Pégoud tegnapelőtt. Mára megint kieszelt egy vastag tréfát, fenn a levegőben fejjel lefelé megfordult a repülőgéppel. Bukfencet vetett a mogorva halál ugratására, cigánykereket hányt a kedves kis angyalok mulattatására az égi kék mezőn. Azután leereszkedett a földre, a zöld mezőre, megint jóízüen nevetett és az izgalomtól félájult embereknek gyerekes örömmel mesélte, hogy mikor fejjel lefelé csüngött odafenn, a benzintartóból a fejére csepegett a benzin, és ez a heves, hideg szélben olyan jól esett neki, mint mikor a borbélynál a fejét mossák. Ez az a Pégoud…

Nem tudja az ember hamarosan, hogy mérje meg az értelem és érzés mérlegén és hova tegye memóriájában Pégoud nevét, azt az eredményt, azt a vakmerőséget és dicsőséget, amit ez a név jelent. Nehezen nevelődünk a magunk korának csudáihoz. Ebben a percben Blondin neve jut eszembe, aki egy szál kötélen végigsétált a Niagara felett, a nyaka körül tekerve egy eleven oroszlánt, hogy meg ne hűljön. Úgy érzem, hogy az ember ilyesmiben konzervatív s lelkem mélyén jobban csodálom Blondint, mint Pégoud-t, mert régebben csinálta a virtusát, pedig meg vagyok győződve róla, hogy Pégoud százszorta vakmerőbb volt nála s amit csinált, az hasonlíthatatlanul hasznosabb a világnak. És Toldi Miklós és Kinizsi Pál dicsősége hová lesz? Ó, Istenem, elvesztem áhítattal ápolt hőseit fantáziámnak. És mit érnek Pégoud mellett legendás oroszlánvadászok, szakadékugrató bravurlovasok, csatákban héroszokká ittasult káplárok, kegyetlen párbajhősök és egyéb bálványai a közönségesen élő emberiségnek? Soha senki olyan vakmerően és olyan nyugodtan és olyan önzetlenül és olyan közelről nem hajolt bele a halál orcájába, hogy farkasszemet nézzen vele, mint Pégoud. Te kedves kis fekete ember, te cigarettázó, jókedvű, nem nagyon intelligens és nem buta, szerény és egészséges fiatal gépész, ki bukfencet hánytál a repűlőgéppel s a drága és egyetlen Frauciaország fia vagy.

Tegnap bezártak

egy embert Pesten. Egy szimpla úriembert, aki köpcös termetén közömbös szabású szürke meg barna sacco-öltönyt s vasárnaponkint kétgombos jaquette-et hordott csíkos nadrággal, keményített fehér inget az ingujjra gombolt manzsettákkal, dupla gallért és a gallérban gyárilag összevarrott unalmas kis csokrot, a haját meg nullás géppel nyíratta, mert kopaszodni kezdett. A lenyírt fej közepén az apróhaj alól kifehérlett a fejbőr, ahogy a fiatal vetésben látjuk feketélleni a földet ott, ahová kevesebb mag hullott. Egy kis pocak is tolakodott már a mellénye alá s a mellény egyik gomblyukán átbújva, kétfelé sétált a két mellényzsebbe az arany óralánc, a polgári érzések aranykoszorúja. A jobbkeze középső ujját szelíd jegygyürű ölelte szorosan. Hogy bele vannak nőve ezek a karikagyűrűk a férjek megvastagodott ujjába. Bizonyosan a természet rendelte, hogy a férjek ujja megvastagodjon, hogy mindig érezzék a jegygyűrűt, ahol az ujj nem vastagodik meg, ott a gyűrű lesz szűkebb magától és szorítja, szorongatja, inti, félti, fenyegeti a férj és családapa ujját. Harminchárom esztendős most az az úriember, akit tegnap bezártak vagy ridegebben szólva, letartóztattak. Arca, termete, tekintete, hangja, ruházata olyan, mint azoké, akik életüket egy bizonyos hivatalban, egy bizonyos háromszobás otthonban, egy bizonyos kávéházban, egy bizonyos pártkörben, egy bizonyos nyaralóhelyen forgatják szabályos időközökben, míg meg nem halnak és egy bizonyos kellemesen megható formájú, virágokkal szépített domb alá nem feküsznek le a feltámadás reményében.

Hát ezt a rendes, boldog úriembert, aki semmi különösebb dicsőre és végzetesre hivatva nem volt, tegnap előzetes letartóztatásba helyezték a rendőrségen. Elébb kihallgatták és a szimpla úriember szimplán elmesélte, hogy kártyázott, nyert, azután vesztett, azután megint vesztett, azután mindig vesztett, azután ide kapkodott, azután odakapkodott, és végre harmincezer koronát kért valakitől valami alapításra, mert alapítani akart, de mégsem alapított, hanem ezt a pénzt is elvesztette a baccarat-asztal mellett.

A szimpla úriember vallomását szeretném szóról-szóra leírni és elküldeném a hatalmas Balzacnak, ha a hatalmas Balzac élne. Elküldeném mellé a budapesti kártyaklubok termeinek fényképét s néhány adatot írnék a pesti kártyázó világról, mi a mestersége egy-egy játékosnak, mennyi időt töltenek a klubban és mennyit egyebütt, miket beszélgetnek maguk közt, mennyit és hogyan foglalkoznak a nőkkel, mennyit törődnek az évszakokkal, a művészetekkel, a nagyvilággal, min gondolkoznak, mikor késő este a vendéglőben vacsora után a szivar füstkarikáit nézik vagy a mulatóhelyen a pezsgő mellett összedugják izgatott fejüket. Közölném Balzaccal, hány foknyira síklanak félre arcvonásaik évről-évre, meg milyen arányban hull a hajuk, meg mindent. Vallomása után a tegnapi szimpla úriemberrel közölték a letartóztatási határozatot és a szimpla úriember olyan szimplán, ahogy beszélt, bement a részére kijelölt zárkába és rendesen lelült, kétfelé emelvén a jaquette-ja szárnyait, mintha nem is ő lenne az, akivel ez a rendkívüli dolog történik.

És fölemeltem a pálcámat

és gyengén megütögettem a fának a legalacsonyabb ágát s a levelek lehullottak az ágról a földre, mint a hó. Mintha nem is lettek volna az ághoz nőve, csak oda lettek volna téve. Tovább sétáltam, jobb kezemben jártatva pálcámat, a levelek ártatlan hóhérját és eszembe jutott egy halovány álom, amelyet már régen álmodtam. Mintha a határban őgyelegtem volna és a töltés mellett fenn a telegráfdróton egy sor fecske ült volna. Megállottam és néztem a fecskéket. Mind mozdulatlanul ültek a dróton és hang nélkül. Egy se csicserítette el magát és mind egyformán oldalt horgasztotta a fejét. Mintha aludtak volna. Azt mondtam: ssss! – de a fecskék meg se moccantak. Nekidűltem a telegráfoszlopnak és jól megráztam. Erre a fecskék mind lehullottak a lábam elé. Lehajoltam hozzájuk, akkor láttam, hogy a fecskék mind meg vannak halva. Míg a halott fecskék fölött gyászoltam, a síneken elzúgott előttem az expresszvonat, csupa szalonkocsiból állott, hatalmas ablakokkal és az ablakok mind ki voltak világítva, pedig nappal volt. Az alatt a pillanat alatt, míg az expressz elkáprázott előttem, láttam, hogy a szalonkocsik mennyezetéről, csillárok gyémánt fürtjei csüngnek és a csillárok alatt estélyi ruhás hölgyek és urak keringőznek rózsaszín mosolylyal, mint a viasz. Vannak sokkal hosszabb és sokkal mulatságosabb álmaim is, nagyon sokat álmodtam össze és mind elmesélném, ha egy más világban élnék, ahol az emberek másformán érintkeznek. Ma szeptember elseje van, szeptember. Miről beszélgetnek önök ilyenkor, s miről gondolkoznak, a messzi társadalomban, társadalmunk külön-külön osztályaiban, melyeket mély sáncárkok választanak el egymástól s az árkok feneke hegyes karókkal van beültetve. Alkonyodik. A nedves gyepszélen szentjánosbogár smaragdja csillan meg, gyönyörködném benne, kialudt. Az égen a felhők kileshetetlen vonalakban változtatják a formájukat, széjjelúsznak és elmulnak és az ég megfoghatatlan színei összeolvadnak, kékülnek, szürkülnek, minden elborul. Mindennap ősz van, az alkonyat a napnak ősze, mondta egy francia poéta.

Később egymásután három csillagot láttam lefutni. Az első rézsútosan felfelé szaladt, mint egy vágy, a második vízszintesen repült egy másik csillag felé, a harmadik aléltan hullt lefelé. Benne lesz vajjon holnap a lapokban ez a három csillag? Vagy mindez nem fontos? Szeptember… új könyveket kellett venni, sárga meg zöld füzeteket, keskenyet szótárnak és széleset írásbeli feladatok számára. Meg rajztáblát, léniákat, körzőt. Milyen izgalmasak voltak az új, tiszta, felvágatlan könyvek. A fedelük papir volt, s a sarkukon jól esett végighúzni az ujjamat. Beírtam a nevemet a könyvekbe, s ráírtam a nevemet a füzetekre, meg a rajztáblára, meg a léniákra, s a nevem alá, hogy hanyadik osztályba járok. Milyen ünnepélyes volt a körzőtok, mikor kinyitottam, s keskeny bársony ágyaikból kivettem a fényes acélkörzőt, a srófos tushúzót, a szögmérő üres félholdját s az elefántcsontból való kis milliméter-vonalzót. Milyen szépek voltak az új léniák, a fejeslénia, amelynek a vékony pengéjét úgy lehetett suhogtatni, mint a kardot, meg az egyenes lénia, amellyel a combunkat veregettük, mily furcsa volt a szabadkézi rajz-lénia ellipszise, a beléje lombfűrészelt szabályos hézagokkal. Mily jó szaguk volt az új léniáknak és milyen finom illata volt a ceruza fájának, ki emlékszik?

»Keresem az Istent…«

Egy énekes és táncos mulatóhelyen búsultam a minap. Éjszaka két óra volt, az előadás már elmult, az ének és a tánc nimfái a színpad virányait elhagyván, leszállottak volt a közönséges halandók közé, a díszes helyiség páholyaiba rejtőztek vagy az asztalok mellé telepedtek. Néhány nimfa, akiket a halandók nem mertek társaságukba invitálni, retiküljükkel karjukon gőgös arccal sétálgatták körül a termet, két temperamentumos nő a terem közepén fenntartott tisztáson egymásba fogózva tanulta a tangót, amelyhez a termet körülölelő erkélyen elhelyezett cigánybanda szolgáltatta a zenét. Nem messze a cigánytól, az erkély egyik nyitott páholyában üldögélt egy úriember, még pedig pakombartja, gallérja és nyakkendője után ítélve, vidéki úriember. A vidéki úriemberrel szemben az asztalnál egy szerény külsejű kis angol táncosnő ült, közöttük az asztalon kér pohárka sherry-brandy piroslott. A vidéki úriember hallgatott, az angol leány se beszélt sokkal többet, a vidéki úriember néha tört angolsággal megsímogatta a leány karját, az angol leány ilyenkor tört magyarsággal rámosolygott a vidéki úriemberre. A símogatás meg a mosoly a legértelmesebb diskurzus egy vidéki magyar úriember meg egy angol táncosnő közt és mit is diskuráljanak egyebet, mikor sohase látták egymást és nem értik egymás nyelvét.

Egyszer csak a vidéki úriember fölemeli a jobb karját s a mutatóujjával megintve a cigányprimást, odakiáltja neki:

– Keresem az Istent!

A primás odanézett, egy kurta szempillantással beutazta az úriembert, a nőt, meg a két pálinkáspoharat, elfordította a fejét és tovább muzsikálta az argentiniai tangót. A vidéki úriember, akinek a karja még a levegőben volt, ízibe megint megtáncoltatta a mutatóujját és hangosabban diktálta:

– Keresem az Istent!

Azzal le is könyökölt s ingatni kezdte jobbra-balra a fejét, hogy majd hallgatja a nótát, amelyet Kurucz úr, vagy Sas úr, vagy Ányos úr szerzett a magyar középosztály számára. Be kell vallanom, hogy nem igen ismerem a divatos úri magyar nótákat, szerénységem beéri azokkal a nótákkal, amelyeket a szegény parasztok csinálnak. A vidéki úriember, mondom, már hallgatni, vagy énekelni akarta a nótáját, de a cigány csak tovább muzsikálta a magáét, oda se nézett.

A vidéki úriember megütődve nézte a cigányt, azután elbúsult, koccintott az angol nővel és bekapta a sherry-brandyt. Konokul ült és fixirozta a cigányt. A cigány abbahagyta a tangót, halkan hangolt és nézegetett körül, hová lehetne muzsikálni. A vidéki úriember azt gondolhatta, hogy most már eljött az ő ideje s a beállott csöndben hideg nyugalommal szólt rá megint a primásra:

– Keresem az Istent!

A cigány kitérő választ adott, amennyiben a Holnapután című fővárosi románcot kezdte húzni. A vidéki úriember lesütötte a fejét, úgy nézett körül óvatosan, hogy mit szól a világ az ő blamázsához. Nem volt semmi baj, a leányok sétáltak, vagy összeülve beszélgettek, a pincérek jártak s a sarokban a virágárusnő csendesen könyvelt, mert a rózsákról meg a kaméliákról könyvet kell vezetni. Senki se látszott észrevenni a dolgot, de a vidéki úriemberben feltámadt a virtus, az öklével ráütött az asztalra és mérgesen felkiáltott:

– Keresem az Istent!

A cigányok összenéztek és tovább panaszolták a Holnapután édes panaszát. A vidéki úriember még két pohár sherry-brandyt hozatott, ivott, felállott és tölcsért csinálva a két tenyeréből, odaharsogta a banda felé:

– Keresem az Istent! Keresem!

A cigány kegyetlenül húzta tovább a Holnaputánt. Az úriember egy darabig vörösen és megkövülve állott, azután visszaült, miközben az ajkai mozogtak, gondolom, káromkodott. Hivta a pincért, fizetett, mogorván kezelt az angol nővel s gyűlölettel végigmérve a muzsikáló cigányokat, elment a mulatóhelyről, ahol hiába kereste az Istent.

Ma Budán adtam rendez-vous-t