Part 7

Azonkívül ágyuik is vannak, igazi nagy ágyuk amelyeket hat ló húz, ezekből nagyon messzire ellövik a nehéz ágyúgolyókat, egy ágyúgolyó ezer szilánkra szakad, mikor leesik. A bolgárok, meg a szerbek, görögök, montenegróiak ezekkel a fegyverekkel egész nap, sokszor egész éjszaka is öldösik egymást, az a vicc, hogy mennél több bolgár, meg szerb, meg görög, meg montenegrói meghaljon. Aki mindjárt meghal a golyótól, vagy a kardtól, vagy a szuronytól, vagy az ágyúszilánktól, az legalább nem szenved többet, hanem aki csak megsebesül, annak levágják a lábát, vagy a karját a doktorok. De még ha levágják a lábát, vagy a karját, örülhet, mert akkor nyomorék lesz és elmehet koldulni. Hanem olyan sok a sebesült és olyan kevés az orvos, hogy a legtöbbet úgy hagyják, ahogy van. A sebesültek jajgatnak, mert nagyon fáj a sebjük, még ágyat se kapnak, ahol feküdjenek, meg vizes borogatást se kapnak, meg befőttet se kapnak, még egy pohár vizet se kapnak. Anyjuk, testvérjük messzi, otthon maradtak és a két tenyerükbe dugják az arcukat és sírnak.

De ez még mind nem elég, a románok, akik közel vannak, meghallották a nagy lövöldözést, és jajgatást és forog a szemük, csurog a nyáluk és csattog a foguk. Ők is felkapták a fegyvereiket, mert nekik is van és most ők is öldökölni akarnak. Az oroszok látják, hogy forog a szeme a románnak és hogy csattog a foga, mert közel vannak hozzá, hát ők is elkezdenek most morogni. Az osztrákok, meg magyarok meg úgy szeretik az oroszokat, mint a kutya a macskát, hát ők is morognak, és, meglássátok gyerekek, az lesz a vége, hogy a románok is, meg az oroszok is, meg az osztrák-magyarok is nekiesnek majd egymásnak, és tépni, harapni, gyilkolni fogják egymást, mert jól esik nekik. Azért, mert állatok. De ezek mind azt mondják, hogy ők emberek. Ez a mese az egész dologban.

Nyár.

A Weingruber előtt vagy, kedves olvasóm, vagyis képzeld, hogy ott vagy. Este van, vacsora után, a nagy terraszt ellepte a publikum, olyan sűrün vannak, hogy asztal, szék nem is látszik, csak tömött tömege a felső testnek s a fejeknek, amelyeket két csoportra oszthatunk, úgymint női és férfifejekre. Duzzadt fehér bluzok, Girardi-kalapok és rengeteg pohár víz. Mindezek ülnek és a katonazenét hallgatják, amely a bejárat mellett játszik a terrasz szélén. Ennek a katonazenének van egy másik hallgatósága is, a kávéházzal szemben, a sötétedő liget szélén egy rakás szegény ember áll és potyára élvezi a katonazenét. Szegény emberek és szegény feleségeik és szegény gyerekeik. Állanak, hallgatnak, mert szól a zene, egy-egy gallértalan apa kisgyereket tart a karján, a gyerek körülöleli az apa nyakát gallér helyett. Az álló közönség mögött egy pár pad van, a padokon azok a boldogok ülnek, akik leghamarabb jöttek. Az egyik padon egy fiú meg egy leány ül, gyere ide, állj mellém és nézd meg ezt a párt a szegény emberek közt való résen át, a ligetben, késő este a Weingruberrel szemben, mikor játszik a katonabanda. Nézd meg ezt a fiút széles szélű barna kalapjában, elől felgyűrve, hátul legyűrve. Fekete kabát van rajta, oly széles kivágással, mint a szmoking, nyitva van s zöld ingének kemény plasztronját feltárja. Amerikai gallér van a nyakán, a gallér alól keskeny lila nyakkendő fut lefelé, mint a lénia, a nadrágjába. A nadrágja fehér vagy ahhoz hasonló, az alja fel van vasalva, kínzó árnyalatú lila fuszekli látszik a nadrág széle és a fekete amerikai félcipő közt, amely gummisarokkal van díszítve, mint a magyar mágnás, meg angol lord cipői. A fiú arca borotvált, a füle mellett rövid pakombart ugrik az arcára, mint a szevillai pikadoroknak. Ajkai közt cigaretta lóg, s jobbkarját a leány jobbvállára tette, a kéz feje lenyúlik, s a leány jobb mellecskéjén nyugszik. Ez a fiú a csábító.

Budapestnek és a nyárnak gyermeke, nem igen találod ki, mi a foglalkozása, alkalmasint ki is csúszott már a pályából, amit elkezdett, s most a moziszínészet, a kabarétagság meg az éjfélutáni parkett-táncosság ábrándjai kergetőznek a fejében. Tolvajnyelven beszél, a Bohém-kávéházban étkezik abból a pénzből, amit a lórum-játékon veszít. Egy kupléját állítólag elfogadták a Magyar Műszinkörben.

A leány, aki mellette ül, fehérben van, kis gyűrött bur kalap a fején, csak a harisnyája fekete s a cipője sárga. Tizenötesztendős lehet, nyúlánk, s arca kedves és megjegyezhetetlen, oly könnyű az egész teremtés, mint egy pelyhe a pongyolapitypangnak. A Munkás-utcában laknak, vagy a Szerecsen-utcában, vagy a Koszorú-utcában. Otthonról egyszerüen elmegy és késő éjszaka jön haza. Eleinte megpofozták ezért, de a fáradt szülők elúnják pofozni. Csak nem ölhetik meg, mert csavarog, nem igaz? A leányka is tud már egy pár szót az argot-ból és úgynevezett jassz-leánynak hiszi magát. Délután a Sziklai színházában ujjong, este az amerikai hullámvasúton sikoltozik és aztán ráül a forgókerékre, amelyről boldogan csúszik le, lehetőleg magával rántva a szomszédját. Lelke tele van szemtelen jókedvvel, szája viccekkel és dalokkal.

Az utcán utána kiált egy embernek: »Izé, mondja csak…« Az ember visszafordul, de ő már a csábítójával beszél. Az ismerőseitől azt kérdi: »Mi van azzal a vízzel?« »Milyen vízzel?« »Ami a fejedbe van!« Ha dudol, azt dudolja: »Vizitbe hívtam doktor Kelement, ő persze belement…« A merengés perceiben a Holnapután című sláger zenéje és szövege árasztja el szívecskéjét. Kilátása a Kis-színkör, álma a Casino de Paris, egy tánc és egy costume, fantáziája legfelsőbb régióiban, changeant felhők közt Solti énekel. Ennek a kis jasszleánynak valahol a Hermina-úton fel lehetne állítani pajkos kis szobrát, mint Párisban a bájos Montmartreoisenak.

Hogy került össze ezzel a fiúval, aki itt a a tenyerét a mellecskéjén tartja és cigarettázik és uralkodik a kis leány lelkén a katonazene mámorának cimboraságával? Egy omnibusztetőn vagy előadás után a ligetben találkoztak a tavaszon, a szél hozta őket öszsze, mint a porzót meg a termőt. A leány most van csábítás alatt s az érintetlenség napjai meg vannak számlálva. Azután a fiú otthagyja. Rögtön. Egy hónap mulva a leány meglátja a fiut és odakiáltja neki: »A fene egye meg a pofáját.« Azután elfelejti.

Pest.

Három ünnepélyes személy sétált Szent István napján, délfelé a margitszigeti nagy fürdő háta mögött, a virágágyak ösvényein. Egy öregedő úriember, régimódi sárga keménykalapban, négygombos zsakettben, hátul két nagy zsebleffentyűvel s bő pepitanadrágban, amelynek szárai gazdag gyűrődéssel omlanak a cipőkre, mint a tábornokok nadrágja. Az öregedő férfi cugos cipői sárga cipők, oh Istenem, finom és nemes és drága cugos sárga cipők, amilyeneket oly ritkán látok a nagyvilágban és amilyenekben a kisváros előkelő és felejthetetlen kedves urai sétáltak nyári vasárnap gyermekkoromban. A lágy és tiszta sárgacipős úr jobbján és balján egy-egy hölgy, az egyik nyugodt szürke selyemruhában, fekete kalappal, a másik tiszta feketében, a lábán is fekete szatincipő olyan alacsony sarokkal, amilyet Pesten csak a főpincérek hordanak. Sétálnak napernyőik után, amely szórakozottan lépeget előttük. A virágórához érnek, a szürke selyemruha megáll:

– Etelkám, ezt nézd már meg: virágóra.

– Hogy mondod kedvesem? – szól a fekete selyemruha.

– Virágóra – mondja a négygombos zsakett – igazi virágóra, Etelkám.

Megállanak, a fekete selyemruha lehajlik, a kis gyászkalap jobbra-balra inog, a fekete selyemruha felemelkedik:

– Virágóra, Istenem, én édes Istenem. Virágóra. Uram-istenem.

A négygombos zsakett kiveszi zsebóráját és visszateszi:

– És jár, pontosan. Öt percben fél tizenkettő.

A fekete selyemruha:

– Öt percben, az ám, ni. Valami ez. Istenem.

A szürke selyemruha:

– Nézzed már kedvesem, a számja mind csupa virág. Még a mutatója is.

A fekete selyemruha:

– Még a mutatója is… ó, ó.

A négygombos zsaket:

– A szerkezetjét valami villamossági társaság csinálta. Oda van írva ni.

A szürke selyemruha:

– Etelka, te… ejnye lelkem hát miért sírsz?

A négygombos zsaket:

– Sír? – Nézzed már, hát mi lelt lelkem?

A fekete selyemruha:

– Nem tudom, milyen boldogok vagytok ti, kedvesem, Pesten…

A szürke selyemruha:

– Eredj már, te gyermek, te… törüld meg a szemedet.

A négygombos zsaket:

– Ez nem boldogság, fiam, hidd el, nincs ebben semmi.

A szürke selyemruha:

– Ó, hisz ilyen nagy városban ezer ilyen csodát láthatsz.

A fekete selyemruha:

– Nem láttam én soha semmit, kedvesem. Hogy én sohse jutottam el Pestre…

A négygombos zsakett:

– Üljünk le arra a padra. Elfáradhattatok már.

A szürke selyemruha:

– Jó is lesz, úgy-e, Etelkám? Üljünk le.

A zsakett, meg a szürke selyemruha, meg a fekete selyemruha a padhoz sétálnak, leülnek. A fekete selyemruha a virágóra felé fordul:

– Hogy elfáradtam. Nem csuda, kedvesem, öt óra óta fenn vagyok. Akármilyen későn alszom el, öt órakor mindig felébredek. Óh Istenem. Most megmozdult a mutatója, láttad, kedves?

A szürke selyemruha:

– Ejnye, már megint sírsz!

A fekete selyemruha:

– Ötvenöt esztendős lettem…

A kacsa.

– Hopp, megvan, találtam!

Leó kettőt ugrott örömében.

– Nyertünk, nyertünk! Drágám! – ujjongott a fehérruhás nő Leó mellett, egy kis nő, egy Mici és büszkén karolt a barátjába. A Velencei Kacsa-Játék korlátjánál állottak, az Angol Park víg szombatesti tömegében. A Velencei Kacsa-Játék vállalata abban állott, hogy egy kőmedencében apró kaucsuk kacsákat úsztattak körbe-körbe meglehetős gyorsasággal, valami raffinált kis Golf-áramlat segítségével. Az igazgatóság fakarikákat nyujtott át a közönségnek, egy karikát egy hatosért, a közönség a karikát a virgonc kaucsuk-kacsák nyakába igyekezett dobni. Aki talált, a Velencei Kacsa-Játék igazgatóságától egy eleven kacsát kapott.

Leó tíz karikát hajított hiába a kaucsuk-kacsák felé, a tizenegyedik aztán egyiknek a nyakában maradt. A vállalat igazgatója felemelte a medence közepén levő emelvényre helyezett baromfikosár fedelét, kiszabadított egy hápogó rucát a többi közül s kinyujtotta a korláton át Leónak, barátságtalan tekintettel, mert nem igen szerette az olyan embert, aki nyert. Jobban szerette az olyan egyéneket, akik egy csomó karikát ügyetlenül eldobálnak és kacsa nélkül távoznak.

Leó a hóna alá dugta a kacsát s maga után vontatva Micit, boldog arccal mászott ki a kiabáló és nevetgélő tömegből. Lehajolt a kacsához, símogatta, kapkodott a csőréhez.

– Kacsa, – mondta. Ni, hogy hápog. Háp, háp, háp! És hogy reszket itt a hónom alatt Jaj, de nagyszerű.

– Én viszem, add ide, hadd vigyem én – lelkesedett Mici.

– Majd viszed te is, várjál, hadd egy kicsit nálam. Nézd, milyen furcsa orra van, milyen lapos.

– Nem orra, csőre. A kacsáknak csőre van.

– Csőre, csőre. Te… kinek s van épen ilyen orra? Igen: a Nápoly-kávésnak. Nem ilyen csőre van a Nápoly-kávésnak?

Mind a ketten nevettek. Mici húzta a karját:

– Gyerünk a hullámvasútra!

– Ne, ne menjünk. Olyan jó vinni ezt a kacsát.

Leó magához szorította a kacsát. A kacsa hápogott. Leó megsimogatta:

– Jaj, megnyomtam. Szegény, most fáj neki. Milyen meleg a teste.

– Add ide már, hadd vigyem én is – nyávogott Mici.

– Majd hazafelé te viszed. Gyerünk be az Alpesi Faluba.

A cifra sörcsarnokban, amelynek falaira Stájerország tündéri tartományát mázolták, egy emelvényen éktelen fúvózenét, gajdolást és táncot csináltak a stájer trupp tagjai, akik inkább állatoknak látszottak, mint embereknek. Egy elégedett nép cécózott a nyári éj ez örömcsűrében a sűrün rakott asztalok körül, a barna sör, szaftos virsli és perec élvezetében, a stájer trombiták Hacacáréjának kábulatában. Mici perecet tördelt, Leó meg virslit kínált és sört akart a csőrébe önteni a kacsának, amelyet maguk elé állítottak az asztalra. A kacsa rázta a fejét, széttátotta a csőrét s a sört visszacsurgatta. Hápogott is utálatában, s hangja sápadtan úszkált az Alpesi Falu lármájában.

– Ne maceráld azzal a sörrel – mondta Mici, de ő maga nem akart letenni róla, hogy a ropogós pereccel megetesse a kacsát. A kacsa a perecet is kiköpte, gyámoltalanul tipegett az asztalon és kifejezéstelen szemeit lustán hunyorgatta, mintha álmos lenne. Mici lemondott az etetésről:

– Úgylátszik, nem éhes.

Leó okosabb volt:

– Azt nem lehet tudni, éhes-e vagy se. Egyszerüen nem szereti a perecet. De hátha mégis éhes. Mit adjunk neki?

– Jaj, milyen piszkos a lába. Megmosom a lábát – örült Mici, sört öntött a tenyerébe és szép sárgára mosta a ruca poros lábait. A ruca panaszkodott, a közel ülő népek nevettek.

Mikor elmentek, Mici vitte hóna alatt az édes terhet. Lehajolt hozzá, a feje sűrű lágy tollazatát simogatta hátrafelé s szólongatta:

– Kacsa! Ruca! Réce! Réce-ruca! Kis kacsám! Kacsukám, rucukám, m-m-m, te édes – és gyöngéden mosolygott és minden szónál inogtatta a fejét, mint az anyák, mikor a csecsemőjükhöz beszélnek. Mici megcsókolta a kacsa fejét.

– Vigyázz, te csacsi, megharap!

Szép tiszta éjszaka volt, Leó és Mici elhatározták, hogy gyalog mennek haza. Mikor az állatkerthez értek, a nyitott ligetből kicsillogott a tó és a tó partján a kocsolyapavillon fehérlett, mint valami alvó tündérház. Megállottak, Mici a Leó derekához támaszkodott és a vállára eresztette a fejét. És lassan, anélkül, hogy megbeszélték volna, besétáltak így a fák közé és egy tisztáson leültek a padra. Az elandalodott csendben a kacsa kettőt hápogott. Leó felvidult:

– Mici, tedd le a kacsát, hadd legeljen egy kicsit. Legeltessük meg a kacsánkat.

– A tehenek szoktak legelni.

– A kacsák is legelnek. A kacsa is füvet eszik. Emlékszem, mert én falun nevelkedtem.

– Mit tudom én, én a Szövetség-utcában születtem.

És Mici letette a kacsát, s utána lépkedett, mert félt, hogy a kacsa elrepül. A kacsa leült a harmatos gyepen és kedvetlenül nézett széjjel. Semmi sem tetszett neki Pesten.

Leó a padon maradt, nézte a kacsát, meg Micit, meg a gyepet, meg felnézett a csillagos égre és hosszú sóhajt szívott a tüdejébe. A sóhaj a Leó életét jelentette, amely teli volt bűnnel és szégyennel. Leó foglalkozás nélkül bujkált a társadalom körei között. Azok közé a körúti kávéházakban tenyésző félelegáns alakok közé tartozott, akiket a könnyelműség leszédített a pályájukról és a küzdelmes budapesti semmittevésből élnek. Leó a kártyaklubbokban virrasztott, a zsokék bizalmasa volt s gazdag emberek gáláns ügyeiben ügynökösködött.

Hát Mici? Mici…

Leó felállott és most megint ő vette a kacsát a hóna alá. Lassan mentek az Andrássy-út fasorában. A vadgesztenyék lombjaiba belekéklett a hajnal, Leó a Mici vállára tette a kezét:

– Egy éjszaka majd összenyerek minden pénzt a klubban… vagy egy nagy halmozást fogok Bécsben… vagy valamit csinálok, nem tudom… és elmegyünk messzire. Veszek egy kis házat, kerttel és az udvaron kacsák, tyúkok, libák, meg házinyulak lesznek. Meg egy kis fehér bárány, csengő lesz a nyakában.

A kis hotel portása, egy álmos, gyűrött fekete ember, rájuk támadt:

– Micsoda kacsa ez? Csak nem akarják bevinni a szobába?

– Miért ne? – mondta Leó.

– Nyertük az Angol Parkban – mosolygott Mici.

A portás szigorú volt:

– Tessék intézkedni azzal a kacsával, ebbe a hotelbe nem lehet kacsát behozni.

Ebben a hotelben szegény külföldi artistanők, parkett-táncosok, utazó kabaret-színészek és hamiskártyások laktak.

– Leteszem itt magánál, portás úr – alkudott Leó, aki nem mert kikezdeni a portással, mert régen nem fizetett a szobáért.

– Nekem nem kell kacsa, itt nincs hely kacsáknak. Hallottak már ilyet? Kacsa! Adják el az utcán valakinek.

Megcsókolták a kacsát, Leó gyöngéden letette a kapu elé. A kacsa megrázkódott, körülnézett s lusta illegéssel, mint egy kis kövér hölgy, elindult a Király-utca felé.

Tegnap, 1913 augusztus

5-én délután a margitszigeti kávéház terraszának a szélén ültem, szép idő volt, az égi kék mezőn arany boglyák hevertek, a Dunán úriemberek eveztek, a parti sétányon kellemes csoportok sétálgattak s a fejek minduntalan egymás felé fordultak, alkalmasint mert beszélgettek. A kávéház terrasza is teli volt közönséggel és itt is mindenki beszélgetett. Én egymagamban ültem, nem beszélgettem, ellenkezőleg, gondolkoztam. Gondolkozni azonban nem kellemes, Istenem, mivel űzzem el a magány belülről hegedülő szúnyogjait? A terrasz alatt a parton egy pár veréb ugrált és csipogott, a verebek is beszélgettek. Elővettem egy császárzsemlyét a kenyeres kosárból, kettétörtem, morzsákat csíptem ki a beléből és lecéloztam a morzsákat a verebek közé. Nagyon helyeselték a verebek, nekiugrottak a morzsáknak és bekapták a csőrükbe. A morzsák hullottak, a verebek látható és hallható örömmel lakmároztak. Egyszer csak még egy veréb termett ott, nem tudni honnan, s rögtön elkapott egy morzsát. Aztán egyszerre három új veréb jött, nagy csipogás tört ki, sűrübben szórtam a morzsát, s mindig messzibb hajítottam, a verebek versenyt rebbentek egy-egy morzsa után s a verseny egyformán mulattatta a verebeket és a verseny rendezőjét. Már a második zsemlyét fogyasztottuk, a verebek el nem únták kapkodni a zsemlye egyízű fehér darabkáit. Talán inkább a virtus dolgozott már bennük, egyik-másik veréb felkapkodta a fejét, emelkedő karom irányáról kileste, merre megy majd a morzsa, hogy hamarabb ott teremhessen. Egy darabig szórakozottan hajigáltam a morzsákat, egyszer csak gonosz kiváncsiság szállott meg, s lehajítottam a verebeknek a majdnem egész zsemlyét, amely a kezemben volt: mi lesz most?

A verebek, lehettek vagy tizenketten, vagy tizenkét felé repültek, úgy megijedtek. Egy percig csend volt, aztán a Duna felől visszarepült egy veréb, körülugrálta a hatalmas zsemlyedarabot, csipogott, belekapott a csőrével a belébe, megint elrepült. Rögtön jött a másik is, a tenniszpálya felől, ráugrott a zsemlye tetejére, megkapaszkodott finom karmaival, ledugta fejét a zsemlye nyílásához és csipogva érdeklődött. Aztán belevágta a csőrét a fehér bélbe, felkapta a feje fölé és egyet lépett s e lépésével rendkívül imponált nekem. Aztán huss, fölrepült a zsemlyével, de a zsemlye a második méternél lepottyant, a veréb még repült egy kicsit, mert nem tudta hirtelen abbahagyni, aztán visszaszállott a zsemlyéhez. Ekkorra már négy veréb sürgölődött a lezuhant zsemlye körül, csipogva körülkapálták a csőrükkel, s közben oda-odadugták a fejüket a zsemlye megsebzett oldalához, hogy morzsát csípjenek, ott találkoztak a fejeik s evés közben mérgesen csiripoltak egymás szeme közé. De az egész zsemlye mindet foglalkoztatta, s izgatottan ugrálták körül. Megint akadt egy, aki megemberelte magát, s míg a többiek tanakodtak és veszekedtek, ez a veréb belevágott a zsemlye tetejébe s felkapta és alacsony repüléssel menekült vele a sétány felé.

A többiek megütközve néztek utána, de a zsemlye megint lepottyant. Lehet, hogy nem is szeret repülni. Rrrr, megint nekirebbent három veréb, a többi ott maradt a régi helyen, habozva néztek a zsemlye felé, aztán szárnyaikon eltávoztak. Három veréb megint tologatta a zsemlye-tömeget, egyik egy nagy csirippel hamar otthagyta (talán káromkodott), a második kitépett belőle egy jó darab belet, de nem ette meg, elvitte a csőrében a sziget sűrűje felé a gyerekeinek, vagy a barátnőjének. Egy veréb maradt a zsemlye mellett, nézte, ugrált, csipogott magában, felkapta, ugrott vele, leejtette, megint felkapta, megint leejtette. Mérges lett, felrepült a kávéház tornyára, onnan csipogott le, megint visszarepült, odaállott a buta zsemlye elé, nézte, döfött egyet rajta s elrepült a Duna felé, a bolond. Lehet, hogy egész éjjel nem fog tudni aludni. Ezer bocsánatot kérek a verebektől, akiket izgattam és az olvasóktól, akiket untattam.

A kávéház fülkéjében

ülök, előttem papir, jobbkezemben penna, a pennát bemártottam a tintába, hogy írhassak vele. Fájdalom, ez a foglalkozásom. Mielőtt bemártottam volna a pennát, kigondoltam, körülbelül mit fogok írni, de egy pár pillanatig a kezem fején ragad a tekintetem, észrevettem ugyanis, hogy a kezem fején erek vannak és ezen egy kicsit elbámészkodtam, mert furcsa. De már írok, kezdem, azonnal. Csak fölemelem a fejem s széjjelnézek egy pillanatra, mielőtt munkához fogok, gondolom az elitélt is fölemeli a fejét az utolsó pillanatban a nyaktiló alatt, búcsut venni a világtól. Abban a pillanatban, mikor a fejemet fölemelem, a szemben való asztaltól feláll egy vendég. Megvárom, gondolom magamban, míg ez az úr elmegy, aztán dolgozom. Az úr feláll, hosszut nyujtózkodik, a jobbkarjával kezdi, a ballal folytatja. Leejti a két karját s valami végtelen únott »aah« mászik elő a torkából. Középkorú férfi, se szőke, se barna, a haja fogyik, de ehelyett pocakja nő. Ruházata olyan, mintha csak azért öltözködne, mert muszáj.

– Fizetni! – szól a levegőhöz.

A főpincér nem jön. A vendég leül. A jobbkezével hangtalanul dobol a márványasztalon, a balkarjával lekönyököl, az arcát belefekteti a balkezébe s bal ujjaival a fejét vakarja. Megint megszólal:

– Fizetni!

Egy pincér megy oda hozzá, vizet visz neki. A vendég megnézi a három pohár vizet s megint azt mondja:

– Fizetni!

– Fizetni! – ismétli a pincér és elmegy. Jön a főpincér, útközben megnyugtató hangon jelez:

– Fizetni!

Odaér az asztalhoz, megáll. A vendég azt mondja:

– Fizetni!

A főpincér nem felel, elővesz a belső zsebéből egy kegyetlen nagy lókupec-tárcát, abból egy keskeny kis számolócédulát. A füle mellől egy kis plajbászt varázsol elő. Vár. A vendég mereng.

– Vo-olt nekem, volt nekem… egy fekete.

– Fekete – visszhangzik a főpincér.

– Szivar.

– Szivar.

– Kávé, két kenyér.

– Kávé, két kenyér.

– A billiárd.

A főpincér hátrakiált:

– Kisasszony, nézze meg, mennyi az a billiárd.

A kaszirnő megnézi, visszakiált:

– Korona harminc.

– Korona harminc? – szól a vendég.

– Korona harminc – mondja a főpincér.

– Imbisz.

– Imbisz.

– Spriccer.

– Spriccer.

A párbaj itt félbeszakad. Pihennek. A főpincér támad most:

– Nyolc cigaretta.

– Nyolc cigaretta. Kapuciner.

– Kapuciner.

Megint elfáradtak. A főpincér összeszedi magát:

– Kártya.

– Kártya?

– Kártya.

– Hát nem fizette ki a doktor úr?

– Csak az ő részét. Kártya. A főpincér felírja a kártyát is, vonalat húz alá, lefuttatja a plajbászt a papiron, aláírja az összeget, leteszi a papirt. A vendég megnézi, fizet, a főpincér megköszöni, elmegy az asztaltól. A vendég ülve marad egy darabig. Megvizsgálja a számolócédula hátát, amelyen egy pezsgős-üvegen lovagló demimonde kacag, gyöngyöző pohárral a kezében. Feláll. Hátra megy, visszajön. Felteszi a kalapját. A botját felveszi az asztal alól. Megfordul, a tükörbe hajlik és belenéz a saját szemébe. Megigazítja a kalapját. Az ajtó felé indul, visszamegy, megiszik egy félpohár vizet. Megint megy, de az újságospolcnál megáll, kereskedik a lapok közt, végre egyet kivesz a rámából, összehajtogatja, beleteszi a zsebébe. Megy. Az ajtóból visszafordul, a legközelebbi asztalnál rágyujt egy cigarettára. Az asztalon egy keménytáblás ujság fekszik, a vendég felhajtja a lap tábláját, a lábát felteszi a székre, lapoz. Leteszi a botját, leül, a kalapját hátratolja a fején s nekikönyököl az újságnak…

Tízéves találkozó.

Dr. Kérlek Alásan Princessas-cigarettát vásárolt a nagytrafikban, egyre rágyújtott a falon lévő öröklángnál, kijött a boltajtón és nekiment dr. Kérlek Szépen nevű barátjának, aki ott haladt el a Váci-utcán a nagytrafik előtt. Dr. Kérlek Szépen és dr. Kérlek Alásan nyolc esztendőn át egymás mellett ültek a gimnázium nyolc osztályában és a legjobb barátok voltak. Azóta, valami tíz esztendeje, nem látták egymást, de most, hogy a járdán összeütköztek, rögtön megismerték egymást, arcukon az öröm kellemes maszkja jelent meg, egyszerre támadtak s a levegőben elkapták egymás jobbkezét:

– Szervusz kérlek szépen!

– Szervusz kérlek alásan!

A kézfejektől összekötött két jobbkar többször egymásután erőteljesen megrándult.

– Te vagy az, kérlek szépen?

– Én hát, kérlek alásan.

– Nahát, ez nagyszerű, kérlek szépen.

– Kolosszális, kérlek alásan.