Part 6

csillog végig a világon, azé a hárommillió frankos gyöngysoré, amelyet Franciaországban valahol elloptak. A kábító nyakék, amelynek valamelyik elérhetetlen hölgy márvány decolletage-a fölött kellene trónolni, most a tolvaj dohos szalmazsákjában szenved, vagy nem is szenved talán, meglehet, hogy az igazgyöngy közömbös a hely iránt, ahol élnie kell, az sem lehetetlen, hogy a nemes, álmatag, szinte szenvedő fényű gyöngy jobban érzi magát egy szalmazsák sötét rejtekében, mint a nagyopera első földszinti páholyában, a csillár sugarainak hideg hódolatában, a szemközt ülő gyémánt inggombok sugarainak szívtelen hízelgésében, s az irígység sugarainak mindenfelől lövellő gonoszságában és fájdalmában. A gyöngysor a tolvaj rejtekhelyén tán méla fölénnyel mosolyog, mikor most a hiú világra gondol, amely őt elvesztette s oly nagy furfanggal keresgéli s annyi ijedelemmel, kárörömmel, hűhóval és viccekkel emlegeti.

Istenem… hadd meséljek el egy emléket tétova ifjú utazásaimból. Egy szép télen Moszkvában voltam, a fehér Moszkvában, Oroszország szent városában, ahol a sok arany templom mellett egy skating-rink is van. Egyszer délután e skating-rink karzatán szürcsöltem magamban a piros teát s néztem a fénylő beton lapályán keringő párokat, s a tarka zenészek játékát hallgattam volna, de a gyenge románcot lehurrogta a görkorcsolyázók zaja. Moszkva semmittevő aranyifjúsága tolongott a skating-rinken, a magas üvegtető borulata alatt, a sok színes ablak furcsa homályában, karcsú uniformisok, diákdíszruhák s gavallér-jaquette-ek kígyóztak össze-vissza a félvilági nők változatosan öltözött kecses alakjai mellett, körül, után és elől. Nem tudom itt megmagyarázni, kedves olvasóm, de ebben az állva uszó görkorcsolya-forgatagban, a ruhákban és a néma arcokban, a gurulás monoton zörgésében, a tarka zenészek alámerült románcában, a színes üvegek alkonyi fényében elrémülve, valami ájultan kóválygó boldogtalanságot láttam, valami pokolt éreztem. Egyszer csak csúf sikoly repült fel, egy fekete bársonyruhás delnő elesett, visítozva integetett fektében a zenészek felé, aztán hason csúszva jajgatott, nyávogott, a két karjával mintha úszni akart volna, s meg-megragadta a mellette elzúgó bokákat. A fekete delnő nyakán elszakadt a gyöngysor, s a gyöngyszemek szétszaladtak a földön.

A zene megállott, a görkorcsolyák lassultak, pincérek futkostak, a delnő a betonon csúszkált, sikoltozott, oroszul, majd olaszul őrjöngött, az aranyifjúság, nők, pincérek lehajolgattak, keresgéltek. A delnő elájult, fölemelték, felhozták a karzatra, a finom cipőin a négykerekű görkorcsolya lógott. Eközben valaki elmesélte nekem, hogy a delnő egész vagyona a gyöngynyakék, kétszázezer rubelért vette neki egy imádója, aki pár nap mulva agyonlőtte magát. A delnő olasz származású, cirkuszi lovarnő volt s a félvilágban mindenki irígyli a kétszázezer rubeles gyöngyért, amely mindig a nyakán volt. A delnő magához tért, megint leszaladt, sikoltozott, sírt, vicsorgatta a fogait, a fejéhez kapkodott, jobbra-balra futkosott a keresgélők közt, féltékeny dühvel ment neki egy-egy embernek, nőnek, frizurája leszakadt, olyan volt, mint az őrült s eltorzult arca végtelenül csúnya és szánalmas az emlékezetemben.

Bizonyára te is

ismered, kedves olvasó, a Nouma Roumestant, Alphonse Daudet híres regényét. Nem tudom, emlékszel-e te is annak a regénynek egy szereplőjére, a provencei parasztlegényre, aki gyönyörüen tudott furulyázni. Roumestannak, a párisi úrnak, aki lenn járt a Provenceben, a kerületében, nagyon megtetszett a Farandole, meg a takaros provencei legény s nemsokára, mikor estélyt adott, felhozatta Párisba ezt a Valmajourt a furulyával. Vendégei körében előre elhíresztelte, hogy valami eddig nem ízlelt zamatú és nem sejtett művészi csemegét fognak kapni és az estélyre a sajtó képviselőit is elcsalta, mert szereplő személyiség volt és minden lépésének az volt a célja, hogy a nagy és szeszélyes Páris őróla beszéljen. A furulyás parasztfiút pedig otthon felcifrázták, még a furulyájára is pántlikát kötöttek, úgy szállították Párisba.

Az estélyen aztán kituszkolták a dobogóra a várva-várt clou-t, a cifra Valmajourt, aki alig állott a lábán a reszketéstől a csillár istentelen fényében, a rengeteg gyönyörű dáma meg finom úr előtt, akik mind őrá néztek és tapsoltak örömükben, mikor elébük szégyenkezett. A szájához emelte a furulyát, belesóhajtott és elkezdte cifrázni és egyre cifrábban cifrázta, mert ki akart tenni magáért Párisban és nem tudta, hogy álljon a lában és esetlenül himbálta fiatal derekát és a furulyán egyre betegebb lett a víg provencei dal, egyszer csak a dámák meg az urak összenéztek és mind elkezdtek nevetni, a sajtó képviselői kajánul mosolyogtak és az előkelő házigazda a fogait ette kínjában. Másnap aztán vissza akarták küldeni szegény Valmajourt a provencei faluba, de Valmajour már Páris előtt furulyált és nem akart visszamenni a Provenceba, most már mindig Párisnak akart furulyálni. Elszegődött egy variétébe, onnét egy zenés kávéházba, azután egy éjjeli mulatóhelyre, később egy hajnali lebujba, végül az utcára züllött, ott bukott el részegen és rongyosan, de a furulya már nem volt nála, már elvesztette volt a furulyát és a nótát és a Provence-ot és a boldogságot.

Sokszor jutott már eszembe Valmajour története, az este is, hogy odakinn sétáltam a nyári este szórakozó telepén és végighallgattam a Tanagra-szinház ünnepelt kikiáltóját. Mikor először hallottam, jót nevettem a komoly vurstlitisztviselő vad mondókáján. Azóta a kikiáltó nagyon népszerű lett, egész Budapest róla beszél, az ujságok kiadták az arcképét meg az életrajzát és esténként jókedvű urak állják körül és végigskandálják vele a mondókáját. A kikiáltóból primadonna lett, komázik a közönséggel, cifrázza a beszédét, szónoklatokat intéz a hallgatósághoz s a jóizű mondókából rosz izű ostobaság lett. Szegény embert tönkre tették, amikor fölfedezték. El fog veszni, mint azok a kedves kamarádok, akik baráti körben olyan szépen muzsikáltak és danoltak, míg a koncertterembe nem csábították őket, meg csinos hangú kisasszonyok, akik az operához készülnek és a cernovici orfeumban végzik, meg ártatlan albumpoéták, akiket az elérhetetlen irodalom szerencsétlenekké tett, meg annyi más Valmajourja széles e világnak, akiket Páris elcsalt a csendes provencei faluból, ahol boldogan furulyáltak maguknak.

A nők.

Délután a margitszigeti sétányon nekem esett egy bohó fiatalember, alig tíz esztendővel idősebb mint én. Szalmakalapja hátracsúszott volt a fején, arcvonásai belső felindulástól tettek vallomást, lázasan szorította meg a jobbkezemet.

– Szervusz – mondom – hogy vagy?

– Meg kell őrülni, barátom! – üdvözölt ismerősöm, még erősebben szorította meg fogságba került jobbomat és mert elég bágyadtan néztem rá, még egyszer felharsant: Meg kell őrülni! Őőőőőőrülni, mondta, s a szemét szenvedélyesen lehúnyta hozzá, mint a kakas mikor kukorékol.

– Ugyan! – színleltem érdeklődést.

– Nem bírom tovább, barátom, el kell szalandom ebből a városból. Elviselhetetlen, mi van itt nyáron!

– Mi van itt nyáron? – visszhangoztam.

– Nők, nők, a nőőőők – zengte és visszahúnyta a szemét.

– Nők? – unatkoztam.

– Fel vagyok dulva, meg vagyok vadulva, borzasztó. Ezek a nők ezekben a fehér ruhákban. Nem látok mást Pesten, csak nőket és ezeket a fehér ruhákat, ami rosszabb mintha semmi se volna rajtuk. Asszonyok, lányok és leánykák, mindenütt, az utcán, meg a kávéházban, meg a Dunaparton, meg a szigeten, meg az állatkertben, meg a ligetben, meg a Hüvösvölgyben, meg a Svábhegyen, ahova megyek, ahol járok, előttem és a hátam mögött, meg jobbról, meg balról ezek a fehérruhás nők.

– Hát aztán – nyomtam el ásításomat.

– Nem tudok dolgozni, nem tudok ujságot olvasni, nem tudok gondolkozni, nem alszom, nincs türelmem enni, nem tudok nyugodtan ülni a borbélynál se, barátom, meg kell bolondulni. Olyanok ezek a nők itt Pesten, mint az áradás, egy millió nő hullámzik körülöttem, egy millió test fehérben, a ruhájuk, a kalapjuk, a cipőjük, a harisnyájuk, minden fehér. Őrület! Őrület!

– Őrület – vígasztaltam.

– Nézz ide, nézz – sziszegte és oldalba taszított. Négy nő ment el előttünk, tizenhárom és negyven között. Ismerősöm belémkapaszkodott, míg elsétáltak.

– Fogj meg kérlek, mert utánuk ugrok és beléjük harapok. Megnézted őket? Láttad őket? Láttad a karjukat a bluz alatt? És a vállakat? és a hónaljuk körül a félköralakú vászonvédőt? És a mellükön az ing rózsaszín szalagját? És a fehér harisnyát, amiben rózsaszínű a lábuk? Hisz ez lázítás, ezt nem lehet kibírni. Jaj! Tyaj! Gyaj!

– Nincs szerelmed? – sóhajtottam.

– Szerelem? – tiltakozott, mint akinek egy álmot akarnak elmesélni.

– Hát barátnőd, vagy szeretőd, vagy viszonyod? – alkudtam.

Ismerősöm fogcsikorgatva nézett egy újabb női csoportot.

– Hát mért nem kezdesz ki valamelyik nővel? – gyógyítottam.

– Kivel? Melyikkel? – mérgeskedett, mialatt a nőkről átkapcsolta rám vágybaborult szemeit. Minden lépésnél másikat látok, minden pillanatban másik ingerel, csábít, vadít, körülözönlenek, mintha valami tengeri fürdőn lennék, vagy bálon, vagy egy óriási háremben, nem városban. Mit csináljak, szédülök, barátom, nem tudom megkülönböztetni őket, nem érek rá érdeklődni egy iránt, csak a nőt érzem magam körül, névtelen, édes és forró tömegét ezeknek a fehér testeknek. Szédülök. Nem emberi állapot ez.

– Nem – mondtam fáradtan.

– Nézz oda, nééé zzoda, néééjj – hörögte ismerősöm és bucsú nélkül eltámolygott. A katonazene kéjesen zúgott és csilingelt valamit, ismerősöm a szigeti kávéház felé imbolygott, aztán átszenvedett a széles parti sétányra, ahol előre-hátra mozogtak a fehérruhás nők. Ismerősöm beúszott a fehér nők közé, akik összecsapódtak mögötte, mint a tenger hullámai.

Eugénia és Emilia.

A nyári éjszakában való utazgatásom közben egyszer bementem arra a tarka és bohó területre, ahol a városi emberek a napi kűzdelem után elkésett gyerekjátékaikat szokták űzni, variété, lovarda, tánchelyiség, amerikai hullámvasút, forgó kerék, mozi, abessziniai falu, csingilingi-csárda s olcsó nyereménysátrak között. Sétálgatván a mindenfelől repkedő csilingelés, kacaj, kurjongatás közt, a piros, zöld, lila villanyok s bágyadt lampionok füzérei alatt, az életöröm e cifra forgatagában, tétova lépéseim megállottak egy dísztelen, nagy deszkaház előtt, amelyből az ajtó gyanánt alkalmazott és belülről egy kéztől összefogott két vászonfirhangon keresztül valami gyengéd, tiszta s andalító messziségből hangzó, gyönge zongoraszótól kísért gyermekének hallatszott. A két vászonfüggönyön, elül-hátul felkiáltó jelektől támogatva, ilyen mondatokat olvastam:!! Huszonöt elsőrangú női szépség!! – !! Ének és Tánc produkciók!! – !! Belépődíj nincs!! – !! Kezdete éjfélkor!! – !! Műsor ára negyven fillér!! – !! Reggelig nyitva!! A deszkaház homlokán nagy és kacér formájú betűkkel pingálták ki: »Első Magyar Női Dalcsarnok« A szavak kezdőbetűit zölddel mázolták. Beléptem, a függöny mögött maga a Dalcsarnok igazgatója üdvözölt, aki arra az időre, míg a negyvenfilléres programmot megvettem tőle, eleresztette a függönyt, azután megint szigorúan összefogta, mert egy kíváncsi házaspár már megállott kinn és bebámészkodott. Leültem a függöny mellé, a sarokba. A dalcsarnok deszkafalai belül szürkére voltak festve, a szegény falakat itt-ott a magyar pezsgőgyárak mámoros reklámtáblái diszítették. A dalcsarnok másik végében dobogó volt, előtte zongora, a zongoránál egy kis öreg ember dolgozott. A dobogón épp akkor kezdte két kis leány a számát. Az egyik tengerésznek volt öltözve, s egy kis pálcikát tartott a kezében. A másik gyenge termetére elfakult fényű sanszonett-kosztüm nehezedett. Vékony lábacskáinak még semmi női formája nem volt. Mind a ketten kivágott félcipőt viseltek, amelynek nem volt sarka, akárcsak a cirkuszi akrobaták meg az öreg főpincérek cipőinek. Mind a ketten szőkék voltak, orcáikon nem volt festék. Egyszerre kezdték énekelni:

Mi sok országot bejártunk, Már mindenütt voltunk És sok mindenféle táncot Elsajátítottunk.

A zongoristára néztek, elváltak és kétfelől körüllibbenték a dobogót, visszafutottak, s nevető, csengő gyermekhangjukon szaporán rákezdték a második strófát:

Nemrégiből jöttünk Bécsből, Töltöttünk szép időt, Ott tanultunk egy finom túrt, Egy bécsi keringőt.

A zongorista egy régi Strauss-valcerbe kapott, a leánykák összefogóztak s körülkeringték a dobogót egyszer, aztán megint jött az ének:

Angolhonban is voltunk Egy rövid ideig, Az angol táncot is eljárjuk, Ha éppen úgy tetszik.

Megfogták egymás kezét s kék tekintetüket a nyers deszkatetőre emelve, egy félpercig dzsiggelni próbáltak. A végén elnevették magukat, s komolytalan sietséggel fújták tovább naiv zenéjű versüket:

Spanyolország szép ország, Népe igen tüzes, A spanyol táncot megnézni Valóban érdekes.

A zongorista feldobott a dobogóra két kasztanyettet, a gyerekek felkapták s kétfelé ugorva, démoni szigorúságú arccal rázták a karjaikat s hányták-vetették ártatlanul ügyetlen derekukat. A zongora abbahagyta a spanyol tánc forgószelét, a leánykák eldobták a kasztanyettet, s kipirult orcával, frissen lihegve folytatták a kántálást:

Oroszországban is jártunk, Péterváron lent, Az orosz táncot megtanulni Kissé nehezen ment.

Nehezen ment, nagyon nehezen ment, a zongora valami balalajka-dallamot vert, a két gyerek leguggolt, kezüket csípőjükre tették s rugdosták maguk alól előre a lábukat. Egy félperc, a kis táncosnőknek épp elég volt, megint a strófát kezdik hadarni:

Ámde az összes tánc között, Oh ez egészen más, Mégis legszebb minékünk Egy ropogós csárdás.

Nagyot sikítottak, magyarosan s egypár taktusnyi csárdást táncoltak. Aztán előrefutottak, meghajoltak cirkuszi korrektséggel, visszafutottak s leszaladtak a dobogó háta mögött a lépcsőn. A direktor tapsolt, a két-három pincér tapsolt, meg egy pár művésznő is tapsolt, akik már lenn ültek az asztaloknál. Én is tapsoltam, más nem tapsolt, mert több közönség nem is volt a dalcsarnokban. A dobogó mellett egy fiatal szőke rendőrtiszt ült, egy üveg sörrel beszélgetett, ő nem tapsolt. A dobogóra egy kövér, fiúsra nyírt fejű énekesnő jött fel, a két kis lány pedig szalvétával letakart tányérral felém igyekezett. Lihegtek, egy kicsit izzadt volt a homlokuk, a tengerész nyújtotta a tányért és így szólt:

– Egy kis púderpénzt kérünk.

Kaptak pénzt, el akartak menni.

– Hogy hívnak te kis bárány? – kérdem a tengerészt.

– Emilia.

– Milyen Emilia?

– Antoni. – Ez az igazi neved?

– Hát mi lenne?

A sanszonetthez fordulok:

– Hát téged, kedves?

– Eugénia.

– Milyen Eugénia?

– Antoni, na.

– Testvérek vagytok?

– Nővérek. Antoni-duo. Hozasson egy limonádét.

Emilia gyorsan csatlakozik.

– Nekem is egyet, jó?

– Jó, jó. Pincér. Két limonádét. Üljetek le. Hány éves vagy, Eugénia?

– Tizennégy leszek. Emilia tizenöt mult. Maga csak feketét iszik?

– Mondjátok csak… ki írta azt a verset, amit énekeltektek?

Emilia felel:

– A nővérünk, aki meghalt. Nem olvasta maga Antoni Micit, tavaly aki öngyilkos lett Varsóban egy artista végett…

Vasárnap

Milyen meleg van, milyen vasárnap van… únom magamat a földön, felszállok a monoplánomon, egy kicsit közelebb leszek az éghez és elszórakozom az alattam elterülő Budapest képén. Nem igazi repülőgépen szállok fel, mert nincsen, ahogy semmim sincsen, csak képzeletben van repülőgépem, ahogy mindenem van képzeletben. Beülök, gurulok, hirtelen elhagyom a földet, ó milyen szabad és kéjes pillanat ez. Már fenn vagyok, könnyebb, boldogabb levegőt szívok, kezem öntudatlan biztonsággal tartja a kormányt, monoplánom vígan úszik fel, mint a fecske, a tornyok leguggolnak, az utcák összeszaladnak és gépem megáll a levegőben, mint egy felhőcske. Lenézek, látom Budapest térképét, az utcákat kőből, a Dunát igazi vízből, a ligetet fákból, a budai hegyeket hegyből. Milyen széles a Duna, milyen messzire tolta a két partot egymástól, de a föld túljár a víz eszén, lám azok a vékony vonások ott hidak, az egymástól elszakított partok kézszorításai. A hidakon pontok mozognak, azok emberek. Két ilyen ember között milyen áthídalhatatlan távolság van. Milyen kedvesek a zöld hegyek Budán, és milyen furcsa, keresztbefutó szélesebb és keskenyebb vonalakból van a város.

Különös és egyszerű, mint egy tenyér rajza. Mit jelent a város szerkezetének hieroglifája és mit lehet e nagy tenyérből jósolni? Ezek a vonalak az utcák, az utcák közt a szürke foltok a házcsoportok. Ereszkedjünk lejebb egy kicsit, így ni, nézzünk belé a városba. Előre és hátra szép sorban cserebogarak vonulnak a szélesebb csíkokon: ezek a villamosok. A középen szaladgáló bogarak autók, kocsik. Kétfelől apróbb és sűrübb bogarak: emberek. Egy-egy jobbról meg balról átmászik vagy átfut a másik oldalra. A szűkebb utcákon sokkal kevesebb bogarat látni, olyikon egy se jár, a házak élettelenek, a boltok be vannak zárva, egy kapu előtt kinn áll ingujjban, papucsban egy pipáló ember. Ott a liget ni, milyen szép, mennyi zöld, egy kis tó rajta, csónakok, a zöld közt bájos színbokréták: virágágyak. Itt mindenütt mennyien vannak a mezők közt, az utakon. Családok vonulnak, párok, egyesek, gyerekek, tömötten és elszórva. Tyű, micsoda raj az ott együtt. A kávéház a ligetben. Az asztalok közt kis lányok, mint fehér egerek futkosnak. Mennyi ember. Igy felülről a kalapjuk karimáját, a hasuk gömbjét s a cipőjük orrát látom csak. Milyen egyformák.

Milyen mindegy, kit hogy hínak, kinek mi a mestersége, természete, politikai véleménye és mindenféle tervei és ügyei és emlékei és a tömések a fogsorában és a belső zsebében a nagy tárca és benne névjegyei, fénykép, angoltapasz, váltó, levél, egy kis göndör haj, recept, kis borítékban valami hólyag és esetleg bankjegyek. Egy ember…

Egy tisztáson gyerekek labdáznak. A vurstli milyen bolond folt. A Stefánia-úton a kocsikorzó, mint egy folyton körbejáró szíj két messzi kerék közt a gépteremben. A kocsikban fordulnak a fejek, az emberek nézik egymást. A Park-klub kerítése mögött az arisztokrácia, mint az állatkertben a néptől elzárt drága nemes vadak. Megint kávéház tömeggel. Katonazene. Egy csapat egyforma ülő báb hangszerekkel, egy szigorú báb áll, bottal fenyeget, a többi báb jajgat a trombitáján. Az Üllői-út végén egy csapat rugdalózó, félmeztelen test. Ni a Rókus. Az udvaron kék köpenyben ülő, sétáló betegek. A kórházi ablakok nyitva vannak. Egy kaszárnya. Az udvaron veder vizet cipel végig egy katona. Margitsziget. Tennisz: fehér alaprajz a földön, a rajzon belül fehér szaladgálás. Kávéház, tömeg, katonazene. A Dunán fehér hajó fekete füsttel.

Budán nyugalom, az autók, kocsik a hegyek felé szaladnak. Hűvösvölgy. Villák. Lipótmező… a kertben szelíd emberi alakok, megállnak, hallgatóznak a messzi élet felé, amelyre mint álomra emlékeznek. Villák. A terraszokon bridge. Kávéház, tömeg, katonazene. Svábhegy. Villák. Tennisz. Kávéház, tömeg, katonazene. Mennyi katonazene. Látom mindet egyszerre, nem hallom itt a magasban, külön-külön mit játszanak, az együvé bágyadt dalok láthatatlanul felhőznek felfelé, a vasárnapnak, a nyárnak, a fehérségnek, illuzióknak, unalomnak poutpourrija, az élet örömének zenéje, amely messziről sírásnak hallatszik. Ereszkedjünk le hamar, nem jó ezt hallgatni.

Nyáron elmegyek az uszodába

és úszok. Azután lepedőt adnak, meg egy pár papucsot. Jó így sütkérezni, sétálni a papucsban, egy szál lepedőben, azt képzelem, hogy görög ifjú vagyok, s festői redőzetű fehér peplonomban járok a klasszikus Thesszáliában, vagy Peloponnézoszban, az Olympus alatt, amelyen a gyönyörű és kedves istenek laknak. Sétálok a peplonban az isteni görög mezőn (ahol most géppuskák ropognak), testemet a szépségnek, lelkemet a művészetnek, fejemet a bölcsességnek szentelve, mert így éltek a régi Görögországban. Ah! Azután leülök, lehajtom a fejemet és a papucsom orrát nézegetem. Nem azért nézem a papucsomat, mintha búsulnék, vagy gondolkoznám, csak azért, mert a papucsokat cifra papucsszövetekből csinálták, és alkalmasint azért vannak a papucs szövetében a minták, virágok, mindenféle kusza ábrák, hogy az ember megnézze. Hát megnézem a lábamon a papucsot.

A jobblábamon való papucson rózsák vannak, a ballábamon való papucson meg kék, zöld, piros cikk-cakkok. Eszembe jut, hogy sohase adtak még két egyforma papucsot az uszodában. Voltak rajtam papucsok, az egyik kék volt, a másik sárga, máskor az egyiken ugorkaszerű rajzok voltak, a másikon szőlőgerezdek, és így tovább, nem birom pontosan leírni a mult homályába mosódó papucsokat, elég az hozzá, hogy egyik papucs mindig elütött a másik papucstól. És ha unalmamban körülnéztem a többi csoszogó úriember lábait, mindenkinek mindig felemás papucsa volt. Kin lehet ennek a rózsás papucsnak a párja? Hát ennek a cikk-cakkos papucsnak? Az a papucsgyáros, aki az uszodának a papucsokat szállította, csinált egy pár száz, vagy pár ezer papucsot az uszodának, mindegyik papucs a párja mellett volt, egyik a másikba dugva, a rószás a rózsásba, az ugorkás az ugorkásba, a cikk-cakkos a cikk-cakkosba és így tovább.

Az uszodában aztán szétszóródtak és így sétálnak egymás mellett a cikk-cakkos a kékkel, a rózsás az ugorkással, a sárga a gerezdessel és így tovább, tovább, míg csak el nem rongyosodnak és ki nem hajítják őket. Mindig azt lestem, hogy egyszer olyan papucsokat kapok, amelyeknek ugyanaz a mintája. Hátha véletlenül összekerül egyik papucs a párjával, úgy ahogy véletlenül az idegennel, a hozzá nem pászolóval került össze. Nem, soha. Jamais de la vie, mint az franciául oly szépen hangzik, és nevermore, mint az angolul oly szomoruan hangzik. A papucsok tarka és siralmas népe így csoszog egy papucséleten át és nem találkozik a párjával, mindig csak másokkal, minden más papucscsal, csak a párjával nem. Pedig hisz egymásnak csinálta őket a papucsgyáros. Szegény papucsok.

Állatmese.

Kedves gyerekek, akik körém gyűltetek, hogy az állatokról meséljek nektek, először is engedjétek meg, kérlek, hogy egy kicsit nézzelek benneteket. Milyen szépek vagytok. Hogy örülök, ha rátok nézek, úgy örülök, majd meghasad a szívem. Milyen csinosak vagytok mind, ti kis fiuk, nincs pocakotok, meg tokátok, mint a felnőtteknek, az arcotok olyan, mint a finom körte, bőrötöket nem durvította el a borotva, nem rongálja a ránc és kardvágás összeszólalkozás miatt. Hajatok milyen sűrű, erős, még nem lettetek kopaszok az élettől, meg a borbély bácsik hajnövesztő vizeitől. Ruhátok milyen könnyű, nadrágotok kurta, térdetek meztelen, egy kis seb van rajta, mert felbuktatok, de nem baj, begyógyul, mire megházasodtok. És ti, kis lányok, ó kis leányok… Kis margaréták, lepkék, madárkák, tündérkék, angyalok. A szemetekbe nézek legtovább, gyerekek, mert a ti szemetekben játszik a boldogság, mint a napsugár a szappanbuborékban. Köszönöm, hogy hagytátok nézni magatokat, nagyon köszönöm, most osztán egyet sóhajtok és beszélek nektek az állatokról.

Hát a bolgárok összeharagudtak a szerbekkel, a görögök is hozzáharagudtak, a montenegróiak is. De nemcsak úgy haragudtak ezek, hogy nem beszélnek egymással, hanem felkapták a fegyvereiket és nekiszaladtak egymásnak. A szerbek, görögök meg montenegróiak, ez a három a bolgárok ellen. Borzasztó sok fegyverük van, ahányan vannak, mindnek van puskája, kardja, szuronyja, meg pisztolya, meg tőrje a derekán. Ezek a fegyverek épen olyanok, mint a ti játékfegyvereitek, csakhogy ezek háromszor olyan nagyok, osztán a puskából nem parafadugót lőnek ki, ami madzagon csüng, hanem hegyes ólomgolyókat. A pisztolyaikban is golyó van, nem robbanó piros papir, a kardjuk, meg a szuronyuk pedig ki van élesítve, olyan éles, hogy az ujságpapirt kettéhasítja.