Part 5

A fiumei mólón állok, annak is a legvégén, hátam mögött hazám, előttem a tenger, lábamnál két bőrönd, mint két hű vadászkutya. Jobbkézfelől egy oceáni gőzös rostokol, de füstölög, nemsokára elindul, mindjárt beszállok magam is, csak egy kicsit körülnézek még, szeretek így a kikötőben állani és bámészkodni. Sajátságos kis hely ez a hosszúkás móló Fiuméban, egy ugródeszka Magyarországból a végtelenbe. Hogy el van fojtva köröskörül a világtól ez a mi hazánk, milyen árnyékkal ölelik körül a magas és nyomasztó hegységek, itt ezen a kis mólón tudunk csak átlélekzeni a világba, itt sóhajt fel kábult nosztalgiánk, itt dereng szemünkbe és zendül fülünkbe az örök tenger, amely az ölében tartja a szépséges világokat. Itt sirályok repkednek már, fürgén, idegesen, a távol tenger szép fehér ügynökei, a móló kövén vastag kötelek és láncok hevernek, matróznép jön-megy, a víz közönyével száraz arcán, a móló körül ladikok, motorosok, halászbárkák hintálnak, fekete kereskedelmi gőzösök lustálkodnak, a könnyű kék Quarnerón távol karcsú fehér vitorlák ragyognak, mint egy-egy tiszta lúdtoll kék tintába mártva, amilyennel nagyapáink a szerelmes levelet írták. Jobbfelől egy félórai ábrándnyira sárgállik és krémlik Abbázia, a budapesti nagykörút álmainak és kéjeinek tartománya.

A fülembe cseng ez az Abbázia, ez elandalodott édes szó Budapest ajkán és képzeletem fátylán visszatűnik az életörömnek az a panorámája, ami Abbázia csengése mögött szendereg. Az ünnepélyes villák, penziók és hotelek az ő szép német neveikkel, a Délszakról átplántált flóra közé bűvölve, a tengerészsapkák és fehér cipők mámora, a Kurkapelle délutáni potpourrija körül való andalgás, a strand kávéházai előtt való önfeledt, végtelen kalábriász s ah, most már a nagyvilági cercle, s az előkelő francia croupier-k, Páris hűtlen gavallérjai. Voltam Abbáziában, vagy két napig voltam, ifjú voltam és mint mondani szokás, bohó és tapasztaltabb cimborák regéi nyomán azt vártam, hogy ha megállok a sétányon, a szerelem után lihegő hölgyek lassót dobnak a nyakamba, úgy vonszolnak illatos boudoirjukba. Megállottam, vártam, de nem történt semmi, meleg volt s a fehér hölgyek, a telt és bágyadt pillangók ellibbentek mellettem… talán nekem kellett volna kezdeni? Mindegy, elmult és az egész életnél csak az a fontos, hogy elmuljon. Indul a nagy hajó, kedves olvasó, fogadd zsebkendőlobogtatásomat.

* *

Pannonia a neve annak a Cunard-féle lélekvesztőnek, amelynek pazar writing-roomjában e szegény soraimat húzom a papiroson. Pannoniának híjják a hajót, csakugyan: Pannonia van rajta, valami ezerötszáz magyar lelket usztat most Amerika felé. Harmadik napja megyünk, a halovány dalmát partok is elmaradtak már, ég, víz, hajó, bágyadt hajózene az első osztályon, a fedélzeten fekvőszékekben olvasgató missek, gnädige Frauk, nagyságos asszonyomok, síp, kürt, harang, Egy úr, aki szegény, velem azonos, a fehér korláton könyököl, az úr alatt a harmadik osztály óriási hátulsó fedélzete, azon bekerítve Magyarország. Parasztemberek, parasztasszonyok, leányok, gyerekek, itt-ott tótok, olájok, horvátok, szerbek… az én hazám uszik itt a tengeren, kicsinyítve, kivonatolva, olyan mint egy vigéc mintatáskája, mint egy csoportkép, amelyet a népek kiállítására visznek, vagy talán egy cifra, siralmas deputáció, amelyet Magyarország küld messzi, messzire, tán egyenesen a jó Isten elébe. Ez hát itt a kivándorlás, amiről annyi szépet meg csúnyát hallottam.

A kivándorlók fedélzete, mint egy álombeli piac, a kék tenger közepén. Az emberek álldogálnak hátratett kezekkel, pipálnak, bámészkodnak, meg üldögélnek ládán, kötélcsomókon, padlón. Beszélgetnek, hallgatnak. Amott kártyáznak. Emitt egy valami régi újságból olvas, figyelik. Köteleken szárasztani kiakasztott ruhák lengenek. A korlátra dűlt leányok, asszonyok, a kik a vizet nézik, mintha maguk is lecsüngő tarka cihák lennének. Szerb legények kólót táncolnak, a kör közepén egy ember furulyáz. Egy magyar ember nehéz gesztusokkal tapogatja egy fehércseléd vállát, derekát, szoknyáját. Kenderhajú kis leányok ülnek körben a padlón, egy dalocskát nyávognak, a melódiáról megismerem:

Amoda jön egy madárka, Szárnya hosszat integet…

Egy menyecske zsoltárból imádkozik, ülve egy lépcsőn. Mezitlábas fiuk versenyt másznak az árbocköteleken. Egy szakállas, sportsapkás zsidó ember egy árbochoz támaszkodik, keresztbe font karokkal, maga elé néz. Egy legény kis bádogtükörből a bajuszát macerálja. Egy asszony a földön, szétterpesztett lábbal, a fia fejében kereskedik, emlőjébe egy csecsemő csimpaszkodik. A látcsövet a szememhez emelem, segítek az anya ujjainak a fiú fésületlen hajában kutatni… ah, megvan! Egy függő mentőcsónak árnyékában egy sor tót alszik. Egy kis szabad helyen két furcsa nő sétálgat, mint két elfakult paradicsommadár, panaszosan és koketten, Manon Lescaut hajója jut eszembe róluk, amelyen hajdan a ledéreket száműzték Amerikába. Egyik lila napernyőt forgat. Egy cigány csavarog a nép közt, zölddé sápadt keménykalapban, muzsika a hóna alatt, odanyul, meg-megpengeti a hurt, senki se muzsikáltat. Két fiú birkózik, neki-nekiesnek a körülálló bámészoknak. Egy öreg paraszt zsemlét eszik bicskával, nagyon kímélve a falatokat. Most összekaptak valamin egy páran a korlát mellett, egy steward szigoruan lépeget feléjük…

Mit nézzek, mit kapkodjak fel ebből a nyugtalan bolyból, ebből a tekergőző zsivajból, ebből a kis világból, amely a végtelen, tiszta tengeren, az ég alatt itt előttem vonaglik lenn, tele ronggyal, játékkal, bánattal, dallal, nyomorúsággal, gonddal, szerelemmel, piszokkal. Melyik arcot vizsgáljam meg látcsövemmel, melyik embert szólítsam meg élete felől, melyiket sajnáljam legjobban… irígyelni mindet egyformán irígyelem, mert teljes húsz napig, míg a hajókerék kortyonként elfogyasztja a vizet Amerikáig, azt hiszik, hogy boldogok lesznek.

(Patras kikötő előtt.)

* *

Este van, a hajó halk zúgással vonul a tengeren, köröskörül a csillagos ég, az ember beleandalogja magát abba az érzésbe, hogy a hajó az égben megy előre. A hajózenekar, amely reménytelen, lerongyolt arcú férfiakból áll, egy Crémieux-valcert játszik az elsőosztályú fedélzeten, egy kellemes semmit, egy édes ürességet. Messziről, a hajó orráról viszont el-elmerülő citerát és bánatos férfiéneket hallok. Önkéntes számkivetésbe megyek, az első osztályról a kivándorlók elülső fedélzetére szállok le. Micsoda kép, Istenem! Népek, nemzetek összecsődülve a csillagok alatt. Törökök, görögök, bolgárok, oroszok, lengyelek, csapatjai üldögélnek és hevernek a hűs estén a fedélzeten. A legtöbb az orosz. (Ezer esztendő előtt váltak el a magyaroktól, ezer esztendő mulva összekerültek a hajón, az oroszok itt elől, a magyarok a hajó farában, mennek Amerikába.)

A fedélzeten egy nagy halom burgonya, föléje ponyvát feszítenek ki, a krumpli oltalmára. Ez alatt a ponyva alatt hever a legtöbb ember, a krumplin. Az emberek is olyan sűrűn vannak, oly olcsók és névtelenek, mint a krumpli, amin heverésznek. Óh, ha író volnék, hogy le tudjam írni, amit most látok, vagy legalább festő, hogy lefesthetném. Az emberek mindenütt pipálnak, cigarettáznak, a cigaretták úgy hunyorgatnak itt lenn, mint odafenn a csillagok. Egy török ember citerázik és gajdol a ponyva alatt, körülhasalják a többi törökök, az egyéb nemzetek körülácsorogják, hallgatják. Egy kis tisztást hagytak egy gyönyörű, rongyos török fiúnak, aki a muzsikára táncol. A két kezét a fejére kulcsolja, körbe sétál, keményeket dobbant, aztán megáll, a derekát lassan csavargatja, a fejét leereszti és lesüti a szemét. A kéjnek és a férfiui szeméremnek a tánca ez.

Némán nézik az emberek. A török citerás, akinek arca és hangja oly egyformán szép, fáradt és barna, elhalkítja monoton danáját, mert a ponyva túlsó sarkán az oroszok zendültek fel. Hegedün játszik egy keménykalapos, de vörösinges, öves és csizmás muszka, a széles sipkájú, szegletes arcú, kékszemű muzsikok karban énekelik a végtelen egyszerű és végtelen bánatos románcot. (Nappal ugyanaz a hegedűs féktelen temperamentummal rángatja a víg nótákat s a muzsikok fiatalja víg kurjongatással térdeli az orosz táncot.) Akik a törököt hallgatták, egymásután átfordulnak ide, gyermeki nyitott szájjal figyelnek. Az egész fedélzeten alig beszélget valaki. Hosszú az orosz románc, mert mély a lélek, vége van egyszer mégis a dalnak, utána csend lesz, csak halkan duruzsolnak a népek és a víz hallatszik lentről, ahogy az óriási hajó hasítása elől sziszegve futnak kétfelé a hullámok.

Egy nagy kémény tövében körben ülnek a padlón szegény lengyel zsidók, minden népségtől elvonulva. A csendben ők is felbátorítják lelküket, énekelni kezdenek. Lecsüggesztett fővel, a két lábukat előrenyújtva ülnek, a legtöbbnek a keze a nadrágzsebében, egyik, a legfiatalabb, a nyakát öleli s az égre néz. Neki van a legvékonyabb hangja, kisír a nagy sírásból. Olyan az ő énekük, mint az eláradt, gyáva és szenvedélyes, kéjesen gyötrő zokogás. Mit énekelnek ezek az örök kivándorlók, mit panaszol ez a szennybe és fájdalomba merült fajta? Többen, többen fordulnak, közelednek feléjük, a lengyel zsidók éneke hangosabb és még fájóbb lesz. Össze-vissza járok a népek közt, nem győzöm nézni orcáikat, szemüket, melyekből az állatok jóságát érezem. Milyen jók ezek a szegény emberek, ezek a népek, akik nem értik egymás nyelvét, s itt mulattatják egymást. Kinyitják ajkaikat és egymás felé éneklik szenvedő életüket.

(Messina felé.)

Affér.

1.

A kávéházban ül egy társaság. Bejön egy másik társaság. Ebben a társaságban van egy csinos, fiatal nő. A két társaság szembe ül egymással. A két társaság nézi egymást. Az egyik társaság pezsgőzik. A másik társaság sörözik. A sarokban Gácsó Misi lármázik teljes zenekarával. Az egyik társaságban egy urnak monoklija van. A másik társaságban egy úr erős ember. Az erős átkiált a másik társaságba:

– Ne fixirozzon!

A monoklis felugrik.

– Kikérem mágámnák!

– Zsidó!

– Zsidó az öregápád!

– Kuss!

– Gyává! Pimász!

Egy gyufatartó repül, a gyufaszálak ijedten szaladnak széjjel a levegőben. Egy szék borul fel. Egy pofon csattan. Gácsó Misi elhallgat teljes zenekarával. Két kéz kotorász két tárcában és egy-egy keskeny kemény fehér papirost húz ki.

2.

– Kérlek, egy szívességet… Egy alak a kávéházban, kérlek szépen. Hölgy is volt a társaságban. Intézd el, kérlek szépen. Te meg a Frici…

– Kérlek, kérlek.

3.

– Kérlek, egy szívességet… valami pasas a kávéházban. Inzultált, kérlek. Intézd el, kérlek alássan. Te meg a Gyuri…

– Kérlek, kérlek.

4.

– Nevem Bű. Nevem Bá.

– Üm vagyok. Hüm vagyok.

– Felünk így.

– Felünk úgy.

– Kard?

– Pisztoly.

– Tíz lépés?

– Háromszori golyóváltással. – Itt meg ott.

– Reggel kilenckor.

5.

Az erős meg a monoklis szembeállanak tíz lépésre. Az erős ferencjózsefben, a monoklis zsaketben. Jobbkezükben hosszú pisztoly. Lassan emelik felfelé a jobbkezüket. Egy, kettő, három. Piff. Paff. Mindketten hanyatt esnek.

6.

Jön az öreg Halál, a két testből kiereszti a két lelket, mint a kalickából a madarat. A két testet a két hóna alá veszi, viszi haza.

7.

A két lélek emelkedik az ég felé, mintha valami lift vinné őket. Beszélgetni kezdenek:

– Miért fixiroztál?

– Én nem fixiroztalak. A monoklim fixirozott.

– Mért hordtál monoklit?

– Te mért ütöttél meg?

– Én nem ütöttelek meg. Az izmaim csinálták.

– Hogy hínak tégedet? Nem néztem meg a névjegyedet.

– Engem Palinak. Hát tégedet, elfelejtettem.

– Engem meg Antinak.

– Hány éves voltál?

– Huszonnyolc. Hát te?

– Én harminc.

– Mi voltál?

– Mérnök. Hát te?

– Én bankban voltam.

– Hol születtél?

– Szováton.

– Szováton? Én meg Kabán.

– Szovát meg Kaba egymás mellett van.

– Hogy-hogy nem ismertük egymást gyermekkorunkban?

– Tán ismertük is egymást.

– Élnek a szüleid?

– Apám van.

– Nekem az édesanyám él.

8.

A jó Isten:

– Mit cselekedtetek?

Az erős lelke, gyáván:

– Fixirozott…

A monoklis lelke, remegve:

– Inzultált…

A jó Isten:

– Haszontalanok, ezért teremtettelek?

Szeretek őgyelegni

nyári estéken az Angol-Park tréfás tartományában, a nagyvárosi nép lelkületéhez és szegénységéhez züllött Tündérországban, az éji lovarda, tiroli falu, elvarázsolt kastély, bábszinház, hullámkéjvasut, le a cilinderrel, forgó kerék, aeroplánkörhinta, csúszda, kacagókamra, dühöngők konyhája, kacsausztatómedence, Tanagra, hableánypavillon és tudja Isten még micsoda vidám és csudás dolgok között. E gyermetegül bizarr szórakozóhelyen, ez olcsó, cifra boldogságokban, e humoros és fantasztikus bódékban, a színeikben, figuráikban egy álomszerű és fájdalmas világot látok, egész földi életünket érzem e városvégi bohó területen, minden illuzióival és betegségével, hiúságaival, reménytelenségével, szenvedélyeivel és a megrendítően sikoltó halállal. Ó, hogy szeretném az egész Angol-Parkot egy könyvbe leírni, ha érdemes volna magyar írónak lenni. De nem érdemes magyar írónak lenni, nem érdemes s ezt olyan szűz megrendüléssel érzem, mintha én jöttem volna rá először.

Mily szegények lehetnek a magyar írók, ha nincs módjukban az a kis lukszus, hogy ne írják le, amit éreznek és gondolnak az életben. Talán egy boldogabb jövőben elhallgatnak, vagy meg se szólalnak azok a kiválasztottak, akiket a jó Isten talentummal vert meg és nem fogják Magyarországon végigélni az életük karikaturáját. Az Angol-Parkról kezdtem mesélni, ha jól emlékszem. Az este is ott sétáltam és miután hosszú ideig könyököltem a »Le a cilinderrel« című mulatság korlátjára és bámultam a frakkos, cilinderes néma nagyköveteket és hercegnőket, akik örök forgásban, némán vonulnak egy titokzatos estélyre, kedvetlenségem, vagy mondjuk kedvem támadt átmenni a Dühöngők konyhája elé, tányértörni. Vettem egy csomó labdát és valami tiz percig dühöngtem a pénzemért, a konyhában pedáns renddel felrakott tányérok, csuprok és csészék közül eltörtem, amennyit csak tudtam és megkönnyebbülten állottam odébb és egy kicsit vígabban éltem le az est hátralévő részét.

Kedves felebarátom, nagyon ajánlom neked is a dühöngők konyháját, ezt a bölcs és ártatlan intézményt, hogy az Isten azt is áldja meg, aki kitalálta. Ha rossz hangulatban vagy, nem vagy megelégedve valamivel vagy semmivel se, ha szeretnél csinálni valamit és nem lehet csinálni semmit se – eredj el a dühöngők konyhája elé, alló, neki, vágd, törjél, zúzzál, ahogy csak tudsz, ne sajnáld. Egy kis elégtételt vettél magadnak és nem is vétettél senkinek. A dühöngők konyhája a legjobb konyha Budapesten.

A Ganz-gyárban

megint baj van a munkásokkal. Ötezer munkást kizártak, az ilyesmit krimicsaunak hívják s ez a szó oly siváran s ijesztően hangzik, mint a fogcsikorgatás. Ötezer munkás van most együtt gyárudvaron, utcán, szegényes vendéglőben, munkában elbódult karjaik gyámoltalanul lógnak lefelé, vagy nyugtalanul hadonásznak. És mind az ötezer ember, aki a hallgatáshoz nevelődött, most mindig beszél. És mind az ötezer fejben az agyvelő, amelyet a figyelem és fáradság dajkált két emlőjén, most a gépek zúgásától cserbenhagyva, ráér össze-vissza gondolkozni. Ötezer ember, aki a képzelt falanszter világában él, a gyárban. Ez az ötezer ember vasmunkás, vasból vasat csinálnak, e nemtelennek osztályozott fém körül éli napjait, s a puritán s impozáns vasat komplikált erővé s nemes formákba varázsolja. A vaspor munka közben beszállja őket, mint valami fekete havazás, kék munkásöltönyüket, fehér homlokukat s barna kezeiket, s ők maguk is olyanok lesznek, mint a vas. Óriási mérges gépek körül tesznek-vesznek nyugodtan, ezeknek a gépeknek nagy kerekei vannak, az egyik nagy kerék szíjjal öleli magához a másik nagy kereket, kazánjaik, hő- és vízmérő-órák vannak rajtok és szelepek, amelyek gőzt füttyentenek fölfelé. Olyanok ezek a nagy gépek a gépteremben, mint a pályaudvaron a mozdonyok, csakhogy soha el nem indulnak, örökké egy helyben zihálnak és készülődnek. Most hallgatnak, hidegek és mozdulatlanok s meg lehet olvasni nagy kerekeik görbített küllőit, amelyek forgás közben árnyékká halványulnak össze.

Ötezer munkás gyűlt össze fekete ruhában a Ganz-gyári krimicsau miatt. Különös, mikor így sztrájk vagy kizárás van a Ganz-gyárban, s a munkások összezúdulnak, mintha nehéz felhő ömlene felénk, vagy sötét köd ereszkedne a főváros fölé, s valami primitív fekete zene hallatszanék távolról, ami valószínütlen, de rémítő fenyegetést emleget. Soha nem szabadulok egy gyerekkorban látott kép hangulata alól. A nagyvásáron egy hatalmas panoráma vászonfalára volt mázolva egy kép, Isten tudja, micsoda eseményt akart ábrázolni, rengeteg egyforma sötétruhás férfi dűlt rajta előre, mint a jégesőtől vert búzatábla, démoni módon elrajzolt durva füleik voltak, mint a díjbirkozóknak s ki volt festve a szemük fejérje és vörös karika is volt a szemükben. Jobbkezükben mind revolvert nyujtottak előre. A sok feketeruhás alakkal szemben francia vagy spanyol katonák állottak és puskáik csövéből láng és felhő szállott a tömeg felé. Egypár cifra katona és fekete férfi a földön feküdt s a testükből vörös festék folyt ki a kép vásznára.

Mit jelent vajjon Budapest életében, amit az újságokban olvasni a megint felmorajló Ganz-gyárról, ötezer munkásról, akik most nem dolgoznak, rosszkedvüek, indulatosak és a város felé fordulnak tekintetükkel?

A kávéházban a sakkozók a sakktábla fölé görnyedve ráncolják a homlokukat, a börzén veszekednek, a színházban próbálnak, az iskolákban a leckét magyarázzák, az udvarló a mellékutcán sétál, nézegeti az óráját, mert a nagysám késik, a Ritz ünnepélyes saroktermében a tangó húzódik az urak és a hölgyek tagjain. Mért van az újságban a krimicsau? Nyugtalanítja az ilyesmi a világot? Vagy mindegy? Mégis, miért van benne az újságban? No, ne töprengjünk rajta, holnapután megint nem lesz benne az újságban a Ganz-gyár, a krimicsau, meg az ötezer munkás és megint nem kell, hogy ezek a dolgok az eszünkbe jussanak.

A kávéház fülkéjébe,

ahol a párisi illusztrált lapokba csüggedve ültem, egy halvány, poros, vékony gyermeki kéz egy kis köteg levendulát nyujtott be. »Levendula«, mondta egy szegény kis hang, olyan fakón és gyöngén, mintha a víz másik partjáról jönne. »Tessék szép levendula, négy krajcár«, bővítette a kis lány az ajánlást, elém tartotta a sovány csokorba kötött csendes virágfüvet, én rajta felejtettem a szememet a levendulán, néztem, mintha nem érteném azt a virágzásában is oly bágyadt, szegénysorsú és finom növényt és elmém megakadt a levendula nevén. Levendula. Rég hallottam és rég láttam leírva ezt a szót, most oly különös volt, hogy ez a szó van és hogy ilyen. Van az ember így néha, akármilyen közönséges szóval. Egyszer csak eszembe jut: gyertya. Gyertya, gyertya, mondom és elkezdek csodálkozni. Miért éppen gyertyának híjják a gyertyát? Mi az, gyertya? Mikor és hogy került ez a hét betű így egymás mellé? Ha nem volna meg ez a név, hogy hínám azt a karcsú fehér testet. amelynek madzag a lelke és sárga lángjával világít vagy inkább csak világított a sötétben az embereknek?

Gyertya… gyertya… addig mondogatja az ember, míg végre nem tudja, mit jelent. Igy voltam az este a levendulával, ezzel a gyöngéd, hárfahangú magyar szóval, amely oly régi beszélyekből, dalokból s napokból andalodik vissza. Levendula, mondtam hang nélkül a kis leány után, úgy látszik, ajkaimnak jól esett ezt a bájos szót megcirógatni, halkan megcsókolni, aztán minden ok és értelem nélkül eltünődtem a véletlen betük gyöngéd láncán, amelyekből a levendula neve kötődött. Van egy kor, amelyre a levendula illatával szoktak emlékeztetni bennünket, amikor ez az érzékeny nevű, mély illatú szerény növény a naftalin szerepét játszotta. Levendula. Mit érezzek most? Emlékezetemből mint valami fáradt betegágyból kis vidéki házak kelnek föl, amelyekben csöndes élet folyik a nagyvilág részvéte nélkül, ennek az életnek eseménye a gőzcséplőgép, amelyet nyáron nagy hűhóval végigvontatnak a falun, meg a veszett kutya, akit a sintér az utcán hurokra kerített. Gyöngyházzal kirakott tűpárna, sápadt tükör, hervadt fényképek, elszegényedett kék album virágrajzokkal s dagályos ártatlan versekkel. Nini, én itt hallgatok és tünődöm, pedig a kis leány keresni akar. Már únja szegény tartani a levendulát, a keze lemondóan ereszkedik.

– Tedd le, kis leány. Mennyi az ára?

– Négy krajcár.

Sikerült a levendulát egy hatosra lealkudni. A kis leány balkarján viaszkosvászon-táska, teli levendulával. A kis lány, lehet tíz esztendős, olyan vékony, mint egy szál levendula.

– Hogy hínak?

– Margit.

Kancsal a kis leány, egyik kékes szeme rám néz, a másik oldalt, messzire, talán egy más élet felé… ez a tekintet, meg a hang, meg a szőkétlen szőke haj azokat a gyermekkori barátnőimet juttatják az eszembe, akik leánykorukban haltak meg. Bocsánatot kérek, amiért zavartam Önöket.

Ƨ

Egy mellékutcán kellett ma keresztülmennem, s valami pincebolt előtt ellépve, szórakozott szemem megakadt a falra mázolt betükön. A sötét pinceajtó fölött ez a nem nagyon meglepő felirás volt:

FA ÉƧ ƧZÉN

Fa és szén. Mind a két nagy es betüt, amelyekre a boltosnak szüksége volt, fonákul írták. Egy fél percig ott állottam és tünődésemmel végigöleltem a szegény, primitív fekete betüket a falon, amelyek a boltos hiú neve nélkül, alázattal csak annyit mondanak, hogy fa és szén. És néztem a két nagy gólyanyak Ƨ-et, nem tudom, mit bámultam el rajtuk éppen máma, hiszen nem újság, ezer meg ezer kis pincebolt falára ki van írva: fa és szén és majdnem mindegyiken így fonákul írták az Ƨ-et. És éppen ma meredtem így rá, mint valami csudájára az életnek. Ilyen furcsa az ember, a felhőkkel is így járok sokszor. Mióta az eszemet tudom, mindig felhőkkel van az ég telirajzolva s én lenn, mérhetetlen mélyen a felhők alatt járkálok és a saját csekély életemen töprengek. Olykor aztán feltéved a tekintetem az égre s borzasztóan elcsudálkozom a felhőkön. Leginkább alkonyatkor lep meg ez a felhő-szerelem, megállok sétaközben, vagy lekönyökölök az ablakba s kimondhatatlan megrendüléssel nézek nyugat felé, a lemondó nap körül hullámzó színtengerbe, a lelkem hangos sírásra csábítgat, s azt hiszem, meg kell bolondulnom a gyönyörűségtől és a fájdalomtól a felhők érthetetlen szépsége alatt. Ilyenkor úgy érzem, hogy minden ember kinn áll az utcán, felnyujtott nyakkal és áhítatos csöndben a felhőket bámulja.

Igen. A világ apró-cseprő dolgain is megakad az ember szeme, hiszen minden apróságban és cseprőségben az emberek élete és lelke tünedezik. FA ÉƧ ƧZÉN. Nem furcsa, hogy az Ƨ-et fonákul írják, mikor a többi betüt rendesen tudják írni? Emlékezetem vásznán megjelennek más ilyen felírások is. Hányszor láttam:

BOR, ƧŐR, PÁLINKA

Gyerekkoromban a kis városban egy fekete ajtón ez volt:

MÉƧZ ÁRULÁƧ

A piacon pedig Zsidó Kalári piaci kofa bódéján így volt:

ƧIDÓ KALÁRA GYÜMÖLCƧ

A kaszárnyában egy bakagyerek zöld ládikójára így volt pingálva:

ƧOMOGYI IƧVÁN 1 . 9 . 0 . 8

Pompeji romjai közt ődöngve, egy lupanarban a kőnyoszolya fölött a falon férfineveket láttam bevésve. A régi római fiatalemberek otthagyták emlékül a nevüket… Egy fiatalember így véste föl a nevét:

RUFUƧ

Isten tudja, milyen régi divat a fonák S a jámborabb emberek között. Mily furcsa és megindító közösség ez az egész világon. Mi az oka, titka ennek az egyetlen íráshibának, amelyet még a huszadik században sem akarnak leszokni? Talán jobban a kezükre esik így írni az Ƨ-et és mert így könnyebb és egyszerübb, hát azt hiszik, hogy így is jól van, sőt így van csak jól. És talán ebből a gyerekes emblémából valami nagyképű tanulságot is lehetne érezni, ezek az egyszerű emberek, akik az Ƨ-et így írják, tán irígylendőek, mert az egész életük is úgy különbözik a miénktől, mint az ő Ƨ-ük a mi S-ünktől. És talán ők a boldog emberek, mert mi bizony nem vagyunk. Vagy ön boldog talán?

Egy gyöngysor híre