Part 4

hogy minden semmisége a világnak egyformán érdekes, amiről tudok, csak azért, mert tudok róla. Olykor egy eltaposott cigarettát veszek észre a járdán és szemeim híven lerajzolják és elteszik emlékezetembe s a poros cipőtalppal élesre vasalt cigarettavéget éppen úgy láttam életemben, mint a londoni üvegpalotát. Az Isten tudja, talán nem is ez az élet, amit most élünk, talán csak utazunk most s egy más világba fogunk érkezni, az igaziba, és azon a más világon be kell számolni mindennel, amit e furcsa utazás alatt láttunk.

Ma este egy kis utcán mentem el és benéztem egy kávémérés ablakán, mert be lehetett látni rajta. Füst volt a megviselt helyiségben, s jó meleg lehetett, mert a sarokban álló kályha nyitott szája pirosat ásított s a kályha mellett egy széken hátradülve egy puha öreg ember ült, a két lábát egy szemben álló székre tette volt s azt kellett volna hinnem, hogy a két cipőjében gyönyörködik, ha a kemény kalap nem lett volna lehúzva az orrára. Ebből inkább arra lehetett következtetni, hogy alszik s abból, hogy alszik, azt is remélni lehetett, hogy ő a gazda itten, kinek lenne másnak joga aludni a kályha mellett s föltenni a lábát a székre. De ami alázatos figyelmemet megragadta, s egy percre megállított, nem ez az alvó ember volt, hanem egy mozgalmas társaság, amely az ablakkal szemben ült egy kerek asztalnál az árva gázláng alatt. Legelébb egy uniformisos boy cifrállott a szemembe a társaságból, a többi szegény ordináré civil-népség volt, két fonnyadt asszony és három férfi. Éppen koccintottak, nevető arcvonásokkal, mikor bepillantottam az ablakon, s az asztalon négy-öt sörös üveg állott. Mind hátrahajtotta a fejét és beöntötte a szájába a sárga sört és kihallott a poharak koccanása, mikor megint letették a szürke márványasztalra. Már tovább akartam menni, de ez a kiáltás hallatszott ki:

– Állj fel!

és erre visszanéztem. A boy felemelkedett a székről, s a mellette ülő idős ember hátradőlt a széken és rámutatott a boyra és jobbra-balra járt a feje és hallom gyöngén az ablakon keresztül, ahogy boldog hangon kiabálja:

– Az én fiam!

Az idős ember szivarrongyot vett föl az asztalról, gyufát gyujtott, a boy leült, az idős ember kivette a szájából a szivarvéget, s a fia felé dült:

– Állj fel!

A boy nevetett, a többiek is nevettek, az idős ember letette a szivart, elhajította az égő gyufát és felhúzta a székről a boyt. A boy állott, az idős ember visszaesett a székre és a balkarjáva a levegőben egy parancsoló és részeg legyintést tett és rákiáltott a boyra:

– Hapták!

A boy haptákba vágta magát. A másik két férfi meg az asszonyok nevettek. Az idős ember félretaszította a kalapját és nézte a fiát és kiabált:

– Ni, hogy áll. Nézzétek, hogy áll. Az én fiam ez. Hun a sipkád?

Körülnézett, nehéz mozdulattal felvette a boy-sipkát a mellette való székről, odaadta a fiának, a boy feltette a sipkáját.

– Szalutálj!

A boy szalutált.

Az idős ember kurjantott egyet örömében.

– Mégegyszer szalutálj! Szalutálj! Az én fiam vagy!

A boy négyszer egymásután szalutált, az idős ember aközben megint begyömöszölte a rongyos szivart a szájába és gyufát rántott. A boy visszaült a székre, az egyik ember felvett az asztalról egy üveget, közel vitte a szeméhez és megrázta, s önteni kezdte a habtalan sárga sört az üres pohárba.

Egy úr a konflisra ül.

Egy úr közeledik a konflisállomás felé. Négy konflis áll a standon. Az első konflisnak a bakja üres. A második konflisnak abrakol a lova. A harmadik konflis bakján ujságot betüz a kocsis. A negyedik kocsis alszik a konflis bőrpárnáin. Az úr odalép az első konflishoz, kiveszi az óráját, azt mondja:

– Az Operába!

Az úr vállán látcső lóg szíjjon. Az úr felnéz a bakra, amely nem felelt. A második konflis kocsisa leugrik a lova mellé:

– Tessék beülni, nagyságos úr, viszem én.

Az úr:

– Hát az első kocsis hol van?

A második kocsis:

– Elcsavargott valamerre. Tessék beülni.

Az úr:

– De hisz maga meg abrakoltat.

A második kocsis:

– Megvagyok már véle, csak tessék beülni.

Nekiesik a lónak, leráncigálja a fejéről az abrakos tarisznyát és elkiáltja magát:

– Isván, vizet a lúnak!

Valami rongyember kerül elő s felveszi a dézsát a járda széléről.

Az úr:

– Még itatni is akar?

A második kocsis:

– Hát csak megitatja a lovat az ember! Tessék csak beülni!

Az úr kiveszi az óráját és odaugrik a harmadik kocsishoz:

– Az Operába!

A harmadik kocsis, aki az utcai lámpa felé dűlve olvas, lenéz az úrra az ujságból egy pillanatra, azután tovább olvas. Az úr a negyedik konflishoz szalad. A második kocsis hátrakiált:

– Én viszem már a vendéget, csak itatok!

Az úr megtaszítja a konflisban alvó embert:

– Az Operába!

A negyedik kocsis beljebb dűl a konflisban és azt mondja:

– Mmú, bbú.

Az úr megint előkapja az óráját és visszarohan a második konflishoz:

– Gyerünk hát, az Isten áldja meg.

– Megyünk, nagyságos úr, csak megigyon a lú.

– Minek itatja ilyenkor azt a lovat?

– Ilyenkor kell azt itatni, uram, minekutána megkapta az abrakot. Tessék csak beülni.

Az úr odaugrik a harmadik konflishoz:

– Hát maga miért nem akar menni?

A harmadik kocsis föl se emeli a fejét, olvas. A második kocsis odaszól:

– Tudja az a becsületet. Én állok elébb, én megyek.

Az úr gyűlölettel méri végig a harmadik kocsist s megint átugrik a negyedikhez:

– Hé, ne aludjon itt. Gyerünk az Operába!

A negyedik kocsis felébred s mászik lefelé a kocsiból. A második odakiált:

– Enyém a vendég, Fekete. Itatok.

A negyedik kocsis visszakuporodik az ülésre, behúnyja a két szemét. Az úr derekán úgy jár a látcső, mint az óra ingája. Visszaszalad a második kocsishoz:

– No, készen van már?

– Tessék beülni, mán szerszámozok.

Az úr ránéz a lóra, most látja, hogy a ló nyakán csüng a kantár, a ló feje szabadon van, ahogy a jó Isten megteremtette. Az izgatott úr rajta felejti egy percre a szemeit, mert régen látott lófejet szerszám nélkül.

– Tessék csak beülni, megvagyunk izibe.

Az úr kétségbeesve dobja magát a kocsiba:

– Hallatlan ezekkel a konflisokkal.

– Megyünk mán, megyünk, nem érdemes mán lármázni.

Az úr le akarja inteni a kocsist, de lenyeli, amit mondani akar, mert az Operára gondol.

A második kocsis végre felcihelődik a bakra. Az úr előveszi az óráját:

– Jézus Mária, hogy elkéstem. Most osztán siessen.

– Hova tetszik? – fordul hátra a kocsis.

– Az Operába! Menjünk már!

A kocsis a taxaméter zászlaját kezdi igazítani. A kis zászló nem akar lehajolni. A kocsis mérgeskedik:

– Ezt is csak bajnak találták ki, az Isten akárhová tette vóna!

Az úr:

– Most meg a taxival van baj? Hát ne hajtsa le, fizetek én úgy is, csak gyerünk már!

– Nem úgy van az, uram, mert engemet felír a rendőr, ha ez a zászló nincs lehajtva.

Az úr felugrik a kocsiban:

– Kiszállok. A fene egye meg magukat.

– Jól van már, nem kell jajgatni, uram. Lehajlott már. Csak tessék leülni.

Az úr visszaül, becsukja a száját s fölnéz a csillagos égre, mint egy mártir. A kocsis felkapja az ostort, csettint a lónak egyet, a ló menni akar, de abban a szempillantásban eléje ugrik egy ember és felkiabál a kocsisra:

– Te meg hová akarsz evvel a vendéggel menni?

– Az Operába – felel a második kocsis. Gyű.

– Nem gyű, te, mert leváglak erről a bakról. Nem tudod, hogy én állok első helyen.

A jövevény most a kocsiban ülő úrhoz fordul:

– Tessék kiszállani, nagyságos úr, az első kocsiba tessék ülni, én megyek először erről a standról.

Az úr ereiben megfagy a vér.

A második kocsis hátraszól:

– Csak tessék maradni. Gyű.

Az új ember megfogja a ló száját:

– Hó! Nem gyű, a mindenedet, mert beléd megyek. Tudtad, hogy csak ideát mentem a kifőzésbe, minek vállalod fel a fuvart? Hé! Tessék kiszállani, nagyságos úr.

Az úr:

– Gyerünk már az Operába, semmi közöm a maguk ügyeihez. Mindjárt rendőrt hívok!

Az új ember fogja a lovat, a második kocsis felugrik a bakon:

– Ereszted el annak a lúnak a száját? Ereszd el, mert lesujtok rád!

– Énrám, te, te nyavalyás. Lehúzlak onnét, csak járjon a pofád. Minek veszed fel az én fuvaromat? Nem tudtál beizenni a kifőzésbe? Te tolvaj.

Az úr hátrabágyad a kocsi ülésén, kipihenni izgalmait.

A második kocsis leordít:

– Kuss, mert megeszlek, Mihály.

Az új ember kurjongatni kezd a ló fejénél:

– Hűjnye, erre-arra…

Az úr összeszedi minden erejét:

– Rendőr, rendőr!

Erre a szóra az ember odalenn elereszti a ló száját, s felugrik az első kocsi bakjára, ott elhallgat. A második kocsis csettint a lovának, a ló végre elindul. Mikor az első kocsi mellett elmennek, a második kocsis hátraszól:

– Csak jöjjek vissza, majd megtaposlak, marha paraszt.

Az első kocsis felugrik, a kezébe kapja az ostort. A második kocsis megcsapja a lovát, siet. Az első kocsis a gyeplő után kap, csettint s állva a bakon, magasra emelt ostorral kergetni kezdi a második kocsist. Egy perc mulva utóléri, káromkodik egy hegyeset és úgy fejbe vágja az ostor nyelével a második kocsiban ülő urat, hogy a keménykalapja mélyen behorpad hosszába és úgy néz ki, mint azok a puha fekete kalapok, amilyeneket vidéken hordtak a mult évtizedben s amelyeket Kossuth-kalapoknak híttak.

A minap délelőtt

felköltött kedvenc költőm, a takarítóné. Csukott két szemem felnyílt, s ezekkel körülnéztem a hálószobában. Rájöttem, hogy élek és ez a felfedezés egy kis lehangoltságot okozott bensőmben. Azután tekintetem az ablakra szaladt, s az ablakon keresztül meglepő tájképet láttam. Szemben a budai hegyeket hó takarta, a Duna túlsó partján a templom, a nagy malom és a rakpart házai havasok voltak, s ablakom alatt a Margitsziget fái állottak, teli friss zöld lombokkal, de a lombozatot ugyancsak hó szállotta meg, olyanok voltak a tavaszi fák, mint üde ifjú hercegnők hermelinköpenyben. Egyik fáról a másikra kis madarak repkedtek csicseregve, mintha valami furcsa újságot pletykálnának. Felkönyököltem, a zöld és fehér gyepet is megláttam és csodálkozva néztem ezt a varázslatos tájképet. Nem tudtam hamarjában mit gondoljak, úgy emlékeztem, hogy előtte való nap tavasz volt, április, a sziget zöld volt és a fővárosban a lakók a kávéház előtt, Isten szabad ege alatt fogyasztották életüket.

Most meg havazik. Tehát tél van. Óh Istenem, egy percre felhevültem, még tél van, nem volt tavasz, nem telt el megint a február meg a március, mindazt, amit a tél óta éltem és csalódtam, csak álmodtam, jaj de jó, visszamehetek az elmult télbe, az elmult pár hónapot megint elkezdem élni, még pedig okosabban. Igen ám, de a havas fákon lomb zöldellik, a madarak meg fütyörésznek, – tehát tavasz van. De tél is van. Mi ez? Az Isten valami újat talált ki? Óh, ez nagyon kedves tőle, ezt szeretem.

Egy új évszakot kreált a régi négy mellé, egy soha nem látott tájképet festett, zöld mezőt, lombot, virágot és havat együvé. Szép ez az újítás? Óh, nagyon szép, egészen jól hat, kellemes és harmónikus, s mily gyöngéd gondolat. Az égben lakozó ősz mester újítása most az egész világ tájképfestőit ámulatba fogja ejteni, óh, már látom, hogy frissül fel a művészet, jönnek mind majomboldogsággal a zseni után.

De nemcsak a festők ébrednek ez új természeti jelenségre, a költőket is meg fogja ihletni az isteni újítás, mennyi új érzés, milyen új fantázia, titokzatos friss világfelfogás… az emberek is mind valami változáson fognak keresztülmenni, talán jobbak lesznek, vagy kedvesebbek, érzékenyebbek, csudálkozóbbak, nem tudom, de valaminek jönni kell az Isten lelkes új találmányából, hiszen ok és cél nélkül ő állítólag semmit se csinál. Ha eltünődöm ezen az új csodáján, azt hiszem, valami vigasztaló és bájoló szándéka volt vele, hogy összehozta a zöld lombot meg a havat, a természet ez örök haragban élő testvéreit. Kibékítette őket, nekünk meg új csodálkozni, gyönyörködni és megszívlelni valót nyujtott. Köszönöm, uram Istenem és gratulálok.

Nos, felkeltem és bevergődtem a városba, Budapestre. Az úttesten seperték a havat, hideg volt, az emberek nagyon mérgesek voltak, az újságokban vastagbetüs hosszú címek alatt olvastam az Európán átvonuló ítéletidőről, a hősülyedésről, hózivatarokról, amelyek tönkretették a gyümölcstermést, megrongálták a vasúti töltéseket és egyedül Budapesten tizenkétezer telefonvezetéket elpusztítottak. Óh Istenem. Hó Istenem.

Szerelmi levelező.

Sötét és nyirkos kapualjban, amelynek nyomora felett egy meztelen gázláng vergődik, mint megkötött fehér pillangó, ott vettem a Legjobb, Legújabb És Legteljesebb Szerelmi Levelezőt tíz krajcárért. Párisban a Quai Voltaire agg könyvészeinek végtelen sor ládái előtt bizony nemesebb hangulatban flangéroz az ember, de engemet néha ez a kapualj is maga alá húz s elérzékenyülten nézegetem a felfordított nagy ferslógra kirakott cifra és nyomorult irodalmat, s a kereskedőjét, egy szegény vén zsidót, aki a két kabátujját egymásba bujtatva sétál a ferslóg körül a hűvös őszi délutánon. Miket árul? Százesztendős Jövendőmondó, Legújabb Egyiptomi Álmoskönyv, Paprika Jancsi a mennyországban, Florenz és Lyon, A tengerfenék réme, Mit Irjunk Képeslapokra, Névnapi és Születésnapi köszöntők, Szerelmi Levelező, Rózsa Sándor, a puszták királya, Bűvészet Könyve, Kóser Adomák, Árgirus Királyfi, A szénégető titka, Nick Karter, a nagy detektiv, Kossuth Naptár, Ámor csintalanságai…

Szeretném a Szerelmi Levelező tíz krajcáros füzetének a címlapját lerajzolni önöknek, primitív színnyomatú címlapját, amelyen piros rózsákból összefonódott betük adják a füzet címét, a betűket zöld levelek füzére hizelgi körül, a lap sarkaiban kiterjesztett szárnyú fehér galambok szállanak, csőrükben piros pecsétes levelekkel. A fedél közepén, égő szív alatt, egy kis padon andalító virány közepén egy szép nagysád meg egy gigerli foglalnak helyet, a gigerli rózsát tart a kezében, s a nagysád felé fordulva ép felajánlja neki a virágot, a szívével együtt, a nagysád lesüti édes, kifejezéstelen szemét s kezeit keblére kulcsolja. Ajkáról lecsúszott a rányomtatott piros festék az állára, a haja zöld, ellentétben a gigerli lilaszínben nyomott fürteivel…

Oh és a levelek, amelyek a szerelem változatainak megfelelően csoportosítva következnek egymásután a Szerelmi Levelezőben: az ismeretséget kötő levelek, a vallomások, a találkát kérő levelek, a jegyesek levelezése, a szemrehányó levelek, féltékenységi levelek, csalódottak levelei s lemondó levelek mintái. Igen tisztelt kisasszony! Tisztelt N. úr! Büszke Istennő! Kedves N. úr! Édes Etelka! Kedves Imre! Imádott Juliskám! Drága Károlyom! Forrón szeretett angyalom, Karolin! Drága vőlegényem, Mihály! Kedves Janka! Szívtelen Jenő! Tisztelt kisasszony! Elemér, csalfa szerelmem!

Olvassák el kérem a füzet első levelét, az »ismeretséget kötő levelek« első mintáját:

»Igen tisztelt Kisasszony!

A minap egy vidám leánycsoportot láttam menni az utcán. S e leánycsoportból, mondhatnám: rózsacsokorból kiváltkép egy rózsa tűnt ki. És ez a rózsaszál kegyed volt, kedves Nagysád.

Nem bókolok én most. A színigazságot mondom. Annál igazabb ez, mert hiszen akkor láttam kegyedet először. Azelőtt világgyűlölő voltam s unalmasnak találtam az életet. Most imádom a világot s az életet gyönyörűnek találom. Ezt a nagy változást a kegyeddel való találkozás idézte elő lelki világomban.

Mióta először láttam kegyedet, mindig újra óhajtom látni s beszélni Nagysáddal. Ha ez lehetséges volna, nagy örömét képezne szívemnek. Engedje meg, tisztelt Nagysád, hogy szülői házánál tiszteletemet tehessem s magamat bemutathassam.

Kedvező válaszát dobogó szívvel várja:

N. N.«

A szerelmi levelező utolsó, 102. számú mintája így szól:

ȃdes Janka!

Amidőn eljegyeztem, égett bennem a szerelem, de három hónapi távollét megtanított rá, hogy az csak szalmaláng volt, amely immár teljesen eloszlott.

Kérem, mentsen fel adott szavam alól. Érzem, nem tudnám oly boldoggá tenni, amennyire Ön megérdemelné.

Ne nehezteljen rám!

Ottó.«

És az első meg az utolsó lap között a Szerelmi Levelezőben a szerelem egész szimfóniája, a verklinek s húzómuzsikának rikító naiv, s mondhatatlanul megindító hangjain. Mintha nevetve, sírva, karonfogva, ölelkezve, csókolózva, polkában forogva, elválva, arcát kezeibe temetve, boldogan merengve, s haját tépve, egymás karjaiba ájulva, s messziről kendővel integetve, s egymástól futva, s eltorzult vonásokkal szédelegve, vonulna el egy álombeli primitív s fantasztikus díszletű távol színpadon egy tarka szegénységbe öltözött végtelen népség, a Szerelmi Levelező népe. Milyen meghatóak és csudálatosak ők is, tanácstalan kis lelkükkel, neveletlen szívükkel, akik ebben az ódon, olcsó füzetben keresgélik a szavakat végtelen érzéseikhez…

Menet.

Úgy emlékszem, egyszer már próbáltam írni a munkások májusi menetéről… megint írni szeretnék, mert megint láttam. Soha nem fogom tudni kifejezni, amit emberi szívemben érzek, mégis, muszáj lehajtani a fejemet és gyámoltalanul mozgó ajkaimmal dadogni, mint a Szahara vándorának, aki leborul a közeledő éj, a számum és a végtelenség előtt. Minden esztendőben odaállok a járda szélére és végignézem a szociálisták májusi felvonulását zászlóik, tábláik és dalaik alatt. Mennek nyolcas sorokban, rendben, csoportokban és oszlopokban, százan, ezren, tízezren, énekelnek, fel-felkiáltanak, a kávéházak előtt felágaskodnak a vendégek, az ablakokból, erkélyekről családtagok néznek lefelé, a villamosok lassan, gyáván mennek, míg a menet az úttesten folyik. A zászlók hímzett betüi fénylenek a májusi napon, a zászlót egy munkás viszi, s a zászlóról lecsüngő két hosszú szalagot egy-egy fehérruhás kis leány tartja kétfelől. Mulnak a sorok, csoportok, minden csoport valami más dalt énekel, s messziről és még messzibbről fúvózenekaraik fájdalmas hangjai hallatszanak. Mintha búcsúsok lennének és végtelen fáradtan és végtelen reménynyel a boldogság és az igazság felé zarándokolnának messzi, messzire, a világ végire.

Nézem a táblák felírásait: egymásután jönnek a szabómunkások, akik a ruhámat csinálták, a kalaposmunkások, akik a kalapomat csinálták, a cipészmunkások, akik a cipőmet csinálták, az asztalosmunkások, akik az ágyamat csinálták… kefekötőmunkások… malommunkások… sütőmunkások… könyvkötőmunkások… vas- és fémmunkások… egy idegen felírású tábla jön: Sectione a Romana… textilipari munkások… vegyiipari munkások… délszlávok szabad szervezete… eszperantistamunkások… nézem a végtelen menetet és szeretnék minden embert külön megnézni, de úgy mulnak előlem, mint a Duna habjai, ezek a fakó és rosszul öltözött emberek és bennük a munka, a szegénység, a fázás, éhezés, betegség, lemondás, lázadás és gyűlölet. Egy-egy emberrel pár lépést megy a tekintetem, megnézem arcát, kalapját, öltönyét, cipőjét, nyakkendőjét, nyakkendőtűjét, szegfűjét a gomblyukában, jelvényét a virág mellett, szivarszipkáját. Istenem, mit gondoljak minderről?

Egy embernek fel van kötve a karja, a kötésből vatta buggyan ki. Egy fiú sántít. Sántít és énekel:… szabad lesz a jövő… Egy kis vörös, púpos ember jön, az is énekel… Egy sor leány jön, fehér bluzban, vörös szalag a vállukon, egyiknek a lábán vörös harisnya, énekelnek… mi dolgozunk, nagy hasznot hajtunk… Zenekar zúg el, utána egy gyerekhang kiált fel: Éljen a világot megváltó nemzetközi szociáldemokrácia! Ez a hang nagyon elgyöngít, sajnálni kezdem külön ezt a kis fiút is, és minden arcot, minden alakot külön kezdek sajnálni, azokat is, akik cigarettázva és nevetgélve mennek a menetben és eszembe jut Kropotkin Péter herceg, aki a szenvedő millióknak szentelte az életét s az igazságtól sugárzó szemeivel a homályos és nyirkos börtönökben kellett ülnie.

És mind, akik a világ igaztalansága ellen éltek, mit értek el? Mit jelent Lassalle, Marx, Bakunin, Tolsztoj az örök nyomorúsággal szemben? Mit tehetek én itt az előttem vonuló menetért életem rövidségével és erőtlenségével? Semmit. Csak megállok és nézem a tűnő sorokat, a zászlókat és a táblákat és a felvirágozott bicikliket és a jelvényeket és hallgatom mámoros kiáltásaikat és elúszó dalaikat és trombitáik távolodó recsegését, addig, míg a türelmetlen könnyek fel nem szaladnak a szemembe, minden május elsején, és be kell surrannom a legközelebbi kapu alá, mert mégsem korrekt dolog úriembernek az utcán könnyezni.

Egész héten a suffragette-ekbe

botlott a szemem, amerre csak jártam a fővárosban. Utcán, vendéglőben, cukrászdában, autón, kocsin s a Margitsziget virányai közt sétálgatni láttam csapatosan és párjával ez idegen arcú, nyári ruhás, különös koros hölgyeket, akik életük borulatán a nagyvilág minden részéből idezónáztak üdvözölni egymást s ünnepelni valami közös elvet, vagy eszmét, vagy célt, vagy minek híjják. A legtöbbet együtt az Operában láttam vasárnap este, amikor tiszteletükre díszelőadást rendeztek. A »Szöktetés a szerályból« című daljátékot mutatták meg a suffragetteknek, ó Istenem. Egész este az ifjú szerelemről zenélt nekik Mozart Amadeusz, az elválasztott kis szívek fájdalmát sírta édesen, s az egyesülés végtelen örömét trillázta. A színpadon meg gyümölcsök és rózsák ragyogtak a Szelim pasa kertjében, hajporos, térdnadrágos szép fiatal lovag epekedett, csókolózott a szerelmes rabnővel, meg holdfény fehérlett a romantikus égben, gitár pengett s létrán szöktették a magos ablakból az elzárt kedvest, és virágos csónakon, zengedező dallal, ölelkezve távolodnak a párok valahová messze, a boldogság opál szigete felé.

Ott ültem a nézőtéren, a szerelem felé sóhajtva, s ott ültek a nézőtéren a suffragette-ek, akiknek a Mozart-operát játszották, s a szívük a női szavazati jog után áhítozott. Oh nem, attól féltem, hogy ha a függöny lemegy s a nézőtéren világosságot csinál a csillár, csupa kisírt szemet fogok megpillantani, e furcsa, magányos, jelvényekkel felcifrázott hölgyek egymásra borulnak a páholyokban, meg a földszinten és hangosan fognak zokogni. Nem tapasztaltam semmi effélét, az idős hölgyek vígan diskuráltak, sétálgattak derült estélyi ruhájukban a büffé frisseségei felé.

Soknak közöttük rövidre van nyírva a haja. Micsoda kimondhatatlan különösség van ezekben a rövid hajat hordó nőkben… eszembe jut gyermekkoromból kis városunk egy különc öreg kisasszonya, akinek ilyen kurta haja volt, aki száraz és halvány nő volt, magában lakott egy nagy cserepes házban, a zsalugátereit nappal is becsukta s a kertjébe se lehetett belátni, mert magas kőfal vette körül, a kőfal tetején még szegek is meredeztek. Csak estefelé lehetett látni, akkor fekete ruhában, pálcával a kezében végigsétált egyszer az utcán. Mi baja-bánatja lehetett e kurtahajú régi nőnek s mi véleménye lehetett a világról? És ezek a kurtahajú idősödő nők, akiket e héten láttam? Mit akarnak? Választójogot a nőknek? (Minálunk még a férfiakéról van szó.) És örülnének, ha most rögtön megkapnák a női választójogot? Nem, akkor kétségbeesnének, akkor vége lenne életük lázának, mulatságának, egész értelmének. Se férfi, se gyerek, se öleb nincsen, nagyon kell a feminizmus, s mindaz a vita, harc, büntetés és vicc, ami vele jár. És ha két ilyen rövidhajú művelt s fenkölt nő a fák között sétál és leülnek egy padra beszélgetni, mit mondanak egymásnak? Megkérdi-e egyik a másikat, mi történt a szívével ezen a világon?

Anzikszkártya.