Part 10

A taps záporozik erősen, Vaszili Iljics előrébb jön végre, lusta jósággal hajol egyet-kettőt, alig néz a közönségre, visszafordul, a zenekari tagok kezét szorongatja, azután siet hátrafelé, a művészszobába, mintha egy krigli sör volna minden vágya. Megint előtépi a taps, mintha bosszankodna, mikor előjön. Látni rajta, hogy nem szereti a tapsot. Mennyivel szebb a zene. Hogy irígylem a zenét a hatvankét esztendős erős, hatalmas, ifjú és boldog egyszerű orosz emberben, aki most megint elfordult előlünk a tapsviharban s öklével megdörgöli az arcát, mintha nem lenne jól megborotválva. Nagy és igaz ember vagy, Vaszili Iljics és gyönyörű érzéseket adtál nekem ma este, de látod, nem tudtam érzéseimből egy szót se leírni az újságba.

Egy civilembert,

akit személyesen nem ismerek, de akit sokat láttam a déli órában a Margithídon átmenni Pestről Budára, ma télikabátban pillantottam meg. Ez az első télikabát, amit az idén észrevettem. A civilember ma felvette a télikabátját, mert fázik. Tán nem fázik annyira, amennyi fázást a télikabát igényel, fázása hőfokának tán az úgynevezett átmeneti felöltő felelne meg, de ennek a civilembernek nincsen átmeneti kabátja és késő ősszel, amikor az überciherjét leveti, a télikabátot veszi fel. Ennél jobban aztán nem is fog fázni, mert bundája sincs, sohasem láttam bundát rajta. Esőköpenyegben se láttam soha. Überciherje van csak, meg télikabátja. A mult héten még láttam az überciherjét. Sárga überciher ez, fáradt sárga színű kabát, a két könyöke nagyon hátra huzódik és az alján hátul vízszintes irányú gyűrődések vannak, gazdájának, úgy látszik, nagyobb gondjai vannak, mint hogy az übercihert hátul felemelje, mielőtt leülne a villamoson vagy az utcai padon, vagy a törvényszéken, vagy az irgalmasok tornácának lócáján, mikor elmegy a fogát kihúzatni. A gallérja ennek a sárga übercihernek a nyakon bársonynyal volt borítva, korrekt barna bársonynyal, amely azonban különös, bágyadtan rikító veres bársony lett. Olykor megállottam a hídon, várván egy kocsit, s szórakozott tekintetem véletlenül éppen ezt a civilembert kisérte, aki elment előttem őszi napon sárga überciherében, s szemem rátapadt e hervadt bársony borításra a nyakán s hangulatom mint valami tükörbe, belemeredt e bársonygallér színébe, véletlenül. Nyári napon is sokszor láttam eltűnni magam előtt ezt az ismeretlen civilt, emlékszem, mindig ugyanabban az órában. Nyáron kis kabátban volt persze. Mindig ugyanabban a ruhában, valami készen vett, híg kékszínű, hódítási szempontok nélkül akárkire szabott öltönyben. Ha összeráncolom a homlokomat s merőn a levegőbe nézek, arra is birok emlékezni, hogy mindig egy szürke, kockás egykedvű nyakkendőt láttam rajta. Kicsoda, micsoda lehet ez az ember, akit nem ismerek? Vajjon megnézett ő is engemet vagy egyszer a hídon, a hol sokszor mentünk el egymás mellett?

Ma fölvette a télikabátját.

A hogy ma megpillantottam ezt a koros, durva fekete télikabátot, úgy tetszett, mintha pontosan emlékeznék rá tavaly télről s a képe föleszmélt valahol hátul, emlékezetem homályos díszletraktárában. Most megint fölvette ezt a télikabátot ez az ember, kivette a szekrényből, vagy tán a zálogházból váltotta ki, ahová a molykár ellen vitte be a tavaszon, mint a szegénysorsuak humora mondja. Egy elremegő percig olyan szimpátiát érzek ez iránt a régi télikabát iránt, mint valami érző és jóságos élőlény iránt, mint egy hű jobbágy iránt, vagy mint a paraszt tehene iránt, amelyet fejnek is, meg igába is fognak, meg a bőrét is eladják, mikor megdöglik.

Mintha a tavalyi tél jönne vissza ezzel a tavalyi kabáttal, s mintha a jövő telet is látnám ebben a télikabátban, mert gondolom, jövőre is szolgál még, sok telet látok visszafelé, meg előre. Furcsa pillanat, mintha az egész világot látnám, úgy elgondolkozom. De ezekkel a gondolatokkal nem úntatom már kegyeteket, az eddigiekre is csak azon való boldogságomban ragadtattam magamat, hogy a sajtótörvényt levették a napirendről s gondolatait megint mindenki szabadon terjesztheti.

Remélem, senkit se

sértek meg, ha megsúgom kegyeteknek, hogy mialatt mulatnak s közhasznú tevékenységüket űzik, az élet visszahozhatatlanul mulik elfele, a napok összeállanak, hét napból egy hét lesz, négy hét egy hónapot csinál, három hónap egy évszakot alapít, az évszakok egymásután jönnek fosztogatni életünket… most például tél lesz. Az ősz összeszedte a zsákmányát és takarodik, még a legelhagyottabb fákról sem felejtette el leszedni a leveleket, csak itt-ott látni két-három színtelen, száraz levelet a fákon. Olyan fát is látni, amelyiken egyetlenegy levél maradt, az is lefelé csüng az ágról, úgy mint az elhanyagolt külsejű ember kabátján a gomb, amely a megereszkedett cérnán fityeg, míg észrevétlenül elmarad valahol. Hideg izeneteket hoznak a kedélytelen szelek s a tegnapi sár fölé reggelenként a kezdő fagy pókhálója rajzolódik. Ez finom kézimunkája a természetnek, s az a tiszta, puha dér is igen szép, ami a villamoskalauzok bajuszát belepi, akik hajnalban ráütnek a csengőre a hűvösvölgyi végállomáson és elébe utaznak a fölkelő városnak. De nemcsak ilyen lényegtelen szimptómák jelzik a telet, a brutális és boldog autók is fölhúzták a téli karosszériát, a soffőrök helyén tigrisek ülnek, a bérkocsiállomásokon is csukott kocsik állanak, a nyitottak a külvárosi félszerekben merengnek maguk elé puszta rúdjaikkal.

A földalatti pagodájának falán ott a jégpálya színes táblája, maholnap föléje tűzik a kis zászlót, úgy fog festeni, mint az ünnepi lobogó valami boldog tartomány címerpajzsa fölött, amelyben az emberek nem dolgoznak és nem foglalkoznak semmi kérdésével a világnak, hanem egész nap együtt vannak a nőkkel és kiki párját karonfogva, tündéri illanással hajladoznak jobbra-balra. Itt a tél, a hirdetőoszlopot telitapétázták megint a koncertekkel, külföldi énekesekkel, műzongoristákkal, hegedülő zsenikkel, nevüknek betüi hosszuk és vastagok a plakátokon, mint a görög templomok oszlopsora. Milyen szerencse, hogy megint eljöttek hozzánk, legalább minden este elmehetnek valami koncertre azok, akik a színházakból kirekedtek. A színházak rogyásig teli vannak, a moziba nem jut be az ember, az orfeumokban mindennap ünnep van, hol van hát az a megdöbbentő szegénység, amely fölött a sajtó lelkiismeretesen síránkozik. Az Isten tudja, talán nincs is szegénység, csak gazdagok vannak már, meg koldusok. Budapesten nem látszik a koldusság, mert a koldusok nem járnak színházba és más mutatkozó helyekre. Tán csak a fásult s hallgatag vidéken látszik az a sok csapás, amely ezt a szép és büszke országot sorvasztja.

A sáros nagyvásárok lármátlanul folynak le, s a nyűtt parasztok nem gajdolnak estig a lacikonyhában, mint ezelőtt. A cigányok éhesen vándorolnak egyik városból a másikba. Az intelligencia rosszul öltözködik, sok újságot olvas és napról-napra kevesebb véleményt mond. A vonatok járnak, ahogy a menetrend diktálja, s minden utas kényelmesen elnyújtózhat a kupé díványán. De milyen jól esik nézni a nők téli costume-jeit a fővárosban. Az idén megint gyönyörű a női divat. Mily ünnepélyesek és varázsosak egy pár esztendő óta a női ruhák, Ötven esztendő mulva a férfiak elméláznak a mai divat képein, s azt fogják hinni, hogy ebben az időben mindenki szeretetreméltó és boldog volt, ahogy mi gondoljuk, mikor ötven esztendő előtti divatlap akad a kezünkbe, s hosszasan elnézünk egy elmult delnőt.

Hold.

Nem a legislegfrissebb aktualitással kerülgetem a kegyedet, jó olvasóm, ami néma élményt valami képzelt becsületből most elárulok neked, az nem ma ment átal rajtam, nem is tegnap, hanem tegnapelőtt este. Hazafelé ballagtam és ballagtomban fel találtam pillantani a csillagos égre. A jó Isten tudja, miért kívánom elmesélni, milyen volt az ég fölöttünk csütörtökön este. Sokszor tünődtem már ellenőrizetlen magányomban afelől, hogy mégis csak az ég a legkábítóbb csudája az életnek, s milyen szép lenne semmi egyebet nem csinálni, mint naplót vezetni az égről, minden éjszaka leírni, milyen színű és milyen formájú felhők képződtek az elmult napon az égen, minden este mennyire volt csillagos, mennyire borult, hiszen minden istenadta nap másképen néz ki a mennybolt.

Nem képzelted még, kedves olvasóm, hogy a föld az Isten festménye és az ég az Isten palettája? Az égen úgy el tudok gyönyörködni, mint egy piktor nagy kerek palettáján, aki avval invitált a műtermébe, hogy nézzem meg az ő nagy vásznát, s szemem véletlenül a festő palettájára szaladt s a palettán szórakozottan szétmázolt festékfoltok színein, formáin ámulok el. A festő azt várja, hogy a chef d’oeuvre-jét dicsérjem, én meg nem bírom levenni a szemem a csudálatos palettáról.

Tegnapelőtt este a Lipót-körúton gyalogoltam, a különös decemberi enyheségben, mikor az ember olyan érzéssel lélekzik, mintha a tavasz jönne, nem a tél. Járás közben fel találtam nézni az égre. Mással is megesik. Olyan meglepő s elérzékenyítő volt, hogy muszáj volt megállanom. Óvatosan körülnéztem, nem jön-e valami ismerős ember, aki rajtacsíphet a titkos passzión. Ártatlan idegenek szaporátlankodtak a csendes járdán, hát nekidűltem egy falnak, oszt néztem egy kicsit fölfelé. De szép, de írhatatlan volt az ég: mintha csupa mennyei jegesmedvebőrből lett volna összefoltozva, vagy pedig csupa gyöngédszélű és szinte langyos jégtábla úszott volna sűrün odafenn, vagy valami elérhetetlen szürkeségű charmeuse-szövet hullámzott volna, vég-vég után, olyam selyemszövet, amelyikből neked rendelnék estélyi ruhát, asszonyom, szívem makacs ambíciója. Ó nem, hófúvások szelid láncolata volt az egész égbolt csütörtök este, kék jég tűnt ki alóla itt-ott, s a hold szállott fényesen végig az égen és a csillogó csillagok édes irammal futottak előtte, utána. Valami át nem élt emlékem, valami tökéletlenül álmodott álmom, vagy gyerekkori képzeletem terjengett az égen, a csillagok szaladó szánkók lámpásai voltak, amelyek egy homályos világ boldog telében utaznak messzi, utólérhetetlenül s a hold… tán a cárnő fejedelmi szánjának lámpája. Isten tudja, miért képzelődtem ifjonnan annyit a szív legmélyebb boldogságáról s Oroszországról együtt. Száll, leng, vonul a hold tovább, meg a csillagok. Pedig a felhők mennek. Megy a hold, most két fehéres lanka közt tündököl a kék pillanatban s amíg a két felhő közt ellebeg, csudálatos tiszta és mosolygó az arca. Mint egy halott kis leányé, aki a befőtt ízével a szájában szenvedett ki. Már a felhóben van megint, fehéret sugároz széjjel a fehérbe, úgy fest, mint egy boldogtalan Pierrot-arc a kövér fehér gallérban. Jaj, hogy tolakodhatnak az ég felé most hasonlatok és impressziók, hisz a lelkem oly édesen hasgató szűz epekedéssel megy a hold után, hogy annak semmi, de semmi köze a művészethez, a világhoz és hozzám.

Sétálok tovább, a holdat nézem, félek, hogy holdkóros leszek. A Margit-hídon vagyok már, itt a korlátra könyökölök, a hold mereng előrébb, előrébb, megijeszt fényével és úgy érezni, hogy megnő és közelébb van. Mintha tükör lenne, amely visszaadja az ember arcát, aki belenéz, csak olyan messzi van, hogy a gyarló szem nem tudja kivenni pontosan az arcvonásokat. Te hold, aki levilágítsz és fel nem világosítsz, te hold, nem értelek és érzéseimmel elhagyottan nézek körül a folyó felett dermedő hídon. Milyen szépen hajlik a parti lámpák elhaló sora, a hosszú gyöngysor, amelyet a város a csalfa folyó nyakára akar tenni. Mi közöm nekem ehhez a városhoz, te hold, s benne minden dolgomhoz? Csudálatos, hogy itt teszek-veszek és jobbra-balra köszöngetek. Itt vagyok, hát szeretném mindenkinek a kabátja ujját végigsimogatni. Hogy futsz és tündökölsz és hogy álmodsz, te csudálatos hold. Irigyeim is vannak. Ó, de restellem magamat. Mit kéne nekik mondani, hogy elmosolyodjanak? Te hold, tudod-e, milyen végtelenül finom a neved. Nagyon, nagyon magasan vagy fölöttem, nekem idelenn mégis jól esne most egy hallgató kutya meleg, lágy hátat megérinteni, amely olyan, mint egy kedves földi felhő. Hogy lengsz mindig előre, te hold, te érthetetlen hold. Nem állanál meg egy szóra?

Téli emlék.

Volt valamikor egy korcsolyám. Se nem egy pár korcsolyám, se nem fél korcsolyám: egy korcsolyám. Az a korcsolya egy darab tűzifa volt. Az egyik oldalára jó vastag drótot húztam, a drót két végét kalapácscsal belevertem a fadarab két sarkába. A fadarabba két lyukat fúrtam az asztalostól kunyorált vékony fúróval, a két lyukon madzagot húztam keresztül. A fadarabot a csizmám talpához illesztettem hosszába, ráállottam és jó erősen megkötöttem a madzagot a csizmám fején, éreztem, hogy vágja a madzag a lábomat. De így osztán szilárdan megállott a csizma alatt a fakorcsolya és korcsolyázni lehetett, aminél különb téli passziót a mondain emberek se tudnak kitalálni. Megvallom, nem én találtam föl ezt a korcsolyacsinálást, hanem az idősebb falusi szegény gyerekektől tanultam és tán azért csináltam olyan lelkesen, mert utánzás volt. A gyermek nem ismeri az eredetiségnek, az alkotásnak boldogtalan hiúságát és ebben a pillanatban is büszkeséggel tölt el annak az emléke, hogy én is éppen olyan korcsolyát tudtam csinálni, mint a többiek és fakorcsolyámra gondolva, azt érzem, hogy csináltam valamit életemben. Egy kedves görbe éren korcsolyáztunk, amely a község alatt folyt, s amelyet mi folyónak hívtunk. Ennek az érnek Kösély a neve, később viszontláttam Magyarország térképén s kiábrándulva néztem, milyen célnavonallal rajzolták a térképre és fájt a szívem megtudni, hogy a Kösély a gilisztavastagságú Berettyóba ömlik. Gyűlöltem a Berettyót, amely a mi folyónkat lealázza. Azóta sokszor néztem a tengert és régen nem haragszom a Berettyóra.

Nos, alákötöttem a csizmám alá a fakorcsolyát és korcsolyáztam. A ballábomon volt a korcsolya, jobblábommal sántikáltam mellette, toltam, lendítettem magam előre a havas jegen, amelyen finom hosszú vonalakat húzott a fakorcsolya drótja. Egy pár lépés után felemeltem a dolgozó jobblábat a mulató bal mellé és vígan iramlottam egy darabig. A többi gyerek a jobblábára kötötte a fakorcsolyát és a ballal segítette magát előre. Nem értettem a természetünknek ezt a furcsa különbségét, nekem a ballábbal való korcsolyázás esett könnyebben. A sete fiuk viszont a balkezükkel ettek, faragcsáltak és hajították a kutya után a göringyet. Milyen jó volt, hogy télire csizmát kaptam. Vajjon nem esne most is jól télen huszáros vágású karcsú csizmában járni? Mi értelme van, hogy öltözködésemben olyan szigoruan utánzom az úriembereket?

Későbben, mikor a gimnáziumból hazamentem karácsonyi vakációra, kimentem a jégpályára, amelyet a község vezető társadalma tartott fenn (nyáron ugyanezen a pályán tenniszt játszottak), de nem volt kedvem korcsolyázni, mert nem ismertem személyesen az intelligencia krémjét, amely ott párosan sikamlott a tűzoltózenekar üdvében. Féltem, hogy kinéznek maguk közül, hát csak bámultam a korcsolyázást a pálya széléről, gólyamódra emelgetve a lábomat a hidegben és bensőmben fájó zavart keltett az a gondolat, hogy a világon társadalmi különbségek vannak, amelyek megakadályozzák, hogy odamehessek, ahová kívánkozom. Ha jól emlékszem, azonnal szemrehányást tettem magamnak, hogy miért vágyom korcsolyázni és diskurálni az előkelő kisasszonyokkal, mikor azok nem kíváncsiak énrám, de azt is éreztem, hogy ártatlan vagyok, nem tehetek arról, hogy milyen igényeim vannak. Mély nyomot hagyott a lelkemben ez a diákkori tépelődés az úri korcsolyapálya szélén és mikor a vakációról visszamentem az iskolába, éjszaka a kvártélyomon sokszor felnéztem a könyvből, kibámultam a vidéki ház négyszögletes ablakán a néma éjszakába és az életre gondoltam, teli lehangoló sejtelmekkel.

Francia dal.

Yvette Guilbert koncertjéről jövök, szívem könnyű fájdalomban alszik, ajkam trallalát sóhajt, szemem előtt az Yvette Guilbert emlékképe tünedezik, aki a koncert végén meghajolt és visszavonult öltözőjébe. Kedves, okos, mosolygó arcát látom, derekának tréfás illegéseit, karjainak gyengéd és víg kígyózását követem, s a keskeny kármin ajkai közül elszállott hangokat keresgélem… Engedd meg, szigorú olvasóm, hogy hirtelen visszasóhajtsam magamat vagy hat esztendővel, mikor először jártam Párisban s először hallottam Yvette-et, Páris csalogányát egy matinéján, amelyet a Gymnase-színházban rendezett. A magas karzaton kuporogtunk egy másik magyarral, alattunk Páris ült s a színpadon Yvette állott, hajladozott, repkedett, – énekelt. Még keveset értettem franciául, a barátom a fülembe hajolt és szapora sugdosással fordította le, amit Yvette chansonjai meséltek. Oh, micsoda leírhatatlan, tündéri semmiségek… lallala, trallala, tavasszal nyílnak a virágok, menjünk sétálni… add ide a szádat… trallala… az Anjou-utca meg a Poitou-utca. Az Anjou-utcai fiú meg a Poitou-utcai kis leány, mindennap találkoztak… hogy van Mam’selle… mit mondanak majd rólunk a szomszédok… mindent elmondanak s mikor mindent elmondtak, akkor nem lesz több mondanivalójuk… oh, te huncut kis pásztor, lon la, lon lan dérirette, lon la, lon lan dérira… A karzaton diákok és katonák meg varróleányok ültek, boldog szemük ragyogott, fejük ingott a dalban, mint a virágok feje az enyhe szélben, s ajkuk halkan és édesen duruzsolta Yvette-el a refraineket. Az ifjúság, jókedv és könnyelműség gráciái friss ibolyacsokrokkal hajigálták egymást Yvette és Páris fölött, édes és reménytelen nosztalgia ömlött szívembe, az egész világnak franciának kellene lenni, minden ember ifjúságának Párisban kéne eltelni, minden fiatal szívnek e nóták illatából kéne táplálkozni. Milyen igaztalanság, hogy idegen vagyok itten, hogy nem ismerem ezeket a dalokat, nincs jussom a párisi szerelem tündéri léhaságához, s ha kimegyek a színházból, megint gyáván őgyelgek a kábító boulevardon Páris térképével a kezemben. Milyen jól esett az a páros könnycsepp, mely Yvette éneke alatt kibútt a két szememből s tétova vonalban szökellt lefelé a két orcámon, mintha a lon la, lon lan dérirette ütemeit követte volna…

(Milyen embertelen, hazug, ügyefogyott és cinikus, durva és kellemetlen az a dal, amelyet Budapest népének csinálnak az ő dalcsinálói. Micsoda dalok, micsoda nóták, micsoda kuplék mámorítják Budapest lelkét évről-évre! Zsiga, Zsiga, a Bergerék Zsigája… A pezsgő a jégen hűl, hűl, hűl… Gimbelem-gombolom, a félelemre nincs okod, hiszen elveszlek, jól tudod… Palkó, te drága rajkó… Mondja kedves Bimsensteinné, hol dolgoztat ön… Hulló falevél… Szeretnék egy nővel bírni… És a magyar nótával való fővárosi visszaélések, kotta-szemetek, melyeket a kirakatokban elborzadva nézek, melyeket Isten tudja, micsoda rejtett zugokban gyártanak gonosz emberek a publikumnak, szegénynek.)

A héten, Yvette Guilbert budapesti koncertjén, elég közel ültem a dobogóhoz, ahol e drága lény, e csudálatos vándormadár énekelt, s megindultan figyeltem a páratlan Yvette-et, a francia nóta eleven tündérét, e drága teremtményt, akivel egy időben élünk s halljuk hangját, látjuk mozdulatait, tekintetünk összefut huncut és bölcs szemeivel. Mily bájos, mily jókedvű, mily komoly, mily értelmes, mily szenvedő.

C’est le mai, C’est le mai, C’est le joli mois de mai…

a májusi processziót énekli, először egy abbé ájtatos hangján, aki a gyerekeket vezeti, azután a gyerekek hangján vékonyan, halkan, messziről édesen, látjuk a sok kis fiut, kis leányt, látjuk az egész friss mezőt, kipezsdült füvet, mezei virágok könnyü illatát érezzük, s ugrándozó fehér báránykák ezüst csengői tünedeznek fülünkben. Azután egy régi szüreti dalt énekel, a puszta dobogón, a zongora mellett, lehajlik s a nehéz szőlőfürtöket szedegeti egészséges ujjongással, azután láthatatlan puttony alatt görnyed dalolva, azután megáll, tapossa kádba a szőlőt, azután hátratartja a fejét s üres ökléből iszik, kortyol, a másik kezével a hasát cirógatja, oh, milyen friss, jó, édes ez a must és a koncert közönsége szüreti ünnepen van. Költő ez a nő, alkot, mikor dalol. Milyen teljes szép órát ád az embernek. Milyen drága teremtése az Istennek. Nézem keményedő vonásait, szeme ráncosodó tájékát. A hangja zeng a csilláros termen át s az ünnepi estén a kétségbeesés jégesője veri a lelkemet, mert eszembe jutott, hogy Yvette is meg fog halni…

A kuglizó.

Ha az élet örömeire gondolok, s eltünődöm mindazon a sok játékon és mulatságon, amit az emberek kitaláltak és a világon űznek, sajátságos varázszsal ébred emlékezetemben a kuglizó. Az a kuglizó, amelyet kis fiú korom ból ismerek, amelyik a nagy fogadó udvarán volt a berena hosszában, a felnőttek impozáns játszóhelye, a virtusnak s a kedélynek zajos tanyája. Hallom az elsujtott kemény fa golyó gyors futását a pályán, azután azt az eleven csattanást, mellyel szétvert a komoly rendben álló kilenc fabáb között, a tompa koppanást, amivel nekiütődött a dob falának s aztán, mikor az állító gyerek felhajította a dobba, az unott dongást, amivel visszajött a lejtős facsatornán a többi golyók közé. A kuglipálya fedett végében, ahol az emberek mozogtak, a léceken régi meg friss krétaírások voltak: Kircsi Jakab ekkor meg ekkor kilencet ütött és egy hordó sört fizetett. Gargya Pál ekkor meg ekkor kilencet ütött és egy hordó sört fizetett. Pontosak voltak ezek a dátumok, év, hónap, nap, ahogy a történelemben a csaták és a békekötések emlékét őrzik. Ó, hogy emlékszem Kircsi Jakabra, a vörösnyakú, nagy mészárosra, aki télen-nyáron csizmában meg ujjasmellényben járt és Gargya Pálra, a zúgó hangú papra, meg az egész falusi intelligenciára, amely a kuglinál összejött. Hallom emlékezetemben mindenkinek a hangját, látom arcukat, kalapjaikat, ruházatuk színe nem fakul emlékezetemben, tajtékpipák és szivarszipkák formái jutnak eszembe, ezüst óraláncok és furcsa nagy nyakkendőtűk fénylenek vissza előttem, hallom egy-egy embernek a kacagását, szavajárását, tudom külön-külön tempójukat a kuglizásnál, karok lengését látom, kezeket, melyek emelgetik és tapogatják a poros golyókat, kisebb-nagyobb, könnyebb meg nehezebb golyókat, látom leguggolva az embereket, amint kigurítják a golyót a deszkán, emlékszem Cseke gazdára, aki egyenesen állva hajította el a golyót, mert olyan nagy hasa volt, hogy nem tudott lehajolni. A golyó a feleúton letért az egyenesről és ártatlanul gurult a pálya szélén a dob alá. Cseke gazda káromkodott egyet és leült. Söröspoharak koccantanak és krajcárok, hatosok, néha forintok csengenek az asztalon.

Vasárnap délelőtt az egész község a fogadó udvarán volt, milyen zaj, milyen izgalom és ünnepélyesség volt ilyenkor a kugli körül, hogy szaladgált ki és be a púpos pincér mind a két kezében sok sörösüveggel. Emlékszem egy fényes, meleg vasárnap délelőttre, a piac felől zúgott a harang, az udvaron egy asztal körül kártyázó parasztok ültek, mind meg voltak beretválva s tiszta, ráncos gatya volt rajtuk, az intelligencia meg a kuglizóban gyűlt össze és megalakították a krigszpártit, két táborra oszoltak, felírták a nevüket egy táblára és zajosan és boldogan folyt a játék. Ott ácsorogtam, néztem a kuglizást, gyermek voltam s úgy éreztem, hogy a kuglizás az emberek legkomolyabb és legszebb dolga, s hogy ezek az emberek örök időktől fogva itt kugliztak e fogadó udvarán, mindig így néztek ki, mindig ebben a ruhájukban jártak és mindig ebben maradnak és örökké élni fognak és örökké itt fognak kuglizni vasárnap és ezek a legfontosabb emberek a világon. Hogy lett vége ennek a krigszpártinak…