Part 11

A császárszakállas postamester nyolcat ütött, nyolc fabáb összedőlt, csak a király maradt a helyén, a középen, elesett alattvalói fölött. A postamester pártja vígan kiáltozott, a nyolcat felírták, a császárszakállas postamester összecsapkodta poros tenyereit s egy hajtásra megivott egy pohár sört. Az ellentábor következett. Az első, második, harmadik játékos egymásután nekimentek a királynak, egyik se ütötte el. A golyók mérgesen szaladtak fel a dobba, a fabáb-király olyan érzéketlen gőggel állott a helyén, mint az igazi királyok. Szojka úr jött, Szojka úr hajolt le a golyók közt megkeresni a magáét. Szojka úr a községházához tartozott, mindig bőrkamásniban és vadászkalapban járt, a kalapján hátul serte csüngött, a hajából a füle mellett keskeny barkó sétált le az arcán s belébujt a gallérjába. Ha egyet szívott a cigarettájából, sokáig, sokáig jött a füst a két orrlyukán. Szojka úrnak biciklije volt, mindenüvé biciklin ment, néha körbe-körbe biciklizett a piacon s a két karját keresztbe tette a mellén. Szojka úrról, mint a legjobb kártyásról, billiárdozóról és kuglizóról beszéltek a faluban.

Szojka úr kemény és nehéz golyóval szokott dobni. Felvette a nagy golyót, tapogatta, becézte a két tenyerében, míg a szeme mereven és mérgesen nézte a királyt. A pártja becsületéről és a betett pénzről volt szó. Az orrából lassan folyt a füst, pedig a cigarettát már letette az asztal szélére, mikor rákerült a sor. Szojka úr lekapta a fejét, egy nagy kört csinált a karjával a levegőben, hirtelen leguggolt és dühösen kivágta a kezéből a golyót. A golyó lecsapott a deszka végébe, felugrott, a levegőben repült és egy jaj, egy kurta és gyenge jaj hallatszott.

Két parasztember ment a dob mellé, fölemelték a földről az állító gyereket. Az intelligencia is odagyűlt, az emberek egymásután lehajoltak. A kis parasztfiút megint letették a földre, mert becsukta a szemét és elnémult. Egy ember beszaladt a fogadóba, egy másik ember emelgette a nehéz golyót és magyarázta, hogy nem csoda, ha betörte a gyerek mellét. A halott gyereket, akinek senki se tudta a nevét, kivitték a fogadó udvarából és nagy csend lett a kuglizóban. A golyók hallgatva bujtak össze és a király mozdulatlanul állott a helyén.

Kálmán a hajón.

Egy nagy Cunard-hajón ülök, olyan hajón, amelyik Fiumétól New-Yorkig megyen és vagy kétezer kivándorlót visz a mi kis hazánkból a nagy Amerikába. Alapjában véve mind kivándorlók vagyunk, akik ezen a hajón utazunk, az első osztályú utasok is, akik csak Nápolyig, vagy Algirig megyünk, minket is egy örök nosztalgia hív el hazulról, életünk távoli örömeit keresgélni. Mindenütt szép az élet, ahol még nem voltunk, s vándorlunk, utazunk, szaladgálunk, hogy mindenütt a helyszínén győződjünk meg az ellenkezőjéről. Jaj, ne beszéljünk az életről, mert akkor sohse lesz vége ennek a cikknek. Kálmánról beszéljünk már, akinek a nevét cégérül tűztem irkafirkám fölé.

Egy nap a kivándorlók fedélzetén nézelődvén, egy szmokingos cigány embert látok őgyelegni a parasztok, tótok, olájok között. A hóna alatt a muzsikája hallgatott, a cigány ember után egy kis cigány fiú csavargott, annak a hóna alatt is egy kis muzsika. Lehet, hogy a kis hegedű a fia a nagyobbik hegedűnek, mint a cigánygyerek a cigány embernek.

Megfogom a cigányt.

– Te cigány, hát te is Amerikába mégy?

– Hamerikába, tekintetes uram, Hamerikába kezit csókolom, – örült a cigány.

– Honnét jöttök?

– Shí-Sáprúl kérem, ez az én fiam itt.

– Süly-Sápról?

– Shí-Sáprúl, Shí-Sáprúl. Az én fiam ez, Hamerikába megy ez is.

– Hát oszt mért hagytátok ott Süly-Sápot? Nem muzsikáltatnak Süly-Sápon?

– Nem muzsikáltatnak. Nem jó Shí-Sápon. Nincsennek urak Shí-Sápon.

– Nincsenek urak?

– Nincsen, tekintetes úr, csak jegyző meg tanító meg pap, hurak nincsennek.

– Ki az úr te cigány?

– Ha kinek cigány kell. Nem jó Shí-Sápon.

– Hogy hínak?

– Kálmán, tekintetes úr, Kálmán vagyok én.

A vezetéknevét nem mondja, tán nincs is szegénynek.

– Hát a fiadat?

– Haz is Kálmán, haz is csak Kálmán. – Apai pajzánsággal lerázza a kis cigány töredezett keménykalapját a szemére.

– Hol fogtok Amerikába muzsikálni?

– Ha magyar kocsmába. Ha sógorom is ott muzsikál már. Hördögnek híjják, mer olyan fekete ha sógorom, mint az ördög. Ha feleségem is jön Amerikába. Odale pipál az ágyon, mert beteg.

– Na Kálmán, gyere oda a kémény tövébe, osztán húzzál nekem valami szép sülysápi nótát.

Nagyon örül Kálmán, rögtön stimmel, a nagy hajókémény alatt rákezdi:

Uncili, smuncili, drága kis pofám… még pedig olyan hamisan, amilyen hamisan csak cigány tud játszani.

– Ne ezt húzd Kálmán, sülysápi nótát húzzál.

– Shí-sápit? Shí-sápit, shí-sápit. – Elkezdi játszani a Hulló falevél című szerzeményt.

– Ne ilyet, Kálmán, magyar nótát.

– Hagyar nótát, tekintetes úr, hagyar nótát. – Gondolkozik, stimmel, elindítja a magyar nótát:

Gimbelem, gombolom, Légy enyém…

– Hiszen ez se magyar nóta, Kálmán. Igazi magyar nótát játsszál, régi magyar nótát, Kálmán.

– Higazi régi magyar nótát? – lelkesül fel Kálmán, az álla alá rántja a hegedűt és rázördíti:

Palkó, te drága rajkó, ajajajajjaj…

– Ez már döfi, – mondom, miután fáradtan végighallgattam a kuplét. – Hát a fiad tud-e már valamit?

– Haz is tud mindent, tekintetes úr. Hakár az apja.

– No, kis Kálmán, húzd el nékem azt, hogy hát Szeretnék szántani…

– Tud az én fiam finomabbat is, hakár az apja, tekintetes úr, hakármit elmuzsikál az.

– Csak azt játszd fiam, Szeretnék szántani.

A cigánygyerek hátratolja a keménykalapot a hajára, a mellének támasztja a kis muzsikát, lesüti a szemét s félénken, lassan, cifrázás nélkül nyávogja a rossz fia-hegedűn a legszebb magyar dalt. Sok nép csődült már a kémény köré, most az egész fedélzeten megmozdítják az ácsorgó magyarok a fejüket, heverők felülnek, a korlátra dűltek kiegyenesednek, errefelé bámulnak, szimatolnak, lépegetnek. Szeretnék szántani. Megy a hajó, köröskörül a kerek tenger, fölötte a kerek ég, messzire, messzire, ahol a felhők lehajoltak inni a tenger szélén, egy másik, halovány kis hajó is megyen, a jó Isten tudja hová.

Nem mintha nem lennének

eléggé fájó problémák hazámban, s nem lennének szép számmal szerencsétlen emberek személyes ismerőseim között, de nagyon, nagyon sajnálom e bajos esztendő elhervadt őszében bolyongó ősz Ferdinándot, aki e sorok írása közben még királya Bulgáriának, de mire e sorok befejeződnek s borítékba záródnak, talán már hírt kap róla, hogy nyugalomba vonulhat. Az elkergetett uralkodók legnyugtalanabb nyugalmába. Mennyi nyomor és boldogtalanság van a világon, ugyebár, és a természettől kapott nagy porció részvétből, ami az emberiség használatára van a lelkemben, igen sokat foglal le magának e napokban ez az egy ember, Coburg Ferdinánd. Mi lenne rajta olyan nagyon sajnálnivaló, ha le is muszáj mondania a trónról, még mindig van szerető családja, van kastélya és nagy birtoka Magyarországon és széles vadászterületei, nagy magánvagyona, főrangú társasága, élhet az ínyencség kellemeinek, örülhet autó-utak izgalmas frisseségének, gyönyörködhet ápolt lovak iramában s fajkutyák boldog marakodásában, üdítheti érzékeit nemes szivarok és borok bouquet-jában, sétálhat a gyönyörű és alázatos szőnyegeken, tekintetét szórakoztathatja a falaira akasztott mesteri festményeken, s ha az egészsége is jó, még mindig tűrhető öregséget élhet ezen a tökéletlen világon.

Miért sajnálom úgy Ferdinándot, mikor olvasom, a birtokáról Bécsbe utazott, Bécsből Schönbrunnba, Schönbrunnból Bécsbe és meglátogatta királyunkat és meglátogatta a trónörökösünket és főhercegeinket.

Erős a gyanum, hogy magam helyett sajnálom Ferdinándot is, mint annyi mindent a világon. Nem fáradt termetét és őszült szakállát látom, hanem valami csalódott s rémült ifju embert érzek Ferdinándban, aki nem tud mihez fogni, aki oly szerencsétlen, amilyenek csak fiatal lelkek lehetnek, akik teli vannak ábrándokkal és tervekkel, de valami hibát csináltak, vagy valami igaztalanság esett rajtuk, ami lehetetlenné teszi életüket. Ez a Coburg herceg élete programmjának Bulgáriát választotta, s eltöltötte férfikorát Bulgáriával, hadsereget, ipart, gazdaságot, iskolát egymás után és mindig jobban csinálni, az ország fejlődésével fejedelemből királlyá, királyból cárrá, cárból európai uralkodóvá lenni… s most, mikor az akart lenni, leszakadt életének ive. Mintha semmit se ért volna el eddig, oly megsemmisítő ez a bukása, amely legfiatalosabb, legszenvedélyesebb élanjában sujtotta.

Nem az élete végén higgadt ambíciókkal tervelő férfi Ferdinánd, hanem az éveit nem olvasó, nem tudó fiatal hős hatását teszi, aki egy fölvételen, amely az első balkán háború alatt jelent meg róla, egy meghódított vár fokán áll automobilos öltözetben, s tábori látcsövét szeme elé tartva, messzi néz a kopasz vidéken, mintha a végtelen felé tekintene.

Hibát csinált, elbukott, vége. Meztelen, szegény ember, akinek semmi se fog jól esni többet. Ő is a maga fájdalmán át látja a világot, mint aki a vidéki üveges tornácon ül, s a tornác sárga üveglapján át néz ki az üde reggelbe, amely a sárga üvegen ár elborult, vigasztalan alkonyatnak látszik. Ezt a gyönyörű hasonlatot Gustave Flaubertnek egy nőhöz intézett leveléből hozom, amely levelet sokszor elolvastam már összegyüjtött levelezésében, s Flaubert nevét irodalmi tisztességből idézem, meg hogy én is hivalkodjam egyszer előkelő összeköttetéseimmel.

Helén.

Konflisban vonultam az éjszaka a Lipótkörúton. Tudtam, hogy ott visz a kocsi, de nem láttam semmit a Lipót-körútból, mert a konflis két ablakát fehér függönynyel lepte be a fagy s a függönyön jégvirágok hideg hímzése látszott. Milyen gazdag a tél, lám, virágai is vannak és pazarul szórja virágait, még a konflis ablakainak is jutott belőlük. Néha az utcai lámpa átdereng a befagyott ablak homályán, olyankor egy félpercig tisztán látszanak a jégvirágok jégágaikkal s jégleveleikkel. Milyen csodálatosak. Tán csak Ausztrália flórájában találni ilyen formájú virágokat, vagy a tengerek fenekén, vagy csak álmunkban láttunk ilyen növényzetet a lefesthetetlen mezőn, amelyen lehetetlen boldogsággal a lelkünkben jártunk valami kifejezhetetlen dalt énekelvén, amelynek csak édessége van, s hangjegyei nincsenek. Talán a másvilág kertjében virulnak a rokonai ezeknek a jégvirágoknak, melyeket itt látok a konflis ablakán. Zörög a kocsi, egyszer csak megáll, kinyitják az ajtót, a Margithídhoz értünk, jegyet kell venni. Beleteszek húsz krajcárt egy nagy fekete pamutkézbe, az ajtó becsukódik. A konflis zörren megint, azután újra megáll. A ló patájának kemény és szabálytalan koppanásait hallom. A kocsis nagyot suhint az ostorral:

– Gyű!

A kocsi jobbra-balra mozdul, de nem megy tovább. Látom a kocsis homályos nehéz alakját felemelkedni a bakon, az ostor kettőt-hármat suhog, a kocsi mozdul, de inkább hátramegy, mint előre. A kocsis megint sujt s elordítja magát:

– Nyee! Helén!

Tudom, miről van szó, a ló nem akar a hídra menni. Suhint az ostor, s hallom a kocsist megint:

– Helén!

A kocsi egy helyben tántorog, mint a részeg, én nyugodtan ülök benne. A ló nem akar a hídra menni. Hát osztán? Majd csak rámegy. Vagy nem megy rá. Mindegy nekem. Nézem a jégvirágokat.

– Helén!

Helénnek híják a lovat. Miért nevezték el Helénnek? Nem megy a hídra. Ágaskodik, csikargatja a patkóját a síkos kövezeten, farol, tolja a kocsit visszafelé.

– Helén! Nynyeh! Helén!

Veri a kocsis a lovat. A kocsi körbe kezd forogni. Ráérek.

– Helén! Helén!

Suhog az ostor, azután visszafordul a kocsi, megyünk egy kicsit visszafelé a Lipót-körutra, hirtelen megint visszafordulunk a hídnak, a kocsis áll a bakon, emeli az ostort:

– Gyü! Gyű Helén!

Nem használt a ravaszság, ahogy a ló megérzi a faburkolatot, megint megáll.

– Helén!

– Mi lelte most ezt a lovat? Tudhatná, hogy a ló nem élhet a maga ízlése szerint s akárhogy fél a hídtól, muszáj rámenni. Megtanulhatta volna már szegény.

– Helén!

Ülök a nyugtalan kocsiban, a Helénről eszembe jutnak más női nevek, a nőkre gondolok, sóhajtok. Szemem a jégvirágokra mered s az jut eszembe, hogy ha most elkezdenék sóhajtozni, a sok langyos sóhaj felolvasztaná ezen az ablakon a jégvirágokat, azután a másik ablakhoz dülnék és annak a jégvirágait is elhervasztanám sóhajokkal, mind a két ablak síma lenne és a mellem még mindig teli volna sóhajjal.

– Helén! Hogy az a jó Isten…

Az ostor suhog, a kínlódó kocsis körül egy kis hangos tanakodás támad. Egy jegyszedő a lóhoz megy, megfogja a száját, vezeti, húzza előre. A kocsis áll a bakon, nagyokat húz a ló hátára, gyű! gyű! gyű! – azután látom visszaereszkedni alakját, leült, a kocsi rendesen zörög. Helén kocog a hídon.

Ez a pár nap

a sáré, a lágy, jellemtelen és ragaszkodó sáré, amelyet nem kedvelünk, pedig a mi kedvünkért elhagyja hatalmas szülőjét, az anyaföldet és vidoran szalad fel gördülő kocsink kerekére, talpunk alá alázkodik, hozzátapad és nyaldossa cipőnk orrát, boldog, ha a nadrágunk szegélyéig fölhízelegheti magát. Csudálatos valami a sár, mint minden ezen a világon, én bámulni tudom, micsoda kifürkészhetetlen rajza van a sárnak a járdán, ezer meg ezer belétaposó cipő formálja s változtatja, s a sár egy-egy pillanatig őrzi a fölötte siető, sétáló, tétovázó és vánszorgó emberi lépéseket. Megállok egy percre az aszfalton, hogy nézzem a sár furcsa térképét, amely a hold fotografiájához hasonlít szabálytalan ösvényeivel, repedezéseivel, vékony árkaival, s hosszú, össze-vissza hegyláncaival. Meg vagyok lepődve, s szinte hálás vagyok a sárnak, mert utolsó két-három lépésem nyomát még kiveszem benne, íme, mégis élek és itt járok a földön, a föld megmutatja lábam nyomát, mégis vagyok valaki vagy valami, hiszen egyet léptem és az meglátszik a földön. Ez valami biztos, aktív dolog és az életnek édes és riasztó öntudatával tölt el.

Sokszor úgy járok az emberek közt, mintha nem is élnék, az ismerősöket elfelejtem üdvözölni és a nekem köszönőkre habozva nézek és későn köszönök vissza, mikor elhaladtak már és meggyűlöltek büszkeségemért. Nem hiszem az utcát, amelyen megyek, a kocsikat és az embereket, akiket látok és nem hiszem magamat, úgy sejtem, hogy mindazt, ami körülöttem van, és mindazt, ami az életben történt velem, valaha nagyon régen olvastam valami nagyon nagy könyvben, amelyet elvesztettem.

Sár van. A hó elolvadt, egy kis eső esett, a levegő megjuhádzott, jön a tavasz. Ez a boldog és fájdalmas, gyerekes és misztikus évszak a sárral kezdődik. Sár van a város kövezetén, meg a liget utjain, ahol járnak az emberek, de ez nem az igazi sár. A sár a vidéken van, az országúton, amelyen a paraszt szekerével-lovával kínlódik előre most a hűvös alkonyatban a részvétlen puszta fák között, meg a falvak utcáin, ahol nincs kövezet, se palló, s a népek az esti sötétben, mint egy breugheli képen, meggörnyedve járnak, keresik a földön a letett téglákat, s nyomorék ugrásokkal kerülik a mély sarat, amely lefogja az ember lábát, mint a hinár a vízben. Hogy el van lágyulva, gyöngülve az anyaföld a gyönyörű, gyötrelmes, szent tavaszi újulás előtt. Elmult a tél, sár van, tavasz lesz. Megyek, lábam alatt sár, fejem fölött a végzet, jobbra-balra a világ, hátam mögött a bánat, előttem a reménység. Elmulik az ősz, azt hisszük, hogy majd a télen boldogok leszünk és elmulik a tél s azt hisszük, hogy majd a tavasszal…

Este az utcán.

Tíz óra, annyit mutat a hirdető-oszlop tetejére szerelt nagy kerek óra, amelynek a cifferblattját villanynyal világítják. Az ember azt hiszi egy pillanatra, hogy valamelyik külföldi nagyvárosban bolyong, mert ezeket az órákat nemrégen honosították meg Budapesten. A boltokat bezárták, a kirakatok nagy tarka üvegszemei lezárultak s alusznak a rollók unalmasan vonalzott sötét vaspillái alatt. A rollók bánatát egy-egy világos helyiség vidítja, utcai buffet, cukorkabolt, cukrászat, amelyet még nem zártak be. A Rákóczi-úton állok. Egy lépésnyire, a járda meg a villamos sínje közt gyümölcsös asszony piszmog az asztalkája mellett, oly kicsi asszony, mint egy gyermek, semmi formája nincsen, derékig egy rakás fakó szoknya, mint egy rőzsecsomó, derékon felül egy nagykendő, amibe belekötöttek valamit. Az ember ráér, belenéz a nagykendőbe, egy kis háromszögletű nyílásból, hátul valami olyan látszik kifelé, mint egy ember arca. Mily öreg arc, mily szűk, mily kicsi és élettelen. Ez a meg-megmozduló batyu egy öreg asszony, volt javakorbeli asszony is, azelőtt meg menyecske, valamikor leány és apró leányka… borzasztó. Az asztalkán alma, körte, olasz mogyoró, szilva meg malagaszőlő-foszlányok s néhány elzüllött cukorka. Az öreg asszony papirost hajlít, úgynevezett staniclit csinál belőle. A villamosok csengetnek s tűnnek egymás után, nem sokan ülnek most a villamosokon, ilyenkor már otthon vannak, vagy még a színházban ülnek. A kávéház teli van, telisteli, úgy ülnek a népek a nagy ablakok mögött a fényben, mintha zsúfolt villamoson ülnének. Az ember szinte várja, hogy a kávéház elinduljon, s elvigye valahová a benne ülőket. Vagy ez volna a céljuk, így ülni, ülni a kávéházban? A kávéház hátsó sarkában a cigányok játszanak, a régi szép magyar élet vídám kísértetei. A járdán emberek vonulnak, családok, párok, magánosok. Kerepesi-úti arcok. A kerepesi-úti emberek nagyon lehangolók. Egy nagy kórház, egy nagy mozi, meg egy nagy színház áll egymáshoz közel, mint szövetségesek, vagy mint ellenségek. A színház körül sok a kocsi, néhány autó is áll itt, ilyenkor Budapesten premiére van. Mily szépek a színház előtt álló lámpaoszlopok, amelyek az ünnepélyes, tejfényű lámpalabdákat markolják a magasban. A nagy mozi ragyog, mint valami pillangószörnyeteg. A nagy kórház sápadt nyugalomban áll ijesztő fölényben. Odafenn az égen a rengeteg csillag leskelődik le az utcára. Vagy nem érdeklődnek irántunk? Nem mulattatja őket a mi világunk és a járás-kelés idelenn? Tán csak a hiúság vonzotta őket az ég ablakaiba, hogy mutogassák magukat minékünk? De tán nem okoz örömet nékik a mi bámulatunk. Nem hiszem, hogy ilyen nevetséges érzéseik volnának, mint ragyogni, tetszeni vágyni, hódítani. Bizonyosan csupa jóságból jelennek meg nekünk esténkint, hogy gyönyörködhessünk bennük. A jóság a legelőkelőbb érzés, s azt hiszem, az isten birodalmában odafenn a jóság az egyetlen udvarképes tulajdonság. Eszembe jut egy valamikor kedves könyvem írója, Xavier de Maistre, aki azt mondja egy helyen, hogyha ő király lenne, rendeletben parancsolná meg minden alattvalójának, hogy minden este, mikor az ég csillagos, legalább egy félóra hosszat felfelé nézzenek az égre. Őröket állítana a legkisebb faluba is, hogy ellenőrizzék az embereket és szigoruan megbüntetné, aki egy este nem nézte a csillagokat. Milyen bolondság. Ez a francia író régen élt s nagyon rosszaknak tartotta az embereket.

Velence.

Mit csináltál már megint, Halál? Ó Halál, vén barátom, magas, szikár, fekete agglegény, akit oly szívesen üdvözlök, mikor magányos sétáimon szembekerülsz velem, megemeled fénytelen, meredek cilinderedet és hozzám szegődöl. Milyen jól ki tudom magam diskurálni veled a világról, mennyi türelmet, elnézést, jóságot tanultam tőled, mennyi sóhajt hessegettél el ajkaimról s láthatatlanul sétálván mellettem fák közt vagy zajos utcákon s hallhatatlanul beszélvén hozzám, bölcsebb vagy Tolsztojnál, nagyobb költő vagy Göthénél s szellemesebb vagy Chamfortnál, Heine-nél és Wide-nál. Nekem csak te tudod megmagyarázni az életet s felőle megnyugtatni, a tiszta életöröm ópiumát is te adod nekem s olykor csókom fölé hajoltál és megszázszoroztad. Barátom lettél s bizalmasodnak érzem magamat… de kérlek, mit csináltál most Velencében? Ötven embert, akik a vídám fehér vaporettón sütkéreztek, beléfullasztottál a vízbe. A Lidóról Velencébe akartak menni. Egy pár percre szálltak a kis hajóra. Kirándulók voltak, vendégek, üdülők, látogatók. Mi köze ilyen kis vaporettónak tehozzád, nagyszerű Halál, se a nagyságában, se a szerkezetében, se útja hosszúságában és céljában semmi ambició, erőszakoskodás, semmi nyugtalanság, semmi különösebb vágy nem volt, ami a végzetet ingerelhetné. Szerény, kiváncsi, egyszerű, nyugodt teremtmények könyököltek a fedélzet korlátaira, akik egy pár napocskát vagy hetecskét akartak pihenni, üdülni, szórakozni Velencében, ők is szórni akartak egy kevés morzsát a Márk-téri galamboknak, föl akarták emelni a fejüket a Campanilét méltányolni és csudálni akarták a Canale Grande palotáinak renaissance ékeit s el akartak merengeni a falak alján, amelyet a víz oly zöldre mosott, mint a sötétzöld selyem. Belé akartak ülni a gondolába, amelynek eleje bölcsőre, hátulja koporsóra emlékeztet, s a közepén az élet kurta boldogsága vonul, a boldogság, amely ott szorul két jobbkéz egymásba fonódott ujjai közt, s meglapul két egymáshoz hajló fej hajzata között és ott ragad a szemek összeért pillái közt, mikor lecsukódnak.

Ó Halál, én is rejtegettem még egy ifjonti ábrándot a gondoláról, amelyben egy nő szivére téve homlokomat, érzem Velencében a sűrű édes semmit, a boldogságot. Már nem lehet, mindíg eszembe fog jutni, amit most csináltál Velencében, Halál, az ötven kiránduló, akiket megfullasztottál Velencében. Nem értelek, Halál, nem értelek… nem néztél a lábod alá? Mért bántottad ezt az ártatlan, könnyű vaporettót, amely a szegény földi szórakozást szállította. Ugy kell egy kis Velence e kedves, jóhiszemű közönségeseknek. Ezt észre se kéne venned, el kéne nézned, helyeselned kéne s elszórakoznod rajta. Nem ismerek rád, Halál, jó barátom. Oktalan gonoszságnak látszik, amit most műveltél, lelketlen csínynek. Izetlennek, neveletlennek érezlek ma. Utálatosnak.

Süt a nap.

Az omnibusz oldalán felragyognak a reklámtáblák betüi, az ablakok szikráznak, a házak sárga falai mosolyognak, szinte világítanak, ajkaink mohón nyílnak lélekzetet venni, az égnek az az olcsó, boldog kék szine van, mint a kirakatban a selyempaplannak… csak egy pár napja, hogy korcsolyáztam, meg a hídra könyököltem nézni a befagyott Dunát, meg az alkonyat hideg homályában jártam a lemondás hízelgő fájdalmával lelkemben és csudálkozva nézek körül a szép időben, képzeletemet szédíti az örök idő körhintája, amelynek édes és keserves zenéjű forgásában megint a tavasz képe jön a szemem elé. Milyen szép idő van, a rikkancs gyorsabban szalad és hangosabban kántálja a lapokat, a kocsis emelgeti az ostort, suhogtatja és csettintget a nyelvével a lónak, a ló szalad, mert jól esik neki, a fáradt kocsi is könnyebben gurul, a hordárok sapkáján az életöröm piroslik. A neuraszténiások rosszul érzik magukat, türelmetlenek, éjszaka sokat sóhajtanak és sírnak is egy kicsit, ha tudnak. Oh, én nem akarok magammal foglalkozni, szégyellem eltünő életem gondjait, kínjait, kényességeit a föléje boruló végtelen kék ég alatt és a nap sugarainak édes zápora alatt, magamat, mint egy véletlen pelyhet fuvom el lelkemről és mélységes megindultságban érzek együtt egy szegény világgal, amelynek a jó isten megint engedélyezi a tavaszt.