Part 9

Már nem mulik el, nem már a vidámitó érzés, amely a pusztai szél danájára lopózkodott be a szivébe. Valami ugy feszitette belülről, olyan jólesően, ahogy már régen nem érezte magát. Nyujtózkodni szeretett volna s egyre mosolygott, hogy ő most meglopta a Gyuri sógort. A nyár óta titkos, egyre jobban feszülő vetélkedés volt köztük s nem botlott elő olyan apróság, amivel ki ne igyekezett volna egymást forgatni a két ember a béketürésből.

És eszébe jutott Daninak Bora, akiről tudta, hogy Takács Gyuri utána vetette magát. Elmosolyodott, neki csak egyet kén szólani, csak a kis ujját kén mozditani, csak egyet kacsintani s a lány rögtön esze nélkül rohanna utána…

És eszébe jutott, hogy a felesége után is igy járt valaha Gyuri. S érte ugrott kutba az Erzsi.

És eszébe jutott a csufneve, amit mégis a fülébe hozott a szél. Tudta, hogy a sógora ragasztotta rá s annyi volt az elégtétele e percben, hogy az a szó őneki mégis minden szerelmi sikerét s Gyurinak minden irigységét kifejezi.

És más egyéb is jutott eszébe, mind csupa olyan dolog, s mind csupán azért, hogy lenézhesse érte Gyurit, aki semmi ember, rongyember, sár: egy Turi Dani mellett!

És mégis, az a hur, amit a felesége emlékének puszta felbukkanása megpenditett benne, – tovább rezgett s fájdalmas, keserü és gyötrelmes érzéseket ébresztett föl.

Mit ér, ha még százszor olyad nagyra lát is ő maga, Turi Dani létére; mit ér, ha nincs hatalma az asszonyon. Az Erzsi, az asszony ott sorvad el a szeme láttára, lefogy, mint a hold, leolvad a csontjáról a hus, bőre alól a puhaság, már is olyan, mint a lábonjáró halott… Nincs mód, hogy valaha visszatérjen a régi élet, a régi érzés. Csak lehetne legalább gyorsabban végeznie az élettel. De igy, együtt élni egy tetemmel, ez több, mint amit egy férfi el bir viselni. Daninak a hideg fut végig a hátán, ahányszor a feleségére pillant s ha rágondol… Hát meghal. Haljon meg. Ha nem akar élni, jobb is. De igy élni, hogy minden percben meghal valami benne… Igy hogy magával viszi a sirba az eleven, erős urának az erejét és kedvét, ez borzasztó. Ez a borzasztó. Ha kétségbeesésében a nyáron elemészti magát, s kibuvik ebből a világból, azóta elsiratták, elfelejtették volna. Rendben volna. A gyerekeknek uj anyát keresne… S eszébe ötlik Bora, amint ott állott ma is a kis kapuban, hogy nézett férfibámuló szerelmes nézéssel.

Nagyot sóhajtott.

A lovak csöndesen, taktusban vitték előre a szánat. Nemsokára itt volt a fasor s bekanyarodtak az országutra. Megint ott szaladtak előre a pompás fehér álomuton.

Dani konokul ránditotta meg a szemöldökét. Ej mit, még ma fölrakja a csengőket a lovakra. Nem ér ez a gyászos élet semmit.

Magára erőltetett hetykeséggel nézett előre s egy-két szót dudolt valami farsangi nótából.

Egy toprongyos alak ügetett előtte s félreállott már jómesszire a szán utjából a hóra. Egy vén házaló zsidó volt.

Daninak ötlete támadt.

– Halt! – kiáltott a zsidóra.

Ez bámulva s kissé megszeppenve nézett álltából a parasztra, aki megállitotta lovait s a nagy gubából fenyegetően pillantott felé.

– Hát mi van a batyuba Mojse? – rivallt rá Dani.

– Amit parancsol kérem alássan.

– No egy kettő, ki vele.

– Dehát…

– Szaporán, mert a nyakadba sózom ezt az ostort.

Az öregnek piszkos, szürke szakálla mozgott, de szó nem jött ki a száján. Nem ismerte még ezt a vidéket, nem tudta kivel van dolga, mire lehet számitani. Igen apró kis ember volt, füles posztósapkájából ugy pislogott ki vereslő szemü vércse arcával, mint a megfogott madár. Horgas, piszkos, remegő ujjaival szaporán s mégis sikertelenül bontogatta a kockás nagy vászonabroszt. Közben okosan leselkedett a paraszt arcába, kémlelve, mifajta emberrel van dolga. Még ma is olyan gyáva volt szegény öreg, mint mikor gyerekkorában szabták ki a nadrágját a parasztok kutyái. De azért vakmerően vágott neki jó emelet batyujával a világnak, hogy minden bokor zörrenésétől megijedjen, nem farkas és nem rabló bukkan-é ki mögüle. Mindig külön hálát adott az istennek, ha hazaért a családja közé s alig pihent meg otthon egy kicsit az uri fiai és nagyuri menyei közt, megint csak nyakába vette az országot s tovább házalt az üvegkalárisokkal, garasos zsebtükrökkel és olcsó selyemkendőkkel.

– Siess mán atyus!

– No majd nem sietek? Épen neked nem sietek. Még majd táncolok is. Mi?

Dani nevetett s kikönyökölve a kóróhegy elől, amely felfogta a hátulról jövő éles szelet, vidáman nézte, hogy huhukkolja az öreg a körmét, amely kékre gémberedett, mig a batyu kötését tartotta vele. Különben ki volt melegedve az öreg és sovány, vékonybőrü arcélén vörös foltok ütöttek ki.

A paraszt végig mutogattatta magának az egész raktárt s egy messzeviritó selyemkendőn akadt meg a szeme.

Az öreg fölnézett, várva, hogy választ-e valamit a paraszt. Igen rosszkedvü volt, nem tudta biztosan, nem csak komiszkodik-e.

– Valami selyemkendő kék nekem… – szólt Dani, mintha pénzért adná a szót, – ojan jó nagy, nyakbavaló, jánynak való…

Az öreg megértette s mohón, remegő ujjakkal válogatta a holmiját. Egyet kivett.

– Ez fájn lesz.

– Ez nem szép! – habozott Dani, aki még sohasem avatkozott effélébe.

– Ha én mondom akkor szép.

Dani nem mert ellene mondani az öreg, határozott, fölényes kijelentésének. Forgatta, tapogatta, nézte a kezében a kendőt.

– Osztán mit kóstálna ez?

– Tizenöt forint.

– Ejha! Van lelke ennyit kimondani?

Az öreg végignézte és várt. Dani alkudni próbált. Leintette.

– Adja csak vissza barátom, magának nem szép kendő kell, magának olcsó kendő kell.

Dani szinte elvörösödött.

– Nekem bizony szép kendő kell, de ez tiz pengőnél többet nem ér.

– Tessék menni üzletbe, kérni ilyet, tudni fogja mi az ára, ha olcsóbban kapja, mint tizenkettő, köphet nékem szembe.

Odaadta tizenegyért. Daninál mindig volt pénz. Egy tizest, meg egy ötöst adott oda. A vén ember apró pénzt adott vissza. Meggondolva számolgatta a hatosokat, „tévedés kizárva.“

– Nyolc meg kettő, az husz…

– H

– Azaz tiz…

Dani nagyon dühös lett a csalási szándékért, azért mordult közbe. De mikor megolvasta a visszakapott pénzt s látta, hogy semmi sem hiányzik belőle, egy hatost odalökött az öregnek.

– Ezzel meg akartál csalni, nesze legyen a tied.

Az öreg megvetően rugta félre a pénzt a hóba.

– Nekem nem kell tüled az ajándék. Add apádnak, hogy éhen ne haljon.

Dani iszonyu dühbe gurult. Majd hozzávágta a vasvillát a vén zsidóhoz, aki közönyösen csomagolta össze a butyrát. De csak lenyelte a haragját, guba alá vette a selyemkendőt s a lovak közé csapott. A két ló már dideregni kezdett s vigan ugrott ki, egy perc mulva messze elhagyták az öreg zsidót, aki pontosan, rendesen rakosgatta csomóba sok dib-dáb holmiját.

Fütyörészve, mosolyogva nézett maga elé Dani. Nem volt benne biztos, mit csinál a selyemkendővel. Már feltünt a falu vége s a kastély havas tornya kilátszott a fák lombja fölött.

A faluszéli kutyák unalmukban egyet-egyet vakkantottak, ásitva vonitottak, Dani megcsendesitette a lovakat és lépésben haladt előre a kerékvágásos utca zökögőjén.

Egyszerre csak látta, hogy Bora kilép azon a kapun, ahol bemenni látta volt. Ez a lány ő rá várt, mert sietve jött le az udvaron. Biztosan az ablakon leste őt s abban a percben jött ki, mikor épp a kapu elé ért a szán. Megint olyan álmélkodva, ábrándosan bámult felé, ahogy meg szokta tenni mindig, ha Danit meglátta; egész lelke mintha bele lett volna téve ebbe a nézésbe.

Dani megállitotta a szánat.

– Bora!

– Mi.

– Gyere csak.

A lány készségesen odalibegett elébe.

Daninak megrémlett, milyen vakmerőséget akar. Nem fogja elfogadni a lány a kendőt. Az egész falu szemeláttára! Már nézője is van a harmadik szomszédból. Egy óra mulva az egész falu tudni fogja. Izgatottság gyült fel benne s szinte ködös lett tőle a szeme. Egy percig belenézett a Bora mély dióbarna szemébe, amely gyujtogató hőséggel volt ráfüggesztve, aztán elszánta magát, egy szó nélkül kivette a selyemkendőt s a lány kezébe adta.

– Nesze.

Bora elvette. Egy szóval sem tiltakozott ellene.

Dani nagyon meglepődött ezen s összevonva szemét fürkészve nézett a lány arcába. Nem talált abban semmi különöset; sem csodálkozást, sem zavart, meglepetést, tiltakozást. Bora, nyugodtan, természetesen vette az ajándékot s ajándéknak vette. Csak ép nagy változás történt a kifejezésében. Az ábrándosság tünt el az arcáról, a pokoli mélység mintha összehuzódott volna a szemében s rövidmélyü tisztasággá vált volna. Az izgató, titokzatos odaadás helyett rövid, egyszerü megértés tünt fel rajta. Az alázatosság helyett fölényesség, a rabszolgaság nyomában a parancsoló nő önérzete. De mind az egész csak egy árnyalat, amit a hirtelen vérszerelembe bomlott férfi nem látott, nem is érzett meg. Danit valami zavarta s ez önmagából eredt, a saját tettének s helyzetének szokatlan voltából. Fonák volt neki a perc, amelyben mindenki megbámulta. Fonák a tett, amely mintha kiforditotta volna eddigi életrendjéből.

Megérezte, hogy nagy hibát követett el. Szinte meglepetve bámult a lány arcába s ráemlékezett, hogy ezt még sohasem csipte, nem csókolta meg. Ehez a lányhoz eddig egy ujjal sem ért, meg sem érintette. És a rövid pillanat alatt, amit szemébe függesztett tekintettel, merev, félszájra vonuló mosollyal átélt vele szemben, szinte megbénult öntudattal, akarattal, biztosan tudta, hogy rosszat tőn magának, amikor nem pofonnal kezdte a dolgot, – hanem ajándékkal.

Szeretett volna rákiáltani, de restelt. Ugy érezte, hogy a lány okos, ravasz szeme, – milyen más ez most, mint az elébb, – átlát rajta.

Megrántotta a gyeplüszárat s a lovak megindultak.

És rettenetes izgatottság gyult ki benne, amint eltávolodott a lánytól; vissza akart nézni, mit csinál az a cafra. Sorra mutogatja a kendőt? Tán már a vállára is teritette… Az utca tulsó során gyalog jött szembe rá Takács Gyuri. Hm. Ez is látni fogja egy perc mulva…

Megint mogorván bámult a rud végére, a ló lába elé odaguruló havas, piszkos rögekre s a lelkében egész földindulás reszketett. Nagy akarások és fölgerjedt érzések háborogtak benne; restellte magát s a szivét szoritotta valami megalázottság; érezte férfiatlanságát s jóvá akarta tenni. Dühödött volt, Borára dühöngött, utálta, leköpte, legyurni, sárba taposni kivánta. S forrott mint a megbomlott föld mélye és tüzet vágyott okádni.

A falubeliek, amint elnézték őt komoran ülve a nagy gubában, szemére nyomott süvegben, nem is gondolták volna, hogy ez a Turi Dani egészen más ember, mint az, aki reggel kihajtott a mezőre.

II.

Takács Gyuri utána nézett a Dani szekerének.

– Mit néz Gyuri bácsi, – vetette oda neki a Bora, amint elszaladt mellette. Kötelességből szólott hozzá s állott meg egy percre a lány, letérve a nagy férfi elől az árokpartig, hogy furcsát ne gondoljon róla.

– Nézem, milyen kórója van ennek a sógornak.

– Bizony, magának sincs különb.

– No az enyimbe még több az ágaboga… Iszen te ott voltál, te. Emlékszel mennyit csufolkodtatok velem, hogy minden napraforgóm hetet fiadzott.

– Hát, ráfér Gyuri bácsira. Ha máskép nem tudja szaporitani a fajtáját.

A lány ideiglenes mozdulattal állott meg s már szaladt volna tovább.

– Te! – szólt utána Gyuri. – Mi van a kendő alatt?

– Kis malac, nem hallja, hogy visit?

– Nem kis malac az, hanem kis bárány, kilóg az egyik lába.

Bora ijedten kapott oda s följebb emelte a kendő csücskét. Kivörösödött az arca s elfordult.

– Vigyázz, mert párt kell azér adni. Megfogják a feketeszőrü kis bárányodat.

A lány a szeme sarkából felgerjedt nézéssel, odaengedő lánysággal pillantott vissza rá.

– Hadd fogják. Ócsón nem fogják meg.

És szemérmetesen elpirult.

– Ó te gyalázatos… Én is neked adom érte ezt a gubát. Ne.

A lány szeme már ködbe volt borulva, belső izgatottságától a hang is alig jött ki a torkán s ugy nézett a vásártevő férfira, mintha már érezné, hogy el is adta magát neki. De az esze azért a helyén maradt.

– Ó nem kell olyan fenn kezdeni, mer osztán mi lesz tovább?

– Elég előre egy selyem pruszlik is. Mi?

– Hát.

Még egyszer odavágott olvadékonyan a Gyuri szemébe, hogy a férfinek kigyult a csókadója, mint a fekély, azzal elszaladt, kacéran riszálva magát, sok ráncu vékony ingerlő szoknyáit.

Gyuri utána nézett mohón, keményen s megszijta a szája sarkát, aztán tovább ment,

– Megállj szép ..... Turi, most azért az enyém lesz a jány.

III.

Dani behajtott a nyitott kapun. A lovak megállottak s ő körülnézett a kiskocsis után. A nagy udvar üres volt, senki sem szaladt a gazda, az apa elébe. Daninak keserü nyál gyült a szájába.

Egy percig állt és várt, mielőtt lekászmálódott vón az ülésből. Olyan nehezen mozdult most.

Nagy kacározást hallott az ól sarkán tul; a kis kocsis, suttyó legényke a szomszédasszony lányával, az Irénnel havazkodik. Dani közönyös, bosszus, érdeklődő szemmel nézett oda. A lány sovány, csirkehusu volt, de fürge, harsonásan kacagó, s torka szakadtából sikoltozva tépázta a fiut. Alig tizennégy esztendős gyereklány, a fiu se sokkal idősebb. Nagy viháncolásuk közben észre sem vették Dani bácsit. A legényke havat gyömöszkölt a lány nyakába és ez olyan pofonokat adott neki, amilyen egy lánytól kitelik, kapkodó, karmoló, suta mozdulattal. A hangja, az édes, üde, megcsikkanó sikkantása szivig hasitott.

Dani ahelyett, hogy leugrott volna a szekérről, még jobban behuzta magát a gubába s tünődve nézte a gyerekeket.

Irigység harapott a szivébe, a májába.

És nem haraggal, de elkeseredéssel, kétségbeeséssel érezte meg, hogy mennyire megvénült.

A minap egy csomó havat csapott ennek a lánynak a nyaka közé, de milyen más volt az. Ő, a bácsi, tréfált a gyerekkel, aki játékosan, kissé kacéran, de gyerekengedelmességgel türte s szaladt előle. Most bezzeg tud a kisjérce a kiskakassal, mint maga párjával játszani.

A lány anyja ezelőtt 16–18 esztendővel épen ilyen gyermekpajtása volt neki. Később, asszonykorában, szeretője.

Hát már csak ezek az ő párjai, a megvénült, kiszikkadt bordájuak, akik jajgatnak ölelés közben, hogy fáj az oldaluk, hátuk, csontjuk?

Daninak iszonyu keserüség, az élet nagy keserüsége gyüremlett föl a lelkében.

Hát elszaladt már előle az élet, a fiatalság. Hát százával nőnek körülötte a lányok, s lesz idő, mikor egyiknek sem dobban meg a szive, a kivánó szive, ha meglátja őt… Lesz idő?… Itt is van már!…

Hiszen ő olyan vén ember már, akit nem lehet magáért szeretni. Ajándékot ád ő már a fiatal lányoknak, hogy azok erőszakot tegyenek az igazi érzésükön.

És elnézte a két gyereket, akik olyan nagyon civakodtak, hogy alig birtak elválni egymástól.

A másik házból kijött a lány anyja s nagyot kiáltott!

– Irén!

A lány ugrott és szaladt és még egyszer visszakacagott a fiu felé:

– Megájj büdös!

És csucsoritotta a száját s nagy huncut fekete szeme kacagott.

Az anyja megkapta a karját s megrázta, mint a gyereket szokás. Olyan utálatos vén bestia volt igy a Dani szemében.

Elfordult tőle.

S a másik oldalon, a maga házából a felesége lépett ki a pitvarajtón. Az arca fakó volt, gyürött, sápadt. Mintha örökké pincében lakna, még hunyorit is a szemével a hóvilág miatt. A ruhája lóg, semmi melle, teste, mint jól-rosszul összeálló darabok lógnak a karjai, lábszára. Ez az a hires lány, a Takács Erzsi? aki után járt, akire vágyott? Mikor egy este, késő őszszel, azt mondta, hogy de jó vón egy kis szilva, – ennek vitt ő egy akkora ágat a gróf szilvásából, mint egy ház?…

Megmozdult, elfordult s ujra áttévedt a szeme a szomszéd udvarba, ahol Irén frissen, üdén szaladt be a kutról egy csupor vizzel. Milyen könnyü a bokája, mint az őzé; milyen formás, fejlő, mint a kihasadó bimbó.

Dani nagyot sóhajtott.

IV.

A kórót is lerakták s körülnézett valami munka után.

Dél volt. Ebédelni hivta a kis fia.

Dani az ölébe vette a gyereket. A fiu odahajolt, odasimult hozzá. Az apát meghatotta ez a gyöngédség, magához szoritotta a testét, de nem szólott egy szót sem.

Bement vele a házba.

A szoba tulságosan meleg volt. A bölcső mellett állott a másik kis fia; egészen pucér volt a gyerek s hátra volt kötve az inge, ugy csuszkált a szoba földjén. Sáros volt, maszatos a füléig. Valahogy felállott az ingó bölcső végébe kapaszkodva s most meg se mert mozdulni, mert mindjárt meglódult a rengő bölcső is. Várt valami segitségre.

Nagy bámész szemeket vetett az apjára. Feléje nyujtotta az egyik kezét s azt mondta günnyögő szóval:

– Hej tte! Hej tte!

Daninak gyöngéd érzés támadt a szivében. Lehajolt s felvette a csöppséget a másik karjára.

Ugy állott ott az asztal sarkánál. A felesége a tűzhelyről épen hozta a tál levest s egy szomoru mosoly lopta be magát az arcára; mintha a régi, a remélt, a hiányzó családi boldogság lehelletét érezte volna meg.

Dani maga is megsejtette, hogy ez volna rendén, ez volna az igazi élet. Felsóhajtott, két hallgatag gyerekét megölelte erősen s valami imaféle óhajtás kelt a szive mélyéről. Ha most igy mindnyájukat agyonütné egy lesujtó villám, ó be jót tenne mindannyiukkal. Be sok szenvedéstől mentené meg őket. Ki lát a jövőbe?

Egy bizonyos. Jó nem jöhet többet.

– Na. Helyre boci! Helyre!

Leültette mindenik gyereket a székére, ő maga is beült az asztal belső oldalán a karos lócára. Az asszony már hónapok óta nem ült le az asztalhoz, most idehozta a tányérát ő is.

Dani elmélázott. Hogy is volt az, hogy veszett ki ilyen nagyon az életükből a boldogság? Ahányszor a családja meleg körét megérezte, mindig valami sajátságos lankadtság vett erőt rajta. Örökös harcot, lappangó, titkos küzdelmet érzett maga és a családi élet között. Olyan ellentétet, amely sosem került szóba, de egy percre sem szünt meg. Ugy rémlett neki, hogy a család a hinárnak, valami kényelmes, jóleső, boldogitó hinárnak ezernyi szálával igyekszik őt körülfogni, lehuzni az iszapba, a lágy, meleg latyakba, ahol heverni kell és hizni lassan röfögve, mint a disznónak, mig eljön az idő, a disznóölés napja. És benne valami érthetetlen törekvés dagadozott. Nem engedte magát, ki, ki akart rohanni, szabadulni ebből a csudálatos zsirszagu kényelemből. Ha szárnya van, bizonyosan régen elrepül világtalan világokig. És a legnagyobb baja mégis az volt, hogy nem birt keményen tenni valamit. Nem birt szakitani. Nem birta otthagyni ezt a kiállhatatlan asszonyt, a gyerekeket, a házát, a földjeit, a vagyonát, a népek előtt való tekintélyét s a biztos jövőt, ami ebből a mából ki fog itt fejlődni. Utált mindent, más életet, magasabbat, merészebbet, tevékenyebbet óhajtott, de nem birt neki vágni a semminek, hogy ujra kezdje a harcot idegenben, ereje frisseségének megfogytával, ruganyos ábrándjainak sok kipukkant hólyagját elveszitve. És élt s csak sorvadt, érezvén szomoru legyávulását s érezvén erőinek pazarló elpárolgását. Hogy telnek ezek az utálatos napok, gondolta számtalanszor magában és istenem, mit tudnék én csinálni! csak alkalmam volna rá! Hozzáfogott kukoricát morzsolni s óraszámra nézte, hogy peregnek ujjai alól, a kisszék kése alól a kukoricaszemek. Ez vagyok én, – gondolta, – ez a kisszék, a mék itt áll a sarokba egész éven át, csak rozsdásodik a szélibe vert penge. És birná, hogy éjjel-nappal egész éven át, morzsolja a kukoricát. Uristen, mennyit lehetne vele lehántani. Mennyi munkát tudnék én elvégezni!… De csak telt ez a nap is, mint a többi s ő szomoruan, savanyuan számlálta elveszett napját a többihez. Ha még a reménység sem volna meg, hogy egyszer majd csak elhozza az idő magától a cselekvés idejét, amikor kipótolhatja a hosszu tespedést, akkor igazán tönkrement volna magától, megőrölte volna a szu belülről, mint az öreg hombárt, amelynek kidült az oldala, hogy megtöltötték a lemorzsolt uj tengerivel.

És Erzsi, aki szintén reménykedett, hogy talán mégis jó az Isten s az urát csak hozzátöri egyszer a családjához, ha kiforrta, kitombolta magát, szomoruan látta, hogy mióta Dani az egész világtól elvadul, azóta ugy jár-kél, mint akiben nincs lélek. Néha szinte szánni tudta ezt a nagy erős embert, amint fejetlenül bolyongott a házában heteken át. Jól tudta, hogy ő az oka, s nem egyszer számotvetett a lelkével, nem másként kellene-e ő neki viselkednie az urával szemben? De Uristen, hogy? Ugy hogy ő segitse tán elő az urának családon kivüli vágyait? Élt hát, abban a meggyőződésben, hogy ugy sem tart már soká.

Mikor az ebédet megették, Dani hátraült s ejtőzött.

– No öcskös, – mondta a fiának, – megyünk estére.

– Hová édes apám? – szólt gyorsan, nagy bámész szemmel a fiu.

– A Zugba, nagyanyádékhoz. Megyünk mindnyájan. Beteg a nyanya. Megyünk hozzá.

A feleségének szólott a kijelentés. Az asszony már egy éve nem volt a napáéknél.

Erzsi nem szólt.

Ő már rég szeretett volna elmenni, de nem akart magában, s nem akarta figyelmeztetni az urát. Nem akart megalázkodónak látszani.

V.

Délután Dani szokása szerint kint keresett munkát az udvaron, az ólban; a nyár óta csak enni s aludni ment be a házba. Erzsi azonban ki sem nézett a szobából, gyorsan rendbeszedte a konyhát, tett a tüzre s a vastüzhelyen, amely melegitette is a szobát, csendesen sustorogva főtt egy fazék kukorica, amelynek édes szaga betöltötte az egész szobát. A gyerekek a földön játszottak a csutkával, a kisebbiknek fel volt kötve az inge hátulról és maszatosan csuszkált a magacsinálta sárfoltokon keresztül.

Mindaketten, Dani is, Erzsi is ugyanarról gondolkoztak, a maguk régi, szomoru, unalmas és egy percre is feledhetetlen dolgáról: mért nem teszi őket boldoggá családi életük.

Dani elfeledkezett Boráról, el minden más asszonyról, folyvást a feleségével foglalkozott.

– Én nem vagyok oka! – mondta félhangosan. – Az isten az oka!

Még egyszer össze akart szedni magában minden érzést, ami az asszonyhoz huzza; hátha jóvá lehetne tenni mindent.

– Az igaz, – gondolta el, – egy asszony se örülne, ha az ura más asszonyokat is megfogdos…

Kissé elmosolyodott, az ő férfi érzése nem birta ezt ugy venni, asszonyszivvel. Valahonnan az gyökerezett belé, hogy a férfinak szabad! Minden szabad! S ha az asszony olyan volna, amilyennek ő szeretné, vele nevetne ugy szemérmesen, félszájjal, félbosszusággal, még meg is pofozná érte őt, az urát, mert ez meg az asszonynak szabad. De ilyen halálosan venni! Igy elidegenülni! Ez nem szabad! Az asszony esze ugy járjon, hogy mindig az ura kedvére forduljon. Azt tegye a szerelemben, amit a parancsolója akar, kiván. Az asszony valami élő melegágya legyen a férje minden képességének, amelyben megpihen az ember s uj erőre kap. Ha ilyen volna! Akkor mit nem tenne meg érette!

Hiszen tudja is ő, mit kiván, csak annyit érez, hogy az asszony nem olyan, amilyennek ő szeretné.

Ő az asszonyi természetet oly türelmes, lágy, béketermő valaminek szerette volna elképzelni, amely mindig olyan, amilyennek az ura kivánja el. Mikor legelőször hallotta tőle azt a szót, hogy „bizony nem szakitom meg magamat érted“, nem akart hinni a fülének. Mikor először észrevette, hogy az asszony rá akarja kényszeriteni az akaratát ő reá, olyan hihetetlennek tünt fel neki, amire nem számitott soha. Mikor tisztán belátta, hogy az asszony és ő két külön akaratu, önálló lény, amely csak akkor tud megélni, ha kölcsönösen, szinte alkudozva egyezik meg valamiben, oly utálatosnak, és kitürhetetlennek érezte az egész világot, hogy szeretett volna szétrobbanni, világgá szaladni belőle.

Ez már nem neki való sors. Ő elég embernek tudta magát ahhoz, hogy gondot viseljen egy asszonyra s akár egy tucat gyerekre.

Egészen fel volt háborodva s kifordulva magából, eszeveszett módjára dühöngött eleinte s naponként ujabb csalódással gazdagodott, mikor látta, hogy az asszony ép oly konokul őrzi a maga akaratát, amilyen dühödötten akarja rádiktálni ő a sajátját.