Part 8

– Ajajh, de még hányszor elvert, – mondta tovább. – De mit csináljak? Mégis mindig az lett, amit én akartam. Először én is hazaszaladtam az anyámhoz, de nekem olyan anyám volt, hogy be se eresztett az ajtón, haha, „lódulj innen, azt mondja. Ott az urad, nem bánom, ha tizenkettőbe hasit se“. Az én anyám az asszony vót! Hajajh.

Derülten, vidáman nézett maga elé. Csak saját magának beszélt. Az urának nem, hét számra nem szoktak ők szót váltani. A lányának sem beszélt, attól is egész világ választotta el. De ő azért egész jól megvolt magában s ha idegen ember került közelébe, mindig olyan friss, talpraesett és kellemes volt, hogy az egész világ az „aranyos Takácsnénak“ hivta. Senki sem értette a vén szamár „tövigszárazt“, hogy nem tud meglenni evvel a szép és kedves feleségével?

A száraz paraszt, aki fekete csontjaival, mogorva arccal ült az ágya szélén s komoly, barna szemével hosszan elnézte a lányát, köpött. Oda pillantott a feleségére s utálattal látta, hogy vakarózik, hogy tapogatja magát, hogy nyujtózik, tekergeti szemtelenül a derekát.

– Csak még egyszer vinne el a fene innen, – gondolta magában, – az én ajtómon se jönnél be többet!

Azzal tovább szítta egy rossz fogát s hallgatott.

Mindhárman elhallgattak. A kis fiu ott kuporgott az anyja mellett s álmosan meresztgette nagy szemeit szegényke.

Kietlen csönd volt.

– Most mit akarsz? – kérdezte az anya.

Erzsi kinosan vállat vont.

Mit akar? Ő? Istenem, hát mit akarhat? Ha halált lehetne idézni a saját fejére, azt akarná. Maga mellett érzi a csecsemőjét, másik oldalon meg-megroggyanó térdü kis fiát, kezével védően vonzza őket magához s ellenségesen áll szemben az idegen két lénynyel, aki szemben van itt vele. Tisztán, teljesen érzi, hogy az anyjával nem virradhat meg egy fedél alatt s hogy az apja senki az ő számára, erejefogyott vén ember, aki konok közönyösségbe fojtja bánatát. És még ő néz szánakozva, résztvevően az öreg ember felé, akit az élet ugy lebirt, ugy semmivé aszalt.

Körüljártatta a szemét a házon. Az éjszakai ágyvetés miatt rendetlenség volt a szobában. Ő roppant gondosan, pontosan rak helyére mindent, az anyja oly gondatlanul, felületesen, haszontalanul dob ide is egy párnát, oda is. Minden széken ruha, ágytakaró, egyik csizmája a szoba közepén, a másik az ágy alatt, mindenik piszkos, sáros, pedig hetek óta nincs eső. Az asztalon ott az ételmaradékos tányér, piszkos villa, kés, kanál, felborult sótartó. Falon félrebillent a légyköpte tükör; az asztal fölött függő lámpát tavasz óta nem tisztitották, az üveget alólról-felülről kitörülte valaha olyan darabon, ameddig az ujja beért, a többi része fekete füstös…

Jajaj. Itt élni! Lehet-e itt élni? Semmi sem változott, minden ugy van, mint régen.

– Az isten áldja meg a dolgodat, – mondta az anyja, – ilyen semmiségért felverni az embert a legédesebb álmából. No, hát az olyan nagy baj? Minek van eszed, ha nem azért, hogy élj vele. Na. – És ásitott. – Hát pedig a te uraddal ki lehetne jönni! Kevés asszonynak van olyan ura.

Erzsi fölállott. Szédülést érzett. Minden lelki rongy, minden erkölcsi piszok bűzzé vált, orrába szállt, ami az anyját és az urát egy dézsában boritotta előtte. És neki, neki kell megérnie, hogy ez az asszony ő előtte védje, neki, az ő számára, az urát!

Undor, halálos undor.

Tévedezve, szédelegve néz körül. Élet ez? Élet? Hát Uristen, mi jön még? Honnan jön ennyi, ennyi csapás?! Mi van még hátra? Van, még mindig van valami? Isten látja a lelkét, olyan kevés kell neki; sem étel, sem ital, sem gazdagság, sem egészség nem kell neki. Olyan kis helyen meg tudna élni, olyan szegénységben, olyan undok nyavalyákban, amilyen csak elért valaha valakit, ha becsület! ha szívbeli tisztaság! ha erkölcsi egészség volna körülötte! Mivel érdemelte ki az égtől ezt a szomoru sorsot, minden bajok legszomorubbját, ami özönnel hull rá.

Az anya közelebb lépett hozzá s a fülébe suttogta:

– Osztán nem kell olyan nagyon megijedni. Hát mért nem szólsz nekem? Én tizenegy gyereket hajtottam el!…

Irtózatos utálat vonaglik az Erzsi arcán.

– Ooáh! – orditja, üvölti az utálattól s mint a tébolyodott bámul üveges szemmel az anyja képébe.

Aztán magához tér és reszkető kézzel kapja ölbe kicsinyét; mint a farkasnőstény ragadja meg másik szegény kölykét s ki innen! Ki amig rá nem szakad a ház. Ki, amig meg nem fojtja ez a rothadt levegő.

Ki, ki, kirohan. Az anya kitárogatja két keze szárát s ugy csodálkozik, az apja törött, rongy teste kimered, ugy néz utána, de nem kél fel, nem szólal meg. Erzsi az ajtóból még visszapillant rá s meglátja a vigasztalan tehetetlenség gyászát kiülve az apja arcán s megtorpad e képtől. És rögtön megérzi, hogy ezzé fog válni ő is. Igy jár, akit megtőr az élet!

És most hová?

Bezáródott mögötte ez az ajtó is: a szülei házé!

Örökre.

Ujra kint van az utcán. A semmiben. A rettenetes világürességben.

És most hova.

Tévetegül, roskadozva viszi a lába vissza, arra, ahonnan jött. S oly gyorsan száll alá lelki feszültsége, mintha legombolyitják a kifeszitett kötelet. Már alig bir lépni, alig birja cipelni gyerekét.

– Meg fogok halni, – mondja magában – elevenen fogok meghalni, mint az apám. Az erős, a szent, az igazi emberapám. Ha az idáig jutott, én még lejebb, Le, le, le, le. Földig, föld alá. Leroskadok. Kereszt alatt, mint a Krisztus. Óh édes Jézus. Óh megváltó Jézus. Óh szenvedő Jézus. Óh adj erőt bünös lányodnak Jézusom. Válts meg uram Jézus…

Mig az imás szókat suttogta, egyre erősebb és nyugodtabb lett önérzése. Mint az áldozati bárány, tisztába jövén sorsával, kész volt elviselni azt. Megszakadt valami a lelkében. Az életvágy szakadt meg. Most már csak a szomoruságra vágyódott a lelke. S örült, érezve, hogy inai aligség birják, örült, hogy testi szenvedés sulyosbitja lelki baját. Félt, hogy enélkül nem is birná ki amazt. Ha karjait kiszakadóban nem érezné, ha háta, válla, bordái a beszakadás fájását nem sajognák, nem birna most ily rettenetes megnyugvással vágyni a lelki szenvedésre, a megaláztatásra, az ostorozásra, a mártiromságra.

Már készen volt a lelke halálnak halálára.

Egyszerre csak erős, de fojtott s ijesztően ijedt hang kiáltott rá, hogy majd összerogyott tőle.

– Erzsus!

Erzsi megállott s remegve ölelte magához nyugtalanul alvó babáját. A másik percben mögötte volt Takács Gyuri.

– Már az elébb is láttam, mikor erre szaladtál, – mi baj van? Mi? Nem birtam nyugodni, valami kihuzott… Vártalak.

Erzsi halottfakó arccal meredt rá s nem tudott szólani.

– Mi? No mi baj no.

Az asszony megingatta a fejét s el akart szaladni.

– Állj meg… s megkapta a karját.

Erzsi sikoltani akart, de a torkán nem jött ki a hang. Iszonyu fájást érzett összetörött testében s megállott remegve, mint a kihajszolt paripa.

– Beszélj az isten áldjon meg, ne bolondits meg, – könyörgött rekedt, hergő hangon Gyuri. – Igy csak nem eresztelek el. Szólj hát.

– Hagyj el, – mondta gyors, fuldokló hangon Erzsi.

– Nem én, mig nem beszélsz. Bajod van ugy-e.

Az asszony intett.

– Az uraddal… Tudom én! Nekem akarsz hazudni. Hazudj annak, aki nem szeret. Az uradnak, ne nekem.

Az asszonynak türhetetlen volt a férfi sok beszéde. Ez maga is megérezte.

– Megvert!?

Erzsi meredt arccal bámult.

– Haza szaladtál!… Az anyád kiszekirozott! Az apád, – eh, az mit tegyen? Elkergesse a lányáért a feleségit?

Erzsi rémülten hallotta mindezt.

– Most mit csinálsz?

Hallgattak s egymásra néztek ijedt, kimeredt szemekkel. Mindenik attól félt, hogy a másik kitalálja a gondolatát.

– Erzsi!

Az asszony gyülölködően rántotta össze a szemét a teli bizalmu hangra.

– Szereted még az uradat?

Erzsi dacosan, lenézően rántotta el magát.

– Szereted?

Hogy az asszony nem felelt, ujra kezdte:

– Megcsalt: kutya. Megvert: nyomorult. Elhagyott menni: utolsó szemét!… Szereted?

Semmi szó.

– Visszamégy hozzá? Elfelejted neki? Hogy holnap ujra kezdje?

Erzsi összeszoritotta a fogát s kimeredt a szeme.

– Szereted?

– Mi közöd hozzá! – sziszegte az asszony.

A férfi, aki azt hitte már győzött, visszahőkölt.

– Mi közöm? Ó te istenadta! Nekem mi közöm? Jaj te boldogtalan!… Szeretlek. Az a közöm.

– Akkor hagyj békén.

– Hát elment az eszed! Hogy hagyjalak! Gyerek vagy te, hogy beszéljek veled! Éccaka van! Senkise lát!… Hej a kutyaistenit! – orditott fel hirtelen hörögve, hogy végigbugott a falun.

Erzsiben megállott a szivdobogás.

– Hallgass! – szólott erősen.

– Gyere hozzám! Megvédelek az egész világtól!

– Soha!

– Gyere…

– Soha! – kiáltott rá az asszony teljes erejéből.

A férfi megbénult ettől a kiáltástól, amelyben benne volt az örökös, teljes elutasitás. Lelankadt a karja s egyszerüen engedte, hogy az asszony elmenjen. Látta, hogy siet előre az utcán, a porban meg-megcsukló inakkal s hogy huzza magával az álmosan, már szinte önkivületben tipegő kis fiát. Iszonyatos keserüség lepte meg a szivét. Csikoritott egyet a fogán majd beletört mind, azzal sarkon fordult s ment vissza, kártyázni.

És Erzsi szaladt előre, maga sem tudta, hogy miért, hova. Szaladt a vérpadra. Szaladt a halálba, a máglyára. Rohant erényével szenvedni s kinjaival vezekelni az apjáért, anyjáért, magáért, a gyermekeiért, ezért a bünös világért, amely tele van rosszasággal, bünnel, átokkal. Mert csak annyit érzett, hogy neki kell jóvá tenni, amit más vétett; csak annyira vágyott most, hogy a tisztaság lilioma maradjon ő s áhitozott száz kisértés után, hogy bizonyságot tegyen erényiről, áhitozott ezer kin után, hogy próbáját adja állhatatosságának.

– Óh Uram Jézus, Szüz Mária anyám! Mi az én szenvedésem a tietekhez! Könyörögj érettem…

Meg volt gyalázva, porig alázva. Soha föl nem éberedik tönkregyávult lelke, soha nem érzi többet magát asszonynak, embernek, isten büszke valakijének, áldozati bárány! megöldösött lény, mindeneknek utolsója.

Igy ment be a házba, az ura házába. Megtérve a Kálvária hét kőképe elől maga is kész volt keresztre feküdni.

Az urát ugy találta, ahogy ott hagyta. Végignyujtózva az ágyon, ébren. Dani szégyenülten látta, hogy megtért az asszony. Ő is kitalálta, mi az oka: otthon még keserübb gyalázat érte, mint itt… És ökölbe csapódott minden ujja, szerette volna szétdulni a vének házát s az üszkei közé dobni őket, amiért az ő feleségével igy bántak! Már pedig ő maga is egészen belegyőződött, belenyugodott, hogy elválik tőle az asszony. Jobb is igy, mondta magában. Hiába, ha nem összevalók, az isten se párositja már össze őket. Utálta magát, az életét s keserü szájizzel vetette meg magát, amért egy asszonynak nem tud bálványa lenni.

De most mi lesz?

Erzsi egy szó nélkül fektette le a meggyötört kicsinyeket. Még jó szerencse, hogy olyan egészségesek. A parányit a bölcsőbe fektette, a másikat a maga ágyára, felfelé fejjel a nagy párnára, ő maga pedig eléje térdelt és imádkozott.

Dani el-elszunditott, de untalan fölébredt. Erzsi egy percre sem érzett álmosságot. Pedig gondolkozni sem tudott, csak mondta magában a litániát:

Asszonyunk, Szüz Mária könyörögj érettünk…

Mikor a pirkadó hajnal bevilágitott az ablakon, Dani fölkelt, felöltözködött. Szomoru volt és csüggedt.

Egy percre megállott s a sötétben elnézte az Erzsi alakját. Meghatva, elbágyadtan bámulta a nőt, akinek embertelen erőt adott valami ő előtte ismeretlen érzelem. Immár órák óta térdelt ott, mint a templomban, a sötét templomok titokzatos homályában térdelnek fáradatlan asszonyok, fölemelve összesimitott kezüket, oldalra hajtva fejüket, mint Szüz Mária s halk szájmozgással rebegve a csudálatos, gépi szókat, amelyek mindig ugyanazok, mint a vizesés csöppjei s mindig bőséges uj érzéssel tudják eltölteni a hivő lelkét, mint a fáradtakét a vizzuhogás.

Daninak kitágult a szeme s féltékenység fogta el a szivét. Vad düh kezdett benne megáradni. Látta, hogy ő nem teheti tönkre ezt az asszonyt. Az ő ereje semmi ahhoz az erőhöz, amely titokzatosan belenyul annak a belsejébe. Tudta, hogyha most ő engedne hirtelen gyülöletének s széttiporná az imádkozó asszonyt, annak minden tagja külön az ég felé emelkednék s a testi bántás a lelkét már nem érintené.

Sóhajtott s részvétet érzett iránta.

Dehogy bántaná szegényt. Dehogy is bántaná többet! Nincs is rá joga! Senki már neki ez az asszony. És ha ezer esztendeig élnek együtt, akkor is idegen lesz örökkön örökké…

Megmozdult s csöndesen, nehézkesen kiment.

Odakint az a szép nyári reggel volt, amely mostanában olyan szivet-lelket élesztően derül föl napról-napra.

De az ő lelke szomoruság ónos szárnyától volt csapzott.

Lehajtott fejjel nézett körülkomor szempillái alól.

Itt-ott egy-egy tinó bőgése, kakas kukoritása, emberi száj istenkáromlása hallatszott a friss, áldott reggelen.

És Dani kedvetlenül érezte, hogy itt a munka, a törekvés semmiért, a harc ok nélkül valókért, az égedelem, amely mindent hamuvá tesz. Itt az uj nap.

Hintórobogást hallott.

Kemény pillantással nézett ki az utra.

És rettenetes szédüléssel ismerte meg, hogy a grófi hintóban ott ül a grófi pár s nagy utitáska hirdeti, hogy a vasutra mennek.

Tompa rémület ütött a fejébe, szivébe.

És utána bámult az elrobogó hintónak.

S amint az eltünt szeme elől, fanyar nyál futott össze inye közt.

Mi maradt itt neki?

Ez a rongy falu, rongy nép, rongy élet.

Még azt is utálta, hogy leköpje.

Mi ez? Ez az élet!

Sár!

És megint összekapta a szemét, ökölbe ránditotta öklét s vadul megdagadt érzéssel lihegett körül.

– Legyen sár! Sár! De még legalább szétgázolok benne!

S veszettül nézett a falura, a házára s fenyegetően utána az eltünt uri népnek!

II. KÖTET

I.

Hamar beállott a tél. Már november elején vastag hó boritotta a földet. Még itt sem volt az igazi tél s a szegény emberek, akik olyan könnyen élnek, mint a madár s minthogy kicsivel beérik, semmit sem gyüjtenek, – már is lopkodták a nagy gazdák napraforgó kóróját tüzelőnek.

Turi Dani, a nyár óta megszokott szótlan, mogorva módján hajtott végig a falun. Nem nézett jobbra-balra, csak a két ló közé a rud végire. A vastagtalpu parasztszán keményen zötyögött a ridegre fagyott hótalan uton. A lovak patkója csattogott a rögökön.

– Hát a csengő, Dani! – kiabált rá egy menyecske, aki nyakig felgyürkőzve szaladt ki egy dézsa mosóvizzel, hogy kiöntse s a lázas, gőzös munkától friss volt, jókedvü, – hol a pergő Dani? Szégyelli magát a lovad!…

Dani nem felelt. A homloka egy árnyalattal komorabbra huzódott; ugy ült a szekér elején az ócska fekete gubában, benyomott báránybőr süvegében, mintha nem látna, se hallana; csak bámult mereven maga elejbe, a ló lába elé szaladó rögökre, a szemetes, ganajos utra, amelyen minden olyan keményre volt fagyva, mint az ő lelkében.

Nem látta két oldalt az utcasort, sem az embereket, akik pipavégről diskuráltak egy-egy kapuban, sem az asszonyokat, akik még most is utána néztek azért Turi Daninak.

– Há má mégis hát mi a fene baja van ennek? – kérdezte egy gazda szószaporitó komáitól, akikkel jól begubázva szidták a hideget, a telet, nyarat, kormányt, meg az istent.

– Ajjé, nagy annak a baja. Nem nyelheti le eccere a kiskarai tornyot. Az a baja.

Dani a nyár óta valóban hihetetlen kapzsi lett gyüjtésben, munkában, vagyona szaporitásában. Azzal a fáradhatatlan szenvedéllyel, amivel, mint a tüz tudta mindig megemészteni, amibe belefogott, most tiz emberre valót dolgozott. Nem törődött már sem a feleségével, sem a gyerekeivel, sem az asszonynéppel, csak a pénzszerzéssel. A nyáron minden nap bent volt az ügyvédnél, még se birta megkapni a meghalt bérlő örökét. A gróf elutazott Afrikába, a grófné hallani sem akart többet a kiskarai uradalomról; László gróf, a sógora meg nyiltan kijelentette, hogy ellene van a parasztoknak. Mégsem történt semmi. Egyelőre nem is volt sürgős, ujévre kellett meglenni a döntésnek.

Ahogy közeledett a falu végéhez, a kastélyhoz, Daninak is eszébe jutott ujra a dolog.

Egyszerre csak önkéntelenül felpillantott s jobbra lenézett az utcára. Bora állott egy kapuban. Be akart menni, de a Dani kedveért kilincsre tett kézzel visszafordult. Dani szórakozottan jártatta a szemét a szép lányon, akiről vastag szürke nagykendőjében is megérzett, hogy karcsu, ideges teremtés. Csak épen egymásra néztek. Nem történt semmi. Nem szóltak semmit. Még csak nem is köszöntek egymásnak a szemükkel sem. Csupán csak megnézték egymást. Bora a maga ideges, érzékies, odameredő nagy nézésével, Dani komoly, férfias, vizsga tekintetével. S Danival elszaladt a szán; fejét sem forditotta vissza a lány után. Előre nézett ujra, le a földre. Bora pedig benyitotta a deszka kisajtót s ropogós, friss, halk neszü léptekkel ment el a tornác előtt be a házba.

Éles szél csapott a Dani szemébe; lejebb huzta a süveget a szemöldökéig, lesütötte a fejét s gyorsabban hajtott neki a szélnek. A fákat vastag zuz boritotta, fehér volt az egész világ s az akácok vastag fehér lombjáról a szél hóport rázott le. A lovak gőzölögtek s dér fagyott a szőrük szálahegyire; nagy fekete varjak tanyáztak itt-ott valami hulladékon s lomhán reppentek föl a ló elől.

Dani felpillantott, végignézett a fasoron, amely közt siklott a szánja. Csuda kép ez, a dusan bezuzmarázott ut, fehér cukorfák ezernyi ezer foka. Megfagyott tündérország, amely holtában uj gyönyörüség. Dani hunyoritott, megpihentette szemét, aztán ujra a lovaira nézett s érezte az arcába vágó szél szurdosásait.

Az árok hidjánál gyors fordulással kitért az országutról a mezőre, az uttalan utra, ahol nyoma sem volt a dülőut csapásának a hó alatt. Repült, farolt a szán a sima havon, amely keményre volt fagyva, hogy a gyors lovak patája nem szakadt bele.

Nagy, nagy magánosság közepébe csöppentek. Csak a szél csendes suhogását érezte a fülében, meg a szán csikaritó éles surlóhangját, a lovak egyenletes taktusát, fuvását, de a nagy sik mezőn sehol semmi más nesz nem kelt szárnyra. Kékesen villogott a hómező nyugatra, bántóan szurós, sárga fénnyel keletre. A reggeli nap áttört a laza opálos égen, amely köröskörül ép olyan egyforma, bágyadtan világitó volt, mint a hó.

Dani szórakozottan figyelt rá a nyul csapására; tapsifüles járt erre, még a friss hóban, a mély hóban s hasig dagasztott benne.

A két jó ló repült előre, gondolomra, találomra. Itt-ott egy-egy kukoricaszár állott ki s leszakadt szárnyakkal cipelte a rácsapzott havat. Egy távoli tanyáról kutyaugatás hallatszott különösen, idegenül, de mély csendüléssel.

Jó félóráig rohantak igy. A két ló, mintha ki akarta volna rugni az istállói zsibbadtságot csülkeiből, nyargalt mint a szél. Daninak kipirult az arcéle s egyre fogyott kedvetlen maznasága. Egyenesebbre ült a deszkán s a guba alatt nyujtóztatva derekát, megropogtatta gerinccsontjait. Magára érzett s szilajul rántotta össze a szemét. „Gyi te ló!“ Porzik a hószine. Jól esik a szél. Feljebb tolja sipkáját, hogy telibben érje a levegő s gyorsabbra ránditja a gyeplő szárát. „Gyi, gyi, kutyaló!“ Mit törődni az élettel. Mit a bajjal. Ki mit árthat? Ki mit ér? Kire mi gondja az embernek! Sima az ut, szalad a szán, álljon elébe aki mer. Elébb-utóbb mindent elérünk, ha élünk. És mért ne élnénk, mikor élni jó, élni szép, élni mégis érdemes! Ez az egy öröme van az embernek, hogy él és tesz, és repül! „Gyi te ló! Kutyák igyák véreteket. Gyi te hát! Gyi hé! Gyi hé! Gyi hé!“

Végre szemébe tünik a nagy körtefa s erről eszébe jut, hol jár, mit akar. Meglepetve néz körül. Puszta a föld, az ő földje. Sehol nyoma sincs a kórókazalnak; azért jött ki most, hogy hazahordja mig el nem lopják s ime csak a moncsalékját, a maszatos, hóba taposott, hóba fagyott helyét hagyták meg a gazdának.

Dani éktelen haragba tör ki s a magas egekig hasit a káromkodás, amellyel a tolvajt körülteremti. De hiába, a kóró nincs meg. Nyilvánvaló, hogy nem régen hordták el; most, mióta felfagyott a hó. Ma! itt a friss csizmanyom; a szántalp gyürte hó olyan friss, mintha ebb a percben járt volna itt a tolvaj.

Körülnéz s a távolban nagy sötét foltot, egy futó boglyát lát meg. Az ő. A tolvaj.

Utána.

Előveszi az ostort s közé vág a lónak. A két tüzes állat idegesen kirug. Még egyszer végigvág rajtuk. És még egyszer. Kitölti dühét; a véknyába, a hasa alá ereszti az ostorhegyét, hogy a lovakat majd megeszi a fene.

Aztán megereszti a gyeplőt s repül a két állat, mint a fütyülő szél. Dani bedugja az ostort a helyére a szánódalba s ereszti őket. Utána a tolvajnak. Szakadékon röpülnek át, le a vájásba, fel belőle. Néha olyanokat ugrik a szán, majd átpattan a lovak felett, néha olyat farol, majd felboritja a kocsist. De csak előre. Semmit sem kerülnek ki.

Ma jól esik épen ez a harc, ez a futás. Dani a süveget a bubjára taszitja s villogó szemmel kémli az üldözött szánat. Az nem sejt semmit. Nyugodtan, egyenletesen poroszkál s a távolság rohamosan fogy köztük. Dani reméli, hogy mig a fasorba, az országutra beérne a zsivány, rajtaüt akkorra. De jaj keserves lesz. Ha az öregisten vón, se irgalmazna neki. Hátranéz s megbirálja a vasvillát félszemmel. Lesz annak dolga. Mikor csakugyan közelre éri, vissza is fordul s kezébe veszi a villát. Olyan jólesően fogja a markába, hogy érzi minden inában a férfiui erőt. Egészen más ember már, mint akinek elindult hazulról. Már nem fáradt és kiállhatatlan, nem közömbös, mit se bánó. Felpezsdült benne a vér.

Szótlanul folyik a verseny. Nem is verseny, csak üldözés. Az első szán nagy rakodásával nyugodtan halad, tudomást sem vesz arról, hogy nyomában a gazda. Gondosan, csöndesen döcög a szántalp s óvatosan billen a kóróboglya. Minden akadályt kikerül s a hófuvásra sem ereszkedik, hogy be ne szakadjon. Danit szörnyen bosszantja, sérti ez a nyugalom. Nem is kiált utána a zsiványnak, akiből mit sem lát, még a lovait sem, csak tartogatja az indulatját. Mikor már beérte, megcsöndesiti a lovait s melléje hajtja a kórótolvajnak, rákiált:

– Állj meg, hé!

Amaz visszafogja lovait, megáll. Dani leugrik a szánkájáról s vasvillával kezében, odalép.

A következő pillanatban megszégyenülve hőköl vissza.

Az apja néz rá a szánról.

Egy ideig hallgattak s Dani elfelejtve minden haragját arra gondolt, hogy megvénült az apja. Az arca elborult s mély ráncok verődtek rajta. Kopott, lapos szemöldöke alól kék szeme élesen néz s az egész emberből epés keserüség árad.

Dani, mint az apja előtt mindig, megjuházva néz félre, kikerülve szemét, mintha bünösnek érezné magát előtte. Pedig egyetlen bűne az volt, hogy ő gazdag lett s a szülei ma is még a régi nyomorban éltek. Kárára nem volt a családjának, inkább sokkal segitette őket, régebben pénzzel is, vissza nem kapható kölcsönökkel, ujabban, mióta gazdagabb s jobban megbecsüli a pénzt, már csak amolyan erkölcsi támogatással. De mindig érzi, hogy adósuk s ezért, hogy ne kelljen látni az inséget, elkerüli őket. Az öreg Turinak szavajárása volt, hogy „képen váglak, ha a bajuszodat a füledre tekered is!“ De bizony mégis kinőttek a keze alól a fiai, csak ő maradt meg a régi kapás nyomoruságban, pedig isten tudja hol szedte, hanem nagyon uri hajlamai voltak. Nem is szeretett dolgozni, inkább spekulált, jött, ment s apró seftekre költötte, amit össze tudott keresni, vagy a fiaitól ki tudott préselni.

Megérezte az öreg, hogy fölibe kerekedett a fiának s akarattal fokozott keserüséggel ripakodott rá.

– Nem restelled magad a kutyától…

Dani gyorsan ráomlott közönyösséggel vont vállat.

– Szégyen, gyalázat. Az ember felneveli űket, de azért, ha mán kikerül a házból, egy se nyit rá ajtót többet. Ott fagyhatunk rakásra. Bánod te? Egy szeker napraforgót nem hoz: nesztek!… Az anyád dögösködik, tudsz róla? Ej…

Közé vágott a lovaknak, azok örültek, hogy pihentek egy kicsit s óvatosan tovább vitték a szánat, a tüzrevaló napraforgó-kóróval.

Dani ott maradt, utána nézett az apjának, egyet sóhajtott, felült a szánba s egy kis révedezés után ujra visszaforditotta a lovakat a mezőnek. Örült, hogy nem vesztette el teljesen a kedvét, inkább valami csintalanság forgott az eszében, ami egészen felvillanyozta.

– Majd bolond vagyok, – gondolta magában, – hogy kóró nélkül megyek haza. Csak kint van még valakié.

Nagyon megörült neki, hogy nemsokára napraforgó-csomók sátrait látta; s még jobban földerült, mikor kiszámitotta, hogy a Takács Gyuri kóróját fogja most ellopni. Vidáman neki állt s fölrakodott erősen, lekötötte jól a terhet a rudalló kötéllel s gondtalanul indult hazafelé.