Part 7

Kegyetlen nagy öröm fogta el Danit, mikor látta a grófnő szineváltozását. Gőgös érzéssel nem sajnálta, nem szánta volna, ha rögtön ledobban is. A melle feszült, a szeme szikrázott, az arca állatias, vad megelégültségtől fénylett. Igy kell! Ez az, amire vágyott. Sarka alatt gázolni az asszonyt! Mi neki egy asszonyi állat, ha grófnő is! Asszony! Semmi! Kirepül belőle a lélek, ha az igazi férfi jól a szemébe néz. Hát még ha megfogná. Összekapja az ujjait s érzi bennük az erőt, a kivánságot; hogy le tudná róla tépni egy rántással a ruhát!…

Mikor a lépcsőházból kilépett a szabadba, valaki a nevét suttogta.

– Dani!

Visszapillantott félszemmel. Bora volt. Az ajtófélfához támaszkodva, azt átölelve, belekapaszkodva, a pillantásával repült utána Turi Daninak.

A szép paraszt félszájaszögletibe egy kis mosoly rezdült meg. Tetszett neki, hogy volt valaki a maga népéből, ha csak egy semmi jány is, aki ott volt, látta a győzelmét.

Azzal ügyet sem vetett többet rá, elment.

Bora pedig ugy ölelte az ajtót, mintha vissza akarná tartani magát testi kötelékekkel, hogy a lelki vágy, a kivánság utána ne röpitse a mágnesének.

A kapu előtt, az utcán megállott a paraszt, jobbra menjen-e, vagy balra; be a faluba, haza, vagy ki a mezőre.

Egy percnyi öntudatlan habozás után, erősen megfordult, ki a mezőnek.

Sulyos és mégis szinte szökellő lépésekkel haladt a porban. Majd letért a mezei ut szélére, tul a begyöpösödött árkon s a kiszáradt pocsétákat kerülgető gyaloguton haladt előre. Egyszer aztán befordult a poros utilapuk és szikkadt száru garádicskórók közt siető utról egy mesgyeösvényen a kukoricások és buzatáblák közé. Elmaradt mögötte az ut poros levegője, friss szél csapott az arcába, démutkák és kakukfüvek illata vette körül s a kukorica fejlődő levele zsibongó sustorgással zajlott körülötte. Lecsipett egy hatalmas cickóróról egy szem ragyogó sárga virágot s balra kanyarodott a nap elől, amely már lent volt a vetések fölött s vörösödő arccal bámult utána.

Jól esett neki, hogy kijárhatja magát az isten szabad földjén. S csak ugy süvöltött belőle a kieresztett energia, mint a gépből a gőz, szinte fütyölt. Egy jó félórai kemény dobogás után csöndesedett, megereszkedett, rendes tempót vett föl. Közeledett a maga földjéhez, ahol ma állottak a buzába az aratók.

Jó kedvvel fogadták.

Vidáman köszönt vissza nekik; letört egy kalászt, szétdörzsölte a markában, kifujta a pelyvát s örült, mikor látta a szép, piros, érett szemeket. Csak ugy dagadt mindenik a kövérségtől, sehol egy aszott szem; nem is ártott hát annyira a mult hetek esője, hősége, mint féltek tőle. Mária anyánk, az istenanya képe ott mosolygott minden szem boldogabbik végén.

– Hát mi lesz, gazduram! – kiáltotta egy legény és sunyin odaintett a másiknak.

Dani értette a szót. A szegény ember szavát, aki alattomos formában szüntelen ott kerülgeti az isten kegyeltjeit ingyen ajándékért.

– Áldomás lesz, Péter, áldomás! – felelt.

– Akkor jó, – lélekzett fel mindenki.

Éppen végére értek a rendnek és sorban kiállottak kaszát fenni.

– Hát emberek, asszonyok, fattyak, jányok, ki fáradt?

Ugyan ki volna az, szent aratás első napján?

– Ki lát máma holdvilágon aratni?

Mindenki.

– Na hát akkor Péter, accide a kaszádat, ülj fel a lógósra, oszt ott a pájinkás csobojó, ugorj haza, hozd tele. Addig innen haza nem megyünk, míg le nem szedjük ezt a kis táblát.

Végig mutatott a hatalmas buzatáblán. Mindenki örült neki. Jól esik dolgozni, ha a gazda vezet. Kivált ha Turi Dani ez a gazda.

Dani végigfuttatta szemét a kasza élin.

– Jó kaszád van.

– Mer jó kézbe jár!…

Dani intett rá, elismerően.

A legény már fenn ült a lovon, mögötte a pálinkának való hordócska, onnan szólt le még egyszer.

– Másnak nem is adnám a kezibe: isten az atyám!

– Hozd ki az enyimet is! – kiáltott utána Dani, – oszt mond meg asszonyodnak…

– Mit?

– Sose mongy semmit!… No jányok, hát csak gyúccsatok rá arra a nótára.

Egy derék marokkötő lány a szemébe nevetett s nem kérette magát, magas sikító hangon rázendített:

Nem vótam én addig beteg, Mig téged nem szerettelek, Azóta vagyok halálos, Véled nem lehetek páros.

– Fenét! – mondta a nótára Dani. – Ha abba akarsz belehalni, hétszer kell vizbefojtani, mint a macskát.

– Maga beszélhet, – mondta a nótás lány és letette az öléből a kévekötő guzscsomót. – Könnyü magának. Mindig csak olyanokkal vót dóga…

– Milyenekkel, te?

– Akik veszkődtek magáér.

Dani átkapta a lányt derékon.

– Hát te nem veszkődsz értem?

– Én? Haggyon békén, jobb lesz.

Dulakodtak. A férfin látszott, hogy nem sokat törődik a lánnyal, csak nyomorgatja. Ugy is végződött az egész, sután, a lány kibujt a keze közül, bár maga se akarta s ő eleresztette, mert más valami jutott az eszébe. A fénkővel néhányszor végigszaladt a kasza élén, azzal előre ment és rendbe állott. Az emberek sorra következtek utána. Mögötte egy ludnyaku, vörös arcu, szótlan, sovány ember jött, aztán egy másik savanyu paraszt, majd az a kis görbe vén ember, aki a minap reggel leckéztette, s igy tovább, nyolcan.

Dani boldog érzéssel eresztette ki a kaszát. Pompásan suhant az s egy nyisszanással leszelte a mereven elébe bókoló kalászsort. Kemény férfikarja jól érezte a munka erejét s hamar lefoglalta minden gondolatát a kasza. Válogatva, minden göringyet mellőzve, felverődött bodzahajtást, tüskerózsa gazzát kikerülve, művészi biztossággal s gépi taktussal haladt előre a renden. Valamivel gyorsabb volt a tempója, mint a többieknek, ugy hogy messze haladt s a ludnyaku paraszt megerőltette magát, hogy nyomába érjen. Szaporán és ügyesen járt sarkában a kévekötő lány, csöndesen dudolva a nótákat, melyeket a többiek éles hangon daloltak. Senki sem gondolt egy igére sem a nóták értelméből, csak fujták, ahogy jött, egymás után. Édeses illata volt a nótának, mint a lekaszált buza torzsája közt a sarjadó kakukfűnek.

Dani csak haladt, haladt előre, suhogott a kaszája, s oly gyorsan aratta a búzaszárat, mint feje a gondolatot. A gyorsan beálló alkonyatban erősen elmaradtak mögötte a többiek.

– No isten álgya, gazduram! – kurjantott valaki utána. – Mán mi nem érjük utól, ha igy befogott!

Dani elmosolyodott s hozzáfogott kaszát fenni. A többiek is sorba kiállottak és nyolc kasza csisszenő-nyisszenő csengése messze hallatszott a síkon. Aratók mentek hazafelé a tábla tulsó végén szaladó uton, s bekiáltottak egy-egy szót a sürüsödő esti levegőn át.

– Hónap is nap lesz!

– Aki megéri! – feleseltek vissza innen.

– Jó gazdátok van, egy napból kettőt csinál.

– Jaj bizony Turi Dani az ű neve!

Nevettek. Becsületesen, jókedvvel, vidáman, semmiségen.

A hazamenő munkások elhaladtak, a vállukon lengő kasza még idecsillant, a lányok gereblyéje az égre rajzolódott, aztán mindnyájan beolvadtak a szomszéd kukoricatábla sűrüjébe.

Ujra megharsant a kasza és Dani nemsokára kiért a föld végére. Egy percig gondolkozott, bevárja-e a többieket, aztán rápillantott a gyors munkában kipirult kévekötő lányra, aki fölegyenesedett s tüzes szemekkel nézett rá, mintha mondta volna:

– E jó kis hajtás vót.

Aztán gyorsan elszánta magát és kilépte az uj rendben a maga helyét, azzal nekieredt. Jó széles rendet fogott, hogy a buzának legyen hova dülni, a lánynak helye dolgozni, s ugy haladt előre, mint az árnyék. Mintha szárnyat kapott volna a kaszája, sulyja se lett volna, magától suhogott, csak lépni kellett a nyomán. Fürj szava seritett a buza közt, élesszavu tücskök cirpeltek, s fenn az égen egy csoport vad lud krugatott. Az aratók, akik most értek a maguk rendjének végére, nagy ujjongással kurjogattak az égi madarak után, majd legények, lányok csintalanul egymásba csiptek s nyáréji viháncolás csatározott. Dani kinyitotta mind a két fülét, úgy szelte a hangot, orrával az illatot, szemével a violasötét égalját, a sürün hunyorgó csillagokat s a tele képpel mosolygó holdat futotta körül. Melege volt, a mellényt is lelökte magáról, karján feljebb tűrte az ingujjat s a teste kövér párát bocsátott. A lány halkan duruzsolt mögötte egy nótát. Már elfogyott a kévekötő gyékénye, ideje nem volt buzaszárból ujat tekerni, hát csak kévébe fogta a lekaszált vetést, majd felkötik holnap. Igy is alig győz együtt tartani a gazdával.

Nemsokára megjött Péter is a lovon. Hozott pálinkát bőven, meg kenyeret, szalonnát, száraz kolbászt, száraz oldalast. Ellátta a gazdasszonya bőven, legyen elesége a népnek az éjjeli munkához. Nagy riadallal fogadták, s rögtön neki is ültek a jó vacsorának. Csak a gazda nem hederitett rájuk. Sem étel, sem ital nem kellett neki.

– Erigy Julcsa te is, enni.

– Minek?

– Ha éhes vagy.

– Ha nem vagyok!

– Mér ne vónál?

– Maga mellett?

– Én nem lakatlak jól!

– Óh!… dünnyögött csendesen felvihogva Julcsa.

– Gyere hé! – kiáltottak neki csintalanul a vacsorálók is. – Kolbászt kapsz!

– Nem kell nékem, – mondta a lány és csendesen hozzátette, – még ha gazduram adná!… Dani gyorsan odapillantott. Közvetlen mellette állott a lány; nagy, erős, vaskos lány; kemény inge csak ugy duzzadt, erős karjait széttárva eresztette le, feltürt szoknyája terjedelmessé tette csipőben, s az arca tüzelt, még igy holdvilágon is szinte sütött. És a homály leple alatt olyan nyiltan, durván, szemérmetlenül kinálta oda magát a buza közt, hogy csak egy ujjal kellett volna hozzányulni…

És Daniban, először életében undorodó düh ingerült fel s szeretett volna belerugni.

De csak elfordult, nem szólt, kieresztette a kaszát s oly gyorsan kezdett dolgozni, mintha menekülni akarna az üldözőjétől. Egy ideig valóságos verseny volt, ami köztük kifejlődött. Ki bir több munkát, a kaszás-e vagy a kéverakó lány. Két renden haladtak végig s Dani dühösen érezte a sarkában a lány lihegését.

– Vigyázz! – fakadt ki végre, – ugy dógozz, hogy én mezgerelek utánad hónap.

– Én utánam lehet!

Dani dühösen hitte el neki, hogy jól végzi a munkáját s tovább kaszált. Egyre nőtt a haragja. Szidta magát a lustaságaért. Szidta a kaszáját. Eszébe jutott, hogy nem a maga jószágával dolgozik. Át is rikoltott nagy hangon a többiekhez, akik a vacsora után most készülődtek fel, hogy munkába álljanak.

– Péter! Hun az én kaszám?

– Itt van-e!

– Hozd hát ide…

Lihegve várta be, mig a legény, aki áttört a buzán, elhozta a kaszát s visszaadta neki a másikat.

A legény megnézte a szerszámát.

– Ejnye gazduram! fakadt ki. – Mi az áldást csinált evvel a kaszával?

– Kaszáltam vele.

– Beretválkozni lehetett vón evvel, mikor odaadtam, no nem jó mán a vasas zsidónak se. Énnye. Isz e nem kasza mán, ha fürész…

A legény kétségbeesve hagyta ott a gazdáját s reggelig mohogott az agyon csorbult kaszáján. Dani meg ujra neki állott s a pompás kaszával ugy haladt előre, mint az álom. Vidáman, örömmel érezte, hogy a leány elmarad mögötte. Minden suhintással tért nyert s szabadult a nőstény izgató, undoritó közeléből.

Eszébe jutott a grófnő. Ujra elismételt magában minden pillanatot, amit előtte töltött. Kirepült a gondolata, mint fészkiről a sas és nőtt, dagadt benne az érzés.

Uj rendet kezdett ismét. Már nem vágtatott annyira, lendülettel, könnyen, de szinte szórakozottan haladt. Vaditotta a szivét, birizgelte érzéseit a nyári éjszaka, az illatos meleg, a buzatábla termékeny szaga, a madarak, bogarak zenéje, a távoli tóból idezengő békariongás és meg-megállott, behunyt szemmel szivta be a buja levegőt, térde meg-megroggyant és egyet-egyet nyujtózott, hogy pattant a csontja kötése. S ezalatt beérte a lány, amely ugy rohant utána, vakon, vadul, lihegve.

Már nem is bánta a gazda. Megállott, visszafordult s kaszáját leeresztve sarkára, várta.

Mikor az utolsó kévét is egyberakta a lány, még guzst csavart az ép buzaszárakból s szabályosan átkötötte. Akkor felállt. Szembenézett a férfival, aki egy tenyérnyire volt tőle.

És Dani átkapta félkarral, vad kegyetlenül átölelte, levágta a kéve buzára. Csókkal, mindkettőjüknek irtózatosan kéjes csókkal törte agyon.

Mikor magához tért, fölemelte a fejét s ködkönnyes szemmel körülnézett.

Meghült benne a vér s mint kigyó elől kapta vissza szemét. Egy hajszálnyira állott a kasza hegye a szemétől. Az Isten őrizte meg, hogy régen keresztül nem szaladt rajta.

Kijózanódott, megjuházott, felállt. A lány ott hevert a földön. Erőt vett magán, ujra dolgozni próbált. Madárcsipogást hallott, lehajolt, figyelt s látta, hogy fürjfészek van előtte. Egy kaszavágás már szétszelte volna a fészket. Megesett a szive, megszánta a boldogtalan kis családot. Kapta magát, gondosan körülkaszálta a szent helyet, aztán nagyot lélekzett. Nem volt többé semmi ize a munkához.

Hirtelen elhatározással vállra vetette a kaszát s vissza, lement a szekérutra.

Hazafelé indult.

Vissza sem nézett, oda sem pillantott a lányra, aki ott feküdt rendetlen ruhával a kévén, mint egy szétmállott élet.

Lehaladt az uton s nemsokára elmaradt mögötte az aratócsoport friss zaja. Csak a kifogyhatatlan nóta kisérte messzire. Harmat kezdett gyöngyözni a fűben s Dani csöndesen tiporta a lucskos pástot csizmájával. Vállán himbálózott a kasza s ő álmatagon ment, ment a falu felé.

A békés, csöndes éjszakán lazára szállottak idegei s meseszépen káprázott szemébe a grófnő képe. Lelankasztotta fejét, mint a napszurta virág s elsóhajtotta: Hej ha ezt megölelném csak egyszer!

Be lágyan, be puhán, be máskép tudná, mint ahogy asszonyt szokott ölelni. Olyan érezhetetlenül, alig birizgelné a szinét, olyan könnyen, alig emelintené meg a sulyját. Tenyere bőrében, ujjai hegyén zsenge zsibongást érez. Megérzi az éjszakai szellőt s keményre borzolódik tőle kezén, karján a sok apró szőrtüsök. Szinte felolvad acélos izmainak kemény felülete s híggá lesz, megérzi a semmi hatását.

Engedi, hogy lábai egyenletes tempóban vigyék előre, de nem akarja s nem cselekszi. Mássá lesz, mint aki volt és uj képességeket érez meg magában. És minden illat olyan erős, olyan átható. A lucerna nyers gazszaga és a kukoricalevél szurós, édeses párája; a szagos füvek csakugy égetnek, a mezei istenfa, meg a fehér üröm, a kakukfű s a kellemesen büdös tüskerózsa mind buján gőzölgi ki a lelkét, amely belopódzik az ember minden bőrlikacsán.

Dani kábulást, részegülést érez miattuk, feszül az agya és ugy érzi, mintha nemsokára fel tudna szállani a levegőbe.

Végre itt a falu. Az akácfák alatt beballag. Egy-két kutya megvakkan itt-ott, de megérezve a falubeli ember szagát, ujra elhallgatnak.

Hazaér. Felakasztja a kaszát az ereszbe s az ablak alá lép, benéz. Felesége még fönn van, virraszt, várja. Varrás van előtte, de nem dolgozik, ölébe ejtette s a lámpába bámul. Daninak ez mind olyan különös ma. Megérzi a felesége igaz lényét, megkapja, meghatja a gyöngeség, ami a sötétszemü, törékeny formáju, fehérnyaku asszonyból szinte lesir. Eddig idegen és kellemetlen volt neki, most megfogja a lelkét s jósággal tölti el szivét.

Bemegy a házba, a sötét konyhából benyit a szobába. Az asszony alig mozdul meg, csak sötét nagy szemeit veti rá kérdően. Dani bólint köszönésül, aztán közellép, elmegy a felesége mellett, hogy egy másik székre leüljön és közben ujjai hegyével alig érintve megsimitja az asszonya meztelen hátát, amely az ingvállból kiemelkedik.

Erzsi végigborzong a hőségtől s idegenkedve, összevont szemmel néz az urára.

Dani leül s gyöngéden, melegen néz az asszony szemébe, ahogy sosem szokott.

– Éhes vagy? – kérdi csöndesen Erzsi.

Dani megingatja a fejét.

– Semmisem kell?

– Nem.

Erzsi sóhajt, feláll, nem szól, mozdulatot tesz, mintha vetkezni akarna, de abbahagyja.

Dani olyan lágyan néz rá, szinte könnyes lesz a szeme.

– Mi bajod? – szólt halkan az asszony.

– Szeretlek Erzsi.

Erzsi hideglelős émelygést érez.

Dani feláll, hozzálép, gyöngén megöleli s a szemébe néz.

– Ugyan ne izetlenkedj nekem.

De az ura nem hagyja. Ugy öleli meg az asszonyt, ahogy az ügyvédtől látta. Ugy ahogy most a szive diktálja.

– Nem tom mi jött rád, – szól a felesége s elforditja a fejét.

Dani gyöngéden mosolyog.

– Igazán nem eszel?

A férfi nemet int.

– Akkor feküdni.

A lámpához lépett s elfujta.

Egy perc mulva már ágyban volt. Az ura odaült mellé, ráhajolt, ugy csókolta. Megcsókolta a homlokát, a szemét, ujra a szemét, az arcát, az állát, szemét s puhán, mint a leánygyermekéét, az ajkát.

Az asszonyt végig-végig bizseregte a sok, szinte érzéketlenül gyönge csók. Elkábult a feje, mert erre vágyott ő, mindig erre, nem a durva, vad, nyers ölelésre. És lassan belesimult az ura ölelő karjába.

De egyszerre csak megdermedt. Jéggé fagyott minden teste. Megértette a férfit.

Hisz ez nem őt öleli! Nem őt szereti.

A grófnét!

Arra készül, azt próbálja, ahoz gyakorolja magát.

És undor, düh, soha, soha nem érzett ellenszegülő idegenség fogta el. Fölugrott és kitépte, kiszakgatta magát a férfi szerelméből.

– Coki! Coki! – kiáltotta tele torokkal. – Coki kutya! Ereggy a grófnédhoz, ereggy a grófnédhoz!

És hörgött és sikitó hangokat vetett ki a torka.

– Eriggy innen, hagyj itt, hagyj itt, eriggy a grófnédhoz!

Dani megdermedt, találva érezte magát.

Percekig állottak a koromsötétben szemben egymással, mint villamos áramot fogva fel egymás jelenlétét.

Dani keményen kinyujtotta a kezét s találomra torkon ragadta az asszonyt.

– Coki! – hörögte az asszony, – coki!

A férfinak elmult minden szerelemhősége, a megalázott, meggyalázott férfiassága robbant fel.

– Parancsolom! morogta a foga közt.

– A kutyádnak parancsolsz, kutya. Soha! Ha én nem akarom! Soha!

Dani félkézzel vállon ragadta az asszonyt, megrázta, falhoz verdeste és messze kihajitotta az ágyból a szoba közepére.

XXI.

Jajjos nyögéssel eszmélt föl Erzsi. Összerázkódott, fájást, fájdalmat érzett. Összeszoritotta a fogát, a szeme égett, a halántéka lüktetett. Vállcsontja mintha el lett volna törve, gyomra fájt; a második gyermeke óta örökös hátfájása volt s most mintha megszakadt volna benne valami.

A szeme majd kipattant üregéből, mig lábra állt. Odament a bölcsőhöz s karjára vette kis babáját. Aztán fölrázta a fiát, aki betegen nyöszörögve, ébren kuporgott az ágy végiben s most anyjának egy kézmozdulatára engedelmesen mozdult, felült, leszállt.

Nem adtak semmi hangot. Az asszony a lélekzetét is szinte megakasztotta kemény akaratával, karon ülő csemetéje aludt, a másik meg kisérteteket látott s lábujjhegyen járt.

Ki, ki innen. Minél előbb.

A csikordulás, amint ajtót nyitottak, beléjük hasitott. Mintha rájuk orditott volna az ajtó s ijedten, rettenve, sikoltva kérdi meg, mit akarnak. Erzsi nem merte betenni, nyitva hagyta, hogy ujra hangját ne hallja. Még igy is sokáig ott hasitott a fülében, háta gerincében, az ajtósarok félelmes, siró hangja. Szeretett volna visszanézni rá a sötétben, de nem mert. Reszkető kézzel tapogatott a külső ajtó kilincse után. Nem volt bezárva s örült neki, hogy könnyen nyilt.

Végig az udvaron! Mezitlába alatt hűvösen, nedvesen engedett a por; kicsinyét ölében puhán tartotta, fia apró léptekkel szaladt a nyomán és egy szál szoknyájába kapaszkodott. A jó, világos, csillagos nyári éjszakában a boldogtalanok.

Isten szeme tisztán látta minden lépésüket.

Reszketése elmult, egy érzésbe fult egész valósága: rohanni, rohanni a megszabadulás felé.

Átok üldi, áldás várja őket. Minden lépés elszakitja őket a nyomoruságból és közelebb ragadja a boldog üdvösségbe. Minden léptével mintha visszafelé szaladna a jelen gyötrelmeiből, a mult örömei közé. Ez a kinos éjjeli futás őt, a szerencsétlen asszonyt ujra gondtalan gyermekkorába juttatja vissza. Átok a házon, honnan távozik, áldás ahová megy. Átok a kinos, keserü nagyemberi életére, áldás az öntudatlan gyermekkorra. Egy lépés, tiz, száz lépés még s örökre elfeledheti azt a sok rosszat ami vele történt. Nem lesz már egyéb semmi, csak megint ujralett gyermeki kora. Ölében viszi, lágyan mint az élet harmatát, csöpp kicsi magvát. Gyermek lesz vele, velük, köztük, három kis megfáradott gyermeket visz haza. Apjának, anyjának ölébe.

Gazdag szeretettel néz előre a házuk felé. Ugy felzsonganak, rajjal rebbennek föl benne az érzések. Mintha messze utról, idegenből, esőből, fagyból, szidalomból, sárból s utálságból rohanna ki, mig hazafelé szalad. Sirni megyen haza a szülei házba, kisirni magát. Még nem is tudja, mi lesz, nem gondol külön apjára, külön anyjára, csak arra, hogy jó otthon, még a kuckó is jó, meleg, bizalmas, az ajtósarkában is jó sirni, a törülköző mögé takart gyerekarccal zokogni. És egy-gyereknek érzi magát a két kicsinyével és szalad a porban, amely puha, nehezen szálló nedves lepellel borul meztelen lába fejére.

Fáj a szive.

Ámulva néz utána egy férfi a tanitó keritése mögül. Takács Gyuri. Mintha kisértetet látna, ugy nézi. Megrémült tőle, földbe gyökerezik a lába s nem bir hangot adni. Akkor érez megkönnyebbülést; mikor az asszony betér egy kapun. Az apja kapuján. Sokáig áll még a keritésnél, végre megfordul s bemegy a házba, ahol a késő éjjelen folyik a kártya. Hárman vannak, a tanitó, egy szomszéd falubeli félparaszt-félur, meg Takács Gyuri.

Jeges hidegség fut végig az Erzsi gerincén, mikor ujja hegye az ablaküveghez ér s a hüvös sima lapot megkoccantja.

A szobában rögtön megmozdul valaki.

Szikrázik egy szál gyufa s meggyujtják a mécsest. Aztán szapora léptekkel kisiet az ajtóba az anya. Álmélkodva nézi a holdvilágos tornácon a lányát.

– Itt vagyok édes anyám, – suttogja Erzsi.

– Vajon aztán miért?

– Engedjen be.

Megáll az anya, mintha utját állaná, de Erzsi gyorsan, furakodva megy befelé s maga után vonja a fiát. Az anyja tétovázva beteszi a külső ajtót, egyet gondol, be is riglizi, aztán utána megy a szobába.

Már az ura is fenn van, ott ül az ágya szélén s meghökkent csodálkozással nézi a lányát.

– Mi a bajod? – mondta az anyja.

– Meghalok édes anyám! – mondja fájó arccal Erzsi s nem tud sirva fakadni, mert érzékeny szive az apja arcán épen úgy a rosszaló bámulást fedezi föl, mint az anyjáén.

Eddig nem is gondolt magára, de most, hogy leteszi a babáját a falócára a párnák tetejébe, ugy érzi, szétszakad a teste. Amint kiegyenesedett, a háta iszonyuan fájni kezdett, a fejét végig simitotta s két nagy daganatot érzett meg, egyet a homlokán, másikat a hajban, a feje tetején. A karját nem birta emelni, majd letört. És amit a lelki részvét híjja elfojtott, kiszakadt belőle a zokogás a testi fájdalomtól. Oly keservesen és gyötrelmesen, mintha a rettentő feszültség egy elfojtott lyukon bugyogna ki rémes erőlködéssel.

Apja, anyja álmélkodva nézték sokáig. Nem szóltak, egymásra sem néztek, mint a szeretetlen pároknál szokás, csak magukban gondolták el a gondolatukat.

Mikor jól kisirta magát Erzsi, s lecsendesedett, megszólalt közönyös hangon az anyja.

– Na hát mi baj van?

Erzsi kedvtelenül s restelkedve vállat vont. Lehült a vére.

– Mi? Micsoda? – kérdezte élesen az anyja.

– Semmi, – mondta Erzsi s sirós ajkai megrándultak a belső fájdalomtól.

Az apja csak nézte, nézte őt, fáradtan, fásultan, szomoruan.

– Jajhaj! – sóhajtott az anya és kövér, meztelen karjait végigtapogatta keresztben a tenyereivel. – Igazad van jányom, minden férfi disznó, kutya. Galád, becstelen.

Erzsinek összerándult a szemöldöke, egész arca. Igen-igen rosszul kezdte érezni magát. Nem otthon van, hanem idegenben, még az idegennél is rosszabb helyen.

– Azt hiszed, nem tudom mi a bajod? – folytatta az anyja s egyre gyurta hájas kövér felső karjait. – Igazad van jányom. Elég mán két gyerek. Egye meg a fene a marha férfiakat.

Erzsi ijedten rápillantott az anyjára, aztán lesütötte a szemét. Ökröndözés buffant fel a torkán, hányás ingerelte. S majd elsülyedt a szégyentől.

– Azt hiszed engem nem vert el apád? – folytatta az asszony kicsinylő szájrántással. Amint a mély kivágásu, ingvállban összeszoritott karjaival feltolta hatalmas melleit, fehér bőre fiatalos ruganyossággal dagadt. Egész teste megőrizte asszonyi szépségeit, csak az arca volt öreg, mély, sötét ráncos, sürü barázdák eredtek szemei körül, s oly gyürött és petyhüdt volt barna arca, mint a szerelmi izgalom csatatere. De a teste kemény volt, hogy a bolhát meg lehetett volna pattantani a bőrén s meglátszott friss, temperamentumos mozgásán, hogy ma sem ijedne meg hét férfitől.