Sárarany

Part 6

Chapter 63,577 wordsPublic domain

– Én szegény lány vagyok.

– Hát aztán.

– Engem ingyen nem lehet…

A grófnő rábámult, nem értette.

– Dani bácsi pedig nem fizet senkinek. Inkább neki fizetnek, – tette hozzá dicsekedve. – Az asszonyok meg a lányok mind mennek neki kapálni, meg mindent csinálni, csak egy csókot kapjanak tőle. Mer ő tőle nem kap ingyen csókot akárki.

A grófnőnek nagyon furcsa és kellemetlen volt ez a paraszt logika. A megfizetett férfi.

– Hát akkor téged azért nem ölel meg, mert te nem tudsz neki mit fizetni.

A lány kedvetlenül nézett vissza rá s megrántotta a vállát.

– Én is tudok kapálni! De ő nem fizetne nekem! Hát maga azt nem tudja, hogyha az ilyen szegény lány, szép lány, akkor nem hálhat emberrel, csak ha jól megfizetik. Nekem szerencsét kell csinálni. Megmondta azt nekem az anyám, még kisiskolás koromban, hogy ha vigyázok a szépségemre, akkor még nagy szerencsét csinálhatok.

– Milyen szerencsét?

– Vagy elvesz valaki, vagy annyit ád, hogy azután nem kell busulni.

– De azután majd nem vesz el senki feleségül!

– Nem! Bizony nem. Akkor már elveszik az embert, ha van valamije. De az én apám zsellérember, hát a zsellérlányt csak valami rossz béres veszi el.

Valami idegen, exotikus, büzlehelletü életnek az áramlata csapott feléje. S mikor ujra végignézett a lányon, zavarosan érteni kezdte micsoda nyilt vásár folyik itt, ebben az emberi világban, ahol a szép lányok is, a szép férfiak is tisztán és nyersen kamatoztatják a szépségüket.

– Hát Turi Daninak sem adnád oda magadat ingyen?

– Én szegény lány vagyok – mondta egyszerüen Borcsa.

A grófné egyet gondolt.

– És Turi Dani senkit se ölel meg ingyen?… Tán még egy grófnét se! Mi?

S a szeme sarkából nézett a lány tiszta szemeibe.

– Turi Dani ember! ü azt teszi, amit akar. Ü nem kér. Mit bánja ü. De az asszonyok járnak a kedvibe. Azok odaadnák még az életüket is, csak rájuk nézne egyszer. Nincsen olyan fejércseléd, aki szivesen ne adná oda még az életét is, hogy Dani bácsi a derekához nyuljon!…

A grófnő megint hallgatott s lassan csapkodta a vizet.

– De te nem adnád oda.

A lány vállat vont.

– Én szegény lány vagyok, nekem szerencsét kell csinálni – ismételte csökönyösen.

– Ah, az a te Turi Danid is csak olyan ember, mint a többi. Paraszt.

– Dani bácsi csak egy van! Csak ü.

– Annak nincs csufneve?

– Van a.

– Igazán! Mi az?

A lány összehuzta az arcát s lesütötte a szemét.

– Azt nem lehet kimondani!

A grófnő elámult.

– Mit! Olyan csunya!

– Meg aztán aki élő ember azt kimondja, azt megölné Turi Dani.

– Nincs itt, mondd ki csak.

– Jöjjön, a filibe sugom.

A grófnő kiváncsian oda tartotta a fülét.

A lány valamit sugott bele.

– Mit jelent ez? Hisz ez semmi! Hogy hol szép Turi Dani?

A lány hatalmasan elkezdett kacagni.

– Az a! Na hát hun szép? Hát nem érti? Hát hun szép?… Mije!

A grófnő elkezdett pirulni, mintha a vizből áradt volna felfelé a hőség.

A lány hirtelen nyers mozdulattal átkapta a nyakát és magához huzta. Azzal belesugta a szót az asszony fülébe.

– Aszongyák, tette hozzá, azért szeretik annyira a fejércselédek, mert ott igen-igen szép… – s lesütötte a fejét a kád megé.

A grófné behunyta a szemét s valami kis undorodó kéjes megreszketést érzett. A vére pezsgett, az agyát vérhullám öntötte el…

Valahogy rettenetesen leegyszerüsödött előtte a szerelem, mióta Borától vett leckéket.

XIX.

A gróf páratlanul finom élvező volt. Heléne grófnővel való viszonyában éppen az volt a legfőbb gyönyörüsége, hogy méltó párra talált benne. Ugy tetszett neki, hogy ő már régen tul van azon a koron, mikor naivul és ábrándosan tud szerelmes lenni a férfi. Neki mulhatatlanul szüksége volt a komplikált helyzetekre, a raffinált gyönyörökre s mindenekfölött az érzések gazdag differenciáltságára. A grófnő neki egyszerre felesége, szeretője s a szerelem kéjeiben felfedező társa volt.

Tudta, hogy a faj, a vér, a társadalmi helyzet s az intelligencia legmagasabb fokának köszöni azt a képzelhetetlen idillt, amelyben most része van.

S most rájött, hogy a hölgy betelt a mértékkel. Tulnőtt ő rajta s tovább akar haladni azon az uton, amelyen ő meginditotta.

Mindennap vágtatva tette meg az utat Vezekénybe és vissza, most lassan, lépésben haladt s kissé letargiára hajló hangulatban boncolgatta az eléje került helyzet tartalmát.

A szerelemben nincs állandóság. S ha ő elveszitette a vonzóerejét, mint him, hogy lehet ellenállani annak az uj árnak, amely elragadja tőle az asszonyt.

Az asszony még nagyon fiatal. Nagyon tele van életnedvvel. Nagyon kihasználatlan. Nem birja soká a csöndet, a puhaságot, az elzárkozottságot… Most kezdett előtte kibontakozni a mai beszélgetés igazi értelme. Milyen keveset szólt az asszony s milyen sokat beszélt ő, és mégis minden szócskának, amit a grófnő kiejtett, több sulya van, mint az egész filozófiának, amivel ő fárasztotta. Mit beszélt ő, henye eszmefuttatást, amellyel takargatja mihasznaságát és tehetetlenségét s mit mondott a nő! világot romba döntő szót: több az asszony szemében az erős paraszt, mint a tehetetlen gróf.

Vér tolult a fejébe.

Honnan jut ez az asszony eszébe. Nem elméletből. Egy tény bukkant ki abban a szóban. Valami valóság, amely nyersen tünt fel a nő előtt. Biztos, biztos, hogy van egy paraszt valahol, akit látott, akiről hallott, de aki ezt a gondolatot a maga valóságával ébresztette fel benne.

Ködös lett a szeme. S megszédülve, maznán esett el a nyeregben. Félelem és lemondás lepte el. Érezte tönkrement, energiátlan, férfiatlan gyöngeségét s érezte, tudta, hogy nem lesz ereje szembe szállani az asszonnyal.

Csak szivszorulással tudott arra gondolni, hogy lesz idő, amikor kisiklik az öléből az asszony. Látta előre azokat a gyötrelmeket, amelyek mindig agyon kinozzák minden szakitásnál s félt tőlük.

Egy percig sem gondolt a hosszu uton arra, mit kell tennie, hogy elkerülje a kellemetlen jövőt, folyvást önmagával foglalkozott s magát elemezte. Miért van, honnan van, hogy ő, aki olyan szivósan ragaszkodik az asszonyaihoz, mégis oly gyakran kénytelen válni. Belenyult a legbelsejébe s látta, hogy az a gyöngédség, amellyel az utolsó percig viseli magát a kedveseivel szemben s az a makacs féltő ragaszkodás, nem szerelem, de valami kellemetlen emberi érzelem. Nem tud szakitani. Mindig neki kell megérni, hogy a másik fél teljesen elhüljön és az vágja ketté a viszonyt. A lomha férj ragaszkodik igy a feleségéhez, akivel szemben egy életre vállalt kötelezettséget s ezért becsületből hazudja a szerelmet, mikor már csak az üres formája él annak a lelkében; s akit fél elveszteni az életrend változásától való rettegésében. De mi szüli az uj, meg uj rémületet, amely a szakitás gondolatára őt elfogja! Ő, aki ugy tud unatkozni a régi viszonyban, miért keresi fel makacsul és kilendithetetlen pontossággal a rendes találkozásokat, miért félti a napok programmjának megzavarását s hogy lehet az, hogy mégis, mikor már visszavonhatatlanul vége a viszonynak, uj lelki frisseséggel tud uj érzelemre gyulni. Szánalmasnak és nevetségesnek érezte az asszonyokkal szemben való helyzetét: mindig neki kell a gyöngébb félnek lennie, mindig neki kell a pirulást elszenvedni. Előre sejti, hogy jellemének ez a fonák vonása most is meghozza a rendes véget, s mégis bánatnak s keserüségnek adja át magát. Ma már nem is csak azért, mert fél ettől a gyalázatos befejezéstől, hanem azért is, mert haragszik önmagára.

Kedvetlenül ért be a kastélyába s szórakozottan beszélt azzal, aki utjába állott. Épitettek. Szomoruan nézte el a munkásokat, amint lomha mozdulatokkal mozogtak a falon s meglepetve figyelte meg, hogy az egész kép mégis valami lázas sürgés-forgást mutat. Ha messziről nézi valaki, nagy távlatból az ő életét, valószinüleg, igen változatosnak és gyors eseménytermőnek látja azt is, pedig ő épp olyan habozva tesz egy téglát a másikhoz, mint a kőmives, aki minden oldalról megnézi s itt letör belőle, ott hozzá tesz s közben pipát töm.

Egyszerre összehunyoritotta a szemét.

Ezek a munkások volnának tehát azok az ősállatok, akik a maguk nyers, vad erejükkel jogos ellenfelei lehetnek az intelligencia elpuhitotta uraknak!

Ellenszenvvel s mégis tárgyilagosan figyelte meg egyenként az embereket. Sorban mindet. S meglepő felfedezést tett.

Az uradalmi intéző lépett oda hozzá. A grófban megindult a filozóf s a beszédkedv.

– Hát hol van itt az ember! Ez mind degenerált tipus! Nyomorult alakok. Rokkant termetek, beesett arcok, alkoholos szemek, formátlanság. Hisz ez mind nyomorék, szánalomra méltó szerencsétlen. Mindig azt mondják, hogy a magasabb osztályok elvesztették, éppen a magasabb kultura miatt a testi qualitásaikat. Hát hol vannak akkor a testi qualitások! Itt van vagy harminc ember, hol van csak egy is köztük, amelyik normális fejlődöttségü lenne! Mind olyan, mintha a kloakából bujt volna ki. Éhesen, elgyötörve, elsatnyulva.

Az intéző, csinos, erőteljes fiatal férfi szintén elnézte a munkásokat.

– Nagyon rosszul élnek ezek, kegyelmes uram – mondta. – A falusi mesterember a legalja az emberiségnek. Iszonyu sok pálinkát isznak, rossz lakásuk van, rossz a kosztjuk, erkölcstelen az életük. Aztán ezek nem is az igazi primitiv emberek. Aj, ezek kegyelmes uram mind az intelligenciához tartoznak már. Azért ilyen satnyák, mert derogál nekik, hogy becsületesen éljenek, nagyon cudar viszonyok vannak itt, korhely, gazember ez valamennyi, nagyképü, tudatlan, megbizhatatlan szamár. Ne adj Isten, hogy egy olyan mesterembert találjak az egész vidéken, aki csak egy terminust is betartana. Hazug gazemberek, megérdemlik, hogy mind nyomorult legyen, a gyereke mindnek már részegen születik. Az egész iparososztály már születésétől fogva halálra van itélve nálunk, de meg is érdemlik, mert nincs köztük egy becsületes. Ha van valahol egy munkás, amelyik dolgozni tud, na hát az meg éppen akasztófára való korhely.

A gróf kelletlenül hallgatta az intézőt, aki kizavarta őt a saját eszmemenetéből és a maga anyagi érdekei szempontjából vette számba az embereket.

– Hát a parasztság. Hisz a napszámosok nem iparosok, de ezek még rosszabbak, még satnyábbak s még ostobábbak.

– A napszámosok! – mondta az intéző – azok mán igazán lejebb vannak az állatnál. Azokról nem is érdemes beszélni, azok ugy élnek, mint a disznók. Ha kegyelmes uram ugy ismerné őket, mint én!

– Hát egyáltalán van a népnek olyan osztálya, amely különb ezeknél, akik itt dolgoznak?

– Hát bizony a jó falusi gazda, az nem ilyen.

– Kik azok? – kérdezte a gróf összevont szemöldökkel.

– Azok a gazdák kegyelmes uram, akik itt a falukban laknak, a java. Ott annyi sok szép lány van, hogy mese. Ha kegyelmes uram akarná…

A gróf félbe szakitotta.

– A férfiak is szépek? Asszonyoknak…

– Hát van itt a szomszéd faluban egy parasztgazda, Turi Dani, ha egy kis iskolája volna, beillene az akármilyen uri társaságba. Annyi esze van, hogy egy egész falunak nincs annyi. Zsellérfiu, de ma a legnagyobb gazda a falujába. De ez semmi! Az asszonyok ugy bomlanak érte, hogy olyant még nem is hallottam. Olyan történeteket tudnék róla mondani kegyelmes uram, hogy…

Elhallgatott és a kezében levő vesszővel a csizmaszárát kezdte veregetni. Az intéző igen jó gentricsaládból való volt és nem ok nélkül szokott azzal dicsekedni, hogy Vezekényben ő a gróf.

A gróf azonban inkább rendes tehetetlensége miatt türte a fesztelen modort, mint megbecsülésből s most egy mozdulattal végét vetette az előadásnak.

– Nagyon érdekes, – mondta s azzal elfordult és tovább ment. Ugy tett, mintha valami érdekelné az épület kialakuló formáján.

Az intéző utána nézett s gentri fesztelenséggel mondta magában:

– Egy-gyen meg a fene, vónék csak én a gróf, én is ott hagynálak a faképnél, akármelyik percben.

Azzal tultette magát a kis incidensen és vigan ment tovább, hogy azért a közelben maradjon, hátha szükség lesz rá.

A gróf pedig el kezdte magában mondogatni azt a nevet, amit az intéző beledobott a lelkébe.

– Turi Dani, Turi Dani!… Ez volna hát az igazi! Turi Dani!

Egyszerre egyet gondolt, megfordult, intett az intézőnek, kérte a lovát s pár perc mulva már visszafelé vágtatott; az asszonya felé.

Az asszonya felé, aki egy szál liberty selyempongyolában várta a sarokteremben a parasztot. S éppen azt a nevet mondogatta magában, amit a gróf:

– Turi Dani, Turi Dani!

Bora ott állt a háttérben s egy oldalajtófélfának támaszkodva nézte, nézte a grófnőt, aki az ablakban állott.

Az ablakon át beözönlött a sürü napfény s a grófnő egy szál libertyselyem zöld pongyolájában ugy állt a mély ablaknyilásban, a kemény fényességü napon, mintha zöld tengerködben állana Diána.

– Bora egy pohár vizet.

A lány elszaladt, nesztelen léptekkel, mint a macska s a grófnő jól eső érzéssel állott az ablak világosságában s egyre mondogatta magában, mintha kabalisztikus értelmét akarná venni e névnek:

– Turi Dani! Turi Dani!

Percek teltek. Az ablakon át meleg levegő tolul be s körülveszi egész testét és körülömleszti poros illattal, nappal, kenderszaggal, és primitiv skáláju parasztnótával. Máskor a grófot várta igy; az ő iskolájának perverz levegőjében szokta meg a kéjelgés természetességét.

És jól esik neki, hogy az alkonyodó nap vörös meleg fényével átsüssön a testén és szinte fényes párát izzon ki elefántcsont fehérségü testéből.

S a háta mögött padlócsikordulást hall. És szót hall, elfulladt, lihegő szót:

– Itt van…

Visszafordul.

Bora áll előtte képéből kikelve, lángoló arccal, és boldogan és büszkén és izgatottan. És visszamutat a szoba hátterébe, ahol a grófnő káprázó szeme előtt a sötétben egy férfialak áll, egy fehér gatyás, vikszelt csizmás paraszt áll.

A grófnő első pillanatban félre akar lépni az ablakból, de rögtön parancsol magának, haragra gyul, hogy ilyen szemtelenül tolakodtak be a parasztok. Mit képzelnek ezek magukról! S megvető bosszusággal megsokallja a merészséget s ki akarja utasitani őket. De csak áll egy-két pillanatig.

Aztán lassan előre lép. Istennői gőggel, a tiszta átsütő napfényen. Egy teljes lépést a fények sugárözönében. Aztán elsuhan az árnyékba és sulyos plasztikát ölt a ruhája.

Nem találja meg a legjobb szót, hogy adja legkönnyebben tudtukra haragját, megvetését, a kiutasitást. És mégis visszatartja valami, hogy a legegyszerübb és az egyetlen becsületes kifejezést használja, azt az egy szót, ami az ajkán van:

– Takarodjatok innen!

Asszony. Ravaszkodik. Sujtani és becézni akar. Megalázni s megtartani. Térdre roskasztani és ezzel felemelni. Istennő akar lenni, aki nimbust őriz és egyforma távol s egyforma közel van a halandótól.

Végre egyetlen pillantásba csoportositja mindezt s ránéz az emberre.

Egy pár acélos szem pillantásával találkozik, amely nincs megzavarodva, hideg és erős és bátor, biztos, mint a vivókard s a maga fölényességével meghökkent.

A következő pillanatban már megriadt szaladással fut körül a pillantása az ember arcán s ekkor olyan meglepetés éri, amely elveszi a nyugalmát.

Ámulattal, csaknem ijedtséggel fedezi fel az arc titkát, pillanatok telnek el és ő áll lenyügözve, gondolkozva s már eszébe sem jut, hogy ki akarta kergetni az imént a parasztot.

A kinos csöndben hirtelen rémesebb zaj hallatszik. A szomszéd termekben erős férfiléptek alatt csikorog a deszka.

S belép László gróf. Kikelt arccal, kidülledt szemmel, dühét alig birva palástolni.

És a hölgy, amint egymás mellett látja a két arcot, ujjongva jön rá, hogy igaza volt. Szinte összecsapja a kezét örömében.

A két férfi ugy hasonlit egymáshoz, mintha testvérek volnának.

Csak épen magasabb, kövérebb, puhább a gróf. És szakállas. És indulata vesztett. Es gyámoltalanabb…

A gróf, miután egy-két másodpercig illetlenül állott az ajtóban, beljebb lépett s gyorsan, indulatosan, jóval gyöngédebb hangsullyal, mint szóval, kiáltott fel:

– Quelle folle! Sans doute tout cela est delicieux, mais… Mais ma chérie, tu es une réveuse, et tu manques de sens social et d’idées generales…

– Je ne sais pas… – szólt gunyosan a grófnő s hirtelen hamisan hozzátette: – Je suis une femme, voila tout!…

Elnevette magát s ezzel egészen megoldódott a hangulat.

A gróf megérezte, hogy még nem érett tragikai fejlettségre a dolog s megkönnyebbült. Nyilván kiváncsiság az egész. Hisz ő is épen azon törte a fejét, hogy felhivatja valamiért a parasztot, hadd lássa. Mennyivel természetesebb, hogy a grófnő, az asszony ugyanezt tette. Ráismert az ajtó mögött a parasztlányra, a közvetitőre, lesujtó pillantást vetett felé, aztán a paraszthoz fordult.

Örült neki, hogy ő volt fölényben egy homlokmagassággal s termetbeli arányaival.

– Mit akarsz fiam, – szólitotta meg a parasztot olyan kegyes pártfogói hangon, amely a grófnő szemében kellett, hogy teljesen megalázza az alacsony rangu férfit.

A grófnő belesüppedt egy fotelbe. Jól is esett, mert már fáradt volt az izgatottságtól. Csakugyan tetszett neki a gróf fellépése s kiváncsian várta, mi lesz. Biztosra vette, hogy a paraszt bambán hebegni fog és vagy elárulja őt, amikor is semmi kiméletet nem érdemel, vagy nagylelkü gavallérsággal őrzi meg a titkát, s az nagyon mulatságos lesz.

Turi Dani azonban nem sütötte le a szemét, hanem komolyan és ünnepélyesen mondta:

– Alázatos könyörgéssel járulok a falu nevében a mi kegyelmes grófnőnk elé.

– Hát ki vagy te fiam? – kérdezte atyáskodva a gróf.

– Kiskara község egyik szegény gazdája vagyok, Turi Dániel.

A gróf szeme megrebbent. Elcsodálkozott rajta, mért vette ő egészen bizonyosra, hogy az a paraszt, akit itt talál, csak Turi Dani lehet, s aztán megütődött azon, hogy Turi Dániel csakugyan itt van.

– Beszéljen Turi Dániel gazda, – mondta a gróf. Egy percig mintha hallgatott volna, aztán hátat forditott a parasztnak s mintha nem is törődne azzal, amit beszél, közelebb lépett a grófnőhöz.

– Az a mi alázatos könyörgésünk a mi kegyelmes grófnőnkhöz, – mondta Turi Dani egyszerüen, minden tulságos jobbágymegalázkodás nélkül, – az a mi könyörgésünk, hogy részt kapjunk az uradalomból. Bérletet!

Ezt az utolsó szót egészen váratlanul hangosan, a tompa némaságu szobához képest tulhangosan, sivitóan kiáltotta el. Mintha bombát vetett volna. Mintha csatakiáltással támadt volna rá az urra. Aki addig közönyösen hallgatta s abban a pillanatban hátat forditott neki.

A gróf, mintha vipera csipte volna meg, visszafordult s megvillámodó szemmel nézett rá.

Valóságos pokoli gyülölet csapott rá a paraszt szeméből.

Turi Daniból abban a pillanatban, mikor a nagyur ásitó unalommal közönyösödött el vele szemben s ugy forditott neki hátat, ahogy csak az instánciázó parasztnak tudnak hátat forditani a nagyurak, kirobbant a gyülölet, amelynek parázsa kétszáz esztendő óta gyült rakásba a lelkében.

S a gróf Karayban is fellobbant a gőg, a grófi gyülölet, a Karay lelkiismeret. S bár László gróf a saját elvei szerint ebben a kérdésben mindig a parasztok pártján volt, most nyers indulatban tört ki.

Lebirta magát, elfordult s magyarul szólt Heléne grófnőnek.

– Kedves sógorasszony, mondjon neki valami sottiset s kegyesen bocsássa el.

De a grófnő elleste a pillanatot s maga is ideges tüzre gyult tőle. Fogalma sem volt, mi történt a két férfi közt, de asszonyidegei teljes erősségükben fogták fel a kigyult elektromos áramlatot.

– Beszéljen, – mondta merészen a parasztnak, – mi baja van velünk!

– Nekem, kegyelmes asszonyom! – szólt Turi Dani győzelmesen, mosolyosan, csillogó szemmel s ebben a tüzmosolyban igen széppé vált szép férfias arccal, – nekünk mai parasztoknak semmi bajunk a mi urainkkal. Az apáinknak volt. A mi bajunk csak az, kegyelmes asszonyom, hogy még a mai urak sem igyekeznek jóvá tenni, amit a régi urak a mi öregapáink ellen tettek

– Mit! – kiáltott fel a gróf, – hová fajult a világ! Hová jutottunk. Mit mer ez a paraszt a szemembe vetni!

– Az igazságot gróf ur! – mondta keményen a paraszt. S az igazság ép olyan előnyössé vált az arckifejezésének, amennyire ellapositotta, megcsufitotta a mindig nyugodt, derült, szenvtelen kifejezésre termett arcot, a grófét.

A grófnő tetszéssel vette észre, hogy nem a paraszt van hátrányban az összecsapásnál.

Mig a gróf tétovázott, merje-e kikergetni a parasztot a hölgy jelenlétében, ebben a ránézve erkölcsileg kedvezőtlen pillanatban, amaz bátran s az igazság erejével folytatta:

– Tudjuk azt mi, nem felejtettük még mi el, hogy kergették ki a régi öregapáinkat az ősi földről, a Kánaán földjéről az Akasztófa-pusztára.

– Egy szó se!

– Tudja azt a gróf ur is. Látom, hogy haragszik. Szégyelli.

A gróf már szinte magánkivül volt dühében. Soha, mióta él, ilyen izgatottságot nem érzett. Azon a határon állt, mikor ökölre kél az ember, mert nincs más hátra. S megzsibbadva, megbénulva érezte magát. Talán, ha egyedül van, már ráorditott volna a parasztra, kikergette, felpofozta volna, a lovászért csenget, de a hölgy előtt lehetetlen volt neki effélét tenni. Lenyügözte őt s a vad és szemérmetlen állattal szemben tehetetlenné tette a saját intelligenciabeli, uri nevelésbeli felsőbbsége. Nem nyulhatott nemtelen eszközhöz s látta, hogy védtelenné tette őt a végzet. S dühének tetőpontján, belátta, hogy a parasztnak igaza van és joga van és emberileg, a maga szempontjából kötelessége, hogy azt tegye amit tesz.

Ugy állott, hogy kín volt ránézni. Az erei majd kicsattantak s minden feszültsége maga ellen fordult.

A grófnő, amint rápillantott, megijedt. A gróf arca kék volt s a gutaütés kerülgette.

Abban a pillanatban felállott, védelmére kelt.

Szembe szállott a paraszttal s rárivallt:

– Mit akar?

A paraszt meghökkent. Elvesztette egy pillanatra egyensulyát.

Aztán merészen vissza vágott:

– Azt kegyelmes asszony, hogy ezt az imádságos szép szemét hadd lássuk mi néha szegény parasztjai. Mert ha az ránk ragyog, tudom az egy Istenem! nem lesz többet bajunk.

A grófnő is megzavarodott. Meg kellett éreznie, hogy nem magánál alacsonyabb rendü lénnyel áll szemben. Meg kellett éreznie, hogy ez a férfi férfi vele szemben. Férfi, aki csupán asszonynak tudja őt. Aki bókot mer neki mondani, aki nem méltatja őt arra, hogy érdemleges vitába szálljon vele.

Nem akarta, nem merte folytatni a dolgot. Félt, hogy neki kell parasztsággal alázni meg magát. Sokallta azt is, hogy eddig engedték a dolgot s éles szeme megzavarodott, mint a viz tükre a szélben, a férfiszem belevágó sugárzásától.

Turi Dani látta a két ember megtorpadtságát egymaga előtt s nagy lőn szivének kevély kövérsége. Nem bánta már, ha örökre odavész is az egész birtok, az egész bérlet. Ezért a pillanatért érdemes ár minden pénzveszteség.

A kinosan hosszu csönd, amelyben a két nagyur nem talált szót, hogy azzal ki tudják korbácsolni a sértőt, neki élete legfőbb diadala volt.

És ő szólalt meg utána. Csinált alázattal, mint mikor koncban dob a tolvaj mérget a kutyának, megszólalt.

– Kegyelmes asszonyom, irásban adjuk be az instanciát. Tessék ugy itélni, ahogy a szive huzza. Az isten annya a legszebb, azért a legjobb. De a kegyelmes grófné még annál is szebb, sokkalta szebb!… hát jobb is. Mindenben megbizunk az akaratában.

Feltette a süvegét, megbiccentette a fejét, sarkon fordult, elment.

Ugy haladt el a csikorgó parketten, vaspatkós csizmájával felvágva a drága szőnyegeket, mint egy őspogány, mint Árpád daliái közül egy. S nem az utolsó. A törzsfőnök, aki valahonnan messze napkeletről hozza még a lelkében, hogy ünnepélyes pillanatban, szobában, asztal mellett, templomban tedd fel a süveged.

A gróf és a grófnő elámulva, szinte megsemmisülve néztek utána. A férfi feketevörös volt a vértolulástól, a hölgy sáppadt és pirult, remegett a szive. Sirni és kacagni tudott volna. Ugy remegett a lelkében ez a lefolyt pillanat, hogy egykor valami nagyszerüséggé nőheti ki magát az emlékezet, a szivindulat melegágyában.

Bora ott állott egy függöny megett, félig belerejtezkedve.

A grófnő intett neki a szemével, mint a kutyának. S Bora ugy igyekezett kifelé a fal mentén, lesunyva, iszkolva mint az eb az ostor elől.

XX.