Part 5

Délután lomhán babrált az istálló körül. Egyszerre csak ellenállhatatlan erő állitotta föl s rögtön elindult be a házba: hiszen neki mennie kell a grófnéhoz!

Amint az ajtóhoz ért, már erőt vett rajta a habozás: de hiszen ezzel s csak egyetlen szóval is, ami erre a tervre vonatkozik, tönkreteszi ezt a hirtelen kivirult boldog családi kis kertet…

A felesége egészen megszépülve, sugárzó arccal állott a bölcső felett, amiből a csókkal csiklandozott gyermek kacagása hallatszott ki.

– Tudja mit csinált ez az én gyönyörü szép, ez az én aranyos kis fiam! – kiáltott az urára.

– Mit? – mosolygott fel csöndesen Dani.

– Mit? Olyan gyönyörüszép sárgát kakált, mint az olvadt arany! – csengett az Erzsi kacajos hangja.

Dani melegen mosolygott s hunyoritó szeme szivesen játszott az asszonyon.

– De tudja mit csinált ez a maga büdös, rongyos, piszkos kölyke?

– Mit? – szólt Dani s megmutatta fehér fogait.

– Az egész bőcsőt, dunnát, párnát, ruhát, még az orrahegyét is összeronditotta. A ronda!

Dani felkacagott és már tudta, hogy nem megy el a grófnőhöz.

Ma nem.

Talán sohasem.

Ezt a boldog világot, ezt elgázolni, isten ellen való vétek volna…

Másnap reggel maga is meghökkent, mikor megérezte, hogy egy cseppet sem változott a kedvetlensége. Fáradt volt, petyhüdt, mintha kiszapulták volna. Mikor a munkásokat elküldte, visszacsámborgott a házba. A felesége aggódva, gyanakodva nézte.

– Dani, nem mégy dologra?

Dani vállat vont.

– Nem baj, pihenj, – szólt az asszony.

A férfi még arra is rest volt, hogy megmondja, amit rá gondolt: minél többet alszik az ember, annál álmosabb. Lefeküdt s aludt délig.

Erzsi ma már nem volt olyan friss jókedvü, mint tegnap; őt is leverte az ura kedvetlensége. Nem értette, mit akar az ember. Estefelé meg is kérdezte Danitól, aki ugy lógott előre-hátra a házban, mint a lábbadozó:

– Beteg vagy?

– Én?!

– Hát truccolsz?

– Eh, fenét.

– Mér nem dolgozol?

– Mit?… Minek?

– Igen! eccer majd felveti a sok munka, azután meg az ujját se mozdítja.

Dani tunyán ült, bámult maga elé s elgondolkozott.

– Biz ugy az Erzsi. Mán én ilyen vagyok. Vagy mindent, vagy semmit.

Erzsi megijedt.

– Hát akkor csak inkább semmit, édes uram… Igy is jobb, mint ugy.

Napok teltek ilyen bágyadottan. Az asszony minden erejét összeszedte, hogy fölelevenitse az urát. De lassan kikopott a naiv, gyermekes tréfakedvből, csak a boldogságban terem az meg s itt már megint nem viritott az öröm. Erzsi csak harcolt, küzdött, erőlködött, végre sirva fakadt.

– Jobb ha ugy él a hogy tetszik; jobb ha dolgozik, akkor legalább jó kedve van.

Dani meghökkenve hallotta, de bágyadtan legyintett. Nem szólt. Azt gondolta, hogy tul van már ő azon örökre. Csak azon csodálkozott, hogy tud élni, ha ennyire megroppant benne a lélek?

Ámde élt s az ebédnél, vacsoránál maga bosszuságára jó étvágygyal vett részt s néha megérezte, hogy hizik. Kövér, zsiros érzések zsibbadtak, totyogtak a testében s ez még sulyosabbá tette lehangoltságát.

Pedig erős idők kezdődtek, az aratás. Csütörtökre, Péterpálra volt téve a napja, hogy buzába álljanak, de ő álmos szemmel s türelmetlen lankadtsággal utasitotta el magától az aratógazdát. Hagyjanak neki békét. Az aratást elhalasztották hétfőre.

Erzsi roppant nyugtalanságot szenvedett el. Nem tudta elképzelni mi történt az urával. Asszony ösztöne tisztán megérezte, hogy azért van igy, mert ő nem elégiti ki az urát. Szüksége van annak mindenre, mindenre s a sok minden közt ő reá is. De ő csak egy kis rész a nagy sokban! És ez rettenetesen elkeseritette s lassan olyan hangulat telepedett a kis családra, mintha mély gyász borult volna rájuk. Csak sóhajtoztak, de annyi energia sem volt bennük, hogy valamelyik egy-egy hangos szóba tudott volna kitörni.

Már szombatot értek s mikor másnál a munkáshét végén utolsó erőmegfeszitéssel fejezték be mindenfelé a kitervelt munkát, náluk téli tunyaságba, öregemberes maznaságba fáradtak bele.

Szombat délután egyszerre csak arra riadt fel az asszony, hogy az ura bent az első szobában énekelni kezd:

Haragodnak nagy voltában Megindulván, Ne feddj meg uram engem, Busult gerjedezésedben Rám tekintvén, Ne büntess meg istenem.

Erzsi keresztet vetett és felsóhajtott. Idegen volt neki az ura erős, komor éneke, de valahogy érezte, hogy maga az ének már valami belső fordulatot jelent. S mig az éneklést elhallgatta, benne is felbuzdult az áhitat, az imasóhaj. Vágyva vágyott rá, hogy egyszer már ez életben együtt fohászkodjék az Istenhez az urával. Ebben a legbelsőbb szolgaságban olyan igen-igen távol voltak egymástól. Külön paphoz, külön templomba jártak, külön lenézték egymás hitét s éveken át kibirták, hogy gyöngédségből nem is említették a vallást odahaza és nem imádkoztak, ha a másik a közelben volt, hogy ne botránkoztassák imacselekedetükkel.

De most az asszonyt elfogta a vágyakozás. Együtt akart lenni, egy akart lenni az urával a templommá szentült szobában.

És benyitott, bement.

Az ura ott ült az asztal előtt és tenyerébe hajtott fővel énekelt. Meg sem mozdult az asszony beléptére, tovább énekelt, bár nem esett olyan jól már szive szerint. Elvárta, míg a felesége valamit motoz a háta mögött a komót fiában, várta, hogy kimegy.

De az asszony igen elcsöndesedett s ő nem győzte kivárni. Hát visszafordult hozzá.

S megdöbbenve látta mi van mögötte. Az asszony ott térdelt a földön s a komót szélére állított kis oltárféle előtt, a feszület, a bálvány előtt imádkozik; összesimitott tenyérrel, félre hajtott fővel.

Daniban felfordult az ész, meghibbant a szív, kiömlött az epe.

Felállt, hogy hirtelen dühében ököllel leüsse, összetörje a festett istent.

Ám a másik percben lenyelte dühét és nem az asszony felé lépett, hanem az ajtó felé.

Kiment a szobából.

Tovább nem birt a tető alatt maradni. Azt hitte rászakad.

A szabadban fellélegzett.

– Haj Uramisten, – mondta – be sárrá nyomoritottál!

Ettől kezdve szakadatlanul, szinte önkivületben volt. Minden kínozta, mint az eleven sebet. S ugy érezte, mintha börtönben volna, ahonnan többé nincs menekülés, még a bitóra sem, bár még az is megkönnyebbülés volna már neki.

És huszonnégy órát töltött ilyen állapotban.

A felesége másnap délután templomba ment. Akkor könnyült meg egy kicsit. Ugy nézett körül, mint az elkinozott kuvasz, ha az őrzője elmegy. Nincs-e rés, ahol kirághassa magát.

És ekkor egy lány fordult be hozzá az utcáról.

– Dani bácsi!… Azt izente a grófné, menjen el hozzá.

– A grófné! – s szinte szélütés érte a férfi nyelvét. – Elmenjek! – mondta magánkivül, fakósápadt arccal.

– El, el, azt izente. Hónap délután… Mikor a gróf kilovagol… mingyán.

És a lány nem szólt egyebet semmit, elsietett.

Dani pedig ott maradt, mint villámsujtott fa.

Egy pillanat mulva az erő, a vágy, az élet sistergős, tüzes lángja csapott fel benne.

Csoda történt. A megszenesedett fatörzs uj zöld lombba szökött.

XVI.

A fiatal grófné ugy érezte magát a kis faluban, mintha a művelt modern élet közepéből egyszerre valami ősvilágba került volna vissza. Kellemes volt ez a különösség, mert semmi bajjal és kényelmetlenséggel nem járt. Volt egy csinos kis kastély, amely frissen tapétázva, butorozva, szépen kitakaritva, mintha csak valami bűvös sziget lett volna az őserdő mélyén, a modern élet minden szükséges cikkével fölszerelve. S a vadak nem voltak emberevők, hanem igen csinos, formás, jókedvü emberek, akiknek nagyon jól állott eredeti primitivségük. Amellett jó nevelésüek voltak, nem kiváncsiskodtak és nem tolakodtak s a szép grófné, aki titkos szerelmének áldozni bujt el a világ szeme elől, valóban ugy érezte, hogy a láthatatlanság fátyola övezi.

Nem is engedte, hogy tulságosan megbontsák azt a rendet, amit a kastély üresen állása alatt megszoktak itt. Az uradalmi intézők meglehetősen bevonták a kis kastélyt a gazdaság körébe. Elől ugyan meghagyták a díszkertet, amelyben hamar megmohosodott fenyőfák állottak, nem igen díszlő, inkább gyászosan lecsüngő ágakkal, de a kastély mögött veteményes kertet rendeztek be a virágágyak helyett s a kocsi-udvart gazdasági célokra használták. Itt szokták a kendert tilólni, a kukoricát fosztani az asszonyok. Most is már be volt hordva a sok kender az udvarba, mikor a grófné megjött s a fejvesztett sietségben ott felejtették a száradó kis kévesátorokat. A grófnő nem találta kellemetlennek a kender átható szagát s kivánta, hogy az asszonyok ott dolgozzanak az éjszaki ablak alatt, épen olyan fesztelenül, mintha ő itt sem volna.

Leskelődni akart utánuk. Kiváncsi volt az emberi titkokra. Zárdai neveltetése alatt ép oly távol állott az emberektől, mint később, mikor a társas életben rendkivül belevegyült az élet lázas, zajos forgatagába, most midőn a magányt meglopni jött le szerelmesével, megnyilt az érdeklődése az emberi sziv titkai iránt.

Vakmerő tette, hogy engedett sógora rábeszélésének s először életében szinte nyiltan szökött le a sima, egyenes utról, lázba hozta a vérét és lelki örvényekbe széditette őt. Huszonhat éves volt s hat évi házasságából szinte egy napot sem töltött még sem magában, sem egy igazi férfivel. Miska gróf, az ura, csak a lovai s a szinésznők után érdeklődött. Hélène grófnő, végre több évi plátói barátság után forró szerelemre gyult a sógora, László gróf iránt, aki az egyetlen mélyebb tartalmu, bár sok tekintetben excentrikus észjárásu férfi volt a közelében.

A parasztasszonyok után való leselkedés egész váratlanul egy eddig saját maga előtt is titkos tulajdonságát boritotta vérvörös virágzásba: az érzékiségét. Ha egyedül maradt, most azonnal lement az éjszaki kis szalonba, ahova az udvarról minden szó behallatszott s a folyton kacagó, fecsegő, pletykáló s egymással szemérmetlenül ingerkedő asszonyok és lányok beszéde ugy hatott rá, hogy minden egyes rettentő szó ujabb és ujabb vérrakétát robbantot föl benne. Szerette volna biztatni őket, de félt, hogy elijeszti a szabadszáju fecsegőket s szégyelte volna is, hogy ilyen alantas örömön kapják rajta.

Legjobban titkolta épen a sógora előtt, aki pedig tulajdonképeni oka volt, hogy lelke megérett erre a titkos bünözésre. Azonnal s örökre szakitott volna a sógorával, ha az rajtakapja azon a társalgáson, amiben nemsokára bő része lett.

Volt a kendertörők között különösen egy érdekes lány, akiben annyi szemérem nem volt mint egy csirkében. A grófnő behivatta. A lány egy csöppet sem volt elfogódott. Simán és természetesen járt a fény és pompa s a megfélemlitő idegen környezet között. A grófnő szolgálatába fogadta s meséltetett vele magáról, a falujáról, a világáról. A lány, Kis Bora, valóságos iskola, életiskola lett neki. A grófnő eddig sohasem vette észre, hogy a körülötte élő személyzet emberi anyagból van, s most sem vette volna észre, de ebben a vad lányban egy önmagával közös nagy tulajdonságot talált: a kielégithetetlen érzékiséget.

Forró délutánokon és olyan éjjeleken, mikor magában maradt, behivatta magához Borát s a legkülönösebb társalgás folyt zárt ajtók mögött köztük, ami valaha grófi hölgy és cselédlány között folyhatott. Bora nyiltan és a szeméremnek sejtelme nélkül beszélt mindenről, ami őt érdekelte. S mindent elcsarált, ami el nem mondható csak történt valaha kis falujokban. S különösen sokat beszélt arról az emberről, aki istene volt, aki mint az ő beszédéből kitetszett, az egész falu minden nőjének főfő, izgató, vérforraló bálványa volt.

A grófnő érezte, hogy életében most először forrt föl benne az a vad, érzéki, oktalan és céltalan buja gerjedelem, amely elfogja és megrázza az emberi testet és sarkaiból kiveti a lelket. És néha szinte megrémült már attól, mi lesz, ha csakugyan hatalma alá kerül a paraszt Don Yuannak.

Izgalmak futkostak keresztül-kasul rajta s mikor parancsot adott Borának, hogy találkára hivja neki a paraszt hőst, akkor már attól rettegett, hogy elveszti az egyszerü, primitiv ember előtte a nimbuszt. S fokról-fokra szállitotta le vele szemben az igényeit, a követelését, a várakozását s hagyta, hogy visszafejlődjön ő maga a Bora nivójára, s bámulta a parasztlányt és irigyelte, hogy az szabadon forrongó érzékiséggel ugy tud beszélni a hőséről, mintha épen az ölében ülne a kéjek tetőpontján.

Minden csöpp vére felforrt; ha ő idáig tudna emelkedni a nemi szerelem intenzivitásában!

XVII.

Hétfőn délután az emeleti nagy teremben voltak. A terem ablakai a homlokzatra nyiltak s a kisded park fái között a falu felé lehetett látni.

A grófnő a zongora előtt ült s egy Chopin-darabot játszott. Volt némi eredeti zene-érzéke s nagyuri nembánomsággal holmi változatokat csinált. Jobban tetszett neki a rögtönzése, mint maga a szerző s belepirulva a kis erőmegfeszitésbe, szinte ugy érezte, mintha valamit alkotott volna.

A sógora, a Laci gróf mosolyogva hallgatta.

– Brávó! – mondta, mikor a hölgy a maga ingoványos kirándulásából visszaért a költő szeliden ringó hullámaira.

A grófnő nevetve nézett vissza s valami kis büszkeséggel szólt:

– Jöjjön játszani.

A férfi megingatta a fejét. Olyan jól ült, félig eldőlve a chaise longueon s oly kellemesen szivarozgatott, hogy nem volt kedve mozdulni. Meglehetősen hizásnak indult már s az a teliség sugárzott belőle, ami a lomhaság boldogait jellemzi. Fehér fogai csillogtak, vastag sötétszőke bajusza volt s gesztenyeszin szakálla hegyesre volt vágva.

– Önben egy mintapolgár veszett el, – mondta a grófnő s elfordult tőle, skálában futtatta végig az ujjait a billentyükön.

A gróf felállott, ötletek és beszédgondolatok támadtak benne s ez megmozditotta.

– Mégis csak különös, – mondta lassan, kényelmesen s mégis kissé idegesen tagolva a szókat – hogy azért szeretünk egy asszonyt, azért mutatjuk meg magunkat neki, még a legtitkosabb érzéseinket is, hogy a végén igy félreismerjen, mintha soha sem beszélt volna velünk.

A hölgy gunyosan elmosolyodott s egyet nyujtózott. A karjai formája csodálatos szép volt. Különben nem volt valami tökéletes szépség. Szőke haja polgárasszonyosan volt feltéve, az arca friss vizben tisztára mosva, kendőzés nélkül is piros volt. A szemei kicsinyek voltak és szürkék, de elevenek s nedvesen csillogók. A szája nagy volt, okos száj, de ha nagyon gunyosan biggyesztette le, már is két mély ránc gyürődött két oldalt a sarka mögött. Karcsu volt és lányos termetü, mint a meddő asszonyok, de hizás tagadhatatlan jelei látszottak már rajta s félő volt, hogy nemsokára egészen szétmegy ez a csinos test. A gróf megállott s élvezettel nézte végig az izmok játékát. A hölgy nagyon lengén volt öltözve. Rendkivül mély kivágásu ruháját egészen ugy viselte, mintha emancipálta volna magát a ruhaviselés alapelvei alól.

– Azt jól tudom, hogy ön erénynek nevezi ki a hibáját.

– Hiba. Erény. Micsoda frazeologia ez. Te vagy a kis polgárasszony ma chérie!

Az asszony megránditotta az ajkát s zongorázni kezdett.

Egyszerre csak hirtelen abba hagyta.

– Meddig akar Ön itt maradni. Örökké?

– Örökké! Hol lehetünk örökké!… Nem mindegy az, itt, vagy másutt!

– Csak kell valami foglalkozás.

– Kell! Miért kell?

– Mert igy meghalok az unalomtól. Ha magam nem gondolnék magamra, már meg is haltam volna.

A gróf megállott s figyelve, gondolkodva nézett a hölgyre.

– Mit csinál itt az a kis parasztlány? – kérdezte:

– Micsoda parasztlány?

– Tudom, hogy Ön egész délutánokat tölt vele.

A grófnő lehajlott a billentyükre s végigfutott a fehér csontlapocskákon, mintha valamelyiket keresné. Az ujjával kétszer is végig siklott rajtuk, végre megállt. Egy kis mosolyt fojtott el.

– Meséltetek magamnak. Mert nagyon unom magamat.

– És érdekeseket mesél?

– Érdekeseket.

A gróf elkezdett sétálni s ugy látszott, mintha valami roppant mélységes dolgon gondolkoznék. A grófnő lopva, rejtélyesen mosolygott s akkordokat ütött meg.

Pár percig tartott ez a furcsa hangtalanság. A hölgy gyönyörködött a kezében. A keze csakugyan felséges volt. De az is párnásodni kezdett, az ideges kék erek kezdtek már besüppedni a sima szőrtelen fehér bőr alá. Az asszony fölemelte a kezét s közelről megnézte. Elhatározta, hogyha innen elmennek, föltétlenül kurát fog használni. Fájt a szive a szép kezéért.

– Mondja barátom, – szólalt meg, felrezzentve a grófot, hogy lehet az, hogy ön ezekkel a képességekkel nem lépett közpályára. Nem volna érdekesebb miniszter lenni, mint negyvenéves korában itt velem veszekedni.

– Persze, hogy nem volna, – mondta kelletlenűl a férfi s hozzá lépett. – Ha már veszekedni kell, inkább egy szép asszonnyal veszekszem, mint a politikával.

Felemelte a hölgy kezét s megcsókolta. Aztán megnézte és ujra megcsókolta.

– És ha intrikákkal kell bajoskodni, inkább az én szép asszonyom intrikái miatt szenvedjek, mint otromba politikusok ostoba fogásai miatt.

A grófnő amint visszakapta a kezét, leeresztette azt, hátra, mintha féltené s egybekapcsolta. Aztán mosolyogva nézett fel a gróf arcába. Guny, kicsinylés, epéskedés, szerelem, jóakarat, minden volt az arcában, mikor azt mondta:

– Mégis csak nem értem, hogy lehet egy férfinak, egy gróf Karay Lászlónak ilyen kevés tettvágy a lelkében. Nem fél, hogy megrozsdásodik. Elég ennyi munka egy férfinak! hogy az idegei rendben legyenek.

A gróf mosolygott.

– Hát persze, hogy elég. Nem tudja, hogy a grófok nem vasból vannak, hanem valami ritka nemes fémből. Nekünk nem munka kell, hogy fényesek legyünk tőle, hanem légmentes elzárkozottság és méltó keret.

Megcsókolta a hölgy száját s elkezdett járkálni.

– Azt a kis parasztlányt ki fogom tiltani. Maga nagyon, nagyon rossz iskolán megy keresztül, ha megszokja, hogy mi épen olyan emberi lények vagyunk, mint például a parasztok. Mi nem azok vagyunk. Egészen mások. Nekünk nem az az ételünk, az italunk, a levegőnk. Nekünk nem életfeltétel az, ami nekik az. És nekünk nem élet az, ami nekik az. Nem öröm, ami nekik az, nem gyönyör, ami nekik az. Mi a másik véglet vagyunk, minekünk semmi közünk ahhoz az alacsonyabb állati rendhez, amit közönségesen embernek neveznek.

– Mi istenek vagyunk. Mi az Olimpuson élünk s nektárt iszunk…

– Természetesen, – mondta igen komolyan a gróf.

A grófnő szája mögött megjelentek a gunyos ráncok.

– Látja grófnő, itt egy századok alatt kifejlődött helyzettel, állapottal, valósággal vagyunk szemben. Egy tényről van szó, aminek a helyességén, vagy helytelenségén lehet vitatkozni, de az mégis tény s nem lehet változtatni rajta. Ha valaki változtatni akar, a végzettel száll szembe. Tragikai vétséget követ el. Lehet harcolnia s el lehet buknia. Nagy dolog ez, de a látszat könnyen megtéveszti az ember szemét s a felületes nézőnek ugy tetszik, mintha semmiség volna, amin könnyü változtatni. Hiszen mi nem élünk reális életet. Mi voltaképen csak vegetálunk!… És én magát most halálra untatom, de ha már belefogtam, ki is fejtem rögtön azt az elméletet, amely ebben a percben jut ilyen napfénytisztaságban az eszembe, de szentül meg vagyok győződve felőle, hogy arany igazság!… Az az ősapánk, aki örökre biztositotta a legmagasabb polcot, amit a mai emberi viszonyok között a társadalomban el lehet érni: egyszersmind kivonta a létünkből a valóságos élethez tapadó gyökereket. Mi megszüntünk egyének lenni s nagyon okosan ugy is nevelnek bennünket, hogy ne is lehessünk soha egyénekké. Mi egy rend vagyunk, egy kaszt, amely egyetemlegesen él, senkinek sincs meg az egyéni magasabb cselekvési szabadsága, mert az egyes embernek nem szabad kockáztatni a jövő generációkat. Az az ősapánk, aki akármiféle utón-módon, de biztositotta a mi létünket: azt a szellemi lekötöttséget hagyta ránk, hogy nekünk ehhez a léthez nem szabad hozzányulnunk. Ő a jövendőnek gyüjtött tőkét a semmiből, mi azt a tőkét nem szórhatjuk szét a jövő generációk elől a semmibe. Ezért nem mehetünk mi bele az élet harcába. Ezért nem terem a magas arisztokráciából sem Napoleon, sem Goethe. Hol van már valami előny, amiért mi harcolhatunk? Mi csak veszthetünk! Még a nyereség is tiszta veszteséggé válik a mi kezünkben, mert kihivja a rettenetes nagy és rettenetes szegény áradatok irigy ellenszenvét. S ki mer belemenni az élet harcába azzal a ballaszttal, hogy irtózatos nagy érdekeket kockáztat semmiért.

Elhallgatott. A grófnő okosan figyelt, de amikor a gróf elfordult, hogy szivarja hamvát leüsse a kis japán tálcába, elmosolyodott. A gróf szakadatlanul ugyanazt az egy gesztust használta, valami furcsa félszeg vizszintes kézmozdulatot.

– Ezek a naiv fiuk, akik kiállanak a piacra és azt hiszik, valamit csinálnak, mikor képviselők, miniszterek lesznek, mozgalmak vezérei, sportférfiak, oroszlánvadászok; mikor istállót tartanak, kulturát, irodalmat, maitresseket becéznek, ezek egészen öntudatlanul, filozófia nélkül teszik, amit tenniök kell. Élvezik az életet, amely oly föltétlenül biztos a számukra. Fickándoznak a bő, jó, egészséges vizben, mint a halak. Ha valamelyiket baleset éri, kicsit megkoppasztják a bőrét, vagy akár ha odavész is az oroszlán, vagy a politika torkában, mit tesz az! Mindenkinek joga van saját magát elveszteni, a közöst, az elvet, a kasztot nem veszélyezteti… És nekem ez nem passzió, mert nem vagyok annyira naiv, mint ők, hogy át ne lássam, hogy akármibe kezdek, semmi sem merészebb és komolyabb játék, mintha a szobában játszom fakatonákkal, hát nekem nem okoz örömet, hogy a szoba falain kivül játszam! Hát inkább engedem elveszni, elsorvadni, elpárologni a bennem szunnyadó erőket s meg sem kisértem, hogy teremtsek, vagy elveszitsek valamit.

– De ez nagyon unalmas.

– Lehet. Nekem nem nagyon.

– Nem önnek! nekem!

A gróf elmosolyodott.

– Igazán?

– Persze.

– Miért?

– Mert nagyon unalmas… Csak érdekesebb tán a küzdő és erős férfit látni, mint a lustát, akinek mosolyogni sincs kedve.

– Lehet.

– Bizonyos. Sőt biztositom önt – s a grófnő frissen felállott a helyéről, – hogy sokkal jobban izgat és érdekel most a legprimitivebb ember, aki erős és kemény és valamit produkáló, mint a legfinomabb élvező, aki elterül és olyan puha, mint egy gombolyag selyem.

A gróf összevonta a szemét s gondolkodva nézett el az asszony mellett.

Ez pedig kifeszitette szépséges karjait, amelyről visszahullott a selyem lepel s kacéran mondta:

– Vigyázzon barátom, mert későn találja észrevenni, hogy az asszonyok szivesebben türik el a szilaj ölelést egy erős paraszttól, mint a legbölcsebb filozofálást egy tehetetlen gróftól.

Nevetett és csókra nyujtotta az arcát.

Aztán megfordult s elsietett. Az ajtóból még visszanézett s fehér fogaival rákacagott a férfira, aki valami keserves megütődéssel nézett utána. S mikor a hölgy eltünt az ajtón, mogorván nézett ki az ablakon át a falu felé.

XVIII.

A gróf minden délután haza lovagolt a saját kastélyába, a szomszéd faluba Vezekénybe. Ott nagy gazdasági átalakitások folytak s ugy tett, mintha annak a kedvéért volna idehaza, bár ép oly kevéssé érdeklődött irántuk, mint a világ többi dolga iránt.

Mig oda volt, azalatt a grófnő fürdeni s aztán aludni szokott.

Mire a gróf kilovagolt, a hölgy már élvezte a hüvös vizet.

Bora ült mellette. Leguggolva a kád mellé. Barna, kemény kis kezeivel simogatta, locsolgatta a grófnő habfehér testét s szerelmesen nézett rá.

A grófnő nevetett rajta.

– Nos, – mondta – nos!

De Bora csak nézett nagy dióbarna szemeivel s nyitva felejtette haragosvörös ajkait, melyek mintha szét akartak volna csattanni a tulságos vérbőségtől.

– Mi az, Bora – szólt rá a grófnő, akit szinte feszélyezett már a lány heves nézése és szótlansága. Mióta itt van mellette, még egy szót sem szólt.

– Be szép maga gyönyörüm! – mondta a lány s begörbitett mutató- és kinyujtott hüvelykujjával parasztos naivsággal megcsipte a szép hölgy állát.

Az urnő elmosolyodott s kutatva, titkosan nézett a lány szemébe.

– Nos, mi ujság! – sürgette.

A lány odahajlott a füléhez s valami igen nagy titkot sugott bele:

– El fog jönni!

A grófnő megcsóválta a fejét s kissé bosszus lett. Ez a lány ugy sugta, mintha valami nagy kitüntetésről volna szó. S ugy is néz reá, mintha az arcáról azt akarná leolvasni, hogy ő most mindjárt elájul a boldogságtól. Mégis sok ez a jóból. Nagyon is leereszkedett a parasztok szinvonalára s ez kellemetlen, megrázta a fejét s hidegen pillantott végig a lányon.

– Mondjad csak Borcsa, – szólt – téged még soha sem ölelgetett meg az a Turi?

A lány ártatlanul nézett rá.

– Én nem hagynám magam.

– Ugyan!