Part 4

– Hát ugy vót a, – kezdte kis idő mulva, magyarázva, békitve, – hogy arra járt a vén Turi, ott ment el a kapu előtt, osztán az anyád kikiáltott neki, hogy álljon meg. A miatt a nyavajás tető miatt van ez mind, akit olyan rosszul csinált meg nektek a vén fuser apósod. A vén Turi megállt. Oszt aszondja az anyád: „hajja-e nászuram, megint csorog az a tető.“ A meg gorombán szólt: „Hogy csorogna, mikor eső sincs? Bár csorogna, mintha vederbül öntenék, mert kék a kukoricára.“ „Azér kell most csinálni meg, aszongya az anyád, mig itt nincs az eső. Mer akkor oszt mit csináljunk, ha befoly?“ „Tegyenek alá dézsát, meg tekenőt. Ha nincs elég, kérjenek a lyányuktul. Van ott. Mer az nagy-asszony…“ Akkor gyütt ki az apád. Nagyon mérges lett, mert mégis cudarság, hogy ez a vén kutya Turi, ha mán zsupkötő mesternek adja ki magát, olyan rondán csinálta meg azt a fedelet, száradjon el a keze. Oszt aszondja az apád: „Hallod-é nászom! Vagy tudsz valamit, vagy nem. Vagy csináld meg, vagy rádbecsültetem!“ Nahát lett akkor ott égiháboru. Az a csufszáju vén! nohát olyat emberfia nem hallott, amit az tett. Óh Uramisten még annak is el kell kárhozni, aki meghallgatta. Jajjaj, csak aztat az egyet sajnállottam, hogy csak eccer vót e világra kénköves esső. Most kellett vóna, ha mindjárt engem magamat is odatemetett vóna. Akkor mondta a vén gazember, hogy „köszönje meg azt egy tetves Tövigszáraz, ha az ü fia nagyasszonyt csinált a lyányábul“.

Erzsi kóválygó fejjel hallgatta el a beszédet.

– Hát mit mondasz erre Erzsus? Mit mondasz erre? Hogy egy ilyen ember, egy kapási ember, aki a két keze után él; egy ilyen ember, akinek faltányija nincsen az apja után, ez merjen szájat tátani egy jó gazdára!… Mit szólasz ehhez!…

A fiatal asszony összébb huzódott, mint akit a hideg lel s megrántotta a vállát.

– Maga is jobban tenné, ha elfelejtené már a beszédet, minthogy ilyeneket hord egy háztul a máshoz.

Az öreg asszony meghökkent. A kendőjét beljebb huzta az arcába s az mély árnyékba takarta vonásait.

Kis ideig csöndesen ültek s a gyerek ott a fal melletti kis széken öregesen bólogatott fényes, tiszta, szép, kerek fejével.

Aztán felállt a vén asszony.

– Jajh, de menjünk mán… Egész éccaka lett eccer. Még a nap is elfáradt mán, elbujt a vackába. Hát egy ilyen rosseb vén asszon hogyne törődne el… Jóéccakát Erzsus!…

– Isten áldja.

S a vén asszony, mint egy vén boszorkány bujt ki a lámpavilágról, bele az odakinti sötétségbe.

XII.

– Eszel?

– Nem kérek.

– Akkor feküdj le.

A gyerek gyorsan felállt s hozzáfogott vetkezni Levetette magáról a fekete kis kabátot és kihuzta a gatyakorcából az ingét. Akkor bement a hátulsó házba és várt, mig az anyja megbontotta a nagy ágyat. Ott hál az anyja ágyában, lábtól.

Az ágyban felült, összekulcsolta az ujjait s az anyja segitségével elmondta az imádságokat. Aztán gyorsan bebujt a lepedő alá, nem fázott, csak el akart bujni; elvackolódott s kis idő mulva szabályosan lélekzve elaludt.

Az anyja elnézte egy darabig; majd a másikhoz lépett s azt igazgatta el a bölcsőben.

Könnyet törült ki a szeméből s leült az asztal mellé, amelyen ott állott a kislángu, magastalpu petroleumlámpa.

Egy ideig bus arccal bámult maga elé, aztán egyet gondolt, felállt, a komóthoz lépett és kihuzva az alsó fiókot, kiszedett belőle holmi foltozni való fehér ruhát.

Varrogatva várt s hallgatta a falon függő rózsás óra kattogását.

Éjfélre járt az idő, mikor lódobogást hallott. Megjött az ura.

Mig a férfi a lovat bekötötte az ólba, ő nagyokat sóhajtva melegitette meg gyors csutkatüzön a vacsorát.

– Jóestét! – köszönt be vidáman a férfi.

Erzsi rávetette nagy komoly szemét, aztán elforditotta. Bántotta, hogy az urának ilyen ragyogó az arca, mikor az ő lelke a halál szomoruságával van tele.

Dani mintha jeges vizbe bukott volna hőtestével.

Hát még most is igy van? – mondta magában s roppant elkedvetlenedett. Nehéz, nyomott érzés telepedett a mellére s amint leült a fehér asztalhoz, türhetlennek érezte ezt az állapotot. Ő odakinn régen elfelejtette, mi volt idehaza. A jövés-menés-mozgás, az emberekkel való találkozás, a pillanatok uj, meg uj benyomásai, a tervek, az ésszel való munka mind elvonták a figyelmét arról az egy dologról, amely neki a változatos, forgalmas élet közepett egynek tetszett a sok közül, de idehaza az asszonynak egyetlen volt: az egész élet volt.

Dani visszaidézte az emlékébe, hogy is ment el ma hazulról és megérezte azt a szótlan feszültséget, ahogy elváltak. És ime most ugyanabba toppant bele.

Valóságos düh fogta el, az asszony ellen, ezért a rettenetes szivósságáért. Hát soha sincs vége a házi haragnak? Hát sohase akar már megbocsátani, elnézni valamit ez az asszony. A könnyen fellobbanó, könnyen felejtő férfi dühös keserü szemeket vetett a fagyos, rideg asszonyra. Szeretett volna patáliát csapni, földhöz verni valamit, szerette volna megmarkolni s megrázni dühében az asszonyt. Valami retteneteset csinálni. Csak segitene. De a belső érzése azt diktálta, birja le magát s szelidséggel próbálja az asszonyt megbékéltetni. Ám ahhoz sem volt ereje, hát tehetetlen haragja gyötrő szomoruságba csapott át.

Hunyorgó szemmel bámult a lámpa lángjába s ahogy eléje tette az asszony a tányér ételt, szórakozottan falatozott belőle s megrágatlanul nyelt el egy-egy husdarabot.

Egyik sem szólt semmit.

Bementek a szobába. Az asszony elfujta a lámpát, a sötétben levetkezett, lefeküdt.

Dani ott állt a szoba közepén s olyan keserves zsibbadtság fogta el, hogy mozdulni sem birt. Ugy érezte, elvesztette az erejét; lankadt volt és rettenetes fáradt minden tagja.

Végre megmozdult. Leült az ágya szélére, lehuzta a csizmát. Egészen levetkezett.

Akkor átment a feleségéhez. Esténként gyakran hozzáfeküdt egy-egy kicsit, csak ép hogy hozzásimuljon, hogy megcsókolja, a melegét érezze. Mert ugy szerette ezt az asszonyt, nem tudott nála nélkül élni. El sem tudta képzelni, mi volna, ha nem volna vele. Ő volt neki az az egészséges, erős lelki talaj, amelyben bizott, amelyen állott, amelytől az erejének mindennapi fölfrissülését kapta.

Az asszony, mintha kigyó ért volna hozzá, összerándult s felugrott, felült.

– Menjen, menjen! – lihegte gyülölettel. – Menjen az ágyára.

A férfi megbénult. Lehetetlen legyőznie ezt a makacsságot? Vér tolult az agyába s ökleit befogva, kivágta karját.

– Erzsi, vigyázz! – mondta rekedten. – Vigyázz. Baj lesz.

Az asszony mereven ült.

A férfi erőszakosan levetette magát mellé s elnyujtózkodott az ágyban, hogy az majd leszakadt.

Az asszony reszketett a haragtól, a gyülölettől.

Dani félkarral átölelte s az asszony hiába próbálta ezt lefesziteni magáról.

– Piszok! – mondta az asszony.

Dani egyet nyelt.

– Mint az egész fajtája! – lihegte ujra az asszony.

A férfi végig összerándult.

– Az a komisz, fecsegő apja!

A Dani karja kinyilt a megijedéstől s ő maga szinte megdermedve várt. A szive nagy sebére csapott az asszony.

– Az mer valakit tetvesnek mondani?… A ronda. A gazember. A piszok. Annak tetves az én apám?

Dani megsejtette, hogy az apja már megint mondott valamit keserü mérgében, amin ezek ujra elrágódnak egy esztendeig.

Az asszony gyönyörüséggel érezte, hogy most a szivét marcangolja az urának s lihegve, gyülölködve folytatta.

– Egy házfedelet nem tud megcsinálni, a kontár? Piszkolódni tud?

– Hagyj békét, Erzsi. Már megint az a házfedél?

– A nyomorult!… Tetves az apám?

– Az hát! – vágta oda Dani s a sötétben szinte világitott a szeme.

Az asszony elhallgatott.

Dani leszállott az ágyról. Ott állott meg előtte mezitláb a jó hüvös, tapasztott földön.

A homloka majd szétcsattant.

– Nyomorult élet, nyomorult élet! – tört ki az asszony s arcára tapasztott kézzel hangos, jajjos sirásra fakadt.

– Nyomorult fajzat!… Óh Uristen, oh szent szűz! Mi lett belőlem, mi lett belőlem! Ó én boldogtalan ezen a világon. Mikor nem voltam kéntelen vele! Rajtam minden átok, mert magam választottam magamnak. Lehettem volna olyan ember társa, aki isten-ember előtt erős. Ott boldog, ott egyetlen lettem vóna. Földi menyország lett vón az életem, földi paradicsom. De mi lett belőlem, jajjajjaj mi lett már én belőlem. Egy futóbolond lábakapcája, egy piszokfajzat cégére.

Dani ugy érezte az ujjaiban, hogy rögtön meg fogja fojtani ezt az asszonyt.

– Ó én esendő, veszendő. Farkasok közé került áldozati bárány. Akire készen tartják minden percben a kést, hogy szivibe mártsák…

A Dani karja ismét lelankadt.

– Te! – kiáltott rá aztán a felesége természetesebb hangon, közönségesebb dühvel. – Mondd meg az apádnak, hogy fogja meg a nyelvét, mert baj lesz.

– Erzsi!

– Utálatos vén dög.

– Hogy nem is bir már a főd alá bujni! – hördült fel a férfi, az asszony szemébe vágva a szüle-átkot.

Erzsi elhallgatott. Befelé fordult.

Sokáig voltak igy siri csöndben. A férfi kimeredten állt a fekete-sötétben. Az asszony elbágyadt, hogy kiadta az indulatát.

Jó negyedóra mulva az asszony elhanyatlott s hideglelősen huzódott össze. Meztelen karjára felhuzta a lepedőtakarót.

– Én fogom kitapodni belőle a lelket! – üvöltött fel egyszerre, váratlanul a férfi, akiben most érett meg kitörésre az indulat. – Meg az anyámból! abból a vén szipirtyóból. Minek szült, minek nevelt fel erre az átkozott életre?… Élet ez? Pfuj! Köpedelem, undorodás. Élet ez? A réti farkasnak is öröm, ha hazamegy a vackába, a párjához. Nekem ez a kinhalál. Nekem itthon kell elszenvednem minden poklot.

Az asszony megint megkeményedett. Összeszoritotta a fogát, összevonta erős szemöldökét s jegesen hallgatta a káromkodást.

– Óh én megátkozott! – hörögte a férfi, hogy majd belecsattant a torka. – Óh én átokalatti! De én vagyok az oka! Nem vagyok férfi, nem vagyok ember. Ha az volnék, nem kellene asszonybeszéddel kinlódnom, akkor egy szó nélkül is tisztelne mindenki. Legjobban a feleségem. De rongy vagyok, sár vagyok.

S két ököllel retteneteset ütött a fejére.

És mint bunkócsapásokkal kezdte verni, döngetni a koponyáját.

– Bolond! Bolond! – kiáltott fel, ugrott fel a felesége s lefogta a karját.

Az ember szédelegve hagyta magát s üregeiből szinte kiugró szemekkel meredt el a sötétben.

Az asszony teste iszonyuan reszketett.

Hangos zokogásra fakadt.

– Istenem, Istenem! – Micsoda élet! Milyen iszonyu élet! Igy kell nekem, ilyen emberrel kell nekem élni!

Arcára tette a kezét s odaroskadt az ura válláról az ágy szélére és sürü könyhullatással sirta ki magát.

A férfi támolyogva állott és várt, ész nélkül.

Végre odaroskadt a felesége elé, odatérdelt elejbe, s ölébe tette a fejét, azzal maga is könyekre fakadt.

– Mért nem lehet egy szóval megölni magát az embernek… Be örömest adnám ezt a rongy dög testet a férgeknek…

Az asszony a fejére hullatta sürü könyeit s az urának rettenetes fájdalmu szavaira fel-felnyilamlott a sirása.

Végre megenyhült, megszánta vivódó urát. A fejére tette a kezét s hosszu szünetek után tovább-tovább simitotta két tenyérrel a fejét.

– Ilyen élet. Ilyen élet!… susogta.

– Azér van, – kapta fel a fejét az ember, – mert szeretjük mink egymást Erzsi. Mert majd meghalunk mi egymásért. Ha nem szeretnélek, bánnám én, ha akármit is szenvedsz?… Bánnál te engem, ha nem szeretnél?…

Az asszony ujra sirt.

Az ura hirtelen átölelte a derekát s olyan szenvedélyesen ölelte magához, majd elmállasztotta. De már az asszony nem bánta, elvesztette öntudatát.

Amint átölelkezve lefeküdtek, a gyerek az ágy lábában keserves sirással hirtelen kitört. Fájdalmas, zokogó, megcsukló sirással ijesztett rájuk.

És a szülők rettenve, benyilalló ijedtséggel figyeltek rá. S a lelkiismeretük robbanva támadt fel. És halálig szégyelték magukat a gyerek előtt, akinek mindezt végig kellett hallgatnia.

És ráadásul tisztán tudták, hogy nincs olyan jól elintézve a nagy pör közöttük, mint régebben, az ilyen viharos összetüzések után. Kigyógyithatatlanul eves már a mély seb, amit annyi fajtáju kín vérez. S csak egy kevés elzsibbadást éreztek, de szomoru szivük megrángott, a másiknak gyötrő sajgását sejditve.

XIII.

A gyerek ujra felzokogó sirására az anyja hirtelen felült az ágyban. Fölemelte a fiacskáját s az ágy lábjából odavette maga mellé, kettőjük közé.

– Fiacskám, gyermekem, drága kedves kis fiam. Szegény kis gyöngyöm, lelkem kis virágom. Rossz apád van, rossz anyád van, bántanak! – gyügyögött hozzá, mint az ölbeli babához. – Bántanak fiam. Lelkem kis bárányom…

Odaszorította a komoly fejecskét a mellére s a gyermek ugy turta bele arcocskáját az anyja keblébe, mintha csecsemőkorbeli érzései ujultak volna fel. Lassabban pisszegett s csitulva hallotta az anyja dunnyogó becézését. Aztán a meleg, illatos álom nemsokára megzavarta, megszéditette szegény fejecskéjét s egyszerre elaludt.

Erzsi tovább zsizsegett hozzá, de a szava átfordult a másikra, az urára, aki elnyulva, lankadtan feküdt tul a fiun.

– Jajaj fiam, milyen apád van!… Nincs is apád, árva fiam… Mikor szólt hozzád? Mikor ültetett a térgyére? Játszott veled valaha?… Kis fiam, árva vagy, mint az anyád, ez a te szegény árva anyád.

Danival megfordult az ágy, lelkében örvénylő szédülést érzett. Sziven találta a feleségének minden szava. Az asszony várból célozott rá, a fiának bástyája mögül s ő védtelenül kapta a nyilakat.

– Haj, keserü, keserü élet – folytatta az asszony – siralmas élet. Hogy el kell nekem nézni istenem, ahogy elragadozza tőlem az egész világ az uramat. Mindenkinek több jut belőle, mint nekem. Azért élek én csak, hogy ütet másnak hizlaljam… Érdemes élet ez, érdemes… Nem is lesz jó vége, nem lesz soha. Nem embernek való ez az élet. Angyal se birná ki. Jajaj…

A férfi csöndesen feküdt, várta az ujabb sujtásokat.

Az asszony egyideig hallgatott. Nem igen tudta szive keserüségét igy kiereszteni, ellenmondásra, vitára volt szüksége, hogy a teli tömlőt fölfakassza s a gyötrelmek árját kiereszthesse magából.

– Alszik az apád fiacskám! – mondta, magához szoritva alvó fiát. – Alszik, jó lelkiismerettel alszik.

Az ember végigreszketett, nem moccant.

Az asszony egy idő mulva rászólt.

– Alszol?

Dani türelmetlen mozdulatot tett s nagyot sóhajtott.

Erzsi ujra hallgatott jó ideig.

– Egy az, akár alszik, akár se. Csak hallgat. Nem szól. Nincs szava egy se. Nem vetne egy igét megnyugtatásul: no te eb vagy kutya, hát ne bucsálódj: igy van.

Dani ujra sóhajtott.

– Ugy jön már ide haza, mint a pokolba. Jókedve van az egész világon, mindenkire ugy néz, mint a nap, de ha a kapun belép, vége. Ha a házamba beteszi a lábát, akkor már olyan, mint a gyász. Ilyen kedves vagyok én neki.

– De az Isten áldjon meg, – fakadt ki csendes hangon a férfi, – hogy legyek jókedvü, mikor ugy nézel rám mindig, mintha apádanyád gyilkosa volnék.

– Hát nem olyan vagy? Hát nézhetek rád jóképpel? Hát sziveled az apámat, az én fajtámat? Nem megfojtanád egy kanál vizben őket?

– Fojtsa meg az Isten! – gondolta magában haragra lobbanva Dani, de nem mondta ki, csak beleharapott a szájaszélébe.

– Teszel valaha kedvemre, mongyad? Teszel? Csak gondold fel egyszer, mi jót kapok én tülled? Pedig rám nem mondhatsz semmit. Nem bizony Dani. Nem látlak el az utolsó gondolatodig? Van valami hijjod? No csak mondd meg, van?

Az ember keserves mozdulatára tovább ment:

– Vagy ha igy vagyunk apádékkal, nem fáj az nekem, azt hiszed? Én vagyok az oka? Nem ők vaditottak el maguktul? Hiszen első esztendőbe, mintha lyányuk lettem volna, ugy voltam velük. Nem? De mi mindennel bántottak meg? Sok irás kén ahhoz, azt mind papirra tenni. Én vagyok valaminek oka Dani?… Én?… Szójj no.

– Nem! – sóhajtott fel az ura.

– No ládd, – kapott a szón Erzsi, – hát azt, a legnagyobbat!… Vetettem szemet valakire öt esztendő alatt? Mit csinálnál te énvelem, ha más embert tartanék magamnak?…

– Megfojtanálak! – gondolta magában vad dühvel a férfi s nem szólt, csak ökölbe szorult a keze.

Az asszony sóhajtott.

– De te! Te mit teszel nekem?! Ugyi sose vagy velem? Nem állhatsz bennünket! Oszt hogy vagy te az egész világ asszonyával? Osztán ne sirjak én reggeltül estig?

Az asszony hangja olyan szeliden, csöndesen, fájdalmasan zuborgott, ahogy még sose beszélt. Eddig, ha ezek a panaszok előkerültek, mindig az indulat viharzását keltette föl bennük, de most olyan egyszerüen, tisztán s oly mélységes fájdalommal sorolta el őket, hogy a férfinak elfacsarodott a szive és teljesen átértette az asszony egész vigasztalan, reménytelen életét.

– Mit akarsz Erzsi, hát mit tegyek?

– Mit Dani? Mit? Semmit Dani. Olyan kicsi, amit én akarok!… Legyél az enyém Dani.

Harmatos könycseppek csillogtak meg a hangon s a férfi szent esküvel érzett fel rá.

– Mit kivánnék én tőled Dani? Semmit, csak azt, amit én teszek neked… Ládd én egész életemben ugy élek, hogy akármit is teszek, mindig rád gondolok; hogy ha te látnád, mit mondanál rá. Jónak látnád-e tőlem? Örülnél-e neki? Meg volnál-e vélem elégedve?… Ezt tedd meg nekem Dani te is.

Nagy csönd lett a szóra.

S a férfi lelkében lassan áradt föl valami szinte templomi áhitat. Az asszonynak, ennek az ő szentlelkü asszonyának a lelki nagyságát átszítta, átömlesztette magába s végre kimondta.

– Megpróbálom Erzsi!

Azzal meg akarta ölelni, de a gyerek utban volt. Egyet gondolt, felállott s az alvó fiucskát szépen ölbe vette, átvitte a maga ágyára.

Ő pedig visszasimult a feleségéhez, akit olyan puhán, egészen s szivszakadva ölelt meg, hogy annak vér öntötte el tőle az agyát.

XIV.

Alig aludtak egy-két órányit, kopogtak az ablakon.

– Gazduram, itt vónánk.

A Dani szemhéjai fölpattantak. Zugó, zavaros, kedvetlen érzés volt a fejében.

Lomhán leszállott, csizmát huzott.

– Te csak aludj, – mondta a feleségének, aki álmosan nyujtózott s kiment.

Ugy tanulta ugyan az apjától, hogy aki három óra alatt ki nem alussza magát, az sose, de azért most ugy érezte, hogy szörnyü kábultsága egy heti alvással se mulna el.

Kint friss volt a levegő, s keleten már erősen derengett a hajnal.

Négy ember volt az udvaron, villa és gereblye a vállukon, vagy lábhoz állitva a kezükben.

– Ti vagytok, Pesta?

– Mi vónánk gazduram, hát gyerünk…

– Várjatok, egy porció pájinkát, osztán mehettek.

– Maga nem gyün?

– Én?… Más dógom van.

Az emberek megitták a pálinkát.

– Dani? – szólt visszafordulva egy vén ember köztük, aki már igen töpörödött volt s a villát szinte a hátán vitte, – beteg vagy?

– Én? – szólt megvetően Dani, aki mint a vasegészségü emberek, utálta s lenézte a beteget, – beteg a betegség, de nem én.

– Hm, hm, – mondta az öreg s bólogatott.

Dani elfordult s egy szó nélkül otthagyta a vén embert. Tudta, hogy az belelát. Leolvassa sötétben is róla, hogy boldogtalan az asszonnyal.

Sóhajtva ment az ól felé, felverte a kocsist, aki egészségesen, mélyen aludt s most katonásan, riadva ugrott talpra. Egy-két szóval rendeleteket adott neki. A Rárót tenyérrel meglapogatta s kiadta a parancsot, hogy haza kell vinni, aztán kiment az udvarra.

Nagyon különösen érezte magát. Soha még igy. Nem volt kedve a munkához.

A szép madárcsirippes hajnalon ugy érezte magát, mintha vén ember vón, öregestén. Zugott a feje s nyomott volt a szive. Eszébe jutott az esti nagytervü lázas töprengése s gondolatban tette meg még a legyintést is:

– Mit ér, ha az asszonynak nincsen hozzá kedve. Mit dolgozzak, ha az asszonynak nem kell a dolgom. Minek éljek, ha nem élve kellek neki, hanem dögül. Akkor meg vón velem, ha itthon hevernék és mindig ott nyalnám. Akkor jó vónék. Eh, az asszony mind csak arra való, hogy rugd fel, hagyd ott… De mit ér! Mégis nála van az életem!…

Lassan, cammogva, szinte öntudatlanul vissza bement a házba. A szoba közepén megállt. Az ablakon át egy kis világosság szürődött be; meglátta a feleségét az ágyon.

Erzsi félálmosan, jókedvvel mosolygott rá s beljebb huzódott a falhoz, helyet hagyott.

Dani leült az ágy szélére, föléje hajolt, csendesen megcsókolta. Az asszony hevesen adta vissza.

Erre ő lelökte a csizmát s lefeküdt.

Az asszony mohón, szerelmesen bujt hozzá.

XV.

Egészen világos volt, mikor felébredt. Szinte féldélre járt az idő.

Első gondolata az volt, hogy felugrik, menni kell dologra, de aztán csak ott maradt heverve az ágyon.

Kifigyelt a világba. Az ablak nyitva volt s a mályvalevelek közt besütött a nap a szoba közepéig. Kivülről a fia hangját hallotta. A gyerek a tornácon a kisöccsével játszott s a csöppséggel ugy beszélt, mintha az épen olyan okos ember volna, mint ő maga.

– Jó lesz Sanyika, jó lesz? Jól fontam meg? Jó ostor lesz? Jó?

– U-u-u, – mondta a csöppség.

– Ugy, ugy, ugy? Édes anyám! Sanyika azt mondta ugy! Ugy Sanyika? ugy? Jó kis ostort csináltam, ni hogy csördit, ni!

És csapott vele.

A gyerek ujra gőgicsélt:

– U, u, u!

Dani behunyta a szemét, ugy hallgatott. Elgondolta a mosolyodást, de nem rándult meg az arca.

Egyszerre nóta csendült be az ablakon. Halkan, álmodozva.

A karai árkoson, árkoson Rózsa nyilik bokroson, bokroson…

Daninak belesajgott a szivébe. Ez volt az ő nótája, mikor Erzsi után járt. Az asszony évek óta nem dalolt. Tiszta csengésü kis hangja szivbe bizsergett s Daninak elfult a torka, mikor a második vers még elevenebben fölcsengett.

Göndörödik a cseresznye levele, Be szép kis lány nevekedik kedvemre, De szeretném édes anyját napamnak, Kökényszemü barna lányát magamnak.

Az asszonykának elcsuklott a hangja, az utolsó sor már gépiesen hangzott el, felujult a szivében a keserüség, ami a napam szóról eszébe jutott. Hogy elűzze a kedvetlen érzést, frissebb nótába csapott át.

Ráncos száru kis csizmámra sárga patkót veretek, Ihaj, tyuhaj már ezután árva kis lányt szeretek, Árva kis lány tud igazán séhaj, szeretni, Sem az apja, sem az anyja nem fog érte átkozni.

Ez is az ő nótája volt. S az a sóhaj is az övé, ami behallik a nóta után. Bizony, ha mindaketten árvák volnának! Sok bajtól lettek vón mentesek.

Tovább hallatszott egy ujabb lelkes nóta. Mintha legénykorának boldog ideje támadt volna fel.

Azért hogy én a kis utcán lakom, A nagy utcán lakik a galambom, Nézek is én, nézek arrafele, Mikor délbe, mikor este fele.

Ezt ő helyette dalolta az asszonya, de a másik verset magáért:

Azért hogy én az ókutba estem, Édes rózsám te ne vess meg engem, Azér hogy én tehozzád nem szóltam, Csak a vagyok, aki eddig voltam.

Kis kertembe van egy bokor zsálya, Az alá jár a rózsám hálásra, Estétől hajnalig nem megyen el, Még sem telünk mi be szerelemmel.

Dani nagyot, nagyot sóhajtott. Neki szólt ez a nóta mind. Neki dalolja, szivből-szivbe danolja a párja. Hát még ami most csattan fel:

Elmégy rózsám utazni! Jőjj be hozzám bucsuzni! Adok olyan pár csókot, Megér ezer forintot.

Óh ne menj el, ne menj el, Nem birok a szivemmel, Nem birok a szivemmel, Háljál itt még az éjjel!…

– Erzsi! – kiáltott Dani.

Az asszony odakint elhallgatott, megállt a kezében a munka is, amivel csörömpölt, aztán egyszerre csak felugrott s hevesen feltépve az ajtót, berontott. Az arca piros volt, mint a láng.

Az ura csillogó szemmel nézett rá s ő odaborult a szerelmes urára és lányos szépség öntötte el az arcát, amint belenézett a férje szemébe.

Sokáig csókolóztak, mintha fiatal, ujházasok volnának. Az asszony olyan friss volt, olyan vidám, amilyennek csak az első esztendőben ismerte Dani. Ugy is nézett rá folyton, mintha álmodnék, ugy nézett rá, mintha keresztül nézne a bőrén, a testén, be valahova mélyre, a gondolatai forrásába. Mert minden csók, minden mosoly, minden édes szó mögött ott érezte a vásárt.

– Ezzel akarsz kifizetni a munkáért, az életért! – mondogatta magában.

De egy szóval sem rontotta volna el az asszony hangulatát. Sőt a magáét sem, mert kezdte észrevenni, mintha más ember lett volna belőle. Nem, nem vágyott többet a munkára, a nagy tervekre, ugy emlékezett rájuk, mint az álomra s amint egész délelőtt ott topogott a kis családja közt a gyönyörü napfényes időben, szerette volna, ha égig érő sövény nő a portája körül, hogy ne is lásson többet senkit, semmit a kapuntuli világból.

És pedig hiába fogadkozott hangos, lármás gondolatokkal, hogy ez igy van rendén, ez a boldogság, ez az igazi családi élet, mégis ott szoritotta a lelke mélyén valami gyülölködő érzés, amely alattomos gondolatokkal szólt közbe s délben megkeseritette minden falatját, amit vigan vett a foga közé.