Part 3

Olyan szomoru volt a hangja rezgése, hogy az asszony odapillantott unokabátyjára s e pillantás alatt tisztán megérezte, megértette annak sivár, szomoru, reménytelen életét.

– Másnak is van baja, Gyuri,… Gyurika… – mondta halkan, gyöngéden, szomoruan.

A férfi felvetette a fejét, hogy a bubját az ajtófa élibe vágta.

– Annyi nincs, mint nekem, senkinek.

Az asszony sokára felelt, könyes halkan:

– Jó lélek!… Mi bajod?… Mit tudsz te másról?

– Sokat! – hördült fel hirtelen, váratlan a férfi s előbb lépett egyet. – Mindent! Hallod! Takácsfaj vagyok!… Látom az életed! Te boldogtalan asszony! Minden jajjt veled nyögök!… Hej csak ez ne vóna! – hörögte magából kikelve – csak ez ne vóna! egy bajom se vóna!

Erzsi megdermedve állott. Fájdalmasan és mégis boldogan hatott rá, hogy van e földön lélek, ki osztozik szörnyü lelki gyötrelmeiben.

– Utálod ugye! – mondta szemébe a férfi.

Az asszony olyan érzésetlen arccal bámult rá, mint a fal.

– Gyülölöd! Nem szereted! Hála legyen az istennek! Ne félj, leszámolok vele: Teéretted!…

– Mit akarsz! – rémült el Erzsi.

– Vérit veszem, – lihegte kidülledt szemmel a férfi.

– Takarodj innen! – rivalt rá az asszony. – Pusztulj a szememből. Szűz Mária anyám! Eszed ment?!

– Vérit veszem, – ujrázta konokul a férfi.

– Isten a tanum, hogy én is neked, csak egy ujjal merj az uram ellen tenni. Az uram ellen!…

A férfi vissza lefojtotta magába az indulatát, de nem eresztette el.

Lassan megindult; az ajtóban megállt.

– Erzsi! – mondta rekedten, – a mék napon kimondod, hogy mán nem szereted: olyan vége lesz Turi Daninak, – – mint ennek a póknak.

És dühvel lapított szét egy pókot az ajtón, hogy csak egy kis nedves folt maradt a helyén.

Az asszony kevélyen, lenézően, szinte boldogan visszavágott:

– Ott lesz az én uram akkor!

S önérzettel nézett utána a köszönés nélkül elmenő komor férfinak a sürü alkonyatban.

És amint utána nézett és látta az unokabátyját, amint lehorgasztott fejjel, nehézkesen ment előre, valami sejtelem ereszkedett rá a lelkére, mint a köd:

– Egy Takács, az tud szenvedni, de nem tud ölni. Tud dolgozni, takarékoskodni, türni, halni… Hiszen ha tenni is erős volna, akkor ő most Takács Gyuriné lenne!…

VIII.

Erősen sötétedett, mikor Dani beért a városba. Fülledt, poros volt a levegő, vastag, harapni lehetett. Dani megtörölte a homlokát s megvetően mordult:

– Egye meg a fene ezt a svábszagu port.

Mint minden paraszt, idegen volt a városban, bár sokat járt be oda. Mégis csak a maga kis falujában volt ő egész ember. Itt másfalubeli volt, aki nem élni, hanem nyerni, vagy veszteni jön; ezért amint beért a város légkörébe, már összehuzta a szemét s valami olyan érzés zsongult meg benne, hogy harcrakészen kell állania. Ezek a házak is, a széles utca két oldalán ugy megbujnak a palánk mögött a sürü homályban, mint leselkedők. És jól ismerte a bennük lakókat, a svábokat is; azokkal másképen kell alkudni, mint a maga fajtájabeliekkel. Ha annak el akar adni valamit, eszénél legyen az ember és még mikor tulajdon szemével látja, hogy jó vásárt csinált, akkor is biztos lehet, hogy a sváb nyert és ő veszitett valahol.

Régesrégen megszokta a szomszédságot. Beleszületett s nem haragudott rájuk, természetes, valóságos, meglevő helyzetnek, tehát az egyetlen lehetségesnek ismerte, hogy minden ugy legyen, ahogy van. De nem érezte jól magát köztük. Parolázott velük, s nem huzta hozzájuk a belső érzés, inkább taszitotta, elválasztotta tőlük.

Pedig ez az utca még egész falusias, mintha otthon járna, ugy is hivják, hogy karai-ut. Innen befordult a másikra, ahol már nem volt palánk az utca során, hanem a házak véggel, homlokkal álltak ki az utcára, s malter-oszlopokkal, vörös téglakockázással volt cifrázva a ház eleje; az ablakok felé háromszögek voltak rakva, amiknek a mirevalóságát sose találta ki a magyar ész, de a pallér azt mondta: igy uras! Amint a piac-utcára ért, szembefordult a nagy utra; a bágyadt égre felrajzolva állt előtte az óriás torony, amely mint szörnyű nagy intőjel áll templom nélkül s az ősidők népének rengeteg arányu lelkességére figyelmeztet. A mai soványlelkü kis polgár város restaurálni sem birta az ősök monumentális alkotásának maradványát. Az ország jött nagyvégül segitségre s most fák között áll a stilszerüen helyreállitott torony; csipkés uj teteje szépen szegi be a csucsát.

– Ménkű torony! – mondta magában Dani. – Hány szekér kű van ebbe! Elég vón a félmegyének, fuvarnak, egy télre… Oszt ez is a miénk vót…

Elrántotta a száját s tovább poroszkált, befelé a piacra. Félpillantást vetett föl jobbkézről a zárdára, baloldalt a háromtornyu plébánia-templomra, amelyben ma is minden második vasárnap németül predikálnak. És még jobban, ellenségesen vonta össze szemöldökét s a keze ökölbe szorult. Ma is él még nagyapai öreg bátyja, aki mindent tud a régi időkből és sokat mesél a városról is, milyen volt azelőtt, mikor a „nagy torony“ még a „magyaroké“ volt. De elvették, pedig „az Isten se javasolta“. Mihelyt feltették a keresztet a hegyibe, másik nap beleütött az égi tüz, s leégett a torony is, a templom is. A templom beszakadt, sose épitették ujra. A kálomisták kérték a kövét, hogy uj templomot épithessenek belőle maguknak, ott ahol kijelölték nekik, tul a hidon, kivül a fővároson, az ispotály-zugban. De nem kapták meg, később a plébános istállóját épitették meg a faragott kövekből.

Ugy hallgatják ezt már, legyint hozzá az is, aki mondja, az is, aki hallja.

– Régen vót, tán igaz se vót… Nem érdemes mindig azt az egy nótát fujni… Mit ér a, ha urak vótunk is valaha, de ha most nincsen falatunk se…

Dani azonban más szivvel hallotta. Ő, ha olyan szegény is az apja, a régi nagy karai családokból való. A grófi család belső jobbágyai közül. Sokszor eszébe jutott az öregapjának egy megjegyzése: „iszen benned is van annyi Karay vér, mint némelyik grófba“… De többet sose magyarázta ki, hogy gondolta. Azt tudja, hogy valaha jómódba voltak a Turiak. Csak elszegényedtek. De a gőgöt s a felkapaszkodás vágyát örökül kapták. S egyuttal a forrongó haragot is, amelyet e kelletlen szegénység kelt. Ha ez eszébe jut, mindig kivágja az öklét s szeretne ütni.

Most eszmél rá, hogy ami tervet kifőzött az uton, annak a mélyén ott ez az érzés. Összecsikoritja a fogát és merően, elszántan néz előre. Ugy érzi mintha nagy csata előtt állana s mintha háta mögött egész sereg várna.

Földet akar szerezni, hóditani; földet nemcsak magának, hanem földetlen, éhes soknépü falujának.

És egyszerre ugy megfeszül a mellén a sokgombbal begombolt lajbi, majd szétpattan.

– Megálljatok kutyák! – mondja magában s nem a szegény, kis, kidarabolt földeken kinlódó, nyomoruságban-testvér sváb és oláh felebarátaira gondol, hanem a gond és dolog nélkül élő urakra, a nagyurakra s épen a grófra, akinek magastornyu várkastélya szemébe tünik a piac tulsó oldalán, ahol gőgösen, téresen terpeszkedik hatalmas parkjával, diszfáival, sulyos láncos, vasgolyós vaskeritésével. – Megálljatok, a véreteket is kiszijjuk, mint ti a mienket!

IX.

Egy nagy kapu előtt állitotta meg a lovát s leugrott róla.

Hogy belső izgatottságát legyőzze, nagyot nyujtózott s nagyot ásitott. Aztán kissé elmosolyodott, megcsóválta a fejét.

– Maj meglássuk, – mondta, – hány zsákkal telik. Még semmi sincs az iszákba!

Bevezette a lovát maga után a kis kapun s odabent a szép virágos udvaron, ahol üveggömbök csillantak meg a gyorsan leszállt esti sötétben, megkötötte a kiskeritéshez. Azzal maga fölment a lépcsőn az üveges, világos, vadszőllő befutta tornácra.

Sötét volt ott s nem mert lépni, ismerte a lakást, tudta, hogy telesteli van csecse butorral. Nem szeretett volna valamit fellökni.

– Jóestét! – kiáltott be hangosan s levette a köszönéshez a kalapját.

Egy perc mulva lámpa világitott ki a belső szobából a pitvarba, onnan a tornácra. És Dani meglátta, hogy egy szőnyeges hintaszék előtt áll. Örült, hogy még egyet nem lépett, mert biztosan felrugja ezt s véle a kis asztalt…

Szolgálólány hozta a lámpát, utána a szép fiatal asszony jött ki.

Dani rögtön kihuzta magát és elfelejtett minden gondolatot, amin eddig evődött, csak gyönyörüséggel nézett a szép zsidóasszonyra.

– Jóestét kivánok! – ismételte meg a köszönést derült nyugodtsággal. – Itthon van a tekintetes ur?

– A kaszinóban van! – felelt a fiatal hölgy s nagy kiváncsi szemeket vetett a szép parasztra. – Miért keresi?

– Dolgom vóna vele, – billentette oldalra a fejét elmosolyodva Dani.

– Nem kiskarai maga? – kérdezte a nő.

– A vónék én.

– Hiszen Turi Dani, ugye?

– Azt se tagadom, hogy a vagyok.

– Akkor jóestét! Üljön le. Jön az uram mindjárt… Most fektettem le a médikét.

Leültek a tornácon. Az asszony a hintaszékbe süppedt, Dani egy karszékre ült a szemközti nagy ebédlőasztal mellett.

A nagy lámpa éles, sárgásfehér világa roppant előnyösen szinezte az asszonyka bőrét. Dani szinte meglepetve nézte. Voltaképpen ma először vetette szemét igaz figyelemmel uriasszonyra. Ez eddig olyan idegen és messzelevő volt neki, hogy fölöslegesnek tartotta a kiváncsiságot is. De most, hogy megütötte az orrát az erős parfüm, a heliotróp ismeretlen illata, valami szokatlan testi izgalom gerjedt föl benne. Biztosan ilyenféle asszony a grófné is, de persze, hogy ezerszer szebb!…

A hölgy megérezte a parasztember megilletődését s nem vette rossz néven.

– Mi ujság maguknál, Dániel gazda? – kérdezte tőle s egy kissé zavarban volt, mert nem tudta, miről fog beszélni ezzel az emberrel. Ismerte Danit, tudta, hogy gazdag és hogy értelmesebb a többinél, de azért fogalma sem volt róla, micsoda témát vethetne föl neki.

Dani nem sietett válaszolni, gyöngén vállat és szemöldököt vont s ujra elmosolyodott. Jól állott a mosolyos kifejezés erős vonásu, telt férfias szép arcán. Bizalmas nézésü kifejezésteljes kék szeme csillogva legelészett az asszonyon s néha szinte beleöklelt, átfurta a dus, csipkés pongyolát. Az asszony már szinte zavarba jött. Nagy sötét szemeit, amelyekben az ifjuság gyermekded önkéntelensége s a nagy intelligencia megértő okossága vegyült, fölvetette a plafondra s ezzel egészen kiszolgáltatta magát, duzzadó, fiatal csókos száju, májpuha s finom bársonyarcu, omló vonalu szépségét a nézőjének. Dani az első percben szinte megütközéssel leste; valahogy nem tetszett neki, természetellenes volt előtte ez a finomság; de a fehérbőrü, feketehaju ügyvédné oly tiszta volt, oly kevéssé mesterkélt, hogy asszonyértő szeme rögtön beletanult, hogy kell nézni az idegen kincset: az uri nőt.

S gyorsan kigyuló vére egy perc mulva már szinte rohanvást zuhogóhoz ért. Im itt előtte, egy karhosszra az a nő, akire ma gondolt s mégis olyan távol, hogy lehetetlen elérnie. Megsejtette azt az undorodást, amely elfogná ezt az asszonyt, ha ő hozzáérne kézzel…

El kellett forditani is a szemét, körülnézett a pazar tárgyakon, amelyekkel nem is volt tisztában.

A szép hölgy megtalálta a témát.

– Hallja! – kiáltott fel, megörülve a gondolatnak, hogy van miről beszélni, – haragszom ám magára.

– Rám? – mosolyodott Dani.

– Magára bizony. Szépeket hallottam róla.

– Rólam?

– Mondtam is mindjárt, hogy csak kerüljön elibem a Dani, majd adok én.

– Itt vagyok! – szólt Dani s derüsen várt; az asszonyka fölényesen, magasról leereszkedően beszélt, ahogy a komoly idegen gyereket, a parasztot szokás leckéztetni.

Dani nem volt többé izgatott. Megkezdődött az asszonnyal való összetüzés. És ez neki gyönyörüség volt, mint mikor a komondor játszik a cicával.

– Szép! Hát maga gyülöli a zsidót? – szólt a hölgy.

– Én? – mondta Dani megütődve, mert eszeágában sem volt effélére gondolni valaha. De aztán eszébe jutott, hogy biztosan Farkas Danival téveszti össze az urnő. Nem tiltakozott a vád ellen, nem lett vón férfias, fölvette a heccet.

– Azt mondták magáról, haragszik a zsidóra, – folytatta a hölgy.

– Nem jól mondták azt, – mosolygott Dani, azzal a közvetlen felsőbbséggel, amire a férfierő emeli az okos embert a nővel szemben s amely játékká teszi előtte a vitát.

– Hát nem? Nem haragszik rájuk?

Daninak hamiskodó ráncok gyürődtek a szeme sarkában.

– Nem mindre!… Csak minden másodikra.

– No ja, – szólt az asszonyka bájos okossággal – nem mindre, ugye? A jókra nem, csak a svindlerekre?

Dani vidám szemmel ingatta meg a fejét.

– Nem ugy válogatom én azt.

– Hát hogy?

– Hát… – s eltörülte szép gesztenyeszin nyalka bajuszát, – aszerint, hogy a mék csipkés nadrágba jár, arra nem haragszok.

A hölgy először nem értette. Álmodni se mert volna ilyen tiszteletlen célzást.

– Csipkés… milyen csipkés? – mondta.

Danyi sunyin mosolygott.

– Ahoz már nem értek, mék a szebb, a horgolt, vagy a kröplizett.

Az asszony arca lángvörös lett.

Elértette a szemtelen tréfát s egy pillanatig álmélkodott a paraszt előtt. De a másik percben ellenállhatatlan kacagás fogta el, ugy hogy alig birt magával. Két szép gömbölyü fehér karját kitárta, hogy a csipkelebbeny visszahullott róla, hanyatt dőlt és kacagott. Dani az éhfarkas mohóságával nézte, faldosta a rengő, játszó, gyönyörüséges idomok habzását.

A hölgy kétszer-háromszor ujra kezdte a kacagást. Szép, fehér, szabályos fogai kicsillogtak, kékesfekete haja kissé meglazult, fehér homlokába hullott, nagy pilláin egy-egy könycsepp rezgett, mikor végre szembenézett a férfival.

– Hát Dani uram, maga szereti a zsidóasszonyokat?

– A szépeket.

– Engem is!

– Magát?… Magáér, nagyságos asszony, elcsüngenék kötelen egy hétig.

Az asszonykából ujra kitört a csiklandós, harsonás kacaj.

– De azér nem lenne a kedvemér zsidó?

– Lennék én még Krisztus is!

– Mi? Az olyan nagy áldozat volna magának?

– Hát iszen a zsidók feszitették meg a Krisztust, nem a Krisztus a zsidókat.

Erre ujra kitört a kacagás az asszonyból.

– Jaj Dani gazda, Dani gazda – mondta végre, – hogy találja ki maga az ilyeneket. No hallja, maga jobban udvarol, mint az urak.

Ebben a percben megjelent a férje a tornácon.

– Mi az, mi az! – kiáltotta, – mi van itt?

– Na hát ilyen ember nem létezik több, – ugrott fel az asszony s hozzá szaladt, – mint ez a Dani bácsi.

– Igazán?… Áh, Turi uram?… Prima ember!

Dani felállott s odább taszitotta parasztosan a széket. Aztán elnézte az asszonyt, meg az urát, amint puhán, könnyedén átölelték egymást. Olyan könnyü mozdulattal pihent az asszony fehér keze az ura vállán, mintha egy fehér rózsa esett volna oda. S olyan lágyan lehelt rá a vöröses bajszu, husos arcu férfi egy kis csókot arra a kézre, mintha nem is érintette volna. És mikor épp ilyen könnyedén, lepkeszárny módra csókolták meg egymást, Dani tisztán megérezte, mi az az elérhetetlen valami, ami hiányzik az ő asszonyaiból, az ő szeretkezéseiből: ez a ruganyos puhaság, ez a lágy érintkezés. A tüz legyezése, a test testetlensége.

Nem is hallott semmit a beszédből.

X.

– Hát mivel szolgálhatok Turi uram? – kérdezte az ügyvéd, hamarosan bevezetve a parasztot az irodába. Nem szerette, ha ezek a bizalmaskodó emberek magukhoz huzzák le az urat. Egyáltalában nem szerette a parasztot, csak baj van velük, az értelmetlenségük, kicsinyességük, ravaszságuk miatt. De kénytelen volt velük tárgyalni s valójában hasznos is.

– Tessék rágyujtani.

Dani kivett egy szivart, megropogtatta és zsebretette.

– Majd otthon gyútok rá. Most nem zavarom magam. Beszélni akarok.

– Tessék.

– Meghalt Lichtstein ur. A fiatal.

– Mit beszél? – pattant fel az ügyvéd.

– Ma délután hazafelé jött a mezőről, a lova megugrott, levetette. A kapufához vágta, rögtön meghalt.

Az ügyvéd felugrott s nagy léptekkel kezdett járkálni a szobában. Le s fel. Az arca elszomorodott ugy jött-ment, sokáig ügyet sem vetett Danira.

Ez nem bánta. Nyugodtan várt.

Egyszer csak meggondolta magát. Odanyult az asztalon a szivardobozhoz s kivett egy szivart. Megropogtatta, a végét leharapta, a csutkát kiköpte s a foga közé vette a szivart. Elővette a gyufatartót s aprólékos gonddal rágyujtott. Két-három apró füstgomolyt fujt ki, s egyetlen gondja a szivarja volt. Mikor rendbe jött vele, a szájába szoritotta s hátrább ült. Jól tudta, hogy nem illik neki a szokatlan szerszám, de egy jó haszna mégis volt belőle. Az, hogy most már uras önérzettel, rátartibban nézte az ügyvédet, aki nagy izgalommal járkált.

– Hát mit akar Turi uram? – fordult hozzá végre az ügyvéd, mikor valamennyire lecsillapult az izgatottsága s nagyjából átgondolta a helyzetet.

– Én? – szólt Dani s hallgatott.

– Na. Csak ki vele. Na.

– Hát… csak meg akartam ezt mondani!… – és ujra bevette a szivart a szájába.

Az ügyvéd bosszusan sarkon fordult és tovább sétált. Ez dühiti agyon a parasztokkal. Ez a kutya modor. Ez a ravasz, piszkos alattomosság. Már sejti, mit akar a paraszt. Valamit át akar venni a bérlő szerződéseiből. Magától el is mondta volna, de most, hogy ő kérdi, hallgat. Egy káromkodást morzsolt el gondolatban a foga közt. Nem mondta hangosan, mert tudta, hogy Dani jómódu, élelmes, szerencsés ember s a falujában ő a kolompos. Szóval, lehet valamit kezdeni vele. Tán sokat is!…

– Hát ügyvéd ur! – szólalt meg végre Dani s két ujja közé vette a szivart.

– Tessék, – szólt akaratlan üzleti szolgálatkészséggel az ügyvéd.

– Hogy áll ez a… izé.

– Mizé?

– Ez a… – eregette a szót meggondolva Dani, – ez a szerződés.

– Melyik?

– Hát a Pallagrul való.

Az ügyvéd szeme fölcsillant. Már értette, mit akar a paraszt. A legelőt, amelynek készen van az alkuja s a napokban kellett volna aláirni a szerződést.

– Az rendben van, – felelt rá.

– Akkor jó… Nem nagy istória amit akarok. Annyi az egész, hogy ha a fiatal úr meghótt, én beállanék helyette…

Fölvetette a fejét s nagyot nézett az ügyvédre, mintha valami merészet mondott volna.

– Ha elfogadja a gróf – szólt az ügyvéd.

– Az legkisebb! mondta Dani. – Hónap bemengyek a grófnéhoz, nálunk van most. Majd megmondom neki.

Az ügyvéd mereven nézett az emberre.

Aztán ujra járkálni kezdett.

Jó idő mulva megállott az ujra nyugodtan szivarozó ember előtt.

– Nézze, Turi Dániel uram. Mondok én magának valamit…

Dani hallgatott, ki se vette a szivart a szájából. A mögül, mint valami fegyver mögül lesett ki óvakodva az ügyvédre.

– Hát nézze, azt mondom én magának, vegye át az egész bérletet…

Daninak a szeme sem hunyoritott, egy arcizma sem mozdult meg a nagy szóra. Mintha semmiség volna, amit hallott.

– Látja barátom, – kezdte az ügyvéd hevesen, – ilyen kedvező alkalom nem volt erre soha. Ezer szerencséje, hogy éppen ma jött be hozzám… Tudja, nekem régi elvem a parcellázás… Maga a falujával vállalkozik a bérletre, aztán majd megcsináljuk a dolgot. Mit szól hozzá?

Dani jó ideig hallgatott, végre ezt mondta:

– Be rossz szivart tart ügyvéd úr… Az embernek csak köphetnékje van tüle.

Az ügyvéd megcsóválta a fejét. Paraszt a paraszt.

– Van nekem jobb szivarom is.

Kinyitotta a könyvszekrény üvegajtaját s kivett egy dobozt.

Elébe tartotta a vastag szivarokat Daninak.

Ez pedig mosolygós szemmel nézte a szivart, meg az ügyvéd puha, nőies, hófehér kezét s amint hajlithatatlan vasujjaival gyámoltalanul belenyult a skatulyába, ezt gondolta magában.

– Iszen csak volna nekem egy órára egyszer olyan kezem mint neked!…

XI.

Erzsi csak akkor eszmélt rá, mit mondott tulajdonkép az unokabátyja, mikor az már eltünt a kapun túl, el az utca során. Előbb csak azt értette, hogy fenyegeti az urát és a szinte állati megszokás, a feleség gépies veleérzése tört ki belőle, amely mindenkivel szemben egy testül, egy lélekül mutatja, hazudja a házaspárokat. De aztán lassan kivilágosodott benne a Gyuri gondolata. És megint szégyenkezni kellett az uráért ez előtt a férfi előtt. Mert ennek nagy állhatatossága közös volt az ő lelkével. Nem hitte, hogy legyen idő, mikor Gyuri áll bosszút ő érette, mikor már nincs más hátra, de jóérzés, hogy van akkorra mentség.

Ha ő egyszer kimondja, hogy utálja az urát!…

Uristen, mi mindennek kell még elkövetkezni, ha még most sem tudja kimondani. Hiszen már végig járta az egész kálváriát. Van még hátra stáció? Vagy most jön még a legsúlyosabb?

Megremegett; eszébe jutott a grófné. Ha az az ember megpróbálja, hogy még ahhoz is hozzá férkőzzék.

Mije neki hát ez az ember? Mi az övé belőle. Hiszen ha a lábát kihúzza, már másé, minden asszonyé, akit a szemével lát; ha meg itthon van, szólani se lehet hozzá, tele van a feje gonddal.

Keserves sirásra fakadt.

Meggyujtotta a lámpát.

Épen hozták a gyerekeket. Kovácsné hozta, aki az apjáéknál mióta ő emlékszik, mindig egyforma hűséges bejáró volt. Ugyis ragaszkodott hozzá Erzsi, mintha ez is anyja volna. Az ő apja körül minden ily állandó, az élet, a napirend, az emberek, még az anyjával való örökös huzalkodás is. Erzsi ebben az uj életben, ahol naponként széditően gyarapodnak valamivel s minden percben fájdalmasan vesztenek valamit, nem tudott meglenni. Hiszen ő azt akarta, hogy tökéletessé teszi, ami otthon csak gyarlón volt meg. Az apja vérét örökölte s örült, hogy a maga gazdasszonya lett, most már lesz alkalma rá, hogy azt az abszolut rendet és tisztaságot megteremtse, ami az anyja mellett lehetetlen volt. De még rosszabbat kapott. Csak kicsiségekben valósithatta meg az ura mellett amire vágyott; a nagy dolgok ugy zajlottak el fölötte, mint a vihar. S otthon épen az alapja volt rendben az életüknek!…

A vén asszony sok mizserálással tette le öléből a már alvó kisebbik fiut és ő maga fektette szépen a bölcsőbe. A nagyobbik rögtön meglátta s megérezte, hogy anyjának baja van s vidám arcocskája elszomorodott, nagy, sötét szemei tágra nyiltak, azzal nesztelenül a fal melletti kis székre ült s öregesen megtelepedve, lóbázta a fejét, mint a nagyapja szokta, igen, igen.

Erzsi ugy járkált, mint az alvajáró, nem is tudta mi történik.

– Jajh, be elfáradtam eccer, – nyögött fel a vén asszony.

– Mit dolgozott Mari néném?

– Én ugyan semmit, de az a legnagyobb dolog hogy nem lehet máskép előre menni, csak ha az ember egyik lábát a másik után rakogatja. Ebbe fáradok én el legjobban…

Erzsi álmodva nézett rá, alig értette a tréfát.

– Mi ujság otthon?

– Óh jaj, ott ugyan kevés jó. De hol van mán jó ezen a világon? Mán még az is kiment a divatból, mint a nevetés. Én legalább van esztendeje, hogy nem huztam el a számat.

Mari néninek az ilyen mondásain nevetni szoktak, pedig ő tiszta szivéből komolykodik. Erzsi nem nevetett. Busan kérdezte, a torkát fojtogató szomoruságtól alig birván egy-egy szót ereszteni:

– Mi történt?

– Összekaptak eccer.

– Kik? – rémült meg Erzsi, azt hitte az apja, meg az anyja.

– Arra járt ez a vén Turi.

Erzsiben elfult a szó. Egy pillanat alatt, mintha meggyujtják a kazlat, lángralobbant benne a halommá felgyült düh az ura családja ellen.

– Mit mondott?

– Azt, hogy köszönje meg az a tetves Tövigszáraz, hogy nagyasszonyt csinált az ő fia a lányábul.

Erzsi szédülést, a gutaütés rohamát érezte a dühtől.

Szólani nem birt, csak kinyitotta, meg becsukta a száját.

Egy ideig kinos csend volt, akkor a vén asszony megbánta amit tett. Nem birta volna ugyan magában tartani a szót s nagyon megkönnyebbült, hogy ilyen hamar kiadta; de most aztán restelte is, sajnálta is, hogy megtette.