Part 2

Felőle dul-fulhatott az ur. Nekik többet nem volt uruk a „gróf“. Makacs, kemény kálomista nyakak szegültek ellene a gróf méltóságának. S eddig se sok köszönet volt a robotjukban, de ezentul erős és rendithetetlen ellenszegüléssel rontottak mindenütt, ahol s amit lehetett.

– Megálljatok, – rikoltott fel dühében gróf Karay Pál s ment Bécsbe, a királyné szine elé.

Egy pár hónap mulva már kiverte egész vármegyét tevő uradalmairól, az áldott, kövér, kalászos rögökről az ősi, ott termett magyarságot s a „kutya kálomista jobbágyság helyébe az mü szent religiónkban való szelid katholikus sváb nemzetséget plántált.“ Olyan nép kellett neki, aki ne fájdalmasan zokogó, kesergő dalokban buslakodjék a portája tövében, hanem szent zsolozsmát énekeljen égre forgatott szemmel s ne laposat köpjön a Karay név kimondása után: „honnak árulója“, hanem keresztet vessen: „svábság pátrónusa!“

Nem is hallatszott soká magyar szó az ősmagyar földeken. Tizenhat falut és három mezővárost üritettek ki a vén gróf gazdatisztjei. A nép elbujdosott messze földre, más megyékbe, csak itt-ott fizettek ki egy-egy falut, igy Karát is valami kis, megszabott urbéres területtel. Az akasztófapusztát rendelte a gróf Kara lakosainak: odavalók, egyig! S a nép a szomoru őszön átköltözött az édes otthonból a semmibe; uj falut telepitett, nevezve Kiskarának…

Egy télen át üresen állottak az elhagyott falvak házai. Hó behullotta, viz telefolyta, fagy szétrongálta. Ordas ütött tanyát a templomokban, s ha az ég megszánta a szomoruság képét, mennykő csapott egy-egy toronyba s arról tövig égett az egész faluhely. Néhol a kivertek gyujtották fel édes ősi lakukat, hogy ne jusson döghollók karmába a hajdan békés fészek.

Mikor aztán megjöttek uj tavaszon az uj földfoglalók, tele lett idegen nyelvü vájákolással a levegő, hogy itt nincs minden olyan kész paradicsom, ahogy igérték. A kiehült, otthon éhnyavajába dült svábok kicsinylették, amit kaptak: a jó földet, az áldottat, a tehenet, lovat, szekeret, öt évi adó és robot elengedést, meg a házi macskát, amivel mind ellátta őket a kegyelmes gróf…

A vén vak Karay, aki egy árva szót sem értett uj népe nyelvén, – vele esett meg, hogy huszonötezer főnyi táborával együtt sem tudott elolvasni egy elfogott német levelet, – ujra dühbe borult. Kergette volna már az ujon jötteket pokolba, de nem lehetett. Nebántsvirág lett a svábság a Tiszalaposon. A királyné csak erre a tettére békült meg az öreg kuruccal, akinek olyan volt a formája, hogyha megjelent a Burgban, az udvari frájlák összesugtak, hogy veszedelmes játék a királynétól, ha a medvét szabadon hagyja.

A vén Karay azzal a dühödéssel jött meg ujra Bécsből, amivel a paraszt verte a szőlejét, mikor a jég esett: lássuk uramisten, ki csinálja jobban.

Ha van már kellemetlen jövevény elég, hadd legyen még alacsonyabb, még rosszabb, bőséggel! Még alázatosabb, még éhesebb, piszkosabb faj kell. Itt az oláh!

Ki vette addig észre, hogy ez is van a világon? Pedig itt vannak. Ugy huzódnak lefelé a tölgyes, bükkös hegyekből, mint némely nyáron a pockok a mezőkön. Az oláh? Az is ember? Hiszen igaz, hogy ahol már nem terem meg a buza, csak a makk, meg a boróka, ott megtalálni az oláhot, ahogy öt-hat kecskéjét legelteti, fáradtan, lomposan, vállig érő hajjal, rövidre nyirt bajusszal és éhes, örökké éhes hassal fujja a tilinkón a véghetetlen, unalmas, gyászos nótákat. Ugy nézték ezt idáig, mint a medvét az erdőben; a határtalan nagy erdőkben, ahol nincs az oláhnak egy talpalatnyi földje sem, épen mint a medvének. Olyan is, mint a mackó; hát nem egyformák, ha együtt lejönnek és vásárokon, faluhosszán táncolnak a bőrdob egyhangu dobogására, az oláh nyelv édesgyökér izü fanyar nótájára. Milyen elnézően, megbámulva, megborzongva nézik a jó buzakenyérrel jóllakott magyarok s a nótájára utánadanolják, hogy

Sose láttam az oláhnak Egyéb virtusságát, Ha kimengyen az erdőre Felákásztjá mágát…

Ezt a félvad népet eresztette be a gróf azokba az alja falvakba, ahol nem volt kedve megtelepedni a svábnak. Valami husz községet nekik adott.

Innen ered, hogy a kiskarai paraszt lelkében maig ott van az istenfélelem tőszomszédságában az uraság elleni gyülölet. Tehetetlen, századokra elraktározott, ma már nem is öntudatos érzés. Ki tudja már megmondani a gyerekének, mit vétett a gróf ellenük! De azt mindenki megtudja tenni, hogyha a gróf nevét kimondja, köpjön egyet. S ha módja vón rá, könnyen felingerüljön odáig, hogy leüssön belőlük egyet.

III.

Kiskarán csaknem két század óta élt a magyarság egyforma életet. Ősszel, tavasszal szántottak, vetettek, régen faekével, nem is olyan régóta egyszerü vascsoroszlyákkal. Sohasem hitte volna el senki, hogy ez a derék, fekete föld egyebet is megteremjen, mint buzát, buzát, buzát. A gabona olyan a szemesterményben, mint a tót az emberben. A kukoricából elég, ami a disznónak elég. Krumpli, az is sok, ami van. Mit teremjen még az istenadta föld? Egy pár szál cirkot seprünek, nehány sor napraforgót egy kis olajnak, répát a tehénnek, sütőtököt a gyereknek, egy vető kendert az asszonynak. A többibe aztán buzát, buzát.

Olyan egyszerü, megszokott, változatosság nélküli ez az élet. Ahogy a hold ujul és fogy, szinte lesugárzik mindenfelé, mit kell tenni. Nyaratszaka folyik a kemény tülekedő munka a földdel, amely már nem is a termőföld megművelésének látszik, hanem a nagy közönyös, kiélt föld hátán egy árva, maroknyi, elkeseredett népség harcának a mindennapi kenyérért. És ez a harc igen keserves, a kiskarai ember nem ér öregkort; időnekelőtte megszakitja magát a munkával.

De ezt a harcot is a századok alatt kifejlődött szokás diktálja. Az egyes embernek nem kell gondolkoznia; el sem is tudja képzelni senki, miről lehetne gondolkozni. A gazdaságról?…

És ott él valamennyiük lelkében, öntudatlan hit gyanánt az ősi pogányság világnézete, a természetimádásnak valami különösen zsongó vallási áhitata, amely olyan örökre ott maradt, ahogy arról a tudósoknak sejtelmük sincs; ezer esztendő csak épen felöltöztette uj ruhába, a keresztyénség keresztekkel ékes csillogó öltözetébe; de a szivek legvalója pogány maradt. S a babonának nevezett vallásos tudásokban, a keresztyén isten templomát is eszköznek tekintik, a saját, néven nem szólitott, de örökkön ur istenük tiszteletére. S vén mesemondók, akik formában is a kirgiz puszták kemény tipusát őrzik, jól ismerik a király tizenkét lányát, a szent hold minden fordulásának összes jelentését s ha a kutból vizet huznak, visszaloccsantják a fölit, ki tudja már miért: a földben lakó örökisten tiszteletére.

A jeges északra szakadt atyafiakra vall itt minden szó, tett; a nyugatra került faj őrzi itt a napkelet lelkivilágát.

Állhatnak a kormány élén bárkicsodák, jöhet abszolutizmus és alkotmányos korszak, – ide ugy szürődik át valaminek a hire, mint valami távoli zsivajgásé. Ki törődik vele? Ha nyilnak a szép tavaszi napok, bele kell akasztani az ekét a földbe.

És ebben a megrögzött világban, ahol az emberi koponyákban az agyvelő némelyeknél keményre száradt, másoknál megpenészedett, egyszerre csak különös forradalom ütött ki.

Született, felnőtt, kiszolgálta három éves katonaságát s megházasodott egy ember. Mint a többi. Ott volt, aki volt, a keresztelőjén, a lakodalmán. Ki gondolta volna, hogy mi lesz belőle.

Az lett, hogy mindjárt az első esztendőn, az apjokától kapott tiszaöntéses földbe repcét vetett.

Már mikor hozta a magot a városból, csóválták az emberek a fejüket. Ki hallott olyat: uj veteményt találni ki! Nem szabad a földből komédiát csinálni!

– Bolond ez a Turi Dani!… Nem bolond a, hanem tékozló. Elvesztegeti a földet!… Persze belecseppent a nagy módba, azt se tudja, mit csináljon, elvesztette a fejét.

Szidták, szemtől-szembe megmondták neki. Ő csak nevetett. Mikor aztán szinte embernagyságra nőtt a kövér, husos levelű repce, mikor nagy, üde sárgaszín virágba borult a szép tábla, s kivált mikor jött az aratás, a bőséges, áldott aratás, amely egy holdnyi földről nyolcszáz forintot eresztett a Dani zsebeibe, akkor szörnyű elképedés lepte meg az embereket.

Soha a világ teremtése óta nem volt esemény, amely ennyire felizgatta volna Kiskarát. Egész télen át a Dani repcéjéről beszéltek. Másik éven megint sikerült a repce. Harmadik éven már az egész Tiszapart sárgállott a repceföldektől.

A lassu parasztok megcsóválták a fejüket s gyanakodva tapostak szét egy-egy rögöt a repceföld sarkában: sose nézték volna ki, hogy ez a föld egyebet is tud teremni, nemcsak amit szokott… Szerették volna kitölteni rajta a haragjukat, hogy eddig mind magának tartotta azt a sok jó pénzt…

Következő évben még nagyobb és még váratlanabb győzelmet aratott a földön Turi Dani, ez a jókedvü, szépbajszu, asszonyszerető fiatal gazda, aki olyan könnyedén és vidáman él, hogy a parasztok, akik hozzá vannak szokva, hogy a meglett ember, a földturó gazda savanyu kedvü, mély, barnabarázdás arcu, közömbös, tempós mozgásu, nem tudnak mit mondani rá, csak azt, hogy

– Egye meg a fene ezt a Danit, ennek minden beüt…

Káposztát ültetett Dani a Tiszaparton. Éppen abba a földbe, ahol első esztendőn olyan szép volt a repce. Kellett is, hogy olyan jól volt az asszonynéppel. Senki más azt a rengeteg földet meg nem birta volna munkáltatni rajta kivül. De ő még a faluvégi cigányasszonyokat is sorra csókolta, csak menjen neki napszámba káposztakapálni.

Ha földrengés ütött volna be, nem okoz olyan rémületet, mint az, hogy háromezer forintnál többet kapott Dani egy olyan darab föld terméseért, ahol százötven, kétszáz forint ára buzánál több nem terem meg. Remek volt a káposzta, torzsátlan, tömött, sima levelü, mint a hártya. Ahova vitte, kapkodták a kiskarai káposztát.

És most már, ezen a télen az egész faluasszonya odaadta neki magát, csak egy darab káposztás földet adjon neki a Tiszaöntésen. Bezzeg akkor nevettek, mikor az öreg Tövigszáraz az eddig használatlan lapospartot adta a vejének merő fösvénységből és nem a kitünő megmunkált buzaföldeket.

Dani szétmesgyélte az egész nagy partot s kiadta bérbe, olyan árért, hogy egy kapavágás nélkül több haszna volt belőle, mintha megszakitja magát a munkával.

Uj terveken, uj kisérletezésen törte a fejét. Nem minden sikerült, de rá sem fizetett semmire. Egy falu asszonynépe volt a vazallusa, a munkás-cselédje.

Alig négy esztendős házas volt, mikor egyszerre csak szűk lett neki a kiskarai határ. Ott terült el mellettük a rengeteg uradalom. Mért ne lehetne onnan földet hóditani?

Mikor fölvette a szót a télen, a többi nagygazdák szokásszerint komoran, szárazon legyintettek. Az a grófé. Ott a zsidó az ur. Mert bérbe volt adva az egész uradalom.

Dani nem nyugodott. Egyre járta az uradalmat; mindenféle ürügyön bemerészkedett. Az egész cselédséggel megismerkedett s boszorkányos szerencséje az asszonyok körül, otthonossá tették a nagy mezőkön. Egy év mulva jobban ismerte a földet, mint a kasznár s a bérlet minden csinyját-binnyát, mint az ügyvéd. Két kisebb részlete volt az uradalomnak, amely független volt a fő bérleti testtől. A Nagyszeg, amely a bérletkötéskor még viz alatt volt, a Tisza egy hatalmas szögelletében és a Pallag, egy szép darab kétszáz holdas legelő. Dani azt is megtudta, hogy erre a két darab földre nem akar a gróf uj bérletet kötni, hanem eladja. Csakhogy a mostani ur, „Miska gróf“, szóba sem állott a parasztokkal; félt a sok huzavonától és nem bizott benne, hogy ezektől pénzt kap. A Pallagra már készen is volt az alku Lichtsteinnal, a bérlőjével, hogy olcsón, örökáron eladja neki. Dani már nem is gondolt rá, hogy ebben versenyre keljen „Liscsánnyal“, ahogy parasztnyelven hivták a fiatal bérlőt.

Az elmult napokban azonban nevezetes dolog történt. Volt a gróf Karayaknak egy csinos vadászkastélyuk Kiskara végén, ahol ötvenesztendő óta nem volt senki a grófi családból. Most Miska grófnak a felesége asszonyszeszélyből lejött ide. Senki sem tudta, hoszabb időre-e, vagy csak pár napra; a kastélyt Pestről küldött mesteremberek gyorsan renoválták s Dani egyszer csak hallotta, hogy már itt is a kegyelmes grófné.

– Beszélek vele! – hajtogatta magában – és már látta is, hogy akasztja az ekét a nagyszegi bérletbe. Háromszáz hold az! Mint a felehatáruk. Kétszer olyan darab föld egy tagban, mint az övé, meg az apósáé együtt véve.

IV.

Egy percnyi nyugodalma nem volt. Láz gyötörte a testét; szive körül zsibongást érzett s áramlatok rohantak végig minden tagján, amelyek elvették az erejét és az okosságát. Ez a belső gyötrődés igen régi volt benne. Még abból az időből való, mikor megtanult nagy terveket csinálni és megérezte, hogy semmi külső, közönséges emberi lehetősége nincs, hogy azok valaha sikerüljenek is. Ma már haragudott magára, a szivére, ezért a hiábavaló kinlódásért s gyakran káromkodva bizonyitgatta magának, hogy semmi oka a félésre, hát mitől reszket?

De most egyszerre olyan, szinte határtalanul nagy tervek rohanták meg, hogy csaknem elvesztette a fejét a kapzsiság izgatottságában. S az ő természetével lehetetlen volt nem látnia, hogy ezekhez a tervekhez ő olyan kicsi, de olyan nagyon kicsi ember, – még kisebb, mint mikor az alvégi kapás Turi Mihály fia a Takács lyányra vetette a szemét.

Az erősitette meg öntudatát, hogy eleddig minden sikerült!

Amint ott ült mereven, gondolkodva az asztal mellett a félhomályos szobában, olyan volt mint valami indus bálvány; tizezer esztendeig el birt volna ülni igy.

A pillantása az asztalon fekvő kezére, öklére esett, amely a félsötétben egészen feketebarnának látszott.

Most először látta meg életében a kezeit.

Hogy lehet megölelni ezekkel a kezekkel egy uri asszonyt?

Kirugódtak az ujjai, e vaskos, bárdolatlan, csorba körmü ujjak, amelyek olyan erősek s ugy hozzászoktak a kemény fogásokhoz, hogy nem is birnak puhán érinteni valamit. Az uri fehér hab asszonytest, ha nem vigyáz, ugy szétmállik ezek közt, mint a vajkép…

Eh, szamár beszéd. Olyan nincs, hogy őt megszeresse valami nagyságos, méltóságos asszony.

Aztán egy kemény mozdulattal kivágta a karját, s vasöklével nagyot ütött az asztal közepére, karját acélmereven tartván egy percig abban a helyzetben s villogó szép szemeivel belenézve az élet nagy forgatagos sorába, igy szólt magában:

Meglesz! Eh, mindegy. Akárhogy, de meglesz! Ha ez eddig megvolt, ez is meglesz!

És már nem az az ember volt, aki az elébb, hanem más, a mozgékony, cselekvő, nem sokat gondolkodó, hanem odaütő férfi.

Az ajtó kinyilt s a kis fia lépett be.

– Édes apám! – mondta a gyerek szepegve, – gyüjjék mán enni.

– Megyek fiam, megyek!

S felállott az apa, odalépett a fiához, lehajlott hozzá, felkapta s két vasmarka közt fölemelte az égig.

– Hej fattyam! még gróf lesz belőled!…

S ettől a gondolattól, amely ebben a percben villámlott föl neki, olyan hirtelen fényesség csapott rá, mint a tölgyre, ha beleüt a mennykő.

De ő nem hasadt százfelé a villámcsapástól, inkább összekeményedett. Nem gyult magát elemésztő lángra, csak átízzott, megtüzesedett.

V.

Az ebéd csöndesen folyt. Az ember, meg a gyerek egymással szemben ültek a fehér kis konyhai asztal két szélesebb oldalán. Az asszonynak a keskeny végén volt odatéve egy tányér, de nem ült le hozzá, hanem mikor tálalt a népének, maga felvette cseréptányérát és állva evett, gyorsan bekapkodva az ételt a tüzhely mellett. Aztán leguggolt egy kis székre s ölbe véve esztendős kis fiacskáját, annak is adott, megrágva neki, minden falatból, halkan gügyögve hozzá.

Dani gondolkodva nézte szembeülő kis fiát, akinek finom arcocskáján ott volt apjából, anyjából, ami szép. Nagy látó sötét szemeit az anyjától kapta, szép eszes, magas homlokát, fehér husát az apjától.

– Ne szörböjj ugy! – szólt rá Dani a gyerekre, aki szórakozottan szürcsölte a levest a kanálból.

A gyerek ránézett s megérezte, hogy enyhült a hangulat és az reá is átragadt.

Dani nem ügyelt rá tovább, uj gondolat foglalta el.

– Édes apám is szörcsöl! – szólt egy idő mulva komolyan a kis Béla.

Dani összekapta a szemét.

– Nekem lehet! – mondta sulyosan, – én csak paraszt vagyok!…

És odanézett a fia gyenge, vékonyujju kis fehér kezére.

Egy perc mulva hozzátette:

– Mér nem mostad meg a kezed ebéd előtt… Az ilyen kis diákok kezének mindig tisztafejérnek kell lenni…

A gyerek nem értette el s nem mozdult. Az apja rászólt:

– Na!… Eregy rögtön mosd meg.

És a gyerek leszállt a magas székről s nagy csudálkozással odament a korsóhoz, annak a csecsin vizet szitt a szájába, azzal megmosta a kezét, utána az arca közepét, ahogy reggel szokott mosdani. Ő ugyan még sose mosdott kétszer egy nap, de ha az apja parancsolja! Az ajtó sarkán lógott a törülköző; a jó vastag vászonnal pirosra dörzsölte az arcát és vidáman, fényes arcocskával, vizes hajjal ment vissza az asztalhoz.

Az apja csendesen mosolygott. Uri gyerek sincs szebb ennél.

Erzsi pedig elnézte, mi történik itt s felbiggyesztette a száját. Kitalálta az ura eszejárását. De most az egyszer nem haragudott érte.

Karjára vette a gyerekét s odament a fiuhoz; félre törülte homlokából a csapzott rövid fürtöket; a férfi ilyen kicsiséget nem lát meg. Ő fésülte szépre, oldalt választva el a haját, urasan.

VI.

Hogy megették az ételt, Dani felállott, megtörülte a száját és ment dolgára.

Ugy ozsonnaidőig szénát forgatott, akkor bejött, megborotválkozott s felöltözött szépen vasárnapló ruhájába.

Az asszony csak nézte, mit csinál, nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Béla, a kis fiuk ott játszott a földön Sanyival, az öccsével és a szemével kisérte az apját.

Mikor Dani készen volt s még a botot is kézbe vette, indult. A pitvar közepén megállt és kereste a szókat, mit mondjon köszönésül.

– Hát… ha… – mondta, minden szó után egyet gondolva – ha begyün Pesta, mondd meg neki, hogy hónap itt legyenek mind a hatan. Megkezdjük a gyűtést. Még renden ázik az a széna.

Ezzel billentett a fejével és elment.

Az udvaron megcsóválta a fejét.

– Ej beh állhatatos! Nem kérdezte meg hová megyek. Hejjaj, nagy baj e, ha az asszony nem igazi segitő társa az urának… Mán én nekem mindent az asszony ellenire kell megcsinálnom. Nem csak hogy nem segit, de még ü nem hisz benne, még ü nem akarja…

Kedvetlenül haladt ki az utcára. Nem gondolt uj gondolatot, csak az érzése volt nyomott.

Az utca üres volt, csak itt-ott ácsorgott egy-egy gyerek. Mezőn van most minden épkézláb ember.

A falu derekán ingvállban, repülő piros, virágos szoknyában egy elég takaros lány jött szembe rá, szaladva. Dani abban a percben az asszonynyal játszó emberré lett s a hogy elnevetett arccal el akart mellette szaladni a lány, annak a kötője közepéhez döfött egy hüvelykujjal.

A lány visszakapta magát és hátra pattant egy lépést.

– Ooó… mondta.

Dani elibe állott.

– Hova hé?

A lányt kergette a sietés és jobbra-balra pillantott, merre szaladhatna el a férfitől, de ez kissé kitárta a karját, hogy akármerre elcsiphesse. Hát aztán megállt a lány.

– Ó mán ne tartson fel, mikor ugy sietek…

– Akkor állj meg, ha sietsz.

– Eresszen.

– Hová mégy? Mi baj?

– Ó nagy baj van.

– No.

– De aszonták meg ne mongyam senkinek.

– Hát senkinek ne mondd meg; azt nem mondták, hogy valakinek se mondd meg.

A lány egy kicsit fölnevetett.

– Kámpec mán a fiatal urnak.

– Mi?

– A mezőrül gyütt hazafele a Csillagon, osztán a lú megijedt a kaputul, oszt kirugott, oszt az ur leesett, oszt abba a szentséges minutumba kitörte a nyakát.

Daninak olyat villant az arca, mint téli villámláskor az ég.

– Meghalt? – kérdezte szilaj arccal.

– Meg, – mondta íjedten a lány s kerekre nyilt szemmel nézett rá.

– Bizonyistenedre?!

– Meg hát! iszen mondom, hogy meghalt – és ijedten esküdözött a lány.

– Jó, eregy dolgodra.

És eleresztette a lányt, akit ugy nem látott tovább, mint azt a tőkét, amely a szomszéd kapu tövébe volt letéve.

Egy percig ott állott kőmereven, akkor fölkapta a fejét, körülnézett s egyenesen bement a baloldalt eső nagy portára, hol a sógora, Takács Gyuri négy lovat itatott a válunál.

– Gyuri, add ide a Ráródat. Az én lovaim mind kinn vannak a ménesbe máma…

– Hová mégy?

– Hónap megtudod.

– Nagyon kihajtod?

– Sose busujj, ha beledöglik se, megéri.

– Hát… vidd inkább a Csillagot.

– A Rárót mondtam! – szólt keményen Dani.

Gyuri fürkészve nézte a sógorát, nem felelt, ismerte, tudta milyen ember.

– Hé, – kiáltotta a kiskocsisra, – hozd ki azt a lúpokrócot… Vagy nyerget?

– Eh, elég a pokróc is.

Ráteritették a ló hátára, Dani a válura lépett s fölvetette magát a lóra, a kurtakantárt kézbe vette s biccentett a fejével.

Aztán nyugodt, egyenletes lépésben meginditotta a lovat.

Pár perc mulva kint volt a faluból s csendes ügetéssel, nagy gondolatokkal haladt előre, puha porfelhőt hagyva maga után.

VII.

Alkonyattájon Takács Gyuri lerázta magáról a port, szénatörmeléket s átment Erzsihez, az unokatestvéréhez.

A Turi porta a faluvégén volt s szembenézett az utcára. Magas uj deszkapalánk vette körül s tekintélyes épület volt a különben apró vert falu házak között. Pénzen vette Dani, mikor házasodott és szokott szerencséjével nagyon olcsón jutott hozzá; ma legalább négyszer, ötször annyit ért, mint amennyit ő adott érte.

– Jóestét! – köszönt be Gyuri.

A fiatalasszony kórót tördelt s épen tüzet akart rakni, hogy vacsorát melegitsen.

– Jóestét Gyuri, – mondta szivesen.

Az ember megállt az ajtóban, egészen sötét lett odabent tőle.

Erzsi derülten vetette fel a szemét.

– Hova ment az urad? – kérdezte Gyuri.

Az asszony gondolkozva nézett rá.

– Elment?

– Elkérte tőlem a Rárót, – felelt Gyuri s könnyedén megmozdult, beljebb lépett, aztán odatámasztotta a vállát a szobaajtófélfához. – Elment vele. Még aszonta, hogy „asse baj, ha beledöglik a lú.“ Hát hova ment?

Erzsi habozva megingatta a fejét.

– Nem tudom. Nem kérdtem.

Hallgattak.

– Hát te mindig sütsz-főzsz?

Erzsi ledobta a kórót.

– Eh, olyan kényes ez az ember… Ugy megkivánja, mintha valami pap vóna.

– Nagyon elkényeztették otthon! – mondta maró parasztgunnyal Gyuri.

Erzsi elszégyellte magát az uráért. Restellte, hogy Gyuri igy „magunk közt“ még mindig annyira lenézi a kapás napszámos fiát. Élesen vágott vissza.

– Hát bizony pedig űtet nem szoptatta az anyja negyvenesztendős koráig.

A Gyuri arca elsötétedett. Most ő hallgatott el. Róla beszélik a falusiak tréfásan, hogy még most is szoptatja az anyja, azért nem házasodik meg.

A férfi vastag bajsza megreszketett, szólni akart, meg lenyelte s csak nézte az asszonyt, aki biggyedt arccal forditotta el sértődötten róla a szemét. Az urát ne bántsák előtte!

– Ha én hozzászokok egy asszonyhoz, – szólt aztán, – hóttommal hagyom el… Máshoz is tudtam vón én hűséges lenni. De persze nem akárkihez. Nem teszek az anyám mellé akárkit…

Az Erzsi arca lángbaborult.

Ezelőtt hat esztendővel megkérte őt Gyuri; de ő csak a szemébe nevetett; hogy szerethesse, ha rokona? És nem sokkal azután kutba ugrott Daniért.

Soha Gyuri azóta egyetlenegyszer sem hozta fel; ő is már azt hitte elfelejtette. Mintha el lehetne felejteni az ilyet.

Nagyot hallgattak. Erzsi elrakta a tálasra a tiszta edényt. A férfi apró barna szemével olyan nyugodtan követte a mozgását, mint a fekvő komondor szokta.

– Bizony! Szép ján vótál Erzsus…

Az asszony válla, teste megvonaglott, ahogy a gyerekjánykori neve a fülébe suhant.

A gyerekeket átvitték a nagyanyjukhoz, magukban voltak; dolga sem volt tovább az asszonynak a tiszta rendes konyhában, mégis ugy kereste mihez nyuljon, mit csináljon, csakhogy meg ne kelljen állania. Gyuri jól látta ezt.

– Ha még egyszer oda visszamehetnénk! – mondta a férfi.

Erzsi hallgatott.

– Mi? Erzsus?

– Hagyj nekem békét… Ne kisértsd az Istent.

– Hát bizony Annak is több dóga van minthogy velünk törődjön… Legfeljebb ha megharagszik, akkor…

Erzsi igen kedvetlen lett.

– Te is csak olyan pogány vagy, mint a többi.

– Nem is vagyok angyal… Akkor szivelnél.

– Nem szivellek?…

A vastag erős férfiarcon apró rángások futottak át. A szeme égni kezdett. Sóhajtani szeretett volna, de nem tette, hadd feszitse belőlről a léh.

Végre szót eresztett.

– Hej be is nehéz egybeforrasztani, ami elszakadt.

– Kivált ha sohase is volt egybe… – mondta az asszony.

– Persze, persze! – hagyta rá a férfi.