Part 10

Különösen egy nagy s minden percüket megrontó sérelmes pont volt közöttük: az életük berendezése. Dani a napszámos szegénységből nőtt ki urrá, Erzsi a szükös uraság garasmegtartó tudományát hozta magával. Daniéknál sohasem kellett takarékoskodni, ugy sem volt miben s azok az apró spórolások, amiket megtehettek volna, ugy sem nőhettek volna vagyonná. Erzsiéknél a foghoz vert krajcárok mentették meg egyik nemzedékről a másikra a kis vagyont, amelyet a falusi élet szükös viszonyai között gyarapitani nem lehetett. S mikor Dani oly hihetetlenül ügyes pénzkovácscsá lett, akinek az ölébe csak ugy dültek az ezrek, mindaketten kifordultak magukból, a férfi még türelmetlenebbül követelte a „jóélést“, a házat, az asszonyt, az életet az urak módja szerint s idegessé tette a spórolásnak még a neve is, bár hiszen másoknak ő sem adott s nem engedett át ingyen egy fillért sem, – tizszeres haszon nélkül. Erzsi viszont érezte, hogy tovább már nincs rendjén az ő régi krajcároskodó életmódja és ha az ura olyan lett volna hozzá, mint amilyennek lennie kellett volna, meg is tette vón az átmenetet. De igy ahelyett, hogy uj életfelfogásra rendezkedett volna be, nem tudta, mi lesz tovább. Elvesztette a lába alól a talajt. Folyvást azzal izgatta magát, hogy épen ugy utálja az ura pénzét, mint az életet s várta, várta, mikor vész el ebül az ebül gyült vagyon. S Dani lassanként azt vette észre, hogy a nagy gazdalány, aki épen azzal vonzotta őt, hogy magasabb rangba s társadalmi életmódba tartozott mint ő, most makacs, szivós, következetes munkával olyan életre akarja őt szoritani, ami csak az apjának, a Tövigszáraznak való.

Nem, ez igy nem emberi élet. Mindaketten tudták. S egész délután mindaketten az estét várták; Dani is, Erzsi is az öreg Turiék otthonában, a hires jó családi életben akartak számot vetni magukkal, milyennek kellene hát lenni annak a boldog családnak, amely le tudja kötni a házhoz azt a férfilelket.

És Dani, önkéntelenül visszariadva attól az őrült lépéstől, amit ma tett, Borától és a nagy veszedelmektől, amiknek a kóválygását érezte agyában, még egyszer meg akarta próbálni az élete rendbeszedését.

De ha nem lehet! ha igy akar ez folyni a világ végéig! akkor roggyon össze még ma.

Véres és rettenetes indulatok forrását érezte magában, a keze ökölbe, ütésre szorult s ott reszketett benne a titok. Ha az kitör, szétrugja, kimélet nélkül, irgalmatlan gázolja szerteszét azt az életet az embereivel együtt, mint a hangyabolyt.

VI.

A gyerekek fel voltak öltöztetve. A nagyobbik a karjára vette a hófehér kosárkendőbe kötött batyut, amelyben egy szál kolbász s más husféle volt; Erzsi becsomagolta nagy kendőjébe a gyereket, aki ebben a percben rugdosódni s erősen nyafogni kezdett. Muszáj volt kibontani s száraz ruhába tenni a kis lucskost.

Dani türelmesen várt. A guba már a vállán volt, a kalap a fején s szórakozottan nézte a családját. Nem volt semmi határozott gondolata, bizonytalan hangulat kóválygott benne. Szomoru volt és lehangolt; félt a szülei otthontól, félt a nyomoruságtól, amit ott látni fog, a szemrehányástól; félt önmagától, félt az egész élettől. Csak állt és várt, amig a felesége jól bepakolja ujra a kicsit, megszidogatja, amért „ilyen nagy legény“ léttére „nem tud szólani még most se“ s ölbe veszi nagy kendője alá, félkarra, a másik kezében meg egy nagy csupor tejet cipel, amit kasornyában emel.

Behuzták maguk után a ház ajtaját. Dani odakiáltott a kis kocsisnak, hogy vigyázzon mindenre s tünődő léptekkel ment az asszonya s a gyereke után, akik előtte haladtak ki az utcára. Lesütötte a fejét s erőseket lépett, mintha minden egyes lépésnél külön kellene előre lóditania magát.

Gondolt erre is, arra is, de már belefáradt, beleunt a feje a gazdasági terveibe, elhessegette magától a gondolatot. De hát akkor mire gondoljon. Belecsömörlött a pénzcsinálás munkájába; a családja csak fárasztó, lehangoló érzésekkel tölti el; a nyár óta alig volt együtt emberekkel, nem iszik, nem kártyázik, nem dohányoz, nem szerelmeskedik. Danin olyan általános megutáltság vett erőt, hogy legjobban szerette volna felkötni magát.

Erzsi hasonló lelki állapotban volt, de őt mégis ébren tartották a gyerekei. Félszeme folyvást ott volt a kis fián, akit sokat megszólitott, hogy vigyázzon, fel ne bukjon, láb alá nézzen, meg hogy nehéz-e a pakk, nem huzza a karját, ne cserélje meg neki? A gyerek csillogó, barna szemével nevetően nézett fel az anyjára, hogy ez minden gondját elfelejtette tőle. Hirtelen meglátta Takács Gyurit, aki az utca közepén valakivel beszélt s erről eszébe jutott, hogy a nyár óta nem ment végig ezen az utcán, s egyszerre fölémelyedett benne az az egész halálkeserüség, ami akkor eltöltötte.

Rápillantott az urára, mintegy kérdve, lesz-e hát valaha máskép?… és megütődve élesedett meg bágyadt tekintete. A férje arcán gyorsan felgyult indulatot, szemében kemény szikrázást, arca élén vörös folt kigyuladását látta. A férfi öntudatlanul előbbre lépett s elhagyta az asszonyt valamivel; az asszony jobban oda nézett s látta, hogy Takács Gyuri egy lánynyal, a Kis Pál, a Güzü Kis Pál lányával beszél.

Asszonyi szivébe rögtön belenyilalt, amit a férje érzéséből megsejtett. És ő is szinte remegni kezdett valami kipattant haragtól. A nyár óta nem vette észre az urán azt a szoknyatébolyt, ami addig annyit undoritotta. És minden nagy keserüségük, lelki eltávolodásuk, növekvő idegenségük mellett is megnyugasztalva hatott reá, hogy az ura akármilyen is, most csak az övé. Ha rossz is, ha beteg, ha szenvedő, csak ő miatta az. Néha szinte örömmel és megelégedéssel töltötte el, hogy ő mégis ennyire valakije az urának. Jól ismerte a Dani változó, gyorsan lobbanó s feledő természetét és mély hatással volt rá, hogy ez a férfi, aki olyan könnyen tudta eldobni a szeretőit, ő iránta ilyen hosszantartó, mélységes és erős érzéssel van oda füzve. Hónapok teltek s nem változott az ura sziveállapota s Erzsi néha hálákat adott érte az Istennek.

Most aztán föltámadt benne a fájdalom féltékenysége. Rettegett és iszonyodott a sejtelemtől, hogy az ura megváltozott, hogy már megint nem a régi, megszokott, szinte megszeretett csendes bolond ő körülötte, – hogy már ujra kilépett, mint a varázskörből s idegen istenek bolondja lesz.

Nem, nem csalódott. Jól látta ő az ura arcán a szenvedély lihegését. Jól látta az elszánt gyülöletet, a vad, féktelen megdühödést a másik férfi ellen. És biztos volt benne, hogy többé nem ő érte feni fogát Turi Dani Takács Gyurira, hanem másért. Azért a lányért, épen azért, aki most van közéjük vetve.

Takács Gyuri meglátta őket, meglátta őt s elrestellte magát. Egy szóval kiadta az utját a lánynak, aki feléjük pillantott s aztán lányosan, könnyü, libegő léptekkel elsietett. Távolról még egyszer visszanézett Gyuri felé s Erzsi látta, hogy az ura ezt a pillantását észrevette és olyan kemény, komor lett utána, mint egy kőbálvány. És Erzsi az urával érzett s csudálatosképen ugy vette észre, hogy ő fel van háborodva, amért az a taknyos lány a két férfi közül nem az urának a bolondja.

Takács Gyuri odaköszönt nekik, de egyikük sem fogadta. Dani elnézett maga elé, mintha levegő volna neki a versenytársa. Erzsi pedig ugy intézte, hogy abban a percben lehajolt a kis fiához s aztán ugy ment tovább, hogy nem is láthatott oda Gyurira.

Ez mind a kettőt megértette. Ugy gondolta, hogy Dani a Bora miatt. Erzsi saját maga miatt nem köszön; nehezellik, amit láttak! s mosolygott. Pedig csalódott. Erzsi Bora miatt indult föl ellene, magára nem is gondolt, hisz az csak természetes, hogy neki nem tartozik semmivel, igy jó, épen igy. Dani viszont a felesége miatt bőszült föl. Ismerte Gyurinak Erzsi iránti régi érzéseit s ő követelte azt, hogy hűséges legyen az az ember, azzal a titkos, rendithetetlen hűséggel, amit évek óta szeretett és szinte tisztelt benne. Már eddig is bántotta valami, a lelke mélyén, valami rendellenes a Gyuri viselkedésében, de csak most jött rá tisztán, mi az. Ez a cudar megszegte azt a hűséget, amit az ő feleségének kellett, hogy tartson. És Dani Takács Gyurinak nem engedte meg, hogy épen ugy megcsalhassa az ő feleségét, mint ő.

VII.

Csak mikor jól elhaladtak, akkor csöndesült ez a fölszines érzése s akkor nőtt ki alóla az igazi, a Boráért való féltékenység. Ebben már nem Takács Gyuri ellen volt kifogása; a Bora viselkedésében vett észre rendkivűli és érthetetlen változást. Hol van az az áhitatos, rajongó csodálat, ami a lány egész valóságából ugy sugárzott még tegnap, meg a mult héten, meg a nyáron, mikor a grófnőnél voltak együtt, mikor a grófi kapuból utána nézett s mikor ma reggel ájuldozott a szekere után? Mi történt ezzel a lánynyal? Megveti őt az ajándék óta? Az ajándékért megutálta? Visszanéz és milyen szemtelenül néz vissza Takács Gyurira s ő rá csak egy közönyös, vagy tán épen csufondáros pillantást vet? Hiszen ha a kezébe kapja, összetöri a nyavalyást!

Beharapta a szájaszélit.

Befordultak a Zugba; a sikátor végén laktak a szülei, épen szemben az utcával. Az ő kapujok zárta be a zugutcát.

Ahogy Dani kinyitotta a vesszőből font kiskaput, amely guzstengelyén csak ugy fordult, ha egészen fölemelték s beléptek, az anyjuk, aki az udvaron volt, felkiáltott:

– Óh Istenem, Istenem!

– Összecsapta a kezét s ott hagyta a napraforgókórót, amit a tüzre tördelt és elébük jött.

Már egészen sötét volt. Dani kutatva nézett az anyja arcába s kedvetlenül látta, hogy még öregebb, szegényebb, mézeskedőbb, mint tavaly. Az öreg asszony szája már egészen beesett, a fogatlanság jobban megvénitette, mint az idő. Barna, zsiros, füstszagu bőre, amint rátapasztotta fonnyadt száját a fia kövér, duzzadó kemény ajakára, a férfiben kétségbeesett érzést keltett.

Az öreg asszony, mintha megérezte volna a fia elkedvetlenedését, félve simogatta meg a vállán a gubát.

– Óh fiam, óh fiam! – és sóhajtott.

A menyével egy kis ideig egymásra néztek, aztán Erzsi odahajolt hozzá s erősen megcsókolták egymás száját.

A gyerek kezet csókolt a nagyanyjának, aki lehajolt hozzá s össze-vissza csókolgatta. A fiu félrehuzódott és a kabátja ujjával törülgette le a csókok helyét.

– Óh drágaságaim! – kiáltott a nagyanya s a kisebbik gyereket átvette az ölébe; majd megfojtotta boldogságában. De a gyerek egy kis ideig szepegve, ijedten hallgatott, aztán rákezdte az orditást, az anyjának vissza kellett vennie, hogy elhallgattassa.

– Óh te, hát félsz nagyanyádtól? Persze, ritkán lát… még csak egyszer látott a szentem.

Mindnyájan érezték a fájdalmat a szóban; hallgattak. Erzsi az anyóka kezébe adta a fazék tejet, hogy a gyerekkel foglalkozhasson.

– Egy kis édes tej! – mondta. Az öreg asszony kicsinylően, nembánóan biggyesztette meg a száját. Erzsi elrestelte magát az ajándéka miatt s még kedvetlenebb lett.

– No de gyerünk be, gyerünk csak be! no apátok fog örülni! Az fog.

Bementek a sötét pitvarba s az öreg asszony előre furakodva, fürgén nyitotta ki az ajtót, madzaghuzójánál fogva. Az alacsony szobából erős savanyu káposztaszag tódult ki; az asztal mellett ott ült az öreg Turi s valami könyvet olvasott, igen messze tartva azt magától. Feléjük nézett s leeresztette a könyvet. Nem kiáltott fel, mint régen szokott, nagy hűhóval, komolyan felállt s megrázta elébb a fia kezét, azután a menyéét.

– Látod, eljöttek! – mondta édeskedve az urának az öreg asszony.

– Felőlem otthon is maradhattak vón. Három esztendeje nem jöttek, ma se vót muszáj. Mit nézik az én busulásomat.

– Én is busulok eleget! – mondta komoran Dani.

A felesége ránézett s azt gondolta magában:

– Ugy, ugy, csak panaszkodj, hogy nem tesz boldoggá az asszonyod! Az kell itt csak! Azt szivesen hallják!

Mindnyájan nagyon, nagyon rosszul érezték magukat. Lepakolóztak, leültek az asztal körül.

– Mit olvas? – kérdezte Erzsi.

Az öreg megránditotta a száját.

– Tudja a fene. Minden bolondságot kitalálnak. Én meg csak olvasom, nincs más dógom… Ha még soká tart ez a tél, meg kell bolondulni.

– Csinálhatna kend nekem egy szánat! – mondta a fia.

– Lehet! felelt az öreg és mindjárt megélénkült a kifejezése.

– Hát a fiuk? – kérdezte Erzsi.

– Aj, egyik olyan mint a másik! – mondta az öreg Turi. – Mindet a szoknya után eszi a fene.

Nevetett rajta s végig simitotta az arcát.

– Még az a nyavalyatörős is oda van valahon, a Béni.

– Annyit féltem, – szólt bele az anyjok, – egyszer valami baj éri.

– Bár kitörné a nyakát, akkor járna jól.

– Óh ugyan, hogy mondhatsz ilyet, – szólt rá nyávogósan a felesége. – Ne légy olyan pogány.

– Hát nincs igazam? Hát élet az? Még az egészségesé se élet.

– Hát Miskáék? – kérdezte Dani, fiatal házas öccsére célozva, akik itt laktak a szomszédban.

– Bolondok, hát bolondok, – mondta az apja. – Marakodnak mint a görény. Kiverik egymás szemit. Hun az asszony karmolja össze az urát, hun az ember a feleségit. Meg kén fogni őket, aztán fejjel mártogatni meg a Tiszába, a lék alá. Akkor nem vónának ilyen tüzesek.

Nevettek mindnyájan, de zavartan, kinosan. Nem tudtak mit szólani. Ha nincsen dicsekedni valója az embernek, jobb ha nem is látja egymást.

Dani tapintatosan visszatért a szánra.

– Elhozhatnám azt a tőkét, négy szántalp is kikerülne belőle.

– Aki a kapu előtt van?

– Azt!

– Jó.

– De akkor min ültök a nyáron, – mondta tréfálva az anyjuk.

– Ennek mindig az ülésen az esze. Köpj egyet, ülj rá! – vetette oda neki goromba tréfával a vén Turi s ezen ujra nevettek.

– Gyere hozzám kis fiam, – szólt a nagyanya az Erzsi ölében nagy szemeket meresztve üldögélő gyerekhez. De ez rögtön kézzel-lábbal kapálva, ijedten bujt az anyja kebelébe.

– Áh nem megy az hozzád, mert nincs fogad – kiáltotta a vén Turi, aki már egész visszakapta régi hangját, – csak én hozzám. Gyere hozzám te! Gyere ide te betyárkölyök te!

Elvette az anyjától s a gyerek engedte magát; csakugyan egész otthon volt a nagyapja ölében; kapkodott az asztalon levő könyv felé.

– Diák lesz ebbül! – kiáltott az öreg! – Fiskális legyél te büdös, osztán nyuzd meg az egész világot!

Tiszta szivükből nevettek rajta, egy percre el is felejtették a nehéz hangulatot.

Ez kell hát a boldog családi élethez, – gondolta Erzsi, – hogy az ember ne vegyen komolyan semmit. Tán az öregek nem gyilkolhatták volna egymást rakásra már százszor. De fel se veszik egymástól a megbántást. Élnek. Az ember kiveszekedi, az asszony kisirja magát s megvan. Elnézte a napát, lánykorában csudaszép volt. De nagyon szegény lány; ott a kis tulipántos láda a kemence mellett, az is csak félig volt a menyasszony holmijával. Ma már nagyon elhagyta magát, az egész falunak Borcza nénije; tud ráolvasást a kigyómarásra s tanácsot ad mindenféle bajban. Jól van mindenkivel, csak a menyével nincs. Féltucat gyereket nevelt föl s agyon dolgozta magát értük. Erzsi látta egyszer, mikor a nagy lánya ott ült kényesen az asztalnál és ő seperte a szobát; ő mosott rájuk, ő szaladt, fázott, betegeskedett, szenvedett értük. A gyerekei, ez volt az ő világa s nem bánta ha a föld alól, vagy a templom perselyéből került is ki, de mindennek meg kellett lenni, amire azoknak szükségük volt. Mind a kettőjükben volt jó csomó könnyelmüség, különösen a pénzzel szemben. De az ura tulajdonságaira mégis ráismert bennük Erzsi, vegyesen.

Dani odatekintett a feleségére s látta, milyen gondolkozó éles szemmel nézegeti ez a szüleit. Ő is elkomolyodott, eszébe jutottak délutáni gondolatai s mig az öreg pár, az apja meg az anyja, az ő gyerekével játszottak, elgondolta, hogy is volna, ha ő még egyszer gyerek vón idehaza?

Hirtelen nagy izgatottság fogta el. Szeretett volna felugrani s kiszaladni a világból. Türelmetlenség lepte meg. Haragudott a szüleire, akik sokban okai voltak, hogy a feleségével idáig jutott, mert számtalan éket vertek közéjük. Amilyen mindent megbocsátók voltak egymással szemben a család keretében, olyan követelők, türhetetlenek voltak a gyerekekkel szemben, mikor ezek kiszakadtak közülök. Mindent kapni, semmit sem adni, ez volt a felfogásuk s ezzel halálig elkeseritették a menyeiket és vejeiket. Számtalan összetüzés. Pénzbajok. A harácsoló öregek, akik a gyerekeiket ugy akarták kiélni, mint a méhet, mindjárt kiszedni, ha valami gyült a köpübe. S az ingerült feleség, akinek a kotlós módjára kellett megvédeni a magáét, a csirkéiét.

– Nincsen okos apám, okos anyám – gondolta Dani – akik tapintatosan el tudtak volna valaha valamit simitani, pedig sokat segithettek volna rajtam egy kis jósággal…

És megint ugy érzett a feleségével szemben, mint régen, mikor még szerelmét semmi sem renditette meg. Mindent megbocsátott neki s mindent megértett nála. Szigoru volt az anyjához miatta s kárhoztatta az egész világot érette. Az a férji sziv áradt meg benne, amely az egyéniséget megkettősiti s a fontosabb részévé az asszonyt teszi, akit oltározva tart előtérben, a saját lelkét áldozó papjának állitva s az egész világtól bálványozó hódolatot követelve számára. Most még egyszer tisztán érezte ezt. Épen a szülei, a régi családja ellenére. Mert a régi bálványt ledöntötte volt magában s az uj számára attól is ugyanazt az imádatot követelte, ami ő benne volt, vagy még többet, sokkal többet. És megérezte magában Dani még fokozottabb mértékben azt az érzést, ami ma este Takács Gyurival szemben elfogta. Ő tehet a feleségével akárhogy, akármit, de mástól megköveteli, hogy ugy tiszteljék, ahogy ő kivánja. És a szüleitől legjobban!

Szigoru szemmel, emelkedett arccal nézett körül. Senki sem ügyelt rá, a két gyermek mindenkit lefoglalt.

És elhitette magával, hogy az akaraton mulik minden, az ő akaratán, meg a feleségeén, meg a szüleién, meg a világén, és minden ugy lesz, ahogy volt; jobban! ahogy kell lennie.

S ugy tetszett neki, hogy ezt most csak ki kellene mondania s meg is valósulna!

És ez a hit egyszerre boldog békességet idézett a lelkébe. Régen, nagyon régen nem érezte magát ilyen nyugodtnak, reménykedőnek, mint ma este.

Itt, ennyied magával nem tud szólani. De ha haza mennek, szólani fog. Megmondja, kiönti a szivét. És már látta, hogy borul a keblére a felesége s meleg pillantásokkal simogatta meg az asszonyát, aki a tulfütött szobában kipirult s a gyerekei vidámságától régi lányos, nyájas kedvességéből kapott vissza valamit.

VIII.

Később átjött a báró, a szomszéd paraszt, aki egy Báró nevü kutyájáról kapta a nevét. Az öreg Turi közösen vállalt vele nádvágást s most alaposan hozzáfogtak megbeszélni, mennyi lehet azon az éren, ahol a napokban kezdik meg az aratást.

A báró hallgatag fekete paraszt volt. Magánosan élt, mert a feleségét vagy husz évvel ezelőtt elkergette magától a gyerekeivel együtt. Az öreg Turi mindig kötekedett vele, heccelte, de csak szőrmentiben, mert a báró nagyon kemény volt s igen goromba tudott lenni, ha megbántották. Különben is nem értett tréfát. A nevéhez már hozzászokott ugyan, de azt sem akárkitől fogadta el.

– No báró, hun van az unokád? – kérdezte tőle Turi, a saját unokájával kevélykedve.

A vén ember egyet mordult s megrántotta a vállát.

– Látod! ezt a kis kölyköt nem adnám az egész életedért. Élet az, ugy élni, mint a kutya.

– Dugd az orrod a magadéba! – mordult rá a vad paraszt, aki nem válogatta a szót.

Az öreg Turi nagyot kacagott.

– Hej báró. Irigykedsz.

– No, van mit. Nem tom hányszor fog még a tetves nagyapja ölébe ülni, mig él.

A durva vágás, amely mindnyájuknak a sebét véresre tépte fel, kinos csöndet idézett elő.

– Ugy füstöl ez a vizes kóró, – mondta az öreg Turiné.

– Hadd füstöljön. Inkább itt füstöljön, mint másutt – szólt az ura, hogy kedvetlenségét egy odavetett tréfával leplezze. De csak ketten értették, ő meg a fia.

– Nem vagy álmos? – kérdezte Erzsi a kis fiától, lehajolva hozzá.

Dani felállott.

– Jó lesz, ha indulunk.

– Ha sietős, bizony jó lesz, – mondta az apja.

Az öreg asszony, aki a padkán gubbaszkodott, megszólalt, csititva.

– No, kártyázzatok egyet. Hová sietnétek. Mán az étel is meleg…

De Erzsi türhetetlennek érezte a levegőt s határozottan készült. Öltöztette a gyereket.

Dani is rosszul érezte magát, szabadra vágyott már…

Keserves hangulattal mentek ki. Az anyjuk ugyan váltig biztatta őket, hogy a gyerekek is jönnek már haza a fonóból, de csak elmentek.

Ahogy kiértek az utcára, Dani komoran kopogott előre. Elgondolta, hogy most hazamennek, lefeküsznek. Átalusszák ezt a hosszu éjszakát. Reggelre megfájul a feje a sok alvástól, holnap jön az uj nap, uj semmittevés. Elkezdett az esze járni, hol frissithetné meg magát egy kicsit. Emberek közé vágyott. Ásitott egyet s eszébe jutott, miket gondolt egy órával ezelőtt a feleségével való kibékülésről. Már nem volt szájize ehez sem. Nem megy az ugy!

– Bemegyek a tanitóhoz egy kicsit, – mondta és ujra ásitott.

Erzsi nem szólt, de igen rosszul esett neki. Ő is ugy várt valamit, maga sem tudta mit. Azt, hogy valami isteni csoda fog közbe jönni. Valami el fog köztük mulni s ma már minden ugy lesz, ahogy volt. Ugy érezte, az ura az ő kedvéért huzódott most el a szüleitől, a folytatását várta… Mint valami leszakadt eső, ugy fáztatta végig az ura szava. De mit tegyen. Nem szólt. Hátha a halált váltaná meg egy szava!

De mikor az ura csakugyan elvált tőlük s átment a másik oldalra, a tanitó háza felé, csaknem keserves zokogásba tört ki. Ugy fájt a szive, mint azon a nyári éjszakán, mikor félmeztelenül szaladt itt a két gyerekével.

IX.

– Bora!

A lány megállt.

Turi Daninak hőség csapott a fejébe. A nyelve elakadt a hangokban.

– Hát te mindig az utcán vagy?

– Én? Ó! Minek vónék?

– Minden percben találkozni kell veled?

– Hát csak innen jövök! Papéknál fontunk.

El akart menni.

– Várj csak!

A lány féllábára nehezedve, megállt.

– Mi bajod van? – kérdezte Dani.

– Nekem?

– Na.

– Nekem? Semmi, – s kuncogva nevetett. – Mér vóna?

Dani sohasem érezte ezt a fojtó, tikkadt hőséget. Meg akarta fogni a lányt s reszketett a keze. Az meg olyan fel sem vevően nézett rá. Nem tudta mit mondjon neki. Szégyelte bevallani az érzést, a gyerekes reszketését. Tudta, hogy csak egy szó, s elveszti a lány előtt örökre a tekintélyét.

– Nagyon különös vagy mámma, – mormogta.

– Én?

Dani nagyot lélegzett.

Egy percig szótlanul állottak. Dani érezte, hogy vörös az arca. Ugy van evvel a gyerekjánnyal, mintha ő is gyereklegény volna. Pirult miatta.

– Te.

– Tessék.

Dani egyet nyelt s a torkán reszketve, rendetlenül tolakodtak fel a hangok.

– Mondd meg az apádnak, jöjjön el holnap hozzám. Neki adom a tiszafarki káposztást.

A lány egész közel hajtotta hozzá az arcát és a szemébe nézett, mintha egyenesen csókot akart vón neki kinálni a nagy ajándékért.

– Köszönöm Dani bácsi, édes!

Mire a Dani kóválygó esze odáig tisztult, hogy átkapja a lányt, ez már el is szaladt. Olyan boldogan szaladt, repült, mint a madár. Soha sem hitte volna, hogy ilyen szerencsét csináljon! Soha ilyet. Hogy Dani bácsi fizesse meg! Istenem, jó most okos lenni!

És Turi Dani csak állott, állott, a vére lüktetett, pezsgett, forrt. Azt hitte mindjárt elszédül és felbukik. De csak állott s utána nézett a havas ut fehér homályába hersegő cipővel elszaladó lánynak.

A szive elszorult és szégyelte magát halálosan.

X.

Mikor benyitott a tanitóhoz, még akkor is reszketett; a szive szorult, szédülése volt s titkos lányravágyakozás gerjedezett benne.

A tanitó ott volt a gyerekektől lármás első szobában s kihallatszott a sötét konyhába, amint a gyerekekre kiabált, tréfásan ingerkedve velük; az volt a passziója, hogy folyton egymás ellen uszitotta őket.

Ahogy Dani benyitotta az ajtót, a nagy sovány ember, borzasztóan piszkos, ócska szalonkabátjában meglepő fürgeséggel ugrott fel s nagy lármával sietett a vendég elé.

– Isten hozott! Isten hozott kedves bratyesz! – kiáltotta neki; a szakálla, vagy inkább borostás álla tele volt dohányporral, ami ráhullott a cigarettából, amelyet épen most nyálazott össze. Tegeződött az első parasztgazdákkal, mert ez kölcsönös megtiszteltetés volt mindkettőjükre. – Hohó, hát még nem kezdett ki a rozsda! Haha, én már azt hittem, hogy már legalább is alispán lettél, vagy megyei huszár, hogy igy kerülöd a szegény ember házát! Pusztuljatok! – kiáltott a lánykáira, akik ott sereglettek körülöttük s bámészkodva nézték Danit. Az apjuk szavára meg se mozdultak, de ez nagyot kurjantott: – Hol a pipaszár! A meggyfa pipaszár!