Part 11

Nem törődött tovább velük, mintha nem is volnának s hosszu lábaival átlépte őket, ha beleakadt valamelyikbe.

Dani mindig ugy nézett rá, mikor találkozott vele, mintha azt kérdezné a szemével: Nem vagy bolond tulajdonképen?

Nem volt bolond a tanitó, s nagy hahotái, szórakozott, kapkodó modora, erőltetett közvetlensége mind csak csinált takarói voltak rettenetes életnyomorának.

Előjött a mellékszobából a felesége is.

– Jaj, de odavan, komámasszony! – mondta neki Dani.

A sovány, petyhüdt bőrü asszony ugy járt-kelt, mintha a sirból lépett volna ki, a hangja is olyan gyomorhang volt, mintha mindig éhes volna s nem birna beszélni, nagy sötét szemei szórakozottan csapódtak ide-oda. Kissé mosolygott a Dani szavára, aztán a gyerekeinek szólt, hogy menjenek odébb a vendég mellől, de azok neki ép ugy nem fogadtak szót, mint az apjuknak.

Daninak megesett rajtuk a szive; körülnézett a lánykák csapatán. Öten voltak; csupa nagy szemü, sápadt és szemtelen kis teremtés, feltünően hasonlitottak az apjukhoz, egyikük gyönyörü szép volt, ez volt a Dani keresztlánya; ölébe is kapta az ötéves lánykát, ahogy székre ült s magához ölelte. A lányka hajából, amely a válláig lógott, valami illatos olaj szaga érzett s Dani érezte, hogy már most is lány ez, vékony testecskéje, sápadt arcocskája s tüzes fekete szemei már most is valami férfiveszejtő titkot őriznek. Szinte beleszédült ebbe az érzésbe, kissé megölelte a gyermeket, aztán átfogta két tenyérrel a bordáin s letette az öléből.

Ekkor jött be a legnagyobb lány; ez már tizennégy-tizenöt éves volt s amint rögtön kitünt, rokkant apja-anyja helyett ő tartotta már a kezében a házirend gyeplőjét.

– Mars kifelé! – kiáltott a hugaira. Azok nyelvet nyujtottak rá, de ő egyiket hajánál fogva cibálta meg, másikat hátba csapta s hamarosan valamennyit kipofozta a szobából, át a benyilóba.

– Hahaha! – kacagott nagyokat a tanitó, – hej ez a Mariska, jó feleség lesz, megálljatok, ez még megtáncoltatja az urát.

Rágyujtott a vékony cigarettára s nehány óriás szippantással elszijta, addig nem is szólott s ujra egészen elfelejtkezett a gyerekeiről. Az asszony ott ült a kemence padkáján s kétségbeesetten, beteg szomorusággal nézett rájuk.

Dani, aki már elszokott innen, nem tudta elgondolni, hogy lehet ez a szomoru, ez a nagyon gyászos ház a korhelység vidám tanyája!… Mert hisz itt minden este folyt a dáridó, meg a kártya.

A tanitó nem szólott mig a cigarettájával nem végzett; a füstöt folyton az orrán bocsátotta ki. Dani szólalt meg.

– Hogy vannak, komámasszony?

– Megvagyunk.

Dani bólogatott szórakozottan, mintha igent intett volna vagy egy tucatszor egymásután.

– Hát jobb lesz már az uj házban ugye? Szépen épül az uj iskola!

Az asszony kétségbeesetten legyintett.

– Az uj ház! – hahotázott fel a tanitó. – Annak lűttek. Megvan az első vallási sérelem. Barátom, tudod, hogy kinevezték az első-tanitót, a főtanitót! Mi?

– Nem tudom.

– Nem? – hunyoritott vidám-nevetve a tanitó, mint aki jó viccet akar mondani: – és pedig pápistát!

Dani összekapta a szemét s az arca elvörösödött a dühtől. Ugy állott a dolog, hogy az iskolát államositották, eddig a református felekezet tartotta fenn egy tanitóval, aki százhusz gyereket tanitott. Most átvette az állam azzal az igérettel, hogy a két tanitó közül az első mindig református lesz és pedig kántora lesz az egyháznak. Ugy gondolták, hogy a mostanit átveszi az állam, ez természetes volt s az egész falu örült, hogy a szerencsétlen, sorsüldözött család végre révbe jut. Ámde a kormánynak ősi, nemzedékről nemzedékre szálló politikája, amely a vallási erőszakosságokkal és tapintatlanságokkal századok óta bőven táplálja a jogos érzékenykedések keserüségét, most ismét elkövetett egy durva merényletet.

Dani dühösen hallgatta, majd káromkodott s fenyegetődzött, de a tanitó hangosan kacagott, mintha mit se törődne a dologgal, bár a szemében köny csillogott, amely véres, eres, véraláfutásos, gyürött szemealját is elöntötte.

– Megyünk a Dunántulra. Már be is adtam a pályázatomat.

– Mégy a fenébe, – mondta Dani.

– Mit! én? aki megcsináltam nektek az egész dolgot! aki hat esztendeje predikálom, hogy ne kinlódjatok, adjátok át az államnak az iskolát, akkor legalább én is kapok emberi lakást és kondiciót, én legyek most egy főtanitó urnak a lábakapcája! Egye meg a fene, valahon egy paraszt van a világon, egy se ütteti az magát agyon értem! Megyünk a Dunántulra, nektek meg lesz két pápista tanitó uratok! Slussz!

Fütyölni kezdett, ujra cigarettát sodort s mig el nem szivta, megint nem beszélt.

A szobában nyomott hangulat volt, csönd, csak a másik szobából hallatszott a gyerekek pokoli lármája s mindannyit tulhasitotta a Mariska sivitása, aki csendet igyekezett csinálni.

Egyszer kinyilt az ajtó, mire még telibben rohant be a lárma s annak közepette egy parányi, harmadféléves kis fiucska.

A tanitó, ahogy meglátta a kis fiut, nagyot hahotázott s rákiáltott:

– Hó, te kölyök! gyere csak te babszem! Gyere fiam, egyem meg a lelked!

Felállott, lehajolt érte, felemelte a padlásig. Kabátjának fényes könyöke gyászosan csillogott a füstölgő lámpa világán.

– Hány fiu vagy?

– Hat! – kiáltotta odafenn a mestergerendáról a csöppség; tudniillik ő a hatodik gyerek, a fiu.

– Hány lesz még?

– Hat! – kiáltotta ujra a gyerek.

– Akkor jó! – harsogott rekedt, elivott hangján a tanitó s az asztal közepére állitotta a fiát. Aztán kacagott neki.

– Hat? Mind olyan legyen, mint apátok! Mind hagyja ott a theologiát az utolsó vizsga előtt, házasodjon meg, rugassa ki magát minden faluból végig Magyarországon, csináljon hat gyereket, oszt dögöljön meg az árokba!

Dani ránézett a tanitóra, aki ugy hahotázott, ahogy birt, hogy elfojtsa a zokogását.

XI.

– No sebaj, – mondta később a tanitó, – mért él az ember? Megérdemel egy rongyos emberélet annyi munkát, amennyit az ember dolgozni tud? Mi vagyok én? hernyó, hogy csak a magam bendőjének dolgozzak! Nem azért teremtett az isten két lábra, egyenes gerinccel, fölemelt fővel, égre tekintő szemekkel, hogy ne magamnak, hanem másnak szenteljem a szellememet! No hát én másoknak szenteltem, én gondoskodtam százakról, nekem jó hely jut odafenn, ott majd én leszek a főtanitó! Ott majd én pofozok vissza papot, parasztot, minisztert! Aj de nehezen is várom.

Egy percre mintha kimerült volna, aztán borzas szőke haját hátrasurolta, rendetlen, rágott bajuszát szétdörzsölte tenyerével, amelybe belefektette eldurvult bőrü arcát, s Danira nézett.

– A te dolgodat is ugy megcsináltam komám, hogy fel se éred ököllel: hogy! Ugy megirtam én azt a folyamodványt a grófnéhoz, hogy ha annyi szive van, mint egy tyuknak, – pedig az ilyen perverzus grófnéknak van ám, nem ugy, mint az egészséges, naiv, falusi asszonyságoknak, – hát akkor biztos, hogy nem a zsidónak adja el a Karay birtokot, hanem nektek! Csakhát persze jusson a kezébe az irás! Már azt osztán nem tudom meglesz-é!

Dani ezért jött be épen. De oly régen ment el az a folyamodvány, hogy már egészen letett a reménységről is, hogy valami sikere legyen. Nem volt kedve szólani a tanitó beszédére, bár felizgatta őt s uj reménykedésre ösztönözte.

Az ablak alatt kopogás volt, nagy csizmák tappogtak a fagyon. Várták ki jön. Nemsokára nyilt az ajtó s gubában jöttek Takács Gyuri, meg Vinczellér, egy másik nagy gazda.

Erős hűhó kezdődött, kemény kézfogások, nagy lármáju beszéd.

Takács Gyuri, aki vakmerő csipkelődésekkel szokta bosszantani az embereket, azt mondta a tanitónak.

– Még csak szent Mihály van, nem szent Pál, hát mit csalogatod ki a medvét?

– Kigyün a magától is, – mondta bámulatosan rekedt hangon Vinczellér s vastag fekete mutatóujjával, amin meglátszott, hogy nem mosta meg a trágyahányás után, szétigazitotta egyforma kurtára kopott, kifakult végü, barnacsutkáju bajuszát. – Ugye Turi?

Daninak semmi íze sem volt a tréfához. Nagyot nyujtózott s ugy tett, mintha nem törődne velük, akármit beszélnek.

A kis szobában valamelyik gyerek elkezdett visitani, mintha nyúznák. A tanitóné, aki ülve fogott kezet az emberekkel, most felállott, bement oda, de a megjelenése semmivel sem csititotta a lármát.

– Na, üljetek le, oszt ne povedáljatok, bratyekovszkik, – mondta a tanitó.

Lelökték a gubát s leültek. Mindjárt utánuk jött még két paraszt, egy Kása nevü szótalan, röhögő fiatal gazda, meg egy Kis nevü öreg ember, aki a szemét is kiszuratná egy kis italért.

Beszélgettek, hol ez, hol az vetett fel valamit; a tanitó, aki iszonyuan unta őket, végre fölkiáltott, hahotázó módján gorombáskodva velük.

– No mi lesz? Hun az a pájinkás üveg?

Felállott, a rozoga lábu sublódhoz ment, amely téglával volt feltámasztva, s felvett róla egy zöld üveget, megkotyogtatta.

– Üres! – mondta.

Nagyobb biztosság okáért kivette a papiros-dugóját, megszagolta s felhajtotta azt a kicsit, ami még benne volt.

– Mondom, hogy üres.

– Egyen meg a fene, ha megiszod, hogyne vón üres! – mondta Takács Gyuri.

– Egyen meg benneteket, mért nem ütitek agyon a zsidót, ha nem ád a főtanitó urnak mán hitelbe. Ilyen koszos falu, ahun a főtanitónak sincs hitele.

– Főtanitó! – röhögött a repedt hangu Vinczellér.

– Hát biz annak befütött a miniszter! – mondta Takács Gyuri. – Neked is jobb vóna rektor, ha mán eccer magadnak kaparnál ki valamit a tűzből.

– No ne karatyoljatok, egyen meg benneteket a fene, komisz, büdös parasztok, – lármázott könnyes, részeg szemmel a tanitó, – hát mi lesz? Mék vájja ki a fenekibül azt a pengőt egy kulacs borra?

– Borra! – mondta Takács Gyuri. – Bundapájinka nem jó hascsikarástul, abba a rossz bendődbe?

Turi Dani ma nagyon rosszul érezte itt magát. A belső zsebéből kivette a katonakori bugyellárist és abból egy ötöst; odaadta a tanitónak.

A tanitó elvette. Dani most látta, hogy a keze állandóan ugy reszket, mintha a hideg lelné.

– Mariska! Mariska! Gyere csak. Szaladj át a zsidóhoz, hozd tele az üveget borral… Te! hozzál egy kenyeret is, érted, meg egy fél kiló szalonnát.

– Há, a kánya, hogy kap a pénzen! – röhögött Vinczellér.

– Ne egy félkilót! – mondta heccelve Takács Gyuri, hozzál legalább egy féloldal szalonnát.

A lányka nevetett, az ő érzéke is el volt tompulva a cudar életben.

– Hozzál, hozzál lányom az egészér kenyeret meg szalonnát; nesze itt a borra még egy forint, – mondta Dani.

– Hej a kutya Turi Daniját! – kiáltotta Takács Gyuri, – mán ilyen kis lányokat is megfizet!

Daninak az arcába szökött a vér. Tudta, hogy Borára céloz a sógora. De nem szólt. Egyáltalán ma oly fásult s kedvetlen volt, hogy nem birt szólani, pedig máskor könnyen állott nála a felelet s az ütés. Megzavarta az élet nyomorusága, amely ebben a házban meglepte minden piszkával, lármájával, becstelenségével és savanyu szagával.

A hat forintos ajándék a többi parasztot valósággal föllázitotta s még a szótalan Kása sem birta megállani, hogy szót ne vesztegessen rá.

– No ha annyi pénzed van, sógor, – mondta Takács Gyuri, aki egészen neki szilajodott s minél csöndesebb maradt Dani, annál kihivóbb és kötekedőbb lett vele szemben, – hát akkor lássunk dologhoz. Rektor, hol a biblia?

A rektor gyomrából hahotázva vette elő a piszkos, zsiros kártyát az asztalfiából, kenyérhulladékok és tisztátalan, csorba evőeszközök közül.

– Huszonegy, vagy harmincegy, – mondta.

– Huszonegy! – kiáltott Gyuri s felkönyökölt az asztalra. – Az az igazi. Semmi teketória. Egy, kettő, – nyertem.

Ridegen hahotáztak.

Az alacsony, tágas, kevés butoru, rosszul meszelt, alig megvilágitott szobában egyszerre valami bünbarlangszerü hangulat áradt szét. Ott ült az asztalfőn Takács Gyuri, az arcán lázas, kapzsi feszültség volt, a szeme villogott; a többiek is mohón vetették bele magukat a kártya örvényébe. Már is alig várták, hogy sor kerüljön rá. Minden este össze szoktak ők itt gyülni, hogy éjfélekig, néha félhajnalig elüljenek a legprimitivebb játék ostoba szeszélyeit lesve. Rendesen kis tételekben játszottak, csak a tanitó hazardirozott, mert ő szabadon tehette, ugy sem fizetett senkinek, csak adós maradt s azzal adott elégtételt, hogy megitta a parasztok borát s részegen engedte, hogy akár szántsanak a hátán.

Dani kedvetlenül nézte a többieket. Szeretett volna elmenni, de lenyügözte a közhangulat s még sem akart kártyához nyulni.

– Nem értek én ahhoz! – mondta.

– Há iszen nagy tudomány! – szólt a sógora. – Aki ért hozzá, hordóba sózhatják a fejit… Mit teszel rá sógor?

Dani immel-ámmal fölvette a lapját. Disznó volt, tökász.

– Egy koronát! – mondta.

– Ohó, – szörnyedtek el a többiek, akik krajcáros tételekkel reggelig piszmogtak, – az nem járja! Koronával kezdeni! Még ilyen nem vót! Végezni is sok avval!

– Nem baj, tartom a bankot! – mondta Takács Gyuri. – Ugy is ritkán jut hozzá az ember egy kis friss zsirhoz, most olvasszuk a hájat.

Kiosztotta a másik kártyát. Dani fölvette s mellé tette a másiknak, ez is ász volt.

Takács Gyuri magának is vett, – egy lapot, kettőt, hármat, – akkor habozott s merészen még egyet vett. Felragyogott az arca s elkiáltotta magát:

– Huszonegy, sógor!

– Ez még több! – mondotta Dani s kiteritette a két kártyát, amely mindennél erősebb.

Borzasztó volt az elszörnyedés. Mindenki érezte, hogy ma este vészes felhők jelentek meg fölöttük.

Takács Gyuri magános, rideg életében, amelynek semmi igazi célja és alapja nem volt, ép olyan szenvedélyesen vetette magát neki a kártyázásnak, mint a tanitó, aki páratlanul peches volt ebben is, mint minden egyébben az életén át.

Jött Mariska a borral. Töltöttek, koccintottak, fenékig itták.

Aztán neki dültek a kártyázásnak. Dani az első szerencse után óvatos volt s egy óráig is elhuzták az időt, hogy csak gyakorolták az idegeiket és nézegették, próbálták a szerencse járását. A második órában, már közel az éjfélhez, Dani egyre merészebb lett s mikor ugy érezte, hogy most végleg hozzá szegődött a szerencse, mind szilajabban, keményebben nézett bele a Takács Gyuri szemébe, aki már meglehetősen be is volt borozva s a ragadós apró lapokkal kezükben veszett párbajba kezdtek, amelyből a többiek, akiknek nem volt okuk, hogy elveszitsék a fejüket, hirtelen kimaradtak.

Nehéz lett a lélekzet és sóvár az arckifejezés és rohanva nőttek a tétek, mint a lavina. Ezek a parasztok, akik nehéz, keserves munkával keresik a garast, most dühöngve és agyfájditóan vágták az asztalra a nekik szokatlan nagy summákat.

– Irjad rektor! – kiáltotta Gyuri, mikor elfogyott a pénze. – Tartom a bankot!

A bankban épen benne volt az egész summa, amit valamennyien magukkal hoztak, hetvennégy forint.

Veszitett.

Ujra tartom.

Ujra veszitett.

Ujra az egészet.

Nyert.

Dani sápadt lett s a keze megreszketett. A szokatlan izgalomtól iszonyuan megfájult a feje. Áttolta a pénzt s Gyuri átvette a bankot, a kártyát s elkeverte.

Dani gőgösen, vadul nézett a sógora szemébe. Mindakettőnek ki volt kelve az arca és izzadtságcsöppek folytak a homlokukról. Dani jobban lihegett, mint a nyári kaszáláskor, de kipirult arca megszépült és valami hősiesség volt rajta. Gyuri vad volt és durva, nyakrafőre dobálta az ocsmány szókat s válogatatlan trágárságokat csapkodott ki. Szerencse, hogy a másik szobában aludtak már a lánygyerekek. A lámpa már egészen kormos volt s alig világitotta meg az asztal lapját. Senki se szólt tovább, a bor ott állott a poharakban s meleg volt és utálatos a rossz lőre; csak az ivott, aki meg akarta nedvesiteni kiszáradt torkát.

Dani érezte, hogy a hátán forró hullámok futnak végig s olyanforma kéjes, gyötrő izgatottságot érez, mint az este, mikor Borával beszélt.

Végre elült a tagok mozgolódása, a testek remegése.

– Mi a bank? – mondta Dani s fölvette az első kártyát. Meghallotta, hogy a hangja fulladt.

– Ezer forint, – szólt Takács Gyuri.

– Tartom.

Gyuri ujra kinosan összeszoritott foggal szedegette a kártyát. Dani még mindig a naiv játékos maradt, aki egyszerüen felboritja a lapokat, nem öregbiti izgalmát azzal, hogy lassan csusztassa ki egyiket a másik mögül, amit a paraszt kártyás sohasem mulaszt el, hogy teljesen átreszkesse az izgatottságot.

Gyuri ujra gőgös lett s előre kivágta a huszonegyét, bár nem volt köteles vele.

Dani lecsapta rá a maga két lapját: ujra két ász!

Nyert. Az emberek szeme szinte kiugrott.

Dani vissza akarta venni a bankot.

– Nem adom! – kiáltott Gyuri, – disznó, kutya! – utálatosan szitkozódott. – Tartom tovább! s ujra keverte a kártyát.

– Mi a bank?

– Ezer forint!

– Tartom.

A harmadik kártyájánál, bár a lapok összege csak tizenhét volt, Dani megállott.

Gyuri a szemébe nézett, de lihegő izgatottságában semmit sem tudott kiolvasni belőle. Kapkodta a kártyát s mikor tizennyolc volt a kezében, még egyet vett.

– Pász! – mondta fakón, rekedten s mikor meglátta, hogy Daninak csak tizenhete van, csaknem megütötte a guta.

– Még egy bank! – orditotta, hogy a másik szobában felsirt valamelyik gyerek.

– Mi a bank?

– Az apai jussom!

Dani megtorpadt s ránézett.

– Ne bolondozz Gyuri, – mondta neki.

– Gyáva paraszt, pfi, leköplek! Meghátrálsz, te sár, te sár!

Dani hallgatott.

– Az apai jussom; minden főd ami az apámról maradt. A Malomalján, a Rekettyésen, a nádas, a tiszafarki káposztás, a Hatöles föld.

– Tartom.

Amint fölvette s megnézte a kártyát, valami sejtelem lepte meg. Ász volt! Ez ma az ő szerencsekártyája.

– Takács Gyuri! – mondta s az ajka remegett, a keze is, benne a kártyalap. De azért kimondta: – ne mondd, hogy semmi ember vagyok, felteszem az apai jussod ellen mindenféle vagyonomat, amim csak van az anyaszült meztelen testemen kivül.

Gyurinak ömlött az arcáról a tajték s a melle fujt, mint a kovácsfujtató. Irtózatos volt és utálatos.

Dani felvette a kiosztott második kártyát.

Ránézett, felsóhajtott s az ég felé pillantott.

Aztán ujra jóság és békesség és nagy nyugalom volt a szivében.

Ismét ászt kapott. Két ász volt a kezében, azt le nem veri semmi, csak ha a másiknál is az van.

De annál nincs, mert uj kártyát vesz, harmadikat, aztán negyediket, ötödiket, hatodikat és mégis összesen megint tizennyolc a kártyái értéke.

Iszonyatosan gyötrődik. Látja a Dani arcán a nyugalmat és ekkor ugy érzi, hogy elveszi az isten az eszét s még egy hetedik kártyát vesz fel. IX-es volt, kilencet érő.

– Pász.

Kiejti a kezéből a kártyát.

S aztán, mikor meglátja a Dani csudáját, a két ászt, azt hiszi, rögtön megtébolyul s a nyála megered száraz inye közt az elbágyadástól s lefolyik az állára, mint a haldoklóé.

Csönd van egy darabig.

Dani feláll, hogy elmenjen.

– Megállj csak hé! – ordit utána Takács Gyuri s a részeg tehetetlenségével felállva, ütőeszköz után kapkod réveteg kezeivel. – Szöksz tolvaj! Elszöksz zsivány! Utonálló, pribék, bujnyik. Elszöknél. Hát a reváncs! Hé!

Dani megáll s ránéz.

Nyugodtan, csöndesen mondja.

– Mi legyen a bank?

Felveszi a kártyacsomót s elkeveri.

– Mi? Mi? Megmondom! Megmondom kutya. Az ami a legbecstelenebb a házadban, ami a legkisebb előtted…

– Mi az? – mondja Dani feszülten.

– A feleséged!

Dani megszédül, mint a bunkócsapástól.

– És mit teszel ellene Takács? – szól fakóan, hörögve.

– Azt ami a legkivánatosabb neked ezen a világon.

– Mi vón a?

– Bora!

Dani ugy áll, mint a szélütött.

Aztán dermedt kezeiből kiejti a kártyát s az széthull a földre.

– Nincs bank! – mondja.

Nem tudja, mikor tér magához, mintha álomban hallaná a saját hangját, megfigyeli, hogy a szája mozog:

– Tanitó ur, vegyen csak elő két árkus papirt. Irjon.

A foga összekattan, mint valami géprész. S mikor ködlő szemén át ugy látja, hogy a tanitó irásra készen vár, diktál.

– Én, alantisirott Turi Dániel, az alantirott tanuk előtt elnyertem Takács György sógoromtól kétezer forintot, amit örökös ajándékul adok a Vásárhelyi Pál tanitó gyermekeinek, azzal a kikötéssel, hogy a pénzt az árvaszék kezelje.

Takács Gyuri leült a székre, leesett és zordonan hallgatott.

Az irást aláirta Dani s látta, hogy a keze, ez az idegen szerszám nem reszket, hanem a rendes ismert kacskaringós T betüt irja.

Mikor a két tanu is aláirta, Dani ujra diktált. Egy csöppet sem ocsudott lázas önkivületéből.

– Én alantisirott Turi Dániel, az alantirott tanuk előtt elnyertem Takács György sógoromtól az apai örökségét, vagyis a Malomalján tizenhat köblös földjét, a Rekettyésen harminc holdját, négy hold nádas illetőségét, a hat köblös tiszafarki káposztását, meg a Hatöles földet, amely tizenhét hold. Ezt az egész vagyont, józanésszel ajándékozom örökösen azokért a szivességekért, amiket nekem tett –

Megállott, hogy bevárja, amig a tanitó befejezi a szókat.

Akkor kimondta a rettenetes süvöltő igét:

– Ajándékozom Kis Borának, a Kis Pál uram hajadon lányának.

Mindenki ugy érezte magát, mintha rettenetes dolgoknak, világpusztulásnak lenne tanuja.

Takács Gyuri nem szólott, ült megsemmisülve. És Dani mégegyszer látta, hogy irja le gyilkos keze a Turi Dániel gazda becsületes nevét.

Akkor ezt az irást magához vette; a másikat a tanitónak adta; szédelegve fölvette a gubáját s elment.

Senki sem szólt hozzá egy szót sem, csak néztek utána s még mikor elment is, ugy bámultak egymásra, reszketve, mint a szélütöttek, mint a földrengés rémeinek tanui.

Dani pedig nyugodtan figyelte meg magát, ahogy kiment, kivitte a lába a kis kapun. S aztán odakint nem balra fordult, az uton, amely hazavitte volna, hanem jobbra. És egyszer csak ott találta magát a Kis Pál, a Güzű Kis Pál udvarán. Látta, hogy a keze megzörgette az ablakot. A lányt látta, aki mezitláb ajtót nyitott és reszketett a hidegben. És ő a kezébe adta az irást és tisztán, értelmesen, csak néha dadogva elmondta, hogy mi van benne.

És a leány a nyakába ugrott, a guba alá bujt s ott állva, mezitláb, a hidegtől reszketve ölelte át és csókolta őt.

És behuzta a házba, a sötét meleg szobába s aztán ott járt-kelt és valakinek suttogott és a fekete sötétben valakik fölkeltek és kimentek. Az ólba ment aludni Güzü Kis Pál, meg a felesége, merthogy nem volt több szobájuk.

És neki valaki levette a gubát a válláról. Lehuzta a csizmát a lábáról. És ő tudta ki teszi azt.

És mikor a meleg ágyban feküdt s magához ölelte a szüz asszonyi testet, tudta, hogy nem a feleségét öleli.

És a szive ugy fájt, ugy fájt, azt hitte, rögtön megszakad.

XII.

Alig ment ki Dani a kapun, Takács Gyuri felugrott, kapta a gubáját s utána sietett. A másik két paraszt (a harmadik, az öreg Kis már elment) abban a percben, ahogy a két nagygazda nem ült az asztalnál, az ott felejtettek kényelmetlenségével feszengett a székén. Gyerünk, no gyerünk mi is, – noszogatták egymást.

– Ereggyetek hát, – szólt a tanitó, – nem látjátok, hogy ez késelni akar!

– A lehet! – nevetett ráncos tokájába Vincellér, – azt jó lesz látni!

– Azt jó! – mondta a másik is, és elmentek.

– Forduljatok fel mindnyájan reggelre, – morogta magában a tanitó, aki torkig volt a parasztokkal, a parasztságokkal, megutálta az utálatot, s valami emelkedett hangulatot érzett magában. Valami szokatlant, szépet, nagyot akart tenni. Körülnézett bágyadt fényü szemével, piszkos körmével belekapart a szakállába s átérezte a helyzete fonákságát, át azt a lehetetlenséget, hogy ő itt valaha valahogyan hozzájusson emberi méltóságához illő egyetlen mozdulathoz. Füst volt ott és borbüz, és köpések és kimondott trágárságok undora, amely szinte beleévedt a rozoga butorokba s vastaggá tette a levegőt. A lógó lábu lámpa azt izzadja ki üvegén, attól növeszti a hamvát, még ennek is az fogyasztja el a lángját. Hát az ember, az isten képére teremtett, az élet, a társadalom, az öröklött és szerzett és rátukmált gyarlóságok embere, akit az alkohol vitt félre utra s aki az alkoholtól várta a szabadulást, hiába, – ez a gyarlandó ember hogyne állana szédülve remegő inain s hogyne izzadná itt a jótehetetlenség elernyesztő csöppjeit.

És egyszerre fellobban benne az isteni szikra, az ész, az emberi dicsőség. S csaknem felbukik álltában, amint hirtelen tettre lóditja az ötlet, a szép és jó és nagy tett ötlete:

Kinyitja az ablakot.