Part 12

S amint betódul a tiszta, éles, szabad levegő, amint berohan s körülszalad az első jeges szélroham, a lámpa rémületében nagyot lobban, elalszik, az ember pedig összerázkódik s vékony ruhájában reszket. De nem omlik össze és nem teszi be az ablakot, hanem örül az isteni szikrának, amely még ott pislog az agyában és állva a hideg, a fagyasztóan tiszta éjszakában, rezegni, sugárzani kezdenek a csillagok a szem nedves tükrén s egyszerre csak ujabb nagy és szép és jó tettre tör ki egész lénye:

Zokogni kezd.

XIII.

Takács Gyuri a kapuban állott s lefelé nézett a falun. Ahogy a két ember utolérte, megfordult s igy szólt:

– Látjátok ezt a bitangot? Megyen a jányhoz, – kis idő mulva ismételte, – a jányhoz megy!

– Hát te meg eriggy az asszonyhoz! – mondta neki egy kis röhejjel Vincellér.

Gyurit igen kellemetlenül érintette, hogy lassan forró gondolatát ilyen nyilvánosan dobták a szemébe.

– El is megyek! – morogta.

– El hát. Ü a jányhoz megy, te meg eriggy az asszonyhoz.

– Az a! – mondta a másik is. – Ugy dukál.

Takács Gyuri mogorván fordult meg s elnézett a Dani háza irányában. Egészen elvette a kedvét s lehütötte őt ez a megszégyenitő tanácsolgatás. Magától ha rájött volna, ha ugy tör ki belőle az elhatározás, önként, akkor hősiességet érez s tüzzel-vassal meg is teszi. Igy pedig csak állott mogorva konoksággal.

Vincellér, a fakóhangu paraszt, azt hitte, hogy noszogatnia kell, s egyre ismételte:

– Eriggy az asszonyhoz. Ü el mert menni a jányhoz, te is menj el az asszonyhoz.

A kisebbik paraszt azt hitte, kitalálja a Gyuri habozásának az okát.

– De hátha visszagyün Dani, hogy hát csak odaadja a jánynak az irást, oszt ü visszagyün.

– Ha visszagyünne! – kiáltott Gyuri s a hangjában benne volt, hogy azt szeretné, állana elébe.

– Gyün fenét, – morogta Vincellér, – dehogy is gyün. Tán bolond. Épen Turi Dani az a bolond, aki szüzen hagyja ott a jányt.

– Lehet a! – mondta a kis paraszt.

A szavuk, ritkán, fojtott hangon elejtegetett szavuk a hideg, fagyos téli éjszakában titkosan, fázósan, kisértetiesen hangzott.

Gyuri lassan megindult. Nem szólt.

A másik kettő vele mozdult.

A hó sercegve csikorgott a lábuk alatt, süvegüket szemükbe nyomva, nehéz léptekkel mentek előre. Nem tudták, mi lesz még ma.

– Ami igasság, az az igasság, – mondogatta Vincellér, – ha ű a jányhoz megy, te erigy az asszonyhoz.

– Szakaggyon rá az ég… – morogta Gyuri s komor keserüséggel hozzátette – meg egy darab Isten!

Tovább mentek, de akármilyen csendesen lépkedtek is, nem sokára odaértek a Daniék kapujába. Közel ahhoz megállottak az utca közepén. Elől állott Gyuri s rögtön mögötte a két ember.

– Eriggy csak be bátran, – mondta Vincellér a maga módján, – te csak eriggy be. Ha ű elment a jányhoz, neked itt a helyed.

– De mit mond a menyecske! – bökte ki a kisebbik paraszt azt a gondolatot, ami mindnyájukat szoritotta.

– Mit mondana, – dünnyögte Vincellér, – nem igen haragusznak az asszonyok azért, ha olyankor megy látogatóba hozzájuk valaki, mikor nincs otthon az uruk… Osztán, ha valamit mond, meg kell neki felelni. Azér van az embernek nyelve, hogy az asszonynak meg tudjon felelni. Osztán, ha a se elég, nem sokat kell teketóriázni, hanem…

Gyuri habozó lépést tett, menjen-e vagy se. Visszanézett az uton, mintha azon töprenkedne, eljön-e Dani?

– Nem jön az el onnan reggelig, – mondta a kis paraszt, – a nem jön el, nem kell attól félni!

Gyurit szörnyen megbántotta ez a megjegyzés. Nem félt, vágyott, kegyetlenül vágyott a veszedelemre, csak ugy feszitette az izmait a harcvágy.

Hirtelen megmozdult s egyetlen szó nélkül ott hagyta a két embert, bement a kis kapun. A parasztok a helyükön maradtak s utána néztek.

– Bemegy! – mondta a kis paraszt, – egye meg a fene a kis bürit, bemegy.

A másik csak rábólintott fejjel.

– Hej hogy fog onnan repülni kifele, de rögvest, – nevetett kuncogva a kis ember.

Vártak, de nem volt semmi nesz. A feszült várakozásban roppant hosszunak tetszett minden pillanat.

– Má nem lesz baj!

– Minek lenne? – mondta vállatvonva a másik, – nem kell űket félteni, jól ismerik űk egymást. Már legénykorában is nagyon körülte volt ez a Gyuri annak a jánynak. Ki tudja, mi alszik a hamu alatt!

Ezzel félre huzódtak a kerités tövére és onnan várták, mi lesz.

Pár percig vártak, aztán megnyugodva elmentek.

XIV.

Erzsi nem feküdt le, mikor haza jött, hanem hozzáfogott varrni, mihelyt a gyereket elaltatta. Amint telt az idő és Dani csak nem jött, sirdogálni kezdett. Sorra elismételte magában minden keserüségét és szive szerint kisirta magát. Szinte megkönnyebbült a zokogástól és visszaemlékezett arra a fogadalmára, hogy bármit is mér rá a sors, zugolódás nélkül fogja elviselni. Még vigasztalást is talált magának a bajban. Istenem, hiszen olyan régen nem volt már semmi igazi szenvedése, nem lehet büntetlenül maradnia azért, hogy ezeket a békés napokat is olyan bünös könnyelmüséggel engedte elmulni. Csak most látta, milyen hiábavalóan szalasztotta el azokat a perceket, amelyekben az ura szivéhez közel férkőzhetett volna. Hiszen itt volt előtte az ember, puhán, jószivvel és erős bizonyságát adta annak, hogy igazán szereti a feleségét. Félesztendeje sehova sem ment, semmi olyat nem tett, ami ellen valami kifogása lehetett volna. De ő pogány volt hozzá, s nem hajolt, nem hajolt, pedig mégis csak az asszonynak kell a gyöngébbnek, a békülőnek lenni…

Erzsi most, hogy nem volt a szeme előtt az ura, annyi, de annyi mentséget tudott a védelmére, amennyi kifogása volt ellene, mihelyt meglátta.

Amint patakzó könnyeit kissé felszáritotta, letette a varrást, amely ugyis hiába hevert az ölében és erősebb munkát talált, hirtelen elhatározással hozzáfogott kovászolni, reggel kenyeret süt…

Éjfélig eltöltötte az időt, akkor megijedt. Hol maradhat ilyen sokáig az ura.

Ujra csak megvigasztalta magát. Olyan régen nem volt kinn az ember a házból, hogy akár a komákhoz ment, akár a tanitóhoz, nem eresztik el.

Majd haza jön reggelre! S hozzá fogott egy kis kalácsnak való tésztát keverni a gyerekeknek. A nagy fatál tele volt hig tésztával. Erzsi meghintette a tetjét liszttel, keresztet vetett rá, aztán megmosta a kezét, lerakta maga elől a kötényt, rendbeszedte magát, a tüzhelyen egy kis tüzet is rakott, mert igen hideg kezdett lenni, pedig meleg kell a tésztának s a gyerekeknek.

Ezt is elvégezte; mikor készen volt vele, ujra felfakadt a szemében a könny, s ujra átengedte magát a keserüségnek.

Ki tudja mióta sirt, sirdogált igy, mikor csak hallja, hogy nyilik a kis kapu, nemsokára rá az ajtó s idegen léptek hallatszanak a pitvarban.

Fölegyenesedett ültében. Az első pillanatban zagyva ijedtség ült ki a szemébe, a következőben már tiszta volt előtte, hogy az urával történt valami.

A vér mind alá futott a szivébe.

Amire ma egész este nem gondolt, most egy szemrebbenés idő alatt tiszta bizonyossággal rémedt fel a lelkében.

Az ura összeakadt Gyurival s baj lett belőle, amiatt a jány miatt.

Még egy átok sem nőhetett ki a nyelvén, mikor nyilt az ajtó és előtte állott Gyuri.

Egy percig ugy néztek egymásra. Egyik sem tudott szót szólni. Egymásra néztek mint kisértetnézők. Mindeniknek rettentően el volt fulva a torka.

Végre Gyuri erőre kapott s elébb lépett. Ez a mozdulat magához téritette Erzsit.

– Mit akarsz itt? – kiáltott rá a férfira s felállott.

– Mit? Veled akarok hálni!

Erzsi ugy megrémült, majd összeesett.

Gyuri előrelépett egy tapodtányit, de ott megállott s kidudorodó szemekkel nézett az asszonyra.

– Azt hát! – kiáltotta ujra, – meg akarom már én is próbálni, hogy milyen az urad mestersége!… Hát csak Turi Daninak szabad minden? Hát csak ű gázolhat keresztül mindenkinek az asszonyán? Hadd tanulja meg ű is, mi a!

– Megbolondultál?

– Dehogy bolondultam! Inkább most jött meg az eszem!… Elnyertelek kártyán az uradtul, hát az enyém vagy.

– Hazudsz! – kiáltotta Erzsi.

– Én?

– Te hát! Akkor nem is jönnél a szemem elibe, mint egy bujnyik! Az nem igaz, az én uram nem tett fel engem egy kártyára!

– Hogy ismeri! – mondta Gyuri, – hogy ismeri! Jól van, nem tett fel a kártyára. Hanem mikor elnyerte mindenemet, az apai jussomat, a pénzemet, mikor kódussá tett, akkor megszökött!

– Asse igaz ám!

– Aszontam neki, hun a reváncs! De megszökött!

– Hazudsz!

– Aszontam neki, tegye fel ami a legkisebb, a legbecstelenebb a házába! – téged! – én meg felteszem neki, ami a legkivánatosabb a bünös lelkének, – azt a jányt!

Erzsi sápadozva hallgatott.

– Hát osztán, hát osztán!

– Megszökött a bitang! Nincs bank! asszongya, nincs bank!

Erzsi leült és keresztet vetett.

– Mária, szűz anyám!…

– Csak imádkozz, jól imádkoztál! Hun az urad? Ha szeret, itthon a helye! Mi! Hun az urad? Ha szeret, itthon a helye! Mi! Hun az urad? Jól megbecsül… No! Minek vagyok én itt? Hogy kerülök én ide? Én vagyok az urad?

Erzsi hallgatott, de szilárd lélekkel, már nem mondhatott neki rosszat ez az ember az uráról. Olyan méltóságos érzéssel volt eltelve, hogy az élet minden megváltását elfeledte azért az egy szóért, hogy nincs bank!

– De az enyém leszel ma! – folytatta lihegve az ember és erősen nézte az asszonyt, aki gunyosan méregette végig őt.

Hallgattak, gyötrelmes csöndben.

– Hun az urad jó asszony? – kezdte ujra Takács Gyuri és szinte ugy komiszkodott vele, mintha rajta akarna bosszut állani az uráért, azért a nagy hitért, amit az urára tékozolt, azért a nagy eltaszitásért, amivel az ő hosszutürő szerelmét fogadta. – Mondd meg na, hun a hires! Há, ha tudnád! Megmondanád, ha tudnád! – És cudarkodva nézett a szegény asszonyra.

Erzsi konokul, szilajon nézett maga elé.

– Jó is vóna, azt tudni egy asszonynak, egy hűséges asszonynak, hogy hun jár az ura éjfél után két órakor. Ugyi nem tudod?

– De tudom! – kiáltotta Erzsi.

– No ki vele, ha tudod! Csak halljuk, hogyha tudod! Mondd ki csak no, ne félj, megmondom, jót gondolsz-e!

– Ott van a hun te szeretnél lenni, Isten gyávája. Azért jösz ide nekem fecsegni, mert tele van a májad irigységgel. Szégyen, hogy egy Takács Gyuri egy olyan lánnyal se bir el. Fi, sirni jösz a kötőm mellé, panaszkodni, hogy az uram, ember léttére kedvesebb a lányoknál, mint egy ilyen vén legény. No hiszen majd megpirongatom az uramat, hogy máskor a kis öcsém lekváros kenyerét ne vegye el. Szégyelld magad, ilyen maflaszent, jobb lesz, ha mégy az anyádhoz szopni, mit neked jányok után járni! Hát van olyan jány, aki a te szódra füleljen!

Gyuri hunyoritva hallgatta a huga beszédét. Érezte a Takács fajta éles nyelvét s szinte tetszett neki. Nem haragudott meg érte, csaknem vidáman felelt rá.

– Elmehetek én már szopni az anyámhoz. Abba igazad van, ugy sincs más nekem a világon. Leszedte előlem Turi Dani a virágot, az én pénzemért vette meg, ne félj! A Takács-vagyonból telik ki neki az a csók, amit most nyal fel… Tudod-e, hogy azt az egész birtokot, amit tőlem elnyert, az apai jussomat, odaprezentelte az én truccomra Kis Borának, a Kis Pál jányának!

– Mit beszélsz? Megőrültél! – sikoltott fel Erzsi. – A Takács-földeket merted elkártyázni!

– Te is csak most veszed észbe, mikor azt hallod, hogy nem a tied, hanem a másé…

– Persze hogy most! – nekem csak van tán jussom hozzá.

Gyuri elmosolyodva legyintett.

De az asszony szörnyen elkeseredett s könnyel csukló hangon veszekedett.

– Bitang vagy, kutya vagy, még te mertél rám szemet vetni, te senki, te semmi. Te Istengyávája, te idétlen szülött. Te rontottad meg az életemet, mert te nélküled sose jutott volna az uramnak eszébe amit tett máma. Ó te boldogtalan nyomorék, te világ zsiványa te!…

Gyuri elkomorodott és bosszus mogorván vetett rá szigoru pillantásokat.

– Elhallgass már szerencsétlen. Ahelyett hogy a maga bajára gondolna, itt hiábavalóskodik! Én rám haragudsz?! az uradra, aki most más jány ágyába hever, arra nem?

– Semmi közöd hozzá! A magad dolgával gondolj! Én elvégzem a magamét.

– Na hát én is el a magamét! – kiáltotta Gyuri s hirtelen előre lépett, a gubát hátra vetette s az lecsuszott a válláról, ő pedig körülölelte Erzsit.

– Coki! – kiáltotta fojtva az asszony s minden erejét összeszedte, hogy kiszabaditsa magát.

– Ezért jöttem, – lihegte a férfi s rettenetesen ölelte, szorongatta az asszonyt és csókolta az arcát, a vállát, a ruháját, ahol érte.

Olyan hirtelen, olyan váratlan jött ez a rárohanás, hogy Erzsi elvesztette a fejét a meglepetéstől. Tehetetlennek érezte magát az erős férfi karja közt s az agyát elöntötte a vér a birokban.

– Majd megtanitalak én, – lihegte Gyuri – majd én segitek rajtad, ha a te szamár eszed nem engedi, hogy egyszer boldog légy az életben. Te őrült asszony, te marha asszony, az urad esztendőkön keresztül mindennap megcsal, te egyszer se űtet! Csak szenvedsz itt nekem, eszed magad? Hiszen lerothadt már a csontodról a hus, leszopta a bánat, a keserüség! Azt hiszed nem tudom, mennyit szenvedsz? mennyit sirsz, te boldogtalan, mi lett belőled? Mit csinált veled a gazember? De még ő is megfizet érte, mert nem hal meg szépen, azt az egyet tudom, hogy nem viszi el ezt a kutya életet szárazon! Én ontom ki a bélit, én. De csak érted! Nem ma kellett volna ezt tennem veled, hanem régen, legalább három esztendeje… Minek adta az Uristen, hogy szeresselek, ha nem azért, hogy azt tegyem veled, amit azzal kell tenni, akit szeretünk. Ugy sincs már semmi keresni valóm ezen a világon, még annyit megteszek, hogy ma téged megszeretlek, holnap meg az uradat agyon verem. Mindakettőt megadja nekem az én istenem, de csak egymás után. Az enyém leszel Erzsi egyszer ebbe az életbe. Csak rugódozz, csak rajta! Tudod, az a természetem, hogy annál tüzesebb vagyok, minél jobban ellenkezik az asszony. Ha nem igy vóna, hogy tudtam vón ennyi ideig utánad esenkedni? Mi!

Erzsi borzadozva hallgatott s jeges hullámok szaladgáltak végig, végig a testén. Valami ölő szerszám után keresett gondolatban, de emlékezett rá, hogy minden kést berakott este az asztal fiába. Ha most a kezébe kerül egy, megtenné.

– Haha, – sustorogta Gyuri tovább az asszony fülébe, – elébb kellett vóna, mikor még szebb asszony voltál…

– Sssz! – szisszent fel az asszony és egyebet nem tehetve, teljes erővel beleharapott a férfi arcába, ahol érte, épen az ajkához nyomta az a száját s Erzsi szinte elharapta a fél alsó ajkát.

Gyuri a fájdalomtól felorditott s teljes erővel ellökte az asszonyt, hogy az hanyatt esett egy széken keresztül.

Ebben a percben velőtrázó sikoltást hallottak.

Erzsi felugrott, olyan szivósan, mint egy macska. A fia ott állott az ágyon s az őrület rettegésével, egész testében rázkódva, iszonyatosan nézett az anyja gyilkolására.

Gyuri egy mozdulatot tett, hogy azért is, ha az egész világ összeomlik is, megteszi azt, amit akar, de Erzsi fürgébb volt, felkapta az asztalról a kis fateknőt s egy sikeres lendülettel bevágta a tésztát a férfi arcába.

A tészta mint valami maszk boritotta be az ember arcát, hogy az lélekzethez sem tudott jutni, mig le nem vájta magáról a ragacsot. A teknő leesett a földre, az ember pedig némi tétova után halálos elkeseredéssel és szégyennel, tapogatva kereste s amint megtalálta az ajtót, kitámolygott rajta.

Erzsi utána se nézett, rohant a fiához, de ez nem volt eszénél többé. Hanyatt bukott az ágyon s a teste vitustáncban rángatózott, a szeme felfordult s nemsokára egy kis hab bugyogott ki szegény eltorzult szájaszélén.

– Mennybéli Uristen! – sikoltott az egekig az anya hangja, – fiam! fiam! fiam!

XV.

Bora virradat előtt kiment az ólba, odadta az apjának az ajándékozásról való irást és megmondta neki, hogy menjen vele rögtön a városba, az ügyvédhez. A szeplős Güzü megértette a lányát s ugy iszkolt a papirossal, mint a kutya a lopott csonttal.

Akkor bement a lány. A szobában egészen sötét volt s amint Bora belépett, mégis megérezte, hogy itt a férfi. Itt volt a szaga, a melege, itt az emléke. És Bora, elintézvén ennek a szokatlan esetnek az üzleti részét, a lelkiismeretét olyan nyugodtnak, olyan tisztának és olyan melegnek érezte, mint a fiatal asszonyok az első reggelen.

Oda ült az ura ágyának a szélére és sokáig hallgatta a férfi lélegzetét. Az arca ellágyult, a szemébe nedvesség szivárgott s nagyon jól esett neki maga mellett érezni azt a hires, nagy embert, akit annyi sokat bámult, mint gyereklány, s aki valóban jobban bűvölte őt, mint az Isten. Most, hogy ime teljesen be volt fejezve a dolog, lágyan elmosolyodott, amint elgondolta, hogy a nyáron milyen reménykedéssel, mennyi gerjedelemes vágygyal, milyen forró fejjel marta, törte magát számtalan éjszakán, egyre csak rá gondolva, gondolatban mindenfélekép odaadva magát neki. Lágyan, becézve simitotta meg a férfi haját, oly szeliden, nem is érintve, mint a szellő, mint a virágszirom hullása, hogy meg ne érezze a férfi, hogy fel ne érezzen rá.

Aztán lelökte a csizmát s felkuporodott mellé az ágy melegébe. A férfi megmozdult álmában s helyet csinált, mint a feleségének. A lány szivét nagy boldogság töltötte be és ugy maradt ülve, mélázva, félkönyökre dülve, karjával a férfia fejét övezve, a másikat szeliden nyugtatva annak a mellén, a takaró felett.

Sokáig ült már igy s már nem is gondolkozott, csak engedte, hogy a szive dobogjon, rebegjen s ebben a csendes érzéktelen odaadásban sokkal jobban bevette a lelke lelkébe a férfit, mint a lázas őrület tombolásában. Olyan nagyon asszonynak érezte magát! anyának a férfi fölött; mintha máris a gyermeke bölcsője felett virrasztana. Eszébe jutott, ugy futó, suhanó gondolatképen, hogy hiszen ő valójában becstelen személy, aki eladta magát és elmosolyodott ezen a gondolaton. Semmi ez, szófiabeszéd! Ujra megsimitotta a férfi fejét, gyöngéden, csak ugy gondolatban, nem is érintve s ellagymadt ajakkal sóhajtotta, hogy hiszen szereti! Hát akkor nem adta volna el magát, ha feleségül megy hozzá? Akkor tán jobban szeretné? vagy ha ingyen adja oda magát, szamárul, cédául, egy perc miatt? Akkor külömb volna? Nem jobb igy mindkettőjüknek? Neki is, aki gondoskodott magáról, meg a gyermekéről, meg a férfinak is, akinek nem kell, hogy többet gondja legyen reá, az ő hűségére, mert biztos lehet felőle, hiszen most már olyan örökre párja ő Turi Daninak, mint a felesége; csak még jobb mindakettőjüknek, nem követel tőle többet semmit… És ha elmegy a férfi, tud reá várni, tud türni, tud imádkozni, tud gyereket nevelni… Ha nem lesz semmi gondja, meg tudja neki őrizni a hűségét, a tisztaságát, a nevét…

Jóleső boldogsággal ült ott magának. Összekuporodva, mint egy macska s dorombolva is.

Hiszen ennyire nem lett volna senki másé, mert igy nem szeret senki mást e világon… Hiszen ha nem Danitól kapja meg ezt a vagyont, hanem a másiktól, a Gyuritól, akkor, Istenem, akkor milyen pokol lenne az élete, micsoda szívfájás lenne egy párnán feküdni azzal, akit nem szeret… És bár elmult a keserü pohár a szájától, mégis megborzongva, megiszonyodva remegett össze rá, ha ugy esett volna! Óh milyen jó az Isten, aki meghallgatta egy szegény lány szive vágyakozását s nem tette halállá az életét.

– Én jól imádkoztam!… – mondja magában félhangon.

Akkor arra gondol, micsoda nagyot tett ő vele ez a férfi, az ő Danija. Mit adott neki azért a semmiségért, amit ő adhatott és adhat ennek az embernek. Olyan valamit, amit akármelyik házban, akármelyik asszonyszemélytől megkapott Turi Dani, ha rászomjazott, csak intenie kellett s kinálva vitték neki a kantát… Hát mivel érdemelte meg ő, hogy épen ő az a kiválasztott, akinek ilyen jóval hálálta meg…

És olyan jó kis lánynak érzi magát, amilyen sohasem volt még életében. S hirtelen szenvedély önti el a szívét s ráomlik, ráborul a férfi arcára, a szájára és mohón, mohón, odaadással szijja, szijja, csókolja asszonyosan, feleség csókjával csókolgatja.

Dani borzasztóan kábult. Felébred, felriad, türi, hagyja. Lassan tisztázódik a fejében, mi történik vele, rájön, hogy hol van s ijjedelemmel vegyes, kéjjel feles háborgás indul meg a szivéből. A lány csókján valami idegent érez meg, valami puhát, odatapadót, mintha a felesége volna mellette, a régi, a hajdankori felesége, aki olyan régen semmilyen se már hozzá, és kikoplalt férfiszive megélemedik s elveszi, elfogadja, leszakitja a ráhulló örömet…

Aztán, aztán annál nagyobb fáradtság, lankadtság vesz erőt rajta. Nem alszik el többé, bár még egészen sötét van. Ébren marad s a lekókkadt virágként elomló asszonyi testet eltaszitja magától s a hideg falnak veti a hátát.

Jól esik neki a hideg, fagyos, jeges érzés, amely keresztül szaladgál a testén. Ez magához tériti.

Minden átmenet nélkül a feleségére gondol. Tudja, hogy az asszony nem feküdt le egész éjjel. Tudja, hogy az ablakot befüggönyözte, hogy senki se lássa meg, hogy virraszt. Mert tudja, hogy az ő felesége a legkülömb asszony minden asszonyok között. Mert olyan asszony nincs több. Azért is lehet megtenni vele ezt a komisszságot, meg a többit, amit tett, meg amit még tenni fog…

Dani az idegen ágyban egyszerre ugy érezte magát, mintha az istálló alatt feküdne a meleg trágyalében. Undor fogta el. Utálat. Hányni tudott volna, ökröndőzni. A feje fájt, szédült, az esti rossz bor sajgatta. Testi és lelki nyomoruság vett erőt rajta.

Sokáig alig tudott gondolatra ébredni, csak érezte milyen alacsony és becstelen. Egyet, egyet mozdult az a személy, s néha feléje nyujtotta félálomban nedves tapintásu kezét, amely elől ép oly borzadva huzódott el, mintha valami utálatos állat érintette volna meg. Aztán elaludt, ő pedig átkozta önmagát, amért nem birt fölkelni s elrohanni valahova, megtisztálkodni mielőtt a felesége szeme elé kerül.

Komorra vont szemöldöke mögött egyre vadabbul hánykódtak a gondolatai.

– Köpedelem!… – morogta. – Fi, mi lett belőlem!

Mennyivel külömb nála a felesége! Hát lehet azt olyan helyzetben elképzelni, mint más asszonyt? Hát lehet más asszonyt maga mellé képzelnie, aki annyit és ugy türt volna neki, mint ez az asszony? Mindenben, mindenben! Az egész életben. Uristen, hová jutott az életük, e néhány esztendő alatt, amit együtt töltöttek. És mindennek ő az oka. Egyedül csak ő. Idegen nem láthatja, más meg nem értheti ki az ő felesége, mi az ő asszonya.

Mintha az Isten számolószéke elé készülne, ugy gondolta át egész életét ezen a helyen, amelynél büdösebb pocsolyában még nem volt soha!

Hogy el van bizakodva az ember a maga életének bőségében, mennyire nem gondol a rossz napokra, mikor azoknak a magvát elveti… Bünös vagyok én, – gondolta Dani, – nem csak szerencsétlen? Ki szalasztja el a jót, ami magától kinálkozik az ember szájának?

Eszébe jutott az esküvője, a nagy lakzi meg az első éjszaka. És most nem nevetett annak az éjszakának az emlékére, hanem elbusult. Erzsi semmit sem tudott mi vár rá. Azt hitte, a csókkal ki van fizetve az egész életre, azonkivül nincsen már semmi gyönyörüség. A jó isten tudja, tán még az sem tudja, hogy nőhetett fel egy olyan asszonynak ilyen leánya. Hogy szerethetett bele épen egy ilyen leány, ő belé, éppen ő belé. Dani emlékszik milyen harsogva kacagott a lányon, lány-feleségén, akkor. S milyen halálos rémület fogta azt el, mikor megtudta az utálatot, mi fenyegeti. Hogy vonaglott és hogy elhalt. Hogy védekezett minden érintés ellen. És az éjjeli harc, amely elválással fenyegette!… s mély meghatottság fogta el, mikor eszébe jutott, micsoda apró ravaszságokkal, apró hazugságokkal téritette el az asszonyt a lány észjárás egyenes utjáról… Pedig akkor sem a vérénél fogta meg, hanem a szivénél s nem a gyönyörvágy adta kezébe a szüzi testet, hanem a jó és könyörületes sziv, amely megesett a gyötrődő és kinjában tobzódó, majd kétségbeesetten lelankadó férjen… Olyan asszony nem volt soha más a magyar falukon!… Olyan szent asszony az égben sincs, amilyen az volt. Az ő felesége.

De mit! ő nem volt szent, nem is akart az lenni. Ki tehet róla, ha nem telt az asszonynak öröme a szerelemben, s nem birta el az ura csókját! Jól emlékezett az első hűtlenségére, az is olyan ocsmány volt, mint ez a mai. Harmadnapos házas volt… S a felesége rögtön rajta kapta…

Ne bocsátott volna meg! Tanitotta volna becsületre, törte volna meg őt… De hogy? Olyan ember ő, akit becsületre lehet tanitani? Mi lett volna abból? Gyilkolás! Más nem is.