Part 13

Csak most látta először tisztán a felesége nagyszerü lelkét. Eddig csak vádaskodni tudott rá a hidegségeért, s ráháritotta minden vétkét, mint okozóra, ha büntelen okozóra is. Ebben a percben azonban olyan büntudat fogta el, amelynek erejét még nem érezte. Sajnálta ami történt és szánta, nem magát, hanem az asszonyt!

S valahol a lelke mélyén valami különös, szinte érthetetlen sejtelem élt, hogy ma már betelt a mérték, ma már nincs többé jóvátétel, nincs semmi vigasztalás, semmi jövő… Nem tudta, hogy fog a felesége szeme elé kerülni, mert soha ilyen tisztának az asszony tekintetét nem érezte és soha ekkora bünt ellene a maga lelkén nem viselt.

S gondolataiba mintegy zuhanva hullott bele gyermekei emléke. S ez még feneketlenebbé tette az örvényt. Mi lesz mikor vége van a világnak? Mi lesz, ha már egyszer nem birja tovább az asszony? Ha csakugyan el kell válni? Ha nem lesz meg az a tiszta oltár a házában, amelyhez ugy hozzászokott. Amelynek elvesztétől s amelynek becstelen elmultától soha még ennyire nem félt.

A feje csontjai majdnem szétpattantak.

A szive szorult, mintha mázsás teher volna rajta.

Fel akart ugrani és kirohanni, de nem birt, hanem elgondolta, hogy milyen rettenetesen messze van a lépés a gondolattól.

Ott maradt, amint volt s megint nem birt gondolkozni, hanem valami esztelen kétségbeesés fogta el s attól rezgett a nyakán a vastag ér, mintha a bitófára vinnék…

Minden, minden ellene esküdött, egész életében, hogy ne is lehessen boldog. Mi boldogság az, amit a sok percnyi-siker adott, asszonyok ölén, meg a pénzszerzésben, ha hiányzik az egészséges, csendes jó boldogság. Mit kap az otthonától és mit teremt az asszonyának?… Van-e annak a szegény asszonynak a két gyermekén kivül valakije, akivel csak szót is válthasson? És ki az oka? Erzsi? Hát ő nem tudott volna ugy élni, hogy mindenki tisztelje és irigyelje? Hiszen Erzsiben azt szerette, hogy még ilyen állapotban is, ahogy ő mellette élt, nem lett köznevetség, mint más asszony lett volna, nem sopánkodtak felette, nem gunyolták ki, hanem megbecsülték s azt mondták, a saját füle hallatára, hogy derék asszony! Nem érdemli meg az a komisz Turi. Az ebfaj Turi!

És erről eszébe jutottak a szülei, meg az asszonya szülei; az egész zavaros láp, amely az életük mögött terjengett.

Igaza van, igaza szegénynek, – döntötte el a pört, amely a felesége és az anyja között kezdettől fogva folyt, – nem tehetett máskép… Eszébe jutott, hogy eleinte olyan szeretettel, olyan lelkesen járt a felesége az ő anyjához, mintha igazi lánya volna; hogy megrémült, mikor először hallotta, hogy nincsen ennivaló a házuknál, hogy vitt neki, hogy adott, lisztet vitt és zsirt, meg pénzt adott, meg a gyermekeknek ruhára, meg a zsidónak adósságot is fizetett értük… És kölcsön adott, és nem kapta meg… Dani akkor csak nevetett a kölcsönön. Kivált meg olyan nagy kölcsönön. Tiz forint! Hogy azt ők megadják! Ekkor meg akkor! Egy summában megadni tiz forintot! Azt nem teszi meg a magyar napszámos paraszt. Azt csak az a jó gazda teszi meg, akin be lehet hajtani s aki ád valamit a becsületre. De a szegény ember? „Hát hiszen megadná, ha vóna, de ha nincs!“ És soha sincs. Még akkor sem, ha van. Mert nincs benne a lelkében az, hogy van. Mert nincs biztos jövője, nem tudja mi lesz holnap? S mert abba nőtt bele mióta él, hogy ő szegény ember, akire minden ráfér s aki ugy szerez, ahogy tud. Emlékszik a felesége szelid méltatlankodására, azokon csak nevetett, aztán a haragos kifakadásokra, amiken ő dühbe jött. S azokra az apró sértésekre, amelyek mint a raj következtek el egymásután. Az adós ember megharagszik arra, akinek tartozik. Még ha meg nem kéri, akkor is nehezen tudja elfelejteni neki a kölcsönt, de hát még ha nem engedi el! Akkor valósággal meggyülöli s türelmetlenül sértegeti. Hát még ha a menyével kerül ilyen viszonyba. Itt is vége lett hamar minden jó viszonynak s Dani elemlegette, mint számtalanszor: nincs okos apám, anyám! a helyett, hogy segitettek volna a házasság nehéz dolgában rajtam; rontottak, de mennyit rontottak benne!

Hideg verejték ütött ki a homlokán.

Elvetette magát s várt, mintha a világ végét várná. Nem jó ezeken gondolkozni!

És elaludt.

Mikor felébredt, már világos volt. Bora tett-vett a szobában s gyöngéden és örömmel köszöntötte, mint anya a gyerekét. Édesgetve, babusgatva szólt hozzá, de Dani mogorva volt és elforditotta a szemét.

Csaknem a guta ütötte, mikor látta, hogy nappal van s most már fel kell kelni, fel kell öltözni, ki kell menni a szobából, ki az utcára, az emberek szeme elé, a világ szeme elé, hogy levonja a tanuságot és álljon azért, amit tett.

Bizony vétek volt, hogy nem kelt föl idején, sötétben s nem lopta ki magát, mint a tolvaj, mig be volt hunyva a világ szeme. Most már szökhet a szégyenével, messze fog az kiabálni, előre süvit a merre jár, hogy a gyerekek is azt viszik az utcáról az iskolába.

Egyelőre nem is törődött egyébbel, csak ennyivel s mig nagy mogorván felült s lábát lelógatta az ágyról és álmos szemekkel meredve nézett körül a csizmája után, egy percre megállott.

És Bora ebben a percben nagy szerelmétől elragadtatva leborult eléje s ráhajolt a lábára, hófehérbőrü, szép formáju lábafejére, amely soha sem volt mezitláb, mint más parasztoké és megcsókolta, átölelte és sürün csókolta.

– Hagyj békét – mondta Dani s dühösen rugta el a lányt, hogy hanyatt bukott s a kemence lábáig esett s a ruhája szemérmetlenül borult fel. Dani a hogy veszett medve módra utána nézett, meglátta, mielőtt a lány összekaphatta volna magát s odaköpött rá. Leköpte, beleköpött.

Bora halálosan megrettenve kuporodott össze a földön, a sarokban és egész testében reszketve, lángban égő arccal leskelt fel a gazdájára, mint a megkorbácsolt eb, aki még sem álmodik hütlenségről, bosszuról a gazdájával szemben; annak minden szabad!

Dani elforditotta a szemét róla s nem gondolt rá, mintha nem is volna. Szijta a fogát és szerette volna magát főbeverni az ostobaságáért, hogy reggel ujra elaludt.

Felöltözött; mikor mosdásra került a sor, Bora felállott és levette a falról a legszebb tálat, vizet öntött bele az asztal alatt levő korsóból s egy székre tette. Szegény teremtés, ugy félt, hogy nem fogja elfogadni a szolgálatát a férfi. Boldog lett, mikor Dani egy szó nélkül hozzáfogott nagy erővel mosdani. Előkészitett tiszta törülközővel várta. Dani olyan közömbösen vette el a kendőt, mintha a fogasról akasztaná le.

Kissé felfrissült a hideg viztől.

Bora elővette a maga fésüjét s mig ő törülközött, megtörülgette. Aztán gyáván, félve odakinálta neki, s szepegve meg is mondta:

– Az én fűsűm…

Dani elvette. A lánynak köny szökött a szemébe a meghatottságtól, hogy hát még sem utálja.

Már készen volt a férfi, indulni akart. De megállott s elővette a pipát, kikotorta, megtömte, töltötte az időt, csak hogy várjon; nem tudta, mit csináljon.

Bora fájó szivvel nézte. Nem mert közeledni hozzá. Félt tőle és féltette. Tudta, mi történik az ember lelkében, tudta, hogy az megutálta őt és soha többet nem lesz találkozásuk. És nem birta elviselni ennek a gondolatát, nem tudta, mit kell tennie, hogy csak egy percig megállásra birja, hogy még egyszer egy szót kapjon tőle ebben az életben.

Hirtelen nagy öröm érte. Valami jutott eszébe. De hogy is feledkezhetett meg erről!

– Dani! – szólalt meg s maga is meghökkent a bizalmas hangtól. A férfiba is beleütött a szó.

Hallgattak. Az ember tömködte a pipáját s nem látszott rajta semmi érdeklődés.

– Emlékszik-e, hogy az este valamit igértem… mondta csendesen, a szókat tördelve Bora, mert nem tudta, mit hogy mondjon neki.

A férfi ugy nem szólt rá semmit, mint a kő.

– Valamit igértem… kelmednek…

Kinyögte a szót s nem magázta, mint idegen korában, hanem kelmednek mondta, mintha felesége volna s ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy tegezze, mint az éjszaka…

– Azt megmondanám most… – folytatta kinos zavarral s roppant leverte, hogy az ember olyan bálványképpel hallgatja.

Jó ideig hallgattak.

Kivülről kiáltás hallatszott. Majd ökörbőgés, a szomszédban kutgém nyikorgott, az ablakot megrázta valami szél. És ők ott állottak s egyik sem szólott sokáig. De mindeniküket valami titok szoritotta: a ki nem mondott szó mélységében lappangó titkos sorsfordulat.

Csönd volt, még az ember motozó ujja is megállott.

Akkor megszólalt Bora.

– Itt van a grófné…

Mintha villám csapott volna le mellette, Dani ugy fordult feléje. Az arca kikelt magából s elmeredt, háborodott lett, rémült, indulattalan.

– Hogy tudod? – kérdezte, kifakadt, száradt hangon.

Bora tudta, hogy most már meghalt reá, de nem bánta. Örült, hogy ő mondhatja meg az emberének; mintha cinkostársa volna ennek az embernek, minden bünre kész vele és érte. Lopni ment volna neki és ölni és tömlöcöt ülni, csak kelljen neki.

– Azt nem tudja más, – suttogta, – csak én. Mert nekem megizente tegnap, levelet hozott nekem a kasznár, akibe minden benne van…

– Hol az a levél? – lihegte az ember.

De a lány maga akarta elmondani, nem akarta elveszteni a szerencséjét s gyorsan tovább mondta:

– Benne vót a levélbe, hogy a grófné máma itt lesz, oszt hogy én mondjam meg kendnek, hogy máma okvetlen ott legyen a kastélyban a főd miatt, mer hogy a fődeket oda fogja adni kendnek a grófné, hát hogy a miatt…

– Hun a levél?

– De nem a miatt kell ott lenni kendnek, nem a miatt, – zuhogott a szó a lány szájából, – hanem a grófné miatt, a grófné asszony miatt, mer a veszkődik kendért, mert azt a nyavaja töri kendér, azt…

– Hun a levél! – s az ember ugy megragadta a lányt, hogy majdnem a markába szakadt ennek az egész karja. – Hun a levél, te szajha, te ringyó, te!

– Itt van, itt van, – nyögte a lány s a homlokán, az arcán verejték verődött ki. – Itt van édes uram, édes uram…

Az ágy sarkából huzta ki, ahol háltak.

Dani elkapta tőle s elolvasta és ujra elolvasta és olvasás alatt az arca megnyugodott és megkeményedett.

Azután a zsebébe tette az összehajtogatott levelet, gyufát vett elő a lajbija zsebéből, meggyujtotta s mig a kénes gyujtó lassan sustorogva lángra kapta a vesszőt, a foga közé vette a pipacsutorát s teljes nyugalommal rágyujtott.

Csak a szeme volt összehuzódva kicsire s amint elment, nyugodtan, biztos léptekkel, egyenesen ki az utcára, az emberek szeme láttára, az asszonyok bámészkodása közben, vissza sem nézve, soha többet ez életben vissza sem gondolva ide: a lány, az asszonylány nem mert egyetlen szót vetni feléje, utána, az utjába, mert tudta, hogy szétgázolná, mint a pondrót…

S csak hadd menjen, ha őt semmivé tette, hadd tegyen más asszonyt is, hadd a grófnét… Hadd tanulják meg a kegyelmes asszonyok, mi az… És csak hadd éljen, hadd örüljön, hadd gázoljon térdig a virágban ez az ember, az ő embere, az ő édes ura!

Ugy nézett utána könnyes szemmel, zagyva szomoru, örvendező, lesujtott, felemelt, beteg és ujjongóan egészséges szivvel.

XVI.

Dani belevágott a vasárnapló faluba, mintha a Tiszába vágtatott volna bele a lovával. Szinte hallotta, hogy csapódik szerteszét a kiváncsiság vize, s az arcába freccsent a szemek éles sugara.

De ő oly keményen és kevélyen haladt előre, senkire sem nézve, semmire sem ügyelve, mintha pocsolyában gázolna. Az arca hideg volt, elszánt és lelkesült és meglátszott rajta, hogy nagy eltökélés lett urrá benne. Egyformán kész volt arra, hogy teljes erővel evezzen s arra is, hogy vitesse magát az árral.

Emberek, asszonyok, gyerekek ácsorogtak mindenfelé az udvarokon és a kapuk előtt, mindenki tudta, honnan jön, mi történt s Dani nem gondolta, hogy még többet is tudnak, mint ő, hogy pletykát már nemcsak róla fujnak, hanem ellene is.

Senki sem merte megszólitani, senki sem mert utjába állani, mintha mindenki érezte volna azt a rettenetes kitörésre, dühöngésre megérett lelkiállapotot, amely csaknem szétrobbantotta.

Bátran, keményen ment be a kapun. Fel az udvaron. Be az ajtón, be a tiszta szobába.

Hideg volt ott, de meg sem érezte. Előszedte a borotválkozó készüléket, megfente a borotvát a nadrágszijjához, amelyet az ablak forditójára akasztott, azután vizet öntött egy tálba a korsóból; nekivetkezett, habot vert s tisztára aratta az arcát.

Mikor a gégéje felett járt a késsel, azt gondolta magában, jobb volna, ha kettévágná a torkát, minthogy szépiti magát. Most, mikor már olyan ruttá lőn, mint a fekély.

Öntelten elmosolyodott s mig ujra megfente a kést a karján, hogy még élesebb legyen, hátra szegte a fejét, félig lehunyta a szempilláját s ugy tetszett neki, mintha a szeme előtt valami ködös képben feltünt volna a grófnő, ahogy a nyáron látta. Amint az ablakban állt s átvilágitott rajta a napfény.

A szeme nagyot lobbant, a kép eltünt s ő nyugodtan tovább sikárolta az arca másik felét.

– No, – mondta magában, – vagy voltál valaha valaki, vagy se, ma nyalka legénynek huzd ki magad.

Olyan biztos volt a dolgában, hogy komédiázni tudott a lelke mélyén.

A ruhája, a fehérnemüje mind ott állott abban a szobában, mig előkereste, felhányta értük a két siffont, eszébe sem jutott a felesége, sem ellenségeskedést, sem ragaszkodó gyöngédséget nem érzett iránta. Mintha a legidegenebb asszony, egy cseléd volna a másik szobában, akihez semmi köze, akinek a szivéhez nincs köze. Ha halottan feküdne, sem tudna most elfogulást érezni, nem érhetné olyan csapás, hogy könnyet ejtsen érette.

Tele van a grófnéval, minden porcikája tele szivta magát annak a vágyával s csordultig van vele, mint a vizbevetett spongya. Nincs már a számára sem élet, sem halál, nincsen a faluja, az ismerősei, a felesége, a szülei, az eddigi élete, az ezentuli boldogsága, nincs neki e világon több cél, csak egy: menni, menni, utána rohanni s megkapni, ölbe kapni… Aztán talán ott hagyni, mert azután jön és felőle bizvást jöhet is az özönviz.

Nem siet, nem kapkod, pontosan, rendesen végzi a dolgát. Nem fog elkésni s nem fog hamarább helybe érni, mint kell. Ragyogóra tisztitja a ráncosszáru csizmáját, ahogy katona korában tanulta. S mikor fel van öltözve patyolatfehér ingbe, gatyába, azt gondolja:

– Igy nem tud mosni egy asszony se a faluban, mint ez az én göthös feleségem.

Soká habozva forgatja a kezében a szük magyar nadrágot, valami azt diktálja neki, hogy ne vegye fel. Tél van, hideg van, senki sem jár egy gatyaszárban és mégis ott hagyja, nem veszi fel. Igy látta őt a nyáron is a grófnő. Hát ha paraszt, legyen paraszt. Sürün gombolja apró kötött gombu lajbliját, s panyókára veti nyalka szabásu mentéjét.

Készen van. Leakasztja, vállára veti a drága, százötven pengős fürtösgubát, megrázza magán s most tudja, hogy nincsen nála különb legény hetedhét vármegyén.

Aztán kézbe veszi, meg ujra leteszi a botját. Neki nem kell bot, semmi segitség. Puszta kézzel, maga erejével kell járnia, akárhová megy, akármi eset elé kerül is.

Most habozik egy pillanatig, kalapot tegye-e, vagy süveget. Aztán erélyesen félreháritja a lapos posztókalapot s a finomszőrü, szépformáju báránybőr süveget nyomja a fejébe. Ugy illik neki, Árpád daliái közt most vón helyén igazán!

Megindul, mint a hegy. S most már fel nem tartóztatja utjában senki, semmi.

Ahogy kilép az első szobából, nyilik a másik szoba ajtaja is. A felesége jön ki.

Dani rávet egy nyugodt, fagyott, természetes pillantást s mikor meglátja az asszony halálos sápadt arcát, nem ébred büntudatra s ma nem haragszik meg érte. Ebben a percben olyan idegennek érzi magához, mintha ezer mérföldre lenne tőle.

Erzsi megáll félig az ajtóban. Szólani akart, de hogy igy látta meg az urát, elvesztette a lélekjelenlétét, a szó benn rekedt a mellében a fájdalmas, keserü felindulástól s egy pillanatig csodálkozva és csodálva bámult rá. A következő pillanatban már minden elkésett, Dani elment, fényesen, hidegen, vészt hordva magával s lélekkápráztatóan, mint az üstökös, akit csak egyszer lát az életben az ember.

XVII.

A grófné már teljesen készen volt a toilettejével s a tulfütött szobában az ablaknál ült.

Már nem volt olyan szép, mint a nyáron. Arcáról lefogyott a gyöngéd puhaság, a harmatos teliség, időközben testi-lelki betegségen ment keresztül. Aranyosszőke hajkoronája alatt tulságosan fehér, szinte sápadt volt az arca. A szőke nők kora megvénülésének nyomai látszottak rajta. Kék szemei beestek s a bőr megpetyhüdött alatta, megjelentek azok a finom ráncok, amelyek jobban kétségbe ejtették, mint maga a halál.

Kinézett az ablakon s elgondolkozva feledkezett magáról.

Kinn nagy fák állottak az ablak alatt s vastagon boritotta minden águkat a hó, a zuzmara. A nap opálos fénynyel csillogott rajtuk s a kis szellőre meg-megrezgő hókristályok szivárványos fényt szikráztak a szemébe.

Bent nagy volt a hőség, mert a grófné csodálatosan könnyü ruhában volt. Ugyanabban a zöld liberty selyem pongyolában, amelyben a nyáron látta a paraszt s ugyanugy.

Összeomolva ült, mintha elvesztette volna az akaratát. Félig nyitott szeme meg-megrebbent s maga sem tudta eléggé elgondolni, hogy került ide. Volt valami több, mint emberileg érthető ebben az egész dologban. S amint parányi, lesoványodott, fehér kezével végigsimitotta homlokát, láz és keserüség fogta el. Egy percig restelte magát és hideglelés borzongatta meg; arra gondolt, ha teljesen ki fog ábrándulni! Összébb huzódott és betegnek érezte magát. Szeretett volna ágyban feküdni, pehelyvánkos alá bujni, szeretett volna keserü orvosságot szedni, émelyitő orvosságot, mint gyerek korában. Szerette volna, ha valaki az ágya mellé ül, valaki akit szeret, akit jól esik látni, hallani… Ugy félt most minden idegentől és ismerőstől.

S elomolva a puha nagy székben, az ablakon át beszivárgó hidegtől megborzongva, elernyedten hunyta le szemét s Danira gondolt.

Oly sokat foglalkozott vele azóta.

Nem emlékezett rá tisztán, hiszen csak pár pillanaton át látta s akkor is elveszett előtte az ember, aki szines, nagyszerü fantommá bomlott. Óh, mennyit táplálkozott azóta abból a pár pillanatból a lelke. Van valahol egy férfi, aki a maga primitivségében megőrizte ősi emberi nagy erejét, a legszüzibb és leghatalmasabb lelki kapacitást. A csömör, a társaságba, az emberekbe, a világba, az életbe való belecsömörlés hozta ide. Ugy torkig van mindennel, olyan halálosan beleunt mindenbe, ugy megvágyta a vad, a nyers, a brutális embert. Ugy szeretné, ha valaki durva volna hozzá, egy olyan valaki, akinek illik az, akinek szabad az, aki arra való. S mig erre vágyott, sokszorosan érezte a legkisebb gyöngédtelenséget s fájt az élet legparányibb durvasága neki és legjobban fájt a László gróf sebkimélő gyöngédsége, amely már türhetetlenül vette körül, mint a beteget a rászakadó levegő.

Hirtelen elhatározás volt, mikor elszánta magát erre a vakmerő utra, de nagyon lassan érett meg az a perc és rengeteg sok motivum készitette elő. A nyár óta nem is élt normális emberi életet. Egyik tulzásból a másikba szédült, mig aztán a végletekig volt feszitve a hur s a grófnő közel jutott a kétségbeeséshez az üres, oktalan és céltalan élettől elgyötörve. Ekkor kapta véletlenül kézbe a Turi Dani folyamodványát, azt, amelyet a tanitó irt. A különös irás ideális módon vágta ki benne a becsülésnek a leggyökerét azokkal szemben, akiket jobban gyülölt és lenézett, mint bárkit a világon; a férje s egész családja voltak ezek. Hihetetlenül felizgatta és fellelkesitette ez az ügy. A komornájával keritett magának egy fiatal plebejust, akivel utána járatott a történelemben a Karay-család multjának s boldog volt, hogy a fiatal diákot aki naiv, hazafias gyülölettel tárgyalta az összes Karayak történetét, nőies, olcsó eszközökkel még nagyobb s még lelkesebb gyülölködésre izgatta. A fiatalember az ifjuság lángolásával szentet látott benne s honleányi tettre sarkalta: vigye ki a grófnál, hogy adja vissza a parasztoknak a földjeiket, nem ingyen, ajándékba, vagy expiálásul, hanem pénzért, parcelláztatva. A grófnő beszélt az ügyészével, aki fölvilágositotta, hogy nem lehet a földbirtokhoz nyulni, mert hitbizomány. Lassan mégis rájöttek, hogy épen a Turi Dani esetében kivételt lehet tenni, mert ezek a földek ki vannak véve az egész vagyontömegből. A grófnő erre megcsináltatta a szerződést, amely szerint egyik birtokot, a Pallagot Turi Dani veszi meg készpénzért, a másikat a község egyetemlegesen; ez a szerződés is ugy volt szerkesztve, hogy Turi Daninak kellett egyedül aláirni a község nevében.

Ki volt téve az irás az asztalra s a grófnő, amint bágyadtan ott ült az ablakban, rápillantott.

Elmosolyodott.

Sohasem gondolta volna, hogy ő igy fizesse meg a paraszt Don Juánt, akit megszoktak fizetni az asszonyok.

Nagyon is tisztában volt a parasztjával, az első percben tudta, mit várhat és mit kaphat tőle és ez az utolsóig sem bővült és nem gazdagodott.

A szerelmi társ, a távolban, egzotikus körülmények közt élő, csodálatos férfi csak ugy élt a tudatában, mint egy teljesen tiszta és megoldott kérdés: egy rettenetes nagy és kemény és iszonyatos ölelés, amely olyan borzasztó gyönyört igér, hogy bele lehet pusztulni s amelyért érdemes élni és meghalni.

Az a paraszt valaki, valami! Asszonyokat tudott megbolonditani, sok, sok asszonyt, amellett senkiből valakivé lett, elsővé a maga alacsony szintü világában!

És őt ugy sziven döfte a puszta megjelenésével, olyan bomlást, erjedést inditott benne, amely hónapokon át forrt a vérében, mig teljesen megérlelte a szerelem lázborát.

És már rég a paraszt hatalmában érezte magát. Az ismeretlen parasztéban, aki talán nem is gondol azóta rá, aki oly nyugodtan s idegenül él a maga világában, mint azelőtt.

A grófnő kipillantott erre a világra, amely ott terül el a gyönyörü fehér fák mögött, az apró viskókban.

Valami sejtelmes, vágyteli meggyőződés derengett benne, hogy ő sem lehetett közönyös a parasztnak, a férfinak, s tüzlobbanásképpen felömlött benne a láz, a férfi emlékére.

Lehunyta a szemét s engedte, hogy a szive végigrezegje a kis lázat. Akkor a kézi tükörért nyult. Belepillantott s biráló szemmel nézte magát. Vonásról-vonásra látta, hogy az arca elveszitette az üdeségét s koránál sokkal öregebb lett. De pirosság égett most az arcán és bőre finom volt, haja dus és aranyszinü. Kell, hogy ugyanaz a mese szépség maradjon a paraszt előtt, aki a nyáron volt, ott az ablakban.

És összekuporodott a székben s titokzatosan, elszántan, cinikusan mosolygott bele a tükörbe.

Abban a pillanatban kimondott egy rövid kis mondatot. Nem hallucinált, nem vizionált, egyszerüen, váratlanul kimondott gondolatban egy kicsi kis mondatot, tisztán, hanggal, hangsulylyal. Idegen hanggal és idegen hanglejtéssel. A Boráéval.

Kimondotta azt az ártatlan kis mondást, amit a nyáron Bora sugott a fülébe. És elmosolygott és meghökkent és bizsergés futott végig, erkölcsi izgalom a lelkén és testi gerjedelem a testén.

Lassan, ki-kirohanó izgalmakkal ébresztette fel ez a szoba mindazt a gyalázatos, édes, kinos, elpiritó vérverődést, amin keresztül ment a nyáron.

És nevetve, összeszoritott foggal, buján, cudarul mondta ki ujra a paraszt Don Juan gunynevét, az ocsmány ötletü, ronda paraszt fantázia termette gunynevet.

– Hun szép Turi Dani?

Eldobta a tükröt a szőnyegre s két tenyerébe temette az arcát. És kacagott nyögő vihogással, befelé, hangtalanul, magának. És reszketett az egész teste erre a váratlan, képtelen ötletre.

– Hun szép Turi Dani?

És látja azt a különös becstelen lányt, aki maga is meredt ihogással s durva bájjal mondta ki a kérdésre a feleletet.

– Szép a…

Hirtelen elkapta a szót, felkapta a tükröt, maga elé tartotta, belenézett szégyentől, gyönyörérzéstől, büntől, aljasságtól égő arcába s szemérmetlenül szoritotta gyönyörü fehér felső fogait élveteg, piros, kéjes alsó ajkához és kifujta a leggyalázatosabb mássalhangzót a magyar nyelvben.

Pillanatokig tartotta igy fogacskáit, az ajkát amely görcsösen ugy maradt s közben tisztán elgondolta, hogy most utolsóbb a legutolsó asszonyi állatnál s hogy most megérett a gyehennára, az egyházi kiközösitésre, a minden poklokra.

És ujra kimondta azt a szót.

Amint fölnézett, előtte állott a belépő Turi Dani.

XVIII.

A nagyuri nőben lehült a hőség a paraszt láttára, mint a higany, ha jeges vizzel loccsantják le.

Egy pillanat alatt kiábrándult.