Part 14

Nyugodt lett s fesztelen tartással ült tovább. Hideg lett a pillantása s gunyosan nézett az emberre, aki mint valami nagyon közönséges, szeliditett medve állott előtte nagy szőrgubájában.

Megbosszantotta a neveletlensége s régi, rossz érzést idézett fel, hogy a süvegét most sem vette le.

Hallgatott, várt; várta, hogy megszólaljon a paraszt és esetlen szava teljesen kirázza előbbi borzasztó emlékü izgatottságának utolsó maradványából is.

Teljes közönségességében akarta látni a parasztot, hogy ezzel megbüntesse magát. Akarta, hogy olyannak lássa, mint a suta félállatot, aki semmi, semmi és egy pillantást sem érdemel.

És kicsinyelve, nem is gyülölve, nem is utálva, közönyösen nézte a szőrsüveget, a szőrgubát, a csizmát. Mikor erre nézett, megakadt a szeme rajta. A csizma nagyon szép formáju volt, karcsu, hegyes, fényes.

Elmosolyodott s az arcára nézett. Az sem volt csunya. Ismét feltünt neki, mennyire hasonlit László grófhoz.

– Ez hát az egész – mondta magában s csufondárosan huzta el a száját egy árnyalatnyira.

A paraszt állott; könnyedén és biztosan állott. Nem szólt.

Feltünő sokáig tartott ez igy.

A grófnő végül ugy vette észre, hogy már nem nézi le a parasztot s nem is közönyös, nem is jóakaratu iránta. Ugy rémlett neki, mintha valami tréfáról volna szó, valami tréfáról önmagával szemben.

Oly nyugodt volt már, olyan magaura s olyan fölényes, mintha a leégett templomra kéregető parasztot látná.

Megjött a hangja s könnyedén szólalt meg s a hangja oly fesztelen volt, olyan természetes, mint a szél susogása a gazban.

– Megkaptam a kérvényüket…

De a paraszt nem szólott. Ugy állott, mint a szobor. Az arca meg se mozdult. Pillája sem rezdült. Nyugodtan állott s a süveg a fején.

A grófnőt boszantotta a paraszt parasztsága.

Kellemetlenebb lett a hangja.

– Elintéztem a kérésüket. Ott van az asztalon a két szerződés. A gróf mindeniket aláirta…

A paraszt nem szólalt meg, nem mozdult meg. Állott.

A grófnőt felháboritotta ez a butaság.

– Ott van a tinta, toll az asztalon, irja alá.

Várta mi lesz.

A paraszt a nyakát hátraszegte. Örülni kezdett a grófnő, hogy uriasság tör ki belőle s visszadobja az ajánlatot.

De nem. A paraszt félvállra vetette a gubát s az asztalhoz lépett.

Felvette az egyik szerződést és a tiszta gépirást hamar végigfutotta. Olyan éles volt az esze, mint az acélpenge. Soha frissebb.

A községnek szóló szerződés volt. Azok a föltételek, amiket ők ajánlottak.

Fogta a tollat s ráhajolva a papirosra, aláirta.

Felvette a másik ivet.

Olvasás közben megütődött. A Pallagról szóló szerződés volt. Az ő neki eladandó birtokról. Azon hökkent meg, hogy a vételár felényire volt szabva, mint amit ő ajánlott, viszont a részletek helyett rögtöni fizetésről szólott az irás.

Egy percig, csak egy jó másodpercig habozott, akkor a szeme kigyult s egy könnyü mozdulattal hátrább tolta a süvegét, hogy egy fürthaj kiborult a homlokára, lehajolt s ezt is aláirta. Kap ő pénzt arra a birtokra!

A grófnő olyan tisztán olvasta az arcát, mint a könyvet, csak az utolsó gondolatát nem sejtette.

Kis ideig elnézte a parasztot, aki most festői szép pózban állt előtte. Tetszett neki. Mint egy kuriózum, mint egy kép.

A paraszt letette az irást s oldalra forditva fejét, szótlanul odanézett a grófnéra.

Ez pedig fölállott s megindult, hogy megtegye, amit oly bünös lélekkel tervezett. Hogy megtegye a maga büntetésére. Vezeklésül. Önmagának megszégyenitéseül. Hogy teljesen befejezze; hogy kellemetlen emlékké változtassa, ami egy életet megérő bünbeesésnek indult.

Fölvette a tollat, tintába mártotta és sietve odairta a szerződés végére, a Turi Dániel gyatra, nevetséges betüi alá, hogy:

„Az egész összeget átvettem.“ És a nevét.

Turi Dániel nem látta, mit ir a grófnő, mert egyebet látott.

A lehajló asszony teljes magamegfeledkezésében állt előtte s amint a pongyola résén akaratlan bepillantott, meglátta az egész asszonyt.

Minden vér a fejébe tódult, ugy hogy fekete lett az arca a vérömléstől. S pillanatonként ujabb vérhullámok szökelltek fel s tökéletesen elvették minden öntudatát.

Megértette az asszony titkát. Lehet már a hangja akármilyen; megértette mit szánt neki, mit várt tőle a nőstény.

Pedig a grófnő gunyosan, megvetéssel szólt:

– No, Turi Dániel!… A kiskaraiaknak nem lehet többet panaszuk a hazaárulóra!…

Felsóhajtott.

Milyen máskép remélte ő ezt a jelenetet!

Letette a boritékot az asztalon, s rápillantott a férfi arcára.

És megrémült.

A paraszt olyan szemmel nézett rá, hogy ilyen irtóztató nem lehet a vérebé, a téli farkasé…

Az asszony megdermedve állott. Ruhájához akart kapni, hogy összefogja; megérezte, egész testében érezte a megbőszült him felfaló szemizzását.

De nem birta fölemelni a kezét, ott állott védtelenül, kiszolgáltatva a tajtékzó kannak.

És ez fölemelte a karját, kinyujtotta, torkon ragadta őt, a ruháját s egyetlen moccanással lábujjhegyig szakasztotta rajta a zöld selyemleplet.

XIX.

Valami távoli dörrenésre, kettős dörrenésre felpattantak a szempillái. A hosszu pillák alól bágyadtan, megtört fénnyel csillant ki az okos két szem. Aztán ugy maradt nyitva, sokáig nem domborodott ki a vánnyadt szaruhártyákon az élet ruganyos csilláma.

Végre öntudat verődött az agyvelő belsejében.

S rájött a grófnő, hogy hihetetlenül gyönge…

Nincs semmi fájdalma, de nem birja megemelni kezét… Lába lecsüng a divánról… jobb lába valahol messze lóg az ürben s nincs hatalom, hogy közelebb vonja magához. Milyen jó, hogy a karja nem esett le, milyen jó, hogy az legalább itt fekszik mellette a pamlag puha bársonyán.

Az öntudat uj szünete.

Aztán valami apró nesz, valami egyhangu, egyenletes nesz…

Csöpp, csöpp, csöpp.

Nagyon jó igy elterülni, ily kényelmesen, ilyen teljesen.

Csak a jobb lába fejét huzza valami suly… Szeretné elereszteni, térdizületben elbocsátani, hadd essen le, ahová kivánkozik…

Az ember még a saját testének sem ura. Mért nem lehet lebocsátani azt a lábat. Mért van az odanőve térdben. Ha csak fel volna csatolva. Milyen jó annak, akinek falába van. Az lecsatolhatja, mikor igy lóg le az ürbe…

Elmosolyodik,… Azt hiszi elmosolyodott erre a naiv gondolatra. Tréfál,… azt hiszi tréfál önmagával… Milyen jó, milyen nagyon jó lenne, ha sehol sem függenének össze oly nagyon a tagjai. Csak ugy feküdnének egymás mellett.

Az volna a tökéletes boldogság…

Aztán sokáig, egy ezredévig, két ezredévig némán fekszik, mit sem tud önmagáról.

Majd egész tisztán felvillan előtte, hogy ő ruhátlanul hever a divánon.

Aztán mindent tud.

Elmered az arca s elmosolyodik. Azt hiszi elmosolyodott, pedig merev az arca…

S ujabb ezredévek jönnek, mennek… Milyen soká él az ember.

Valami uj nesz.

Csöpp, csöpp, csöpp…

Milyen boldog volt ma… Most. Milyen nagyon, nagyon boldog.

Ez jó volt. Ezért érdemes meghalni. Ez jó volt…

Valami megszakadt benne s most elfolyik a vére. Nem baj… Jó.

Honnan tudja, hogy az ő vére csöpög?

Csöpp, csöpp, csöpp…

Ezért érdemes meghalni. Ez jó volt. Ez jó volt.

Ki mondta meg, hogy az ő vére csöpög?

Nincs semmi fájdalma. Olyan kellemesen gyönge; nagyon jó gyöngének, ilyen nagyon gyöngének lenni.

Nagyon jó ilyen puhán feküdni. Meleg folyadékban feküdni; nagyon, nagyon jó a saját vérében feküdni.

Ki mondta meg, hogy a saját vére csöpög?

A komornának nem szabad bejönni, mig nem csenget. Milyen jó, hogy annak nem szabad bejönni, mig ő meg nem hal. Ez nagyon jó, nagyon helyes.

Szegény paraszt… Szegényke…

Borzasztó suly van rárakva az ember testére.

Miért csöpög az embernek a vére.

Szegény paraszt. Szép… Erős!… Szerelem! Szerelem!… Ez a szerelem…

Istenem Uram… legyen áldott a te neved… nagyon jó igy feküdni… Istenem, de jó…

Csöpp, csöpp, csöpp…

XX.

A süvege kissé félre volt csapva, a guba könnyen, félvállán lógott s az arcán nagy, torkigjóllakott érzés tündöklött. Fulásig volt a megelégedéssel s olyan elteltnek érezte gyomrát, száját, szivét, hogy nem vágyott többet semmire. Mit neki már étel-ital-asszony! Mi jöhet az után, ami volt!

Megállott a lépcső felső fokán s körülnézett a kápráztatóan fehér világon. Nem is hunyoritott, inkább kitágult a szeme a déli napsütéses fehér fehérségtől. Vakuljon meg, aki nem akar többet látni.

Megrázta a fejét, mint a ló a tavaszi bogárzáskor s ökölbe szoritva kivágta a karját.

Szeretett volna odaütni. De ugy, hogy törjön, szakadjon utána.

Hogy mint egy isten roskassza meg ezt a világot.

Aztán megindult s lement a lépcsőn. Könnyü léptekkel, mégis méltósággal. Határozottan és mégis tétován.

Ment, mert nem maradhatott. Mennie kellett. De hová? Miért? Miért?

Olyan semminek látszott előtte az élet, olyan üresnek. Mit csináljon ő már ezután? Egyszerre kicsi lett előtte a falu, hóbafult szemétdomb. És ő maga olyan nagy lett, hatalmas, erős, szerencsés, kevély. Nem tudta megérezni, mi lesz belőle itt tovább.

Ugy ment előre a hersegő havon, mintha most vágna neki isten igazában a vak sorsnak.

S bizony a Végzet roppant elébe.

Amint a vasveretü nagy kapu elé ért, nyilt a belesarkalt kisajtó s László gróf állott szembe vele.

Mindaketten borzasztóan meghökkentek.

A gróf a puskájához kapott s az első pillanatban lövésre emelte. Belesajgott a lelkébe a tiszta megértés, hogy a paraszt arcáról teljes bizonyossággal lerikolt minden amitől fél, ami ellen torlásra indult.

De az elcivilizált ember nem engedett az állati ösztönnek s megállott az ujja a fegyver ravaszán.

Szembe néztek s szeme nem birta követni, részleteiben meglátni a képtelen átalakulást, amelyen a másik ember arca e pillanat kis része alatt átment. Csak egy szemrándulás és egy egészen uj ember állott előtte. Egy hazug őszinte arc torpadt a szeme előtt, amely minden psychologiai igazságot megcsufolt.

Az átélt hősiesség, vagy gazság, vagy szerencse gyönyörétől sugárzott előbb a paraszt ábrázata.

Ijedtségnek, megriadásnak, a büntudat verejtékverő sápadtságának kellett volna kigyürődni rajta a rettegett gróf szeme s fegyvercsöve előtt.

És lett belőle egy közönséges, ravasz, kicsinyes parasztpofa, amely elbámészkodik a ráemelt puskán s aki nem érti, mit akar vele az ur s aki bárgyuan kiváncsi, nem bolond-é ez, aki kikezd vele.

A gróf már nem tudta, nem káprázik-e a szeme. S ugy lomhult, ernyedt, lethargiába sorvadt hirtelen kilobbant indulata, hogy megremegett kezében a fegyver, mint a nádszál s szégyenkezés kezdte környékezni.

Ez a paraszt! Ez a bárgyu! Ez a barom!

És pirult a grófnő helyett és a grófnőért.

Ha igazán találkoztak, jóisten, micsoda kiábrándulás érhette azt a szegény asszonyt. Hiszen ő benne is nagyra nőtt a távolban, az események hatása alatt, az asszony lelkének suggestiójára ez a paraszt. Tulnőtt a paraszton, el az emberig, tul az emberen, fel a ködökig.

S itt van előtte egy kicsinyes, ravasz, komisz kutya.

Fegyvert erre? Medveölő, vadkanölő fegyvert?

Korbácsot! Lovaglóostort! Valami suhogó vesszőt! Végigvágni a képén. Pofonütni kétszer és kirugatni a huszárral.

Leeresztette a fegyvert. Lábig konyult a cső. És megvető haraggal, arisztokrata gőggel, az intelligentia felháborodásával kiáltott rá.

– Mit akarsz itt?

És a paraszt lenyelte a hangsulyt, mint nagyapja, a neki jussal kijáró huszonötöt a deresen.

Meglökte a vállán a gubát s jól látszott, hogy ugy tesz, nem bánja, lesz ami lesz, de visszafelesel.

– Instállom, – mondta alázatosan és hányivetien – a fődek felől szerettem vón a kegyelmes asszonynak könyörögni. De hát –

Elhallgatott s legyintett.

– Mit de hát! – rivalt rá a gróf.

– Hát, – azt izente ki a kegyelmes grófné, hogy délután gyüjjek!…

A gróf föllélekzett s egész megenyhült az arca. Föloldódott minden feszültség a szivében. És már bizonyos volt, hogy csak vak rémületétől káprázott a szeme, mikor olyan érzést látott a paraszton, ami nem lehetett ott.

Pillanatokig hallgatott s érezte, élvezte a megkönnyebbülés gyönyörüségét.

Aztán ridegen kiáltott rá a parasztra:

– Mars!

Tudta, hogy tuloz a keménységgel, a megalázással, hogy felháboritja benne az emberi önérzetet, de most az egyszer nem sajnálta azt, aki tudtán kivül okozott neki embertelen fájdalmat. Gyülölte és szét tudta volna tapodni, miként a kigyótojást, amelyről még mindig nem bizonyos, nem halált érlel-e?

A fegyvert leeresztve tartotta, de fenyegetően, nem gondolt többé arra, hogy használja, de jelezte, hogy kész volna rá s a szemével kisérte a parasztot, aki előtte került el, hogy a nyitva maradt kiskapun kisomfordáljon, mint a kiutasitott kuvasz.

A gróf már csak külsőleg volt haragos, csak a vonásai fenyegettek, a lelke szórakozott volt és szeretett volna rohanni az asszonyához és rettegetten gondolt rá, hogy rögtön látni fogja.

Ebben a pillanatban, mikor szórakozottabb volt, mint valaha, ugy tünt föl neki, mintha szörnyet villámlott volna. Sötéten és zöldesen villámlott meg a másik ember szeme s ugyanakkor leütött a menykő is.

Turi Dani, mint az éhfarkas ragadta őt torkon s letiporta a hóba.

Arccal vágta le az ösztönösen visszarugó testet és arccal gyurta bele a hóba és vasmarokkal szoritotta a torkát, mint a hidráét és a boldogtalan tetemet hagyta, hogy gyászosan vonagoljon, rugdosson, vergődjön, kinyuljon. És irtózatosan rövid volt a küzdelem. A büszke emberállat, a hosszu időre való életerőtől duzzadó gazdag test épen olyan rövid ideig tombolt az abszolut erő markában, mint egy tyuk a gazdasszony kezében. S a paraszt, aki a vértolulásos szenvedély irgalmatlanságában is tisztán figyelte a nagy test vonaglását, türelmetlenségében már meglazitotta ujjai kapcsát. S ahogy ujra megmozdult és ujra kapálni kezdett sarkával az égre, eleresztette a jobb tenyérrel, hogy a balba fogja a nyakát, a jól megfogható gégéjét és a jobb öklével üthesse-vághassa és ütötte-vágta, ütötte-vágta.

És olyan volt, mintha megbomlottak volna az izmai és szabályosan kezdett sujtani a csontos bunkóval a puha, szakállas és véres és szétlapitott fejre és ütötte-vágta és cafatokban verte le róla a hust és mállasztotta le a lógó porcogóst. És ütötte-vágta és mikor ez is kevés volt, felugrott, két karba kapta a lábszáraknál fogva és ugy csapta a kapubálványhoz a fejét, hogy az szétment és ujra kanyarintott a nyomorult tetemmel és paskolta vele a kőfalat, mintha az volna a legyőzhetetlen ellenség, amit egy hitvány hus-ostorral, nyavalyás szétfolyó hus-oszloppal kellett volna szétvernie.

És mikor már rongy volt, alaktalan, haszontalan tömeg volt csak a kezében és mikor eldobta a hóban, hát keveselte a munkáját, ökölbe szoritotta az öklét és fujt és toporzékolt és nem birta kilihegni a vad tüzet.

Felkapta a puskát s kezébe szoritotta a csövét s haptákba állott, mint a katona és őrt állott meredetten, mint egy véres akasztófa.

A karja ki volt rugva, mint egy acélrud, és az arca dermedt volt és isteni dühödés tüzében égett.

És most érezte a legfőbb gyönyört, amit ember érezhet. Egyszerre érezte minden erejének tüzokádását.

Megbánás, szánalom, emberi erkölcs holmi párája, mint a kohó ércfolyamára szórt vizsugár láthatatlan hamar sisteregtek el a levegőbe.

Égett, messzelövellő hősugarakkal szinte felolvasztotta a hóba fagyott világot.

Átment a legfelsőbb emberi izzáson:

Gyilkolt.

És százszorosan érezte azt az emberin fölüli lelkiállapotot, amely már ott a lépcső csucsán elfogta.

Mi keresni valója van még ezen a földön?

S agyában oly tisztán szikrázott ki a gondolat, mint az isteni kijelentés a Horeb hegyén.

– Faltam, öleltem, öltem!

S azzal a gőggel mosolygott, amivel a földön csak neki volt joga elnézni az élet és az emberek és önmaga fölött. Csak neki, aki annyit rabolt az élettől, amennyit embereknek ezrei nem is álmodnak meg.

És amint ott állott a nyitott kapuban, mint az örökitélet kielégitetlen, új pokolra szomjazó, vérivó árkangyala, egy szegény, lihegve rohanó ember támadt eléje. A sógor, Gyuri sógor, aki egész nap az ő lépteit leste és tudta, hogy a grófnénál van, a magános grófnénál és meghallotta, hogy jött a gróf s rögtön szaladt, hogy ott legyen, hogy a sógor ellen tegyen, a grófnak ha kell segéljen, a kiváncsiságát, bosszuját, maga érdekét kielégitse.

És amint szembe került a megfagyasztó jelenettel, a véres emberi roncson, vérbeborultan őrtálló, izgalomra szaglászó bőszült fenevaddal, megállt, visszatorpadt, halotti sápadtság és szintelen verejték öntötte el az egész testét.

Turi Dani nyugodtan nézte.

Elnézte s nem mozdult. Nem mozdult, de mint a tenger vihara háborodott fel a lelke mélyén, fel a lenyugodott burok belsejében a vér és a szenvedély és a titáni cudarság gyönyöre.

A másik ugy meg volt dermedve a tekintete előtt, mint a madár, ha kigyó szemébe néz.

És Turi Dani fölemelte a fegyverét. Szabályosan, katonamódra a katonafegyvert.

Lőtt.

S a boldogtalan kettészakadt gerinccel csuklott össze, meg sem lassitva a messzesüvöltő golyót puha akadállyal.

És Turi Dani ujra lövésre kapta a fegyvert.

És ujra lőtt. Vakon, rögtön, mert le kellett lőnie még valamit, valami életet kellett még elpusztitania. Boldog életet, nyugodt létet, amihez semmi köze, ami utjában áll tuláradt egyetlen önös életérzésének, az istent megtipró erejének.

S egy lassu keringéssel arra szálló fekete varju szinte pukkanva ment szét a levegőben.

A fekete tollak keringve szállottak, rezegve hullottak lefelé.

XXI.

Pillanatok szüntek el, de mintha végtelenségek multak volna.

Valahonnan a mélyről, mint a fenékről felszálló tengeráramlást, megérezte a helyzet szokatlanságát. Percenetekre meg-megszakadt az öntudata s csak állott egy helyben, mint előbbi valójának üres jelszobra.

Hirtelen, átfutóan, mint mikor vihar előtt egy szemhunyásig sebes szélforgó jelenik meg, elkapta a rémület, hogy valami kegyetlen veszély fenyegeti.

Nem tudta, tul van-e, innen van-e valamin s a szeme megüvegesedett s révetegen járt körül a levegőégen.

Akkor teljesen visszatért az öntudata. Tudta, hogy megölte a grófot, pokolian pusztitva el, s tudta, hogy lelőtte a sógorát. És még a lehullott madárról is tudott. Mindent tudott és semmit sem bánt, mindennek meg volt az oka, s kimondta az okot: dühömbe!… S megrántotta a száját, semmit sem sajnált, azt se ha felakasztják érte…

Ebben a percben fölemelte a kezét; idegen érzést érzett rajta s akaratlan megnézte.

Elsápadt tőle, a szeme összehuzódott kicsire s ellenségesen, riadtan nézett a kezére; az orrából hánytató inger folyt vissza le a gyomrába s olyan undorodás és kétségbeesés fogta el, hogy azt hitte ledobban.

A keze csupa vér volt.

Friss vér. Embervér.

Sohasem látott még vért. Halálosan megrémült tőle.

Pedig tisztán tudta, hogy nem bánja, nem sajnálja, örül neki, bánná ha meg nem tette volna, amit tett, de azért elkezdett reszketni és minden porcikája külön reszketett s nem volt annyi önuralma, hogy idébb, vagy odébb birta volna mozditani kezét. Ott tartotta azt a szeme előtt és látta, hogy reszket, mintha villanyáram rázná a kaszárnyai fürdőben. S félt, rettegett, iszonyodott. Oda volt. Ha valaki meglátta! ha egyszerre csak rábukkan itt valaki. Ha egy gyermek meglátná s árulója lenne.

Elkezdett vele forogni a föld, érezte, hogy rögtön felbukik álltában s mintha le volna ragadva a lába az agyagos sárba, nem birja kihuzni a meredt oszlopokat.

Behunyta a szemét, a sötétben felfordult, előrebukott s a térdeire könyökölt, úgy maradt leguggolva, reszketve, két talpán inogva. Nagy részegség fogta el; agyát, testét elárasztotta az ijedtség mámora, amely rácsapott, mintha a levegővel lélekzette volna be.

Káromkodást próbált kinyögni, az istent szidta, de csak keservesen birta vacogó fogait összeszoritani.

Kétszer-háromszor rájött rohamban a buta és jótehetetlen reszketés. Sápadt volt, mint a viaszk s a szive úgy szorult, hogy néha fel kellett tátani a száját, hogy lélekzetet kapjon, mintha vízbe fulna.

Hosszú időnek kellett eltelnie, mig a teste keresztül ment az első vadrémület lázán. Hideg verejték verte ki a homlokát, a testét s nem volt mozdultányi ereje.

Mikor végre annyira birt, hogy gondolatok verődtek az agyában; percről-percre rémítőbb ötletei támadtak: ha meghallotta valaki a lövést! ha utánna jönnek Gyurinak! ha ez eljött, más is jöhet! ha valaki elmegy az uton s benéz! legalább a kapu volna becsukva! a testeket eltakaritani!… Menekülni, menekülni innen! rohanni neki a mezőnek, hajadonfővel neki a hónak, át a vizen, át a világon! Másutt uj életet lehet kezdeni! De itt minden perc halál! Amerikába!

Valami idegen, ismeretlen, gyáva szellem költözött belé, az beszélt belőlről kifelé s a rendes okos, erős, magabizó lelke ott gubbasztott a felső rácsokon s megkötözve, de gúnyosan figyelt arra ami körülötte történik odabent az emberi burok kalickájában.

Megint érezte azt a kettős lelket, amely benne tanyáz, de most ez az idegen lélek még váratlanabbul támadt rá, mint a tegnapesti. S megint uj volt és erős, de csak ő rajta, mert őt tönkretette, s minden erejét elvette másokkal szemben. Gyávábbá tette a gyermeknél, s alacsonyabbá a földöncsuszó féregnél.

És hirtelen fölforrt benne az indulat. Mért nem jött előbb ez a buta gyávaság? Honnan került elő a pokolból, hogy tönkretegye azt, akihez semmi köze, aki soha nem ismerte az életben. Ökölbeszoritotta a kezét s habozott egy percig, hova vágjon magán, hol fészkel ez a bitang idegen? Aztán teljes erővel megfeszítve izmait, csak ép megrázta magát.

Nagyot lélekzett utána, kétszer-háromszor mélyet, teli a tüdőt. S úgy tetszett neki, hogy csakugyan emberebbnek érzi magát. Most már legalább van benne dac és szembe mer szállani a fenyegető sorssal.

Felhasználta a percnyi erélyt, felkapta a gubát a hóból s vállra vetette, fel a süveget, amit mélyen benyomott a homlokába s gyilkos nekibuzdulással, vissza sem nézve, kiment az udvarról.

Komor volt, elszánt és bizonyos kevélység fojtogatta, hogy magamagát le tudta győzni. Ámbár érezte, hogyha megállana, összerogyna, ha magára maradna, megsemmisülne, ha nem vivna ilyen kemény harcot, végigmenvén vérbeborulva, végig a nyílt utcán, vonaglana a földön és még sirni sem volna ereje.

Csak ment előre s minden lelkierejét lefoglalta, hogy embernek látsszék s emberi módra viselje magát. Egy gyerek állott a legelső kapuban, szótlanul bámult rá s utána fordult. Dani rápillantott s majdnem összerogyott a rémülettől. A gyermek nézésében ott látta a véres csizmán való nagy csodálkozást. És a lábát ettől kezdve mintha valami meleg, kövér kellemetlen lében tartotta volna. Kapkodta, hogy kivonja belőle, de lehetetlen volt. Sőt egyre jobban melegedett a lábán a kapca, mintha az égő csizma befelé perzselne. S ugyanakkor a lelkét még jobban perzselte annak a kis gyereknek elkapott pillantása. Rettenetesnek, birójának ismerte el a gyermeket, akinek joga van rábámulni, megcsodálni őt és elitélni és aki előtt neki föld alá kell sülyedni a rémülettől.

Rezzenve nézett körül, mint az üldözött vad. Rést keresett a szeme, ahol kimeneküljön a világból és szükölni tudott vón, mint a kutya a bot előtt.

De csak állati vad rémülete árulta el igy az embert, akinek esze élt és okoskodott:

– Hát hova akkor? Ha ilyen gyáva, cudar vagyok? Akkor mi lesz? Mit akarok? Hova megyek?

És csak ment, ment. S a szeme előtt megvillant annak a gyermeknek a csodálkozó pillantása, s végigsajgott benne.

Az ő fia is igy fog nézni?

Rettenetes vágy, mohó áhitás fogta el: haza! Otthon nincs semmi baj! S meggyorsitotta lépteit, rémülten, rettegve, üldözéstől irtózva s behuzta a derekát és a farkcsigolyáit s kinos bizserélést érzett bennük, amely üldözte, előrekergette, mintha ostorcsapás érte volna. Egyre jobban nyers, primitiv állattá lett; az agyában megszünt az ész működése s előre nézve, se jobbra, se balra nem ügyelve, mintha szemellenző volna a vakszemén, mint a lónak, ugy igyekezett, gépies menéssel előre; mint a falu végén megriasztott állat, amely hanyatthomlok rohan haza.

Oda, oda akart menni, haza. Haza. Bebujni a vacokba, amelyről már azt sem tudja ebben a percben, biztos hely-e, vagy sem, csak annyit tud, hogy ott a helye. Oda el kell jutni. Ott otthon van. Ott majd számot tud vetni magával s onnan bátran kiugat majd az üldözőkre.