Part 15

Egy-egy pillanatra mégis tiszta eszmélet berzen föl agyában. Hisz olyan hosszu, olyan hihetetlenül, pogányul hosszu a falu rövid utcája… Észreveszi, hogy nagyon rohan. Ez gyanut kelthet s meglassitja lépéseit. Később megijed, hogy nagyon is kétségbeesett az arca, aki ránéz, rögtön kitalál valamit! S derültebbre, mosolygóra vonja az ábrázatát, de merev, farkasnevetésre torzul el az akarat. Nemsokára eszébe jut, hogy aki nevetni látja most, később majd elemlegeti, hogy kacagott, mikor a gyilkosságról jött. Erre ijedtté és halálosan csüggedtté válik az arca kifejezése s megint nincs több vágya tovább, csak menni, menni, hazaérni, elbujni! Elbujni és elereszteni magát s reszketni, mint az imént ott… S már előre érzi a reszketést az inaiban s hihetetlen gyötrelmet szenved el.

Mindenféle emberek, asszonyok ácsorognak, kapuban, utcaközépen, minden szem rá van forditva és ő halálraváltan rettegi, hogy megszólitsák. Tudja, hogy csak egy hang szóljon hozzá, szét kell omlania porrá, mint a mesében az életreboszorkányozott halottnak.

Az állkapcsai megmerednek és elernyednek, a szemei megüvegesednek és a szive rendetlenül ver, irtózatos gyötrelmei vannak s vastagon izzadja ki a jéghideg verejtéket.

Az élet minden büneért megvezekel ezen a rövid uton s hallatlanabb kinjai vannak, mint amit a Dante poklának összes bünhödői átélnek; azok lélek léttükre testi szenvedésekben főnek, ő testét lelki tüzökön érzi szerteszét olvadni.

Már látja a kapuját, már csak száz lépés, már csak husz s minél közelebb éri, annál elérhetetlenebb távolságban látja.

Félhalottan bukik be rajta. Lábát nem birja fölemelni; előre tudja és valóban meg is botlik a küszöbben. Alig-alig őrzi meg, hogy el nem vágódik. Ha felbukna, nem birna többé fölemelkedni! S hátulról érzi, hogy erős markok nyulnak utána, hogy megfogják.

Mikor bejut a pitvar küszöbén, végre megáll s hátával beteszi az ajtót, aztán nekidül és eleresztve magát, teljes erővel kitör rajta a hideglelős reszketés. Egy ízén nem bir többé uralkodni s ugy rázkódik kidagadt erekkel, kimeredt szemmel, hogy az ajtó zörög a sarkán és a kilincsén.

És ő hallja ezt a zörgést, amely olyan, mint a messziről közeledő, majd elhaló s ujra közeledő kocsizörgés,… láncok csörömpölése jut róla eszébe.

Oly gyengének és nyomorultnak érzi magát, mintha halálos beteg volna. A belei kóvályognak és vonaglanak, mint a kigyóboly s gilisztanyál fakad fel a szájában. A feje szédül s nehéz, mint egy dézsa; nem is birja a nyakán megtartani; lebillen, mint a hervadt száron a tök.

Hallja, hogy a felesége feláll odabenn. Megnyikordul a szék. A hallása ijesztően éles és azt is hallja, hogy valahol messze orditás van! Egyszerre figyel oda ki, ahol nincs semmi s be a szobába, ahol az élet egyszerü ártatlan mozgása lármáz. Mindakettő egyformán ijeszti.

Az ajtó megnyilik s kilép a felesége. A konyhaablak világosságában jelenik meg. Amint meglátja őt Dani, mintha üde szél fujná el a ködöt, egészen elmulik a láza reszketése, lelki szorongása. Soha sem látta ilyennek az asszonyát. Sápadt arcából nem gyülölködve parázslik ki a nagy fekete szeme, hanem bánatosan, megtörten. Szomoruan néz, olyan szomoruan, mint aki beletörődött a sors haragjába, mint aki temetett s már csak csüggedtségével gyászolja a halottat. A férfi kitágult szemmel néz rá s beszijja ezt a szomoruságot, mint a mező a csöndes esőt s föllélekzik és elpárolog a forróság tikkadtsága.

Egymás szemébe néznek hosszan.

Erzsi látja, hogy az ura meg van rokkanva, megérzi, hogy a szeméből könyörgés száll feléje. Nem tudja miért, de sejti, hogy nagy és mély bünbánat szállotta meg az urát. És ő már kisirta magát, kis betege mellett könnyekben adta ki az indulatát, nincs tovább haragja, csak fájdalma. Teli van nagy bánatával, el sem tud egyebet képzelni s az abban való részvételt olvassa le az ura szeméből. S tompán beveszi őt a maga fájdalmának sáncába, hiszen ebben az egyben közös az érzésük joga.

Hosszu csönd van, amely mégis mintha élettel volna tele, tartalommal. A férfinak jól esik a felesége angyali szomorusága, az asszonynak a férfi megtörtsége.

És ettől kezdve valami uj szint vesz föl a köztük levő viszony; a szomoruság szépsége árad és borong bennük.

Az asszony fáradtan, de nem idegenül, valami megadó bizalmassággal int az urának. Int a szemével, de kiséri egész testével a mozdulatot, maga után hivja s a férfi megy; nyugodt, fáradt, nem kinos léptekkel.

Bemegy a szobába.

Az asszony az ágy elé áll, amely meg van bontva s ott fekszik benne egy kis test. A fia.

Első percben azt hiszi, halott. Megijed, de nem az előbbi féktelen rémülettel; van az ijedelmében valami öröm; meghalni jó! Csak ez jó!

A gyermek fehér, de lélekzik. Kis teste megmozdul. Csak a lába van könnyü lepedővel letakarva. Olyan furcsa és szomoru ez az apró emberke, nagyemberes ingecskéjével, gatyájával. Amint ránéz, magán ijed meg. Ha ő igy fekhetne halálos ágyon! Gyermekül, ártatlanul, betegen! Örökre elérhetetlen boldog állapot!

Kérdően néz a feleségére.

Erzsi már beleélte magát, hogy az ura mindent tud. Megütődik kérdő pillantásán. Látja, hogy semmit sem hallott az ember. És nem ez bántja; asszonyi, megenyhült szivében valami uj aggodalom kél: mi baja akkor az urának? Rögtön leinti önmagát: nem bánja! az az ő baja, maga kereste magának!

Csöndesen leül az ágy szélére. Lankadtan hajtja oldalra a fejét s hosszan nézi pihegő kis fiát. A másiknak szabályos lélekzése hallik a bölcsőből. Az is alszik.

– Nem voltál itthon az éjszaka, – szólal meg az asszony s oly szomoru a hangja, olyan lemondásteli, lágy s haragtalanul szemrehányó, – rabló tört rám. A gyerek megijedt. Kifogta a frász. Vagy tizszer rájött. Most alszik.

Daninak eszébe villant, ki járt itt. Kinek kellett itt járni.

Leereszkedik egy székre s megszólal. Csöndesen, nyugodtan, komolyan.

– Megöltem Takács Gyurit.

Az asszony mintha golyót kapott volna a testébe, még jobban elfehéredik, alélás kerülgeti s reszketni kezd.

És a férfi ujra megszólal.

– A grófot is megöltem. A Karay grófot.

Nincs kegyetlenség a szavában és mégis valami belső fásultság van abban, ridegség, szivtelenség. Tudja, hogy megijeszti a feleségét, de éppen akarja is azt. Mintha magán könnyitene vele. Pedig fáj neki, soha életében igy nem fájt a szivének, ha a gyöngét bántotta.

Megvillan a fejében, hogy szemrehányást tesz az asszonynak, mert voltaképpen miatta volt, minden miatta, az egész elromlott élet miatta volt. Valami ingerült kegyetlenség rángatta meg a száját, hogy erőset mondjon, keserüt, szivszakajtót. De nem szólt, csak szétnyitotta a gubát s megmutatta véres ruháját.

Aztán örült neki, keservesen, sirósan örült, hogy igy átragadt az ő reszketése az asszonyra.

Soká ültek némán.

Az asszony lassan sirni kezdett. Csak megeredtek a könnyei. Nagy fájdalomnak kellett lenni, ami még könnyet tudott kihozni agyonsirt szeméből.

A férfi komoran, egyre komorabban ült. Egyszerre csak tompán fölkiáltott:

– Felakasztanak!

A hangja iszonyatos volt. Érctelen és elfeledhetetlenül ijedt. Ebben a pillanatban tünt föl neki először teljes rémületességében a sorsa. Olyan lett az arca, hogy meg volt rajta kövülve a halálirtózatnak egész borzalma. Az ajka a hang után lepittyedve maradt, a nyelve a fogai közé dagadt, szeme kidülledt, lélekzete elállott s üvegesülten szürkére hályogosodott a szemtükre.

Erzsi olyan rémülettel nézett bele ebbe az arcba, mintha máris az akasztófán látná.

És ebben a percben elfelejtett neki mindent. Az egész életre való szenvedést, a sok méltatlanságot, megbántást, durvaságot, kegyetlenséget, az emberi bünöket, mindent, mindent. Mi az ő szenvedése ehez! Mi az ő bünhödése ehez! És ha még százszorta nagyobb volna is a szenvedése, mint a milyen: ő a szerelmeért szenved! Méltatlanul! S ez magában hordja a belső feloldozás és vigasztalás csiráit. De ez a férfi a büneiért bünhödik! S a lélek a legszigorubb birája! Önmaga előtt nem állhat meg!

S olyan véghetetlen szánalom fogta el, hogy leborult elébe térdre s összekulcsolta a kezét s nem iszonyodott véres ruhájától és asszonyi genialitással hazudott vigaszt s adott bátoritó szót!

– Édes uram! Ne hagyd el magad! Ne hagyd el magad!

És odaborult a véres kézre.

– Okod volt rá! – kiáltotta s a könny elfojtotta hangját.

– Elitélnek! De kiszabadulsz! Haza jösz nekem! És akkor elbujunk egy sarokba! Békességbe! Istenhez békülsz. Boldogan élünk!…

Valami krisztusi hit és szeretet kiáltott ki a szavaiból s a férfi magához tért tőle. A mentő szalmaszál teljes önuralmára szolgált. Egy villanásra tisztán állott előtte az igazság. Az az igazság, ami a felesége gondolatában volt.

Nem fogják halálra itélni: oka volt! És a börtönből kiszabadul! És akkorra lehül a tüzes vére. És meg fogja váltani a büneiből ez az asszony.

És ugy tünt föl neki most ez az asszony, mint egy szent.

S valami nagy, nagy meghódolásra tört össze s levágta magát a földre, az asszony lába elé s megcsókolta előtte a földet. A másik pillanatban már csak azt érezte, hogy kimerült, fáradt fejét jól esik a hideg földre tenni. Megszédült vele a szilárd föld s egy pillanat alatt el tudott volna aludni.

Erzsi azonban csupán tiszta, nemes meghatottságot érzett. Rátette a kezét a férje fejére s édes könnyek peregtek rá az arcáról. Ő olyan teljes igazán bizott abban a jövőben, mint a tulvilági üdvösségben.

Dani egyszerre rettenve kapta fel a fejét. Ideges érzékei zajt hallottak. Fülelt, mint a vadat álló kopó.

Csakugyan lépések odakinn. Az ajtó nyilik s mielőtt a férfi felugorhatna, vasvillás emberek jönnek be.

– Ne félj! – sikoltja Erzsi.

Átkarolja megreszkető férjének a fejét s erősen megcsókolja.

– Ne félj! – suttogja a fülébe. – Ha bátor vagy, megmenekülsz. Haza jösz. Boldogok leszünk!

És Dani nem fél.

Olyan nyugodt, olyan fölényes, gyönyörüség látni. Gyönyörüség egy asszonynak tudni, hogy az erős férfinek ő ad erőt. Őt magát is megerősiti ez.

Turi Dani nyugodtan, méltóságosan, a jövőben bizva állt a vasvillások közé.

És amint az ajtóból még egyszer visszanézett rá, szinte várva, hogy az asszony utána rohanjon, látta, hogy a beteg gyermek az ágyon összevonaglott. És Erzsi egy pillanatig habozva állt, az ura után vesse-e magát, vagy a fia elé. És csakugyan ezt tette. Leomlott az ágy elébe s remegő, simogató tenyerével ráborulva a kinlódó gyermekre, könnyaláfutott arcát az ura után forditotta: elköszönve, fájdalmasan; visszahivta, igéretesen.

S a férfi megértette.

S megtudta, hogy az Isten akarata volt, hogy beteget adott a gyönge asszonynak: erőt adott a várakozásra!

Teljesen tiszta volt az esze, csak a szive szorult odalent.

De mi ez a semmi szorongás, ahhoz a boldogsághoz, hogy tudja, ma tudja először, mi vár rá a jövendőben. Meg van elégedve az isten akaratával.

Vétkezett, özön vétekkel. Bünhödni kell és bünhödni fog érte.

Kifizeti az adósságot.

Aztán uj életet kezd. Lehiggadt vérrel, amely nem viszi ujra bünbe… S boldog lesz az asszonyával. Az ő édes, szent, vékony, imádságos szemü asszonyával!

S olyan boldogan lépked a falu szájatáti népe között, mintha nem veszteni, hanem felmagasztalni vinnék.

De egyszer csak váratlan eset állitja meg a menetet.

Velőtrázó sikoltással rohan ki Bora s odaveti magát a Dani nyakába.

A lány nem volt kint a szobából és mit sem hallott a hirtelen szétfutott hirből. Csak azt látta, hogy Danit kisérik, mint rabot.

Magából kikelve sivitott.

Egy pillanatra látta a Dani véres kezét, véres ruháját.

– Én, én! – sikoltotta s kitárva a karját, utját állotta az embereknek.

– Mit te! – mordult rá egyik ember. – Lódulj.

– Én küldtem oda! Én uszitottam rá!

– Fogjátok meg.

Dani szeliden nézett a lányra.

– Ó a bolond! – mondta gyöngéden.

Valaki megragadta a lányt.

– Hagyjátok, – intett neki. – Mit tud ez? Hát kérdezd meg tőle, mi történt! Kit öltem meg?

– Tudom, tudom! – rikoltott a lány eszelősen és hátra feszitve két könyökét, toporzékolt és rázta az öklét. – Én miattam van. Én vagyok a ringyó. Én vagyok a ringyó. Engem vigyenek el. Én vagyok a szajha. Engem akasszanak fel. Én uszitottam fel. Az éccaka nállam hált, velem hált az éccaka. Akkor csináltam ki. Én béreltem fel. Én vagyok a szajha!

– Lódulj a fenébe te szajha! – orditott rá egy vasvillás és nyakon vágta a lányt.

Dani abban a percben mint a megveszett farkas ugrott rá. Orrtövön vágta, hogy felbukott; rávetette magát s állkapcson csapta, hogy kifitult a szája. Torkon ragadta.

De ekkor hatalmas ütést kapott a feje hátuljára. A vasvillások neki estek és ott ütötték-vágták, ahol érték.

A lány orditott és földhöz verte magát és neki ment az embereknek, mig őt is le nem verték vasvillával.

Az anyja rohant ki érte, jajszóval átkozva a gyilkosokat és Turi Danit.

Saroglyán vitték a községházára Danit. Belökték a fáskamarába, rázárták az ajtót s két embert állitottak elébe. Csendőrökért küldtek.

Besötétedett mikor Dani eszméletre tért.

Lassan tisztult ki előtte, hol van, mi történt?

Nem volt többé a lelkében semmi indulat. Fájdalom volt, szomoruság, életutálat.

A két asszonyra gondolt. Arra a drága, imádnivaló szentre, aki meg tudta volna váltani őt s arra a szegény boldogtalan bünösre, aki fel tudta volna áldozni magát érte.

És tudta, hogy mindakettő hiába pazarolja már ő reá a lelkét. Neki nem lesz többé segitségére asszonyi sziv. Valami csudát, valami félelmes igazságot sejtett meg:

Egy asszony! ha csak egy igaz asszony élt volna az életében: boldoggá tette volna! De kettő, három, tiz, száz… százszorosan elveszejtik őt.

Bevégezve látta a sorsát.

Az imént még bizott a jövőben, a szép, nyugodt, boldog egy-asszonyos jövendőben. Most már nem bizik.

– Ha ezerszer föltámadnék, tizezerszer felfalnának az asszonyok!

Soká, soká hevert erőtlenül.

Kábult fejét csak egy gondolat nyugtatta meg.

Ő megtette a magáét mindenkiért.

A többi nem az ő dolga.

Magasabb hatalmak kezében van immár a sorsa. Az emberi igazságszolgáltatáséban.

És teljesen megnyugtatta, hogy az örök itélet kezében van immár a fáklya, amely arra való volt, hogy világitson s lőn gyujtogatóvá…

– Minek éltem? – mondta. – Hát ugyan minek lettem erre a világra!

Mi az élet?

Sár.

És az ember benne?

Arany a sárban.

Ki hát a bünös, ha ebből az aranyból semmi sem lett?

– Ki?

Az Isten, aki nem csinált belőle semmit.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

98 |ül fel a |ülj fel a

115 |megőrt az élet |megtőr az élet

119 |mindig ugynnazok |mindig ugyanazok

127 |vasvillával kezébén |vasvillával kezében

145 |világ végéíg |világ végéig

174 |faleségét öleli |feleségét öleli

179 |voít vele |volt vele

195 |megszólaft Bora |megszólalt Bora]