Part 7

Az köpönyegem is igen jó-viselt már, Az sok esső miatt vagyon benne sok kár, Mind elrothasztotta az csizmámat nagy sár – És nyereségemmel kerest[91] pénz szűkön jár.

Nincsen abrak, széna, rút hitvány az lovam, Rongyos az istállóm, igen puszta házam, Mind eltöredezett szegen az nyeregfám – Mind lekopott rólla az sok szép nyert szerszám.

Kenyerem, pecsenyém igen szűkön vagyon, Morzsalék sem hever mast az tarsolyomban, Pénzem penig nincsen mast az oldalamon, Kiürült az gyüszőm, elkölt kóborlásom.

Az lovamrul igen lekopott az patkó, Az ki még rajta van az is nem igen jó; Ha nem patkoltatok, elhal tűlem az ló, Csak gyalog maradok, mintegy rút koborló…

Az farkasbőrömnek lekopott az szőre, Pókháló palaczkom az szegen bélepte; Nyargalódzik rajtam az tetvek serege, Mert szurkos az igem, nincs ki fejéritse.

Kurva már az anyja! mint élhetek: élek, Kivetem hasamat az szép verőfénynek; Csak úgy dohányozok – az midőn éhezek, Igy én is másokkal szépen eltöngődök.

* * *

Szencsey György dalkönyvéből; megvan egyébiránt rövidebben s újabb közlések után mult századi nyomtatványokban a nemz. muz. kézirattárában (hung. oct. 74.) többször. Közölve van – szintén röviden és az újabb, hiányos versio szerént – Erdélyinél is, a kit a „szegénylegény“ mai ferde értelmezése oly tévedésbe hozott, hogy a jelen katonadalt a haramja és pusztai énekek rovatába, s épen a Zsobri Jóska nótája mellé tette; Buga Jakab nem volt haramja: de – ezen énekének szerzésekor – szolgálat nélküli szabad vitéz. A zsiványok nem szoktak farkasbőrkaczagányban, kalpagban és köpönyegben járni, sem tarsolyt viselni.[92] – Eltöngődök = eltengődök.

T. K.

BUJDOSÓ ÉNEKE.

– A XVII-ik századból. –

Bujdosik, bujdosik szegény árva legény, Országrul országra, városrul városra, Hogy az ő életit fordíthatná jobbra, Fáradsága után lenne nyugodalma.

Elindula szegény, az utat nem tudja, – Eszében jut neki Seregeknek Ura, Gyakorta orczáin könyje lecsordula, – Igy szól ő magában, keservessen sira:

Istenem, Istenem, én édes Istenem! Már egyedül benned vagyon reménységem, Felségedet kérem: el ne hagyjon engem – Mert csak tetőled függ én egész életem.

Én édes barátim titeket elhagylak Az nagy Ur-Istennek kezében ajánllak; Hogyha mikor látlak: örömmel lássalak – Hogy a mi szíveink együtt vigadjanak!

Óh én édes anyám, ki világra hoztál Sok búval bánattal engem feltartottál; Mindeddig pellikán-módra hozzám voltál Bánatimban engem sokszor vigasztaltál.

Tudom édes anyám, hogyha most láthatnál: Mostan egy fiadot tudom megsiratnál; Jaj keserves szóval engemet jajgatnál Sok könnyeket értem szemedbül hullatnál.

Boldogtalan sorsa siralmas szivemnek Árad naprul-napra gyötrelme lelkemnek Nem virrad fel már vig napja én kedvemnek, – Árad nagy bánatja én árva fejemnek.

Istennek ajánllak kedves édes hazám Kitül keservesen én megváltam mostan; Kevés ideig volt benned én lakásom: Légyen rövid időn benned mulatásom!

Ne sirass engemet anyám, édes anyám, Ki voltál énnekem kedves édes dajkám; Tudom ez világra fájdalommal hoztál – Sok édes álmokat értem elmulattál.[93]

Csak az Isten tudja hol lész maradásom Az idegen földön hol leszen romlásom; Vagy piros véremnek hol lesz kiontása, Az gyarló testemnek csontja kihullása…

Az én bánatimat én meg nem mondhatom Avvagy papirosra le nem rajzolhatom; Mert már utoljára tollamat sem birom – Jaj már közel vagyon utolsó szóllásom!

Adjad én Istenem: a szent angyalokkal Hogy részes lehessek magas mennyországban; Dicsérjem Uramat szent cherubímokkal Mindörökké ámen, édes atyáimmal.

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. I. és III. E gyönyörű bujdosódalt valami idegen földre induló katona szerezhette, mint a 10-ik versszakból stb. következtethető.

T. K.

REMÉNYSÉG AZ EMBERT…

– Katonadal a XVII-ik századból. –

Reménység az embert gyakorta táplálja, Istrázsa istrázsát reménységért állja, Erős had az várat ugyanazért szállja – Hogy pályafutását ő is megpróbálja.

Jó reggel az szántó ekéjét forgatja, Fúr, farag, vasait földnek igazgatja; Reménységért szegény földeit megszántja, – Megérett búzáját örömmel aratja.

Hol kiljebb, hol beljebb halászgat az halász, Távul puskájával kerülget az vadász, Lépet szed, és tőrt hány reggel az madarász, Reménységért hányja horgait az halász.

Tengeren az gályák ha elszakadoznak: Eloszlott deszkákhoz sokan ragaszkodnak, Noha ők szegények szárazat sem látnak – De jó reménységért azokhoz kapkodnak.

Jó reggel vitézek ágyokból fölkelnek, Lovat abrakolnak, puskákat töltenek, Fegyvert s kardot kötnek, harczhoz ugy készülnek, Az jó reménységért csak el nem repülnek.

Noha az rabok is vasakat viselnek: De munkájok között mégis énekelnek; Szoros belincsekbül reggel ha fölkelnek Mégis szabadulást szegények remélnek.

Mondván, holnap dolgunk talám jobban lészen, Ki rabjai vagyunk, kegyelmébe vészen; Vagy megkönyörülvén értünk sarczot tészen – Ugy szabadulásra dolgunk jobban lészen.

– Óh boldog szerencse! engem is jól biztass Utamra indulván bátor szivet adhass, Jó lovat, szép fegyvert Istenem szolgáltass, – Ha meg köll halnom is: lölkömnek irgalmazz!

* * *

E katonadal eleje a Szencsey György daloskönyvéből ki van szakadva; megvan azonban egy régi ponyvairodalmi nyomtatványon, (nemz. muz. kézir. oct. 74. nro. 1.) innét egészitém ki. Megvan Erdélyi I-ső kötetében is, de hiányosan, s változással.

T. K.

KOVÁCS GYÖRGY VÉGBUCSÚDALA.

– XVII-ik század. –

Parnassus hegyein mulató Múzsáknak Szünjön trombitája szép zengő Nymphának, Hangos czitarája szünjön Orpheusnak: Mert már lemetszetett virágja hazámnak!

Tenger mélységének istene Neptunus S hires névvel folyó római (?) Homerus Szánjad Kovács Györgyöt szerelmetes Vénus, Fényes nap járását igazgató Phoebus.

A tárdi hid mellett erősen harczolván A magyar vitézet erősen biztatván: Hamar kiontatik vére az oldalán, Jajszóval bucsúzik, vitézinek mondván:

Elmult vitézségem tündöklő virága Elhervadt életem régi szabadsága, Jelen már életem utolsó órája – Bucsut veszek tőled Kecskemét pusztája!

Fogjátok vitézek elbágyadt testemet, Vizzel öntözzétek elszédült fejemet; Ezentul letészem romlandó testemet – Jaj, fogjatok! ha már kiadom lelkemet.

Enyhitsd meg pajtásom epedt ajakimat, Emeld fel erőtlen, bágyadt tagjaimat; Szendrő vára felé vezesd paripámat: Hogy életben lássam én öreg atyámat!

Nem gyötör annyira vérem kiontása: Mint édes atyámnak sűrü könnyhullása, Sok vitéz katona gyakor óhajtása, Árva felé nemem keserves sirása.

A töröknek soha barátja nem voltam, Vért is kiontani mindenkor kész voltam, Régi nemzetemnek igaz utján jártam, Én szép hazám mellett diadalmat víttam.

Bátran megharczoltam szüzekért, árvákért, Az Istent kiáltván magam nemzetéért, Pusztákat bujdostam a jó hirért, névért – Csakhogy el nem éltem a sok igaz jókért.

Nem volna fájdalma megesett szivemnek: Ha pogány lett volna hóhérja fejemnek, De hogy első harczon magyar vitézeknek Fegyvere kiontója volt szép véremnek.

De én mindezekkel keveset gondoltam, Mert királyom mellett mindenkor felálltam, Magyar nemzetünkért koporsóba szálltam, És az Istentül is jutalmat találtam.

A török várának nagy az ő csillaga, Fő Kohári te vagy legények gyámola, Bujdosóknak pedig hadi kapitánya, Megbocsáss énnekem árváknak gyámola!

Szembe szállottam én háromszor törökkel: Nagy diadalmakat vivánk hegyes tőrrel, Budai, hatvani, egri törökökkel – Öklelő kardomat festettem vérökkel.

Azért jó vitézek míg világon éltek Kérlek, ezen példa légyen előttetek: Mintha mindenkoron harczra készülnétek: Ollyan vigyázásban mindenkor legyetek!

* * *

Nemz. muz. hung. quart. 173. VIII.

„GYŐRI LUTHERÁNUS TEMPLOMNAK ELÉGÉSÉRÜL PANASZOLKODÓ ÉNEK.“

– A XVII. századból. –

Óh te mindenható fölséges Isten! Az te haragodnál más nagyobb nincsen. Te uralkodol egyedül mindenen, Sok sereged vagyon mind mennyen, mind földön.

Az melynek parancsolsz: mindjárt előáll, Bűnös embereken kemény boszút áll; Nem kedvez, akarkit hol előtalál – Kártétel nélkül attul ő el nem vál.

Ilyen kész sereged néked az szél is, Azzal egyetemben az szörnyü tűz is, Sokszor sok helyben nagy romlást tesz ő is – Melyben mast hozott és ejtett minket is.

Mert titkos, de igaz itéletedbül Parancsolatodbul, engedelmedbül Az által minket mastan kegyetlenül Megostorozál te nagy hertelenül.

Jaj! oda imádságunknak háza, Ki vala Isten áldásának háza; Esső miatt is már fejünk megáza – Az Úr bennünket igen megaláza.

Oda van sokaknak ő édes házok, Oda van magzatjok, ő házastársok; Oda marhájok, oda portékájok – Oda mindenek, oda szép jószágok.

Óh nagy igazságu örök Ur Isten! Valóban bűnünkért verél meg igen, De keserüljed[94] ily kárunkat igen, Vigasztalj minket: ne essünk kétségben!

Sőt mi magunkat jól megalázván, Erős kezed alatt tégedet áldván, Csöndes türésben lölkeinket birván: Többet érdemlénk – gondoljuk meg nyilván.

Te nagy haragodnak közepette is Uram, emlékezzél irgalmadrul is! Ne fizess nékünk örök-nagy tüzzel is: Tudod, hogy vagyunk erőtlenek ugy is!

Sőt ennekutánna oltalmazz minket Illyetén veszélytül, nagyobb keresztet Ne bocsáss reánk, de nyújts kegyelmedet – Hogy mi víg szivvel dicsérjünk tégedet!

Csudálatosképpen viseld gondjokat Azoknak, az kik mast szörnyü károkat Vallottak; néked könnyü mindazokat Helyre állítani, s adni dupla jókat!

Ur Isten, te tehetsz gazdagbul szegént, Viszont gazdagságra emelhetsz szegént, Otthon lakozót, bujdosó jövevént, Férfiat, ifjat, asszont és öreg vént.

Az Sionnak Uram, puszta falait Építs föl, támaszd föl romlott oszlopit! Hogy az te néped ajaki tulkait Áldozza abban néked, áldozatit.

Add: az kárvallottak jobban nevedet Áldják, magasztalják szent Fölségedet; Főképpen penig kik ez veszedelmet Mast nem kóstolták ez káros sérelmet.

Halld meg ez keserves panaszolkodást, Bocsásd füleidben e fohászkodást; Fordíts örömre e keserű sirást – Hogy Chrisztus által mondjunk néked áldást!

* * *

Szencsey György dalkönyvéből.

RABY ISTVÁN ÉNEKE.

– 1682. –

Óh hamar elmúló világnak öröme! Óh változás alá vettetett szerelme! Rólam példát vehet az emberi elme: Az jó szerencsének mely rövid élete!

Mint az szép liliom úgy virágzom vala; Mint az ékes páva úgy sétálok vala; Ugy éltem kedvemre mint főember fia – Szivemet fonnyasztó bánatom nem vala.

De ímé, jaj mire juta állopotom, Szivemnek bánatját már ki nem mondhatom, Káromat ily igen meg nem sirathatom, Óh szomoru óra, jászban[95] merült napom!

Nemzetes, vitézlő, nagy Raby Istvánnak[96] Jó hirrel tündöklő szerelmes atyámnak Jaj árvája löttem, elfolyt élte annak Az kit Isten után tarték gyámolomnak.

Egyik árvaságom – sárvári rabságom, Az másik peniglen anyámtul válásom; Keserüségemet ezek után várom, Igy kettős bánatban újul meg fájdalmam.

Sárvár rabja voltam testem sebeivel Három esztendeig súlyos vas-pöngéssel, Lendvai kűfal is tovább esztendővel Bizonyságom errül erős tömlöczével.

Már minden barátom jól megfontolhatja: Uraság mint szállott nagy erős rabságra, Mert még az napfény is orczámat nem látta, Igy voltam világnak csúfja és játékja.

Keserű volt nékem – az én lefekvésem, Keserű viszontag az én fölkelésem, Bubánat járásom, fájdalom ülésem – Bár ne történt volna inkább születésem!

Annál keservesebb penig állapotom, Azért mint lesz dolgom, azt előbb jól látom; Szerelmes barátim ez az nagy fájdalom: Rövid idő mulva tűletek megválom!

Egy-felől siratom súlyos rabságomat, Másfelől kedvemre föltartott[97] anyámat… Meddig Uram Isten áztatod orczámat? Hozd el énnékem is utolsó órámat!

– Azonban ur székit hirdetnek Sárvárott, Fölséges császár is nagy parancsolatot Országbírájának Draskovicsnak adott… Óh mely nagy bánatot szivemnek indított!

Mindjárt Tulok Györgyöt száz lovassal értem Küldötték: vonjon ki kűfal közűl éngem, Hozzon föl csakhamar, hogy Sárvárott nekem Fogyjon el életem, – és emlékezetem.

Ki gondolta volna, hogy ily időt érjek?! Atyámnak holtaig, holtomig itt légyek, Szomorú éltemtül hogy itt búcsut vegyek – Raby-nemzetségnek hogy itt véget vessek!

Ha atyámnak élte tovább szállott volna: Talám még valaha kedvet löltem volna, Szabadulásomra utat nyitott volna – Egyetlen-egy fiát még megszánta volna!

De nem használ nekem immár nagy elméje, Nem néznek bizonynyal senki személyére, Nincsen is tekintet az fő-emberségre: Mert törvény egyaránt szolgál minden rendre.

Vegyetek itt példát minden rendbéliek – De legkiváltképpen amaz ifju népek: Éltekben atyjokat miképpen böcsüljék, Ártatlan vérben is kezek[98] ne förtözzék!

Isten így akarta, hogy mégbüntetődjem: Mert édes atyámat meg nem böcsüllöttem, Csak szabad zablára magam eresztettem – Ártatlan vérben is kezem förtöztettem.

Már nem vala nékem sohul maradásom: Erdődy Sándorhoz volt folyamodásom, Holott az atyámnak adtam kézirásom – Az volt énnékem is legnagyobb romlásom.

– Szánakoznak rajtam, Isten légy jutalma! Vitézlő rendeknek jelenvaló száma, Hogy reád is száljon az Úrnak irgalma: Temesd el testemet, vétkeimet is ma!

Minden jó barátim, véreim, rokonim, Alsó-, fölső-renden tündöklő feleim, Istennek ajánllak szerelmes uraim – Rajtam szánakodó sok jóakaróim!

Istenem áldott légy, hogy megváltál engem, Fogadd bé lölkömet az ki hozzád megyen, Nem bízik az ő jó cselekedetiben: Hanem csak egyedül az Te érdemedben!

Nem szólhatok többet, könnyhullásim folynak: Mert hóhér-látásim rettegést indítnak; Fejem is már várta éles pallosának Adassék például világ fiainak.

– Az ezerhatszázban és nyolczvankettőben Mikor busúlt lölköm szomorú testében Elepedett volna nagy keserűségben, Irám ez verseket sárvári tömlöczben.

* * *

Szencsey György dalkönyve.

BUCSÚ-ÉNEKE EGY JEGYZŐNEK, KINEK A NÁNÁSI PIACZON FEJE VÉTETETT

1688, sept. 20-kán.

Böcsületemet elvesztém, Jó hirem, nevem elejtém, Hivatalomat megszegém – Sárban keverém.

Az Isten nagy állapotra Emelt föl, hogy lenne jómra, De azt fordítám gonoszra, Gyalázatomra.

Mindenek kedvében voltam, Hazámat sokat szolgáltam: Mert nótáriussa voltam – De megmocskoltam.

Sokaknak tanácsot adtam: Magamnak pedig nem tudtam; Az ki dorgált azt utáltam, Nem szivvel láttam.

Husz esztendős alig voltam Hogy az bűnt két kézzel kaptam Melyet soha el nem hagytam, Inkább javaltam.

De lásd végre mire hoza: Vénségemben kézben-ada; Hogy minden rólam tanulna, Erre ne jutna.

Szülém-asszony édes anyám Intésedet nem fogadám, Sok sirásidat nem szánám – Jaj édes anyám!

Nem gondolék leányimmal, Hajadon szép hugaimmal, Édes anyám sirásival, Deák fiaimmal.

Édes jámbor feleségem Ki voltál nagy segítségem: Megbocsáss édesem nékem – Ne nézd esetem!

Óh jaj mert elfeledkeztem; Dehogy köllött ezt mivelnem! Édes anyámat énnekem Keserítenem.

Mi haszna hogy anyám szüle, Születésemnek örüle?! Jajszóval megtelik szive – Sir keseregve.

Imé mire hozám éltem! Gyászban borítám én fejem; Megrutittám szép vénségem, Nemes nemzetem.[99]

Azt tudtam, örömmel lássa, Halálom hogy ne sirassa; Fiának ily kimulása Ne lenne gyásza.

Nagy búra juta bús szivem Ki megkeseredék bennem; Kivánom vala életem: Gyászt hoza nekem.

Én mindentül búcsut vettem, Halálra is elkészültem; Nem kivánom tovább éltem: Csak légyen végem!

Édes anyám már elhagylak, Az Úrnak téged ajánllak, Több búval már nem busítlak – Az égben várlak.

Hajadon édes leányom Kire nem volt semmi gondom: Az Istent tútorul hagyom, Tenéked vallom.

Az Isten téged megáldjon, Árva gyermekimmel tartson, Sok jókkal tégedet áldjon – Megkoronázzon.

Nektek sok bánatot hagyék Kiket koporsóban tevék, Nagy gyászt fejetekre hozék – Ezzel fizeték.

Ez atyátok bucsuzása Tűletek eltávozása, Kit sirattok nagy zokogva, Es tesztek sirba.

Én édes szép nemzetségem, Siránkozó szép rokonim:[100] Megbocsássatok szomszédim, Városfeleim.

Mert majdan elfogy életem, Bűnömért vétetik fejem; Egy szempillantás-életem Ezt hozá nekem.

Látom már hóhér fegyverét Reám fölhuzott két kezét Hogy elvegye éltem végét, Kiontsa vérét.

Nem hittem, hogy szép[101] személyem Hóhér kezében ereszszem: Nánási piaczon nékem Kifolyjon vérem.

Az kivel halált szenvedek, Az halálnak megfizetek; Azzal együtt esedezek – Istent dicsérek.

Uram légy kegyelmes nékem! Ne nézzed sokságos bűnöm! Lölköddel bátoríts(d) szivem, Vedd hozzád lölköm!

Siess hamar eljőnie: Térj hozzám az kegyelemre! Ne hagyj esnem az kétségben – Végy kegyelmedben!

Küld el az szent angyalokat: Hamar lássam Christusomat; Dicsőült Cherubimokat, Az szent atyákat.

– Ez negyvenkét esztendőmben Nem is gyermeki időmben Irám nánási tömlöczben, Sirék ekképen.

Ezerhatszáz nyolczvan nyolczban Szintén kisasszony havában Annak huszadik napjában Esém halálban.

* * *

Megvan Szencseynél, és nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. csonkán, és költe későbbre téve. A kettőt egymásból egészítém ki.

T. K.

NAGY-KUNSÁG ROMLÁSÁRÓL.

„Hajdani emlékezetes nemes Nagy-Kunságnak, vitézek anyjának nagy romlásáról.“

(Nyomat. 1698. esztendőben.)

„Felix quem faciunt aliena pericula cautum, Tum tua res agitur paries cum proximus ardet.“

„Ezek pedig mi példáink voltanak, hogy gonosz dolgokat ne kivánjunk.“

_Nóta_: „Mikor Senakerib a Jerusalemet…“

Hervadozott s fonnyadt árva, te Nagy-Kunság Régtül fogvást való kietlen pusztaság! Kár, hogy szomszédidnak most immár vagy csufság – A kiknek ellenek vala az szabadság.

Hitetlen irigység mert igen örűli A más veszedelmét kedvesen szemléli, Előmentét pedig nagyon nehezteli – Rágalmazás nélkül még csak nem is nyeli.

Az magad példája szomorún mutatja Megromlott Nagy-Kunság, irigyidnek csufja; Nevetséggel soknak telik meg a szája – Keserves éneked a ki dúdolgatja.

A tatárok miatt hogy lőn nagy romlásod, Mert hijában vala erős biztatásod: Fiaid, leányid tatárkézben látod – Vélek együtt vagyon rabi állapotod.

Reád felgerjede haragja az Urnak És titeket ada az ragadozóknak Kegyetlenül a kik elragadozának, Siralmat hagyának Karczag-Újszállásnak.

Reád hozá hiszem, azt a rút nemzetet Az melylyel az Isten téged fenyegetett, Esaiás által megjövendöltetett – Te rajtad is mostan ám bételjesedett.

Sűrü pogányok közt zászlóját emelé, Kik távol lakoznak a nagy tenger felé; Sok nemzetségeknek süvöltéssel inte Kik lakoznak messze, az földnek szélire.

Sietve hogy ezek hamar eljőjjenek – Sebes ráró-módra mintha repülnének, Mindjárt hamarsággal nagy-könnyen eljőnek, Mindenfelé széjjel sok károkat tésznek.

Arrul a nemzetrül azt mondja a látó:[102] Nem lészen közzűlök egy is elfáradó, Sem fáradtság miatt pediglen tántorgó – Ez nép felől bizony vala igazmondó.

Az ő derekának nem oldik meg öve, Avvagy el nem szakad saruja kötele, Sem szunnyad sem alszik vigyázó rút szeme – Szegény rabjainak oly serény őrzője.

Nyilai élesek mint a sasnak körme, És minden kézivek erősen felvetve;[103] Mint a kova erős lovaiknak körme: Mint sebes forgószél – szekerek kereke.

Nagy ő orditások mint az oroszlánnak, Mint oroszlány-kölykök nagyon ordítanak, Dühösködnek, prédát nagy bőséggel kapnak, Ki veszi el tőlök?… békességgel járnak.

Jaj mint dühösködnek ellened zúgással Erősben habozó tenger habjainál; Nézzed bár az földet, a nyomoruságnál Egyebet nem láthatsz sötétes homálynál.

Jaj mely homályos lőn napod is az egen: Mintha elenyésznék még szintén délszinben… Bizony az napon lőn olyan, lementében: Mint a piros festék – öltözvén vérszinben.

Igy mondék én akkor: Bosszuálló Isten! Ellenünk gerjedett haragod nagybőven, Ránk ontád ez napon olyan nagy mértékben – Hogy még szép napunk is gyászol lementében!

Édes napunk bezzeg szomorún enyészel, Szabadulásunkra valjon mikor jősz fel? Az tatárok birnak bágyadott testünkkel – Tégy jól mi Istenünk szomorú lelkünkkel!

Világos szép napunk tőlünk elenyészék, Nagy setét éczaka szomorún érkezék. Erősen a rabok megkötöztetének, Sok szép szüzek rútul megferteztetének.

Felséges Istennek megismért szolgája Kit több[104] szolgáinál feljebb magasztala Ez rút nemzet felül beszédét igy szólja: Rút, szemtelen nép ez, a ki látta: tudja!

Fertelmes nemzet ez, és oly rettenetes: Az vén ember ennél hogy nem tiszteletes; Nincs nála gyermekhez semmi jó kedvezés – Elfogy ezek között minden kényeskedés.

Ezt nagy-keservesen népe Nagy-Kunságnak; Megkóstolván izit tatár fogságának: Megpróbálta vala – minden hihet annak Mely nagy-kegyetlenül ők hurczoltattanak.

Eszes, okos vének nem becsültetének, A szép gyenge szüzek megferteztetének, Annyira rontattak némelyjek ezeknek, Az a csuda: vége nem lött életeknek!

Romlott testek bőre mint cserép elszáradt Fekete mint korom, a nagy éhség miatt; Megszáradott nyelvek az inyekhez ragadt – Érzik vala szintén az halálnak kinját.

Reménkednek[105] vala az nagy Úr-Istennek, Kit nagy siralommal fohászkodva kérnek: Lenne segítője keserves népének – De semmi segítség nem jű szegényeknek.

Ezért, mert miképen hogy Isten kiáltott Nekiek: de tüllök meg nem hallgattatott; Azonképen az nép Istenhez kiáltott: De semmi jó választ nekiek nem adott.

Elszéleszté hanem mintegy forgószéllel Őket minden pogány népek közé széjjel Kiket nem ismertek soha szülejekkel – Még csak nem is látták azelőtt szemekkel.

Nyilván mert az Istent a kik hátrahagyják: Ő magoknak azzal semmit nem használnak, Mert miltók ők arra – mindenek megtudják – Hogy Istentül ők is hátrahagyassanak.

Nevek szerint a kik megszámláltattanak:. Négyszázhatvannyolczan még rabságban vadnak, Nagy sok országiban ez szíles világnak Jaj messze szegények elszórattatának.

Csuda nagy romlásod nem sokkal ezelőtt Csak nyolczadik napon Isten jelentetött, Égbeli jel által szóval is hirdetött, Többször is ekképen mondatott jövendőt.

Csalárd Babylonnak amaz nagy várasát Hogy elrontá Isten, hirdeti romlását, Hasonló jelenést fenn az égen mutat, Prófétája által meg is prófétáltat.

Zengedező szavát az Úr prófétája Minden hallására népeknek igy szólja: Íme jű az Urnak rettenetes napja, Busulással gerjedt kegyetlen haragja.

Zokogó sirásra anyákat jutassa. Hogy szörnyűképen az földet elpusztítsa, És annak bűnösit elveszesse, rontsa, Még az helyeket is az széllel fútassa.

Bokros csillagoknak mert világok nincsen Hogy tündöklenének az egen fényesen, Az feltámadott nap világos nem lészen, Holdnak is világa szép fényes nem lészen.

Bizony ilyen napok járának ez tájban Mikor esél Kúnság ilyen nagy romlásban, Sok keserves anyák holtig való gyászban, Ebbül tanítattál utolszor templomban.

Ugyan kérdem tülled: ha találtatnak-e Terajtad-kesergők? szivesen szánnak-e? Romlásodon inkább vagy nem örülnek-e Izetlen ajakak, és nem átkoznak-e?

Ugy látom: némelyek romlásodon sirnak Eresztvén magokat éretted bánatnak; De szomorú sorsod a kik most siratják – Talám dolgaidat titkosan csúfolják!

Igy vagyon, mert dolgod Kunság, bizonyára Vettettél Istentül nagy szidalmasságra, A te szomszédidnak, és megcsufolásra Környültedvalóknak nagy főcsóválásra.

Jaj példabeszédet szólnak most terólad, Ki-ki nagy-nevetve csufságot üz rajtad, Mert igen megbotlott, megesett az lábad – Mint másszor is szoktak: gajdolnak terólad.

De légyen bár az úgy, csufolóknak dalja: Rájok száll Istentül kemény sententia, Mert a csufolókat Isten megcsufolja, Rettenetes átkát házokra szállítja.

Dolgod roszra fordult, árja nagy sirásnak Rád szállott lakosa Karczag-Újszállásnak, De ha romlásodon valakik vigadnak! Mondatnak azok is Ézsau-bátyáknak.

Örülj és vígadozz Edomnak leánya! Az felséges Isten neked is azt mondja; Még te-rajtad is az veszedelem árja Által megyen Isten keserű pohára!