Part 6

=Utólagos jegyzet= „Rákóczi László börtöni éneké“-hez. Csak most, midőn már a czimzett ének ki van nyomva, jelent meg a „Győri Régészeti Füzetek“ II. kötetének IV-ik füzete, melyben Botka Tivadar Rákóczi Erzsébetnek, Rákóczi László leányának 1698 jan. 1-jén kelt, s a kis-tapolcsányi kórházat illető alapitvány-levelét közli; ebben ez is áll: „Item magam tettem hozzá azon nap, a midőn Istenben elnyugodott édes atyám gróf Rákóczi László 1662 Várad alatt a török által a keresztyénségért kiontotta vérét és ugyanottan vitéz módon lött halála, az ő Nagysága lölkéért Szent-László napján adatik nekik (a kórház szegényeinek) egy ebéd.“

Ime tehát tökéletes igazam volt, midőn Rákóczi László elestét 1662-re tettem; a jelen adat minden kétséget eloszlat, miután a kegyeletes árva csak jól tudhatta apja halálának évét.

T. K.

FEGYVERT S BÁTOR SZIVET…

– A XVII. század közepe tájáról. –

Fegyvert s bátor szivet kell annak szerzeni Az ki hazájáért kész harczot próbálni, Élet s halál között szerencsét keresni, Kard, sürű lövés közt nem kell semmit félni.

Világ előtt szégyen hazánk pusztúlása, Minden csata nélkül magyarnak romlása; Nagyhirű nemzetnek prédára hullása, Török dandároknak könnyen kóborlása.

Kevés békességhez, melylyel csak hiteget Az török bennünket, s magához édesget Ne bizzunk: mert mutat romlandó üveget, Vagy édes méz alatt nyújt keserű mérget.

Zászlód alá hazám, kérd, jőjjön magyar Márs Pusztító had ellen ki légyen veled társ; Mert már hónnyod alatt alig maradt az árs, – Félek rajta, hogy te öved ne légyen hárs![78]

Szállj ki hát álmodból, még pihenést vehetsz, Fogj fegyvert markodba, szabadulást nyerhetsz, És bánatos ködbül majd örömre mehetsz – Föltett szándékodban kivánt véget érhetsz.

Imhol sok bestia ellened kardot vont, – De ha serénséged tunyaságot elront: Sok zászlós kópiát holdjával öszveront,[79] Rendelt[80] csoportokat szaggatva széjjelbont.

Virtus még közűlünk szintén ki nem szakadt, Noha sok muszurmány[81] bátorságra fakadt: Sokszor magyar miatt török had megapadt – Most is éles kardunk hüvelyben nem ragadt!

Zászlót magyar vitéz! Tőlünk ily jót kíván, Induljunk meg immár kedves hazánk kárán; Ne hagyjuk töltözni pogányt magunk javán, Példát kész mutatni egy vitéz magyar bán.[82]

Ha magyar kard pogány karddal összecserdül, – Jól fordúl az koczka: szerencsénk is perdül; Bánatban bús elménk örömre fölzendül, Vitézségünk miatt pogány füle csendül.

Igy jön meg hazánknak régi szabadsága, Bánat, siralomnak öröm lesz váltsága, Elpusztult földünknek lehet orvossága – Igaz magyarságnak csak ez kivánsága!

* * *

E verset Zrínyi a költő „Ne bántsd a magyart“-jának egy régi kézirata végén találtam, mely a gr. Forgách Simon-féle 1705-iki kiadás másolata, mert Forgách classicus előbeszédét is tartalmazza. E kézirat Magyar Mihály antiquarius könyveinek árverése alkalmával került elé, s ifj. Csapó Vilmos úr által vétetett meg.

T. K.

BALOGH ZSIGMOND BÚS ÉNEKE.

– A XVII-ik század közepe táján. –

Bánatimnak örvényében Jaj mint estem nagy véletlen; Nincs ki szánja szegény fejem Tekivüled én Istenem!

Az tavaszi szép időnek Látom mindenek örülnek, Erdők mezők megzöldülnek, Az madarak énekölnek.

Legörögvén szemem könyve Sirván nézek mindenekre, Mert hazámnak gyászra fordult Az mint látom, szép czímere.

Óh átkozott gonosz óra Ki engemet bujdosóvá Tettél ily nagy vándorlóvá – Hogy juttattál ily nagy búra!

Gondolatim csak hazámrul Vannak atyámfiairul, Jóakaró barátimrul, Kedves édes szomszédimrul.

Homályban bémerült napom, Gyászban öltözött csillagom; Mert virágzó állapotom Keservesen jut eszemben.

Sirnak szüntelen szemeim Hullnak orczámon könnyeim, Gyászban öltöznek napjaim Nem is mulnak esztendőim.

Jóakaróim, vitézek Kik hol vagytok végbéliek: Isten legyen már veletek, Emlékezetben legyetek.

Gyakor szerencsés csatákat Vitézül, nektek kivánok, Adja Isten jövendőben Tivéletek egyetemben.

Mindenben Isten vezértek Légyen, vitézek tinéktek; Mikor pogányokkal víttok, Nemzetünkért vagdalkoztok.

Óh én kedves laktom földem Ki engemet feltartottál, Szárnyomra is bocsátottál: Isten áldjon bő áldással!

Nem szólhatok immár többet Mert búbánat én szivemet Fujtja, faggatja testemet, Megkeseredett szivemet.

Drága laktom szép földemben Elhiszem azt – jövendőben Kit lásson meg az én fejem – Hogy lészek még víg örömben!

Ez éneket egy idő korban Dráva Mura közt laktomban Szerzém Csák-Tornya várában, Zrényi Miklós udvarában.

* * *

Nemz. muz. Szencsey dalkönyve, és hung. quart. 175. II, továbbá 173. II. A 7-ik versszak csak a 175. II-ben van meg, de hogy ide tartozik: a versfők értelme mutatja. Jankovich ez ének fölé 1660. évszámot jegyzett, hihető csak körülbelül akarván ezzel keltének idejét meghatározni.

T. K.

GYÁSZÉNEK ZRÍNYI MIKLÓS HALÁLÁRÓL.

1664.

(„Zrínyi Miklós keserves halálárul való ének.“)

Oh kék égen járó fénlő csillagoddal Édes magyar vérem, nagy gyászra fordultál! Planétáddal együtt homályba borultál.

Sok szép dicsérettel ki azelőtt fénlél Hirrel, névvel, és dicsőséggel tündöklél, Minden vigasságban ki azelőtt éltél – Jaj hagyd el, mert hidd el, veszélyre kerültél!

Mert néked ezelőtt ki volt bizodalmad, Isten után mindenben néked oltalmad: Halljad meg miképpen lőn ettül válásod… Óh szerencsétlenség! – Mire jutott sorsod!

Gróff Zerínyi Miklós magyarok Hectora, Herczegi erkölcscsel ki tündöklék vala, Jaj édes nemzetem, ím tűlünk elvála – Hire, dicséreti csak éppen marada.

Tündöklő virtussal ragyogó liliom, Hercules termettel fölruházott sólyom: Nagyságos Zrínyi Miklós, nagy szép oltalom Szép Pannóniának voltál, s nyugodalom.

De az ezerhatszáz hatvannegyedikben Szintén novembernek az ő közepében Nagy szomorú hirek magyarok szivében Érkeztek groff Zrínyi Miklósrul véletlen.

Midőn sok gondoktul egyszer üresednék, Hogy tudós elméje ottan igyekeznék: Ékes öltözetben mint Hector öltöznék, Recreátióra vadászni kilépnék.

Mint Jupiter villog több csillagok között, Avvagy hyacinthus szép virágok között: Így Zrínyi tündöklék nagy főurak között – Mert nagy észszel virtus ő belé költözött.

Nem sokad magával serénség tűköre Nagyságos Zrínyi Miklós ment az mezzőre, Hegyekre, völgyekre, zöldellő erdőkre – Madaraknak nyárban hol vagyon zöngése.

Mint egy erős vitéz előre ment vala, Az urak nagy messze valának utána; Egy nagy vastag fának szintén oldalába Groff Zerínyi Miklós akada vadkanra.

Hertelenségébül kapá az dárdáját Azölőtt is kivel ő sokszor vadászatt, De hirtelenségbül tartásban erőt tött: Megbusulván vadkan – groff csak el nem esett.

Félreugrék az groff, másodszor megcsapá, Nagy sebet azonban az vadkanon hagya, Harmadszor felhuzá,[83] egy ágban akada – Az vadkan legottan reája rohana.

Megálla az groff ur, szégyenli futását Egy bestia előtt az ő szaladását, Ki azelőtt másnak az ő kardolását Nem félte sok ezer török viadalját.

Az groff vitéz többször nem sértheti vadát: Mert az vadkan dárda alá vette magát, Megkapá nagybátran füle tövit, s farkát – Óh Hercules erő! – megtartja az vadkant.

Legottan csakhamar fegyveréhez kapa – Hüvelyébül fegyvert de miglen kivoná: Félkézzel az vadkant mivel nem birhatja – Agyarával Zrínyit szintén homlok’ csapá.

Mégsem hagyná magát, vadkannak az lábát Megkapá, de vadkan megsérti az karját, Még az lábával is tipázza az urat – Végre elbágyadván a sok sebek miatt.

Jaj keserves eset! Az fekete földön Groff Zrínyi feküszik félig már megholtan, Mennyei szerelem kit meglövő ottan, Óh mely sokan sirnak bizonynyal ez sorson!

Óh szegény magyarok, ez uron sirjatok, Keserves jajszókkal őtet kiáltsátok, Fekete ruhában őtet gyászoljátok, Könytül orczátokat szünni ne hagyjátok.

Azonban hogy Zrínyi az földön meghala, Az urak ezt látván, őtet kesergik vala, Nagy keserüségtül nem szólhatnak vala, Végre így fakadnak keserves jajszókra:

„Kegyes természetü groff Zrínyi Miklósunk Óh mikint lőn dolga, ki volt vidámságunk; Óh jaj, jaj minekünk újul hármas jajunk – Ha derül vigságra az mi fényes napunk?!“

Ez szókat hogy mondák, fölvevék az urat, Keserves jajszókkal az Csáktornya várat Emléték, hogy vinnék az várba az urat, Zokogva azt mondák: ki hordoz már hadat?!

Óh keserves Músák! földnek dicsősége, Bölcsesség követő urfiak ékessége, Tudományt szerető urfiak vigassága, Halhatatlanságnak szép fénlő csillaga.

Elesett Zerínyi, ki volt ékességünk, Az hadban előttünk mintegy nagy Hectorunk, Zsákban öltözzünk már, nincs gyönyörüségünk, Örökké gyászoljuk elkölt dicsőségünk.

Sír a szép Csáktornya, nincsen már tútora, Eltávozott, neki ki volt fautora; Minden reménsége nézett csak Miklósra: Azért már szemei gyorsak a sirásra.

Vég-Légrád jajgatja az ő morczongását:[84] Miért távozál el?! újítja sirását, Nem várhatja többé semmi vidulását, Ugy kivánja: Zrínyi! Zrínyi! patronussát.

Jaj – Pannónia mond – nékem, hova legyek? Én szerelmes Zrínyim! nem tudom mit tegyek; Te megholtod után én már mikép éljek? Ezután óh Zrínyi! ki fejétül függjek?

Vajha én teveled most együtt lehetnék Kellemetes Zrínyi, elhiszem élhetnék Nagy örömben, szivem tudom megenyhednék, Sirás miatt könnyem árjában nem ülnék.

Zrínyi Péternek ez hogy hirére esék: Jajgatással mindjárt igyen emlékezék Midőn kedves Zrínyin magyar siránkozék: Jaj miért hagyál el?! sűrüen könnyezék.

Sok ezerek közzül te bizonyság lehetsz, Sok ezerek közzül te elég is lehetsz: Hogy engem kedveltél, tudom most is szeretsz, Tégedet elmémben. . . . . . .

(A többi hiányzik.)

* * *

(A Mátray-codexből.)

KESERV ZRÍNYI MIKLÓS HALÁLÁN.

– 1664. –

(„Cantio de Nicolao Zrényi.“)

Római bölcseknek régi fejedelme, Hol van Virgílius poeták vezére? – Mert elijede már Horvátország szive, Fölrobbant, mint szarvas szép folyóvizekre.

Ovidius megholt, Homérus el-kimult, Minden hatalmasság halálnak meghódult, Sámson, kinek mássa ez világon nem volt – Koporsóba szállott, mert Ádám fia volt.

Az nagy Alexander, ki világot birta Ketté-törött sirban diadalma botja, Hercules, és Hector kié vala Trója: Az szörnyü halálnak kerültek horgára.

Vedd föl gyászruhádat Zrényi família! Megholt nemzetednek ragyogó csillaga, Keservesen sirhatsz te is Pannónia, Mert nincs országodnak immár pártfogója.

Ez volt bizonyára amaz erős Hector, Jó Magyarországban erős gubernátor Kinek erejétül egy országos tábor Igen megveretett török imperátor.

Vedd föl gyászruhádat szomorú országunk! Jó lakó-földünkrül hamar elhullottunk, Szép fris palotábul árvaságra juttunk, Kincses gazdaságrul pusztában szállottunk.

Régi bizodalmunk ki azelőtt voltál Közénk fekete gyászt, sőt jajt béplántáltál, Hirrel névvel köztünk ki mindent elhagytál, Az földnek gyomrába immár bészállottál.

Örülj és vigadhatsz Kanizsa végvára Gyula, Sziget, Szólnak, Esztergam és Buda![85] Megholt bástyátoknak kemény ostromlója, Nincsen immár tovább az ki azt próbálja.

Sirasd Horvátország jó rendölt uradat, Az sirba temetted atyádat s anyádat. Nem is vitt az Mura testtel több habokot: Midőn török vérrel igen megáradott.

Mint az folyóvizek midőn megáradnak Erdőt, mezőt, halmot egyeránt elhatnak: Igy sok országokon neve hatalmadnak Tornyokat épített amaz kevély Marsnak.

Apolló hogy hallá ennek ő halálát: Mindjárt ő lantjának mézzel folyó szavát Keserű sirással könnyeinek árját Cziterát pönditvén igy kezdi siralmát:

„Óh szomorú eset, óh gonosz szerencse! Bőségesen néha[86] vala nálunk kedve Kedves magyarok közt vala aranyhire – Már halandósággal elváltozott szine.

Kikeletkor megáld az szép zöld erdőkkel Kis fülemülének ékes verseivel, Szép gyönge árnyékkal, hives jó szellőkkel, Őszszel: mézzel folyó kedves gyümölcsökkel.

De nincsen megkötve senkinek lábához, Fordítá kerekét Zrényinek sorsához, Jaj mely közel esék Zrényi halálához, Nem is hagyta tovább kapni koczkájához.

– Mivel gyönyörködnek urak vadászásban, Hogy szivet újítsák; méne havasokban, Megveti hálóját erdők folyásában Hogy vadállatokat kerítsen bé abban.

Sima kengyelérül az Zrényi leugrik, Midőn vadállatra nagy szivvel futamik Fegyveréhez bizván, jaj! megcsalattatik – Vége életének mert ottan történik.

Az megbúsult állat nékie rohana, Hegyes hosszú foggal Zrényit rútul marja, Halálos sebekkel testét elszakgatja – Fogával életét testébül kivágta.“

Szünjél Apollónak zöngedező lantja, Szünjön Orpheusnak gyönyörü hárfája, Kis fülemülének mézzel folyó szava – Mirigygyé változék hajnali nótája!

Ne neveljen az föld olly embert világra: Ki ne indíttassék nagy szomorúságra, Sőt még ha szemeit veti országunkra: Kész légyen érette menni az halálra!

Isten már hozzátok császárok, királyok! Jó Magyarországban lévő uraságok! Nincs már török ellen hatalompálczátok – Jaj azért tinéktek meg köll hódulnotok!

Megfélemlettetek, elolvadt szívetek Ki véletlen megholt, csufságra vélitek, Ha ki Esztergamban bészállana néktek, Palotát foglalni majd készek lennétek.

Örül, vigan lakik az török Ujvárban – Nem volt visszavonás köztök akaratban, De ha magyarok közt négy vagyon egy nyomban: Tiz is találtatik ott az elrontásban.

Hétszer szentölt vitéz nyilván Zréni vala, Hadi okossággal sokat meggyőz vala, Rákóczi György mássa nyilván Zrényi vala[87] Ki soha töröknek nem vala barátja.

Nem csuda, hogy ez ur vad miatt elvesze: Mert töröknek karját immár nem rettegte, Mint egy fene tigris akada törökre – Valamerre fordult, omlott török vére.

„Isten hozzád immár mézzel folyó ország Kinek oltalmáért ment tűlem sok jószág, Immár tűlem elmult világi uraság, Lölkömnek hajléka az fényes mennyország.

Életemnek végét immáron elértem, Ki Jézus nevéért sok csatákat tettem, Azért reám fordult mennybéli kegyelem, – Midőn én öcsémmel bátran vitézkedtem.“

Midőn török császár táborát megverte: Sok erős várokban meglövetik hire,[88] De mikor hallatik életének vége, Csak egyet sem láttam az ki megkönnyezné.

Erős kűvárait gyászba öltöztetnék, Sok szép nemzetségi csak meg nem epedtek Jaj-lamentátiót rólad énekölnek – Mert immár ily vitézt többé nem remélnek.

Óh mely csudálatos Isten az te dolgod! Az te tanácsodban nincsen néked másod; Most is el- kitevéd te miráculumod: Hogy erdei vaddal öletéd hadnagyod.

Élet az halállal mért tovább nem víttál, Midőn sok harczokon mellette forgottál: Karddal ily nagy vitézt többé nem kaszáltál – Török keze miatt meghalni nem hagytál!

Igyefogyott magyar, szegény Horvátország; Nemde csudálod-é ez gonosz esetet? Fájdalmad szivedben valljon nem érzed-e? Még szived is ezen méltán keseregne.

Óh jaj mely keserves köztünk az halálod Négy és öt óra közt utolsó punctumod. Nagy vadon erdőben kit kevés szem látott – Csak Isten tudhatja miként lett halálod!

Óh ti vitéz szolgák, miként lett halála Az sok irígyek közt?… csak Isten tudhatja! Harczon el nem esett még csak egy hajszála: Mostan ti hívségtek halni bocsájtotta! –

„Dicsértessél mennyben örök Atya-Isten! Hir, név és dicséret, glória terjedjen Az én nemzetemre győzödelem térjen, Lölköm is nyugodjék Ábrahám keblében!“

Versfejekben nevét sohul nem találod, Ha mind éjjel, nappal elmédben vizsgálod. Ez szomoruságot kit nem ember hozott: Ezer fölött hatszáz hatvannégy iratott.

Nyujts ki szent Ur Isten hatalmas karodat, Ne hagyd elmerülni az te kis hajódat! Zabolázd az pogánt, ronts meg ő karjokat, Áldd meg szerencsékkel szegény magyarokat!

Mivel Zrényi megholt, ki bizodalmunk volt És szépen protegált’ az Horvátországot: Mutasd meg Úr Isten az te hatalmadat – Pogány török ellen tarts meg magyarokat!

Mert Te benned bizunk, és nem más senkiben; Élők közt ez földön ki mult ez világbul Ki Te utánad volt legfőbb bizodalmunk Pogány török ellen erős protectorunk. –

* * *

(Szencsey György dalkönyvéből.)

FOGARASI BAJNOK BÚS ÉNEKE.

– A XVII-ik századból. –

Szerencsét próbáltam, Csatákon forgottam, Magyar hirért névért Vigan vagdalkoztam.

Az pogány törökkel Mintegy ellenséggel Bátran szemben mentem Vitéz legényimmel.

Sok fohászkodással, Gyakor óhajtással Mulatom időmet Könyhullatásimmal.

Az szép hirért-névért Ragyogó fegyverrel Használok én immár Szép böcsületemmel.

Játszik az szerencse Most szegény fejemmel, Örül veszélyemnek – Nyomorúlt fejemnek.

Átkozott irígyim Szüntén reám dühödtek – Nyomorult sarczomon Örülnek s tombolnak.

Tengeri háború Megemészt a sok bú – Én idegen, szegény, Igen nagy nyomorúlt.

Valjon s mikor látom Jóakaróimat? Valjon s mikor látom Vitéz barátimat?!

Vajha tündér volnék, Testem hogy eltünnék: Bizony elrepülnék – Virágomhoz mennék.

Társaim, társaim, Szerelmes barátim: Hová távoztatok Vitéz jó barátim?

No az is hadd legyen, Csak Isten megáldjon: Hordozzon jó uton – Az hová gondolom!

Ez éneket szerzé Az Olth vize mellett Fogaras várában Egy ifjú magában.

Nevét följegyzette Az versek fejekben… Oltalmazza Isten Mindent illy igyében!

* * *

E becses ereklyét a Mátray-codex tartá fenn. Eredeti czíme: „Militaris cantio“, „Katonadal“. Lehet, hogy az énekiró vitéz, mint a vers tartalmából sok helyütt, de különösen az 5-ik, 6-ik s 9-ik stróphákból látszik, Fogaras várában rabúl tartatott; e vár a XVII-ik században különben is Erdély egyik politikai börtöne vala. A szerző nevét a versfőkben fájdalom, hiába keressük: bizonyára azért, mert az ének – mint szakgatottságából is következtethető – vagy hiányos, vagy hogy a versszakok össze vannak zavarva.

T. K.

KISFALUDY LÁSZLÓRÓL.

– 1681. –

(„Cantio de militari duce.“)

Ki ne panaszolkodnék ily vitéz emberen Ki ellenségével forgott sok fegyveren, Hiréért nevéért ment az pogány ellen – Örök nagy rabságban esett nagy-hertelen.

Igy vagyon mindenütt vitéz ember dolga, Bár házánál sokszor barátját jól tartsa, Tisztit, böcsületit ha hadi, nem hagyja, Szegénynek fogságban való szivfájdalma.

Sok jó vitézeknek volt tanácsadója Mezőben, városban erős kűoszlopa, Hamis pogányoknak sokszor megrontója, Kegyelmes urunknak igaz, hű szolgája.

Farkasbőr és vörös panczér az nyakában, Pallosa kezében, forgódik csatában, Biztatja ő népét, első ustromlásban – Szerencsétlenségben esék nagy rabságban.

Állj meg! és ne fuss el! – kiáltván seregnek, Pattanását hallák sok puskalövésnek, Szaladni kezd vala népe Rábaköznek – Igy az pogányság is örüle ezeknek.

Lóval hogy elesék, rárohant pogányság, Elállván mellőle az egész magyarság, Kopja, pallos miatt esék rajta fogság – Őtet vitéz embert nyomorítá rabság.

Ugyanis így vagyon mastan ember dolga Bár házánál sokszor barátját jól tartsa; Töröknek kezében pallosát ha látja: Megijed, elszalad, társát ottan hagyja.

De mihelt az török Esztergam kapuján Szegény magyarságra vörös zászlót hozván, Az ki csikorgatja fogait lóhátán, – Így felele hadnagy, hogy azt ott meglátván:

Jézus segéld meg mast az szegény keresztyént! Ez szava után is biztatja egyenként, Hirünkért, nevünkért ha szenvedünk is kínt – Az pogány kezébe esék ű e szerént.

Látjátok-é mastan rabságban esését? Vassal, és belincscsel kinozzák az testét; Nem fogadátok meg az ő jó intését, Kevélységtek miatt rontjátok életét.

Árvául elhagyá szerelmes gyermekit Nagy szomorúságban kedves feleségét, Atyjafiainak szomorítá szívét – Elvitte magával hírét s vitézségét.

Sok jó vitézeknek volt ez tanácsadó, Vitézségben is volt mindenkor forgódó, Csatákon, harczokon hirt és nevet kapó, Nagy urak között is kedves, mint az ráró.

– Légyen tehát vége róla irt verseknek, Adjunk mastan hálát mennybéli Istennek: Keziben nem adott minket ellenségnek, Több szerencsét adjon Isten vitézeknek!

Okos vitéz ember vala sok hadakban, Az szerencsétlenség hozá mast rabságban; Honnét alig hiszem, hogy jöhess hazádban – Talám mindörökké maradsz az rabságban.

Nemzetes vitézlő Kisfaludy László, Ki természetedben valál mint az ráró, Győri vitézeknek gyémántkű-hordozó, Sok katona mellett mindenkor pártfogó.

Az ezer hatszázban s nyolczvan egyben jutván Kisasszony havának harminczegyed napján Irám ez verseket igen szomorkodván Az vitéz embernek esetit hogy hallván.[89]

* * *

(Szencsey György dalkönyvéből.)

OLÁH GECZI.[90]

– A XVII-ik század második feléből. –

Óh gyönyörü tavaszidő! Szerencsétlen új esztendő! Az kit akarsz megújítasz – Engem penig szomorítasz.

Gyerünk alá jó katonák, Az alföldre, Kecskemétre, Ott próbáljunk jó szerencsét – Talám Isten jobban adja!

Mennek vala az alföldre; Oláh Geczi vitéz legény Talál elől egy nagy őzet, Mindjárt mondja fakó lónak:

„Édes lovam, fakó lovam, Érjük el amaz nagy őzet!“ Az fakó ló csak eléri, Oláh Geczi csak ellövi.

Mindjárt mondja az urának: „‚Uram, uram, oláh Geczi – Ne kergess én rajtam őzet Ha törököt nem fogsz, nem vágsz!‘“

Paripája mindaddig fut A mig ura ahhoz nem jut; Habos tajték róla szakad, Elesvén egy árkon akad.

„Vigy ki innét jó lovacskám, Szépen nevelt jó maczkókám! Hidd el, bizony meghizlallak, Őz után már nem nyargallak.“

„‚Mondám, rajtam bátor szivvel Pogányt vághatsz erős kézzel: De te kétélő tőröddel Őzet űztél fegyvereddel.‘“

„Hozz ki mégegyszer jó lovam, Meglátd: törökre lesz utam; Bor, pecsenye lesz abrakod – Nem lészen többé panaszod.

Hordozd bátran bús szivemet, Keresd fel régi kedvemet; Hidd el, majd az pogány oszol Oláh Geczi az hol harczol!“

„‚Ülj fel hát, ne félj töröktől: Én is hizom pogány vértől; Terjeszd tovább nagy hiredet – Keményitsd meg fegyveredet!

Látod, hazád rontására Népednek elrablására Miként pogányság készülne – Hogy bennetek elvesztene.‘“

„Éltem nem szánom hazámért Királyom maradásáért; Hirem s nevem lesz nyereség, Nem prédál többé ellenség.

Pórteleki hazánk fénye, Buga Jakab nagy reménye, Jászberényi is népestől Majd hozzánk jön seregestől.

Ellenségünket töressük Mérges nyillal sértegessük; Majd sok török test lesz eves – Kiknek nem kell kávé-leves.

Minden vitéz józan légyen, Hijában zsoldot ne végyen; Szerezzen jó hirt népünknek – E volt tárgya fegyverünknek.“

* * *

E románcz már Erdélyi népdalgyűjteményében is megjelent ugyan, de csonkán; végrésze teljesen hiányzik. Pedig e végrész igen nevezetes. Kiviláglik belőle ugyanis, hogy e románcz egykorú a következő Buga Jakab énekével, („Mit busulsz kenyeres…“ Szencseynél,) mivel hőseik kor- és pályatársak valának, – hadakozó, szabad-, vagy szegénylegények, a kik eleintén a török ellen, majd Tököli táborában a németek ellen harczoltanak. Tököli csillagának letűnte után – mint a Buga Jakab éneke tanusítja – félrevonták magukat, mignem a Tokaji Ferenczféle támadásban, majd később II. Rákóczi Ferencz harczaiban újra háborúskodhattak. Kik közűlök még a szathmári béke után is életben maradának: a pusztákra bolyongtak, a hol a szükség által kényszerítve lassan-lassan szegény-legényekké lőnek a szó mai értelmében. Imé, ez röviden a szegény-legény elnevezés eredete. A gr. Károlyiak levéltárában, Béri Balogh Ádám hires kurucz dandárnoknak Szabadszállásán 1705. aug. 7-kén Károlyi Sándorhoz irt levelében ezt olvasom: „Oláh Gergöly nevő, Hellepront (kurucz ezredes) uram hadnagya“ stb. Lehet, hogy e kurucz hadnagy egy személy a mi Oláh Gergelyünkkel.

T. K.

BUGA JAKAB ÉNEKE.

– A XVII-ik század utolsó negyedéből. –

Mit busulsz kenyeres, midőn semmid nincsen? Jó az Isten, jót ád, légy jó reménségben!… Fölnyilik az idő majd az gyenge fűre – Hova két szemünk lát, oda megyünk ketten!

Óh édes pajtásom, hogyne busulkodnék: Midőn az sok gondok rajtam uralkodnak; Sok gondolkodások szüntelen fárasztnak – Minden órán engem elmémben bágyasztnak.

Rongyos az dolmányom, ki van az oldalom, Az sok folttul ugyan nehéz az nadrágom, Hátam lapoczkáját veri az kalpagom – Zsirtul ködmenyem is igen megavult már.