Part 8

Okádol mint részeg, de minekutána A te álnokságod Sionnak leánya Megemésztettetik: népedet nem hagyja Az számkivetésben, sőt hozzá fogadja.

Sőtinkább azt mondom, hogy vegyék mindenek Christus tanítását, hogy el ne veszszenek; Nagyobb volt-é bűnök Karczagbelieknek Hogy ekképen romla, mint egyéb népeknek?!

Sőtinkább bűnökbül hogyha meg nem térnek: Hasonlatosképen elvesznek mindenek; Adják hát magokat az jó megtérésnek – Szörnyű nagy romlással hogy így ne veszszenek!

Óh hatalmas király: mennybéli nagy Isten! Vigyázó szemeid legyenek népeden! Kit vessződdel vertél meg ily keservesen – Emeld fel pálczádat érette, mint régen!

Ocsmány bűneinkért egy kis búsultodban Minket elvetettél miltó haragodban; Örökkévaló nagy irgalmasságodban De könyörülj rajtunk, te nagy jóvoltodban!

Többé ne hallassék földünkön pusztétás, Sem amaz kegyetlen véres ragadozás, Az mi határinkon ne légyen már rontás – Legyen mi kőfalunk az szép szabadúlás.

Térj mihozzánk Urunk, magvát népeidnek Hozd meg, napkeletről egybengyűjtessenek, Még napnyugotrul is, és mondd ezt a délnek: Ne tartsd meg népemet, hadd gyülekezzenek!

Azt mondd az északnak: add meg fiaimat! Hozd meg nagy-messzünnen gyenge leányimat! Szabadíts meg Uram nyomorult rabokat, Vigasztald meg immár az siralmasokat!

Az kik keservesen az Sionban sirnak: Vigasztalásodat nyújtsad már azoknak! Légy felépítője puszta várasinknak, És megépítője régi pusztaságnak!

Nekünk idegenek legyenek pásztorink Az kik legeltessék mezőnkön barmaink, Idegen fiakból szántóink-vetőink, Legyenek mezőnkön buzatakaróink.

Nagy gyalázatunkért két annyi jutalmat Urunk végyünk tülled, de az nagy szidalmat Vedd el immár rólunk, sőt örömnek napját Szidalom helyében deríts fel világát!

Immár kegyelmezz meg Urunk, népeidnek – Minden határiban az magyar nemzetnek; Vedd ki igájokból idegen népeknek – Többé szidalomban immár ne légyenek!

Íme meghagytál még valami keveset: Ne fogyasd el Uram ez maradék-népet! Rabságra s csufságra ne küldj már többeket, Zabolázd meg, kérünk, az kegyetleneket!

Téríts meg tehozzád az nép maradékát, És megtérnek, Urunk gyászos napjainkat Újéts meg[106] minékünk, adj régi napokat, És terjeszsz mireánk nagy-szép áldásokat.

Téríts ostorodat a nagy Babylonra Sok gonoszságoknak vétkező anyjára; Légyen por-hamuvá, s teljék meg pohára: Ne légyen népednek ily kegyetlen ura!

Óráját és napját szörnyü romlásának Közelítsed Urunk, néped rablójának; Ölibül gyermeki kiragadtassanak Kőszálhoz veretvén öszverontassanak.

Óhajtással téged óh kegyelmes Isten A kik kiáltanak, felelj kegyelmessen; Rajtunk igéretid igazsága légyen Hogy mi víg örömmel ezt mondhassuk: Ámen!

* * *

Megvan e régi ének Szencsey György dalgyüjteményéhez hozzá kötve, de külön állott mojette nyomtatványon, melyen alul 1698. évszám áll, hihető a nyomtatás, vagy tán az ének irásának éve is. Ha ez utóbbi állitást fölteszszük is, az énekben régibb dulásról van szó: „Nagy-Kunság, Régtül fogvást való kietlen pusztaság“; „És megépítője régi pusztaságnak.“ Az énekben sokszor jőnek elé bibliacus helyek és mondatok, melyeknek igazolásaúl az eredeti nyomtatvány szélén az illető bibliai helyek ki vannak téve. – Többször eléfordul („Keserves éneked a ki dudolgatja“, „gajdolnak terólad“, „csufolóknak dalja“) egy ennél még régiebb talán gúnyos dal emlegetése a kunsági, illetőleg karczag-újszállási pusztulásról: e körülmény is azt bizonyitja, hogy ez ének és a benne megénekelt tatárpusztitás között bizonyos időnek le kelle folynia.

T. K.

IDEJE BUJDOSÁSOMNAK…

– A XVII-ik századból. –

Ideje bujdosásomnak Eljött már távozásomnak, Szomorú utazásomnak Sok okai vannak annak.

Angyalodat én Istenem, Küldjed hogy kisérjen engem, Utaimban vezéreljen, Minden gonosztól megmentsen.

Nincsen látom a legénynek, Semmi becse jaj szegénynek, Mert itthon inkább kedveznek Az idegen jövevénynek.

Oly helyet azért keresek Az hol becsületben lészek, A tengereken túl megyek, Jó hirt nevet ottan szerzek

Csak egy sem fogja megtudni: Szegény fejem él-e hal-e? És élésben módja van-e? Isten gondomat viseli.

Záloga te vagy lelkemnek Én Istenem! bizom benned, Hogy ottan gondom viseled Az hol engem nem ismérnek

Ifjú Tóbiást vezérlé Szent angyalod messze földre: – Szegény fejemnek vezére Ez légyen, és őrizője.

Az egész föld kerekségén, Erdőn, hegyen, földön, vizen, Ellenség tábor közepén Félelem nélkül elviszen.

Nem félek ha megbetegszem: Mert meggyógyít én Istenem, Rabságomban megszabadít, Inségemben ő megsegít.

De hogyha rabságba esem Ott is van jó reménségem, Hogy szabadítóm énnékem Te lészsz kegyelmes Istenem.

Róllam el ne felejtkezzél, Ha meg halok te temess el; Akárki bánjon testemmel, De csak te birsz én lelkemmel.

Azért hozzád fohászkodom, Mikor eszem, avagy iszom, Éneklek, vagy imádkozom, Te légy úti kalauzom.

Szerelmes atyámfijai, Nemzetem kedves tagjai, Szivemnek vigasztalói, Kik voltatok orvoslói!

Csak kell immár bucsut vennem, Édes atyám, anyám, néném, Szerelmes bátyám és öcsém, Mert nincsen immár késésem.

Szomszédim s jóbarátimat, Kik látják még válásomat, Köszöntsétek mindazokat, Kik jóakaróim voltak.

Isten hozzátok pajtásim, Velem felnőtt jó barátim, Kikkel sokszor nyájasságim, Voltak sokszor mulatásim.

Nékem a mi jót tettetek, Isten fizesse meg néktek, Hosszabbítsa életetek, Hogy őtet tisztelhessétek.

Az idegen földre megyek, Veletek többé nem lészek, Talám nem is lát szemetek, – Róllam ne felejtkezzetek.

Lábam akár merre mégyen, Róllatok nem felejtkezem; Minden járásom, kelésem Áldja meg a szent Ur Isten.

Áldása szent háromságnak Isten fijának Jézusnak, Ki angyalt ád kalauznak Az igaz utban járóknak.

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. II. és III. A versfőkben: „Jánoczi András csinálá.“

E költemény némely kifejezése, modora, és bevégzése oly régies, hogy azt hiszem nem tévedek, midőn még a XVII-ik századból származottnak vélem. Valamely idegen földre katonának menő irhatta: mert szegény-legénynek (régenten a katonával csaknem azonos jelentésü szó) nevezi magát; (3. strópha) s mert jó hirnév szerzésről (4. st.) ellenség táboráról (8. st.) rabságba esésről (9. és 10. st.) beszél. A 3-ik strópha egyébként is a Tököli, vagy a Rákóczi háború bevégződése utáni korra utal, mint a melyben a hadi szolgálatban állott szegénylegények foglalkozás nélkül tengődtek, s az idegen elem által mint volt kuruczok gyűlöltettek.

T. K.

FUT AZ OLÁH…

Fut az oláh hegyoldalon, Magyar legény, rácz, parlagon – Didalom, madidalom, dilamalom, madidalom, dilamalom!

Lám megmondám Rabul öcsém Hogy nyergeljünk két paripát – Didalom stb.

Rabul öcsém, rabul esék: De én magam elszaladék – Didalom stb.

Meleg málé tarisznyámban Málé mellett korpa-czipó – Didalom stb.

* * *

Horváth Ádám jegyzé fel irott gyűjteményében, melyben szerinte „a kuruczvilággal egyidős, sőt régiebb énekeket is találhatni.“ A jelen homályos töredéket a „Patyolat a kurucz“ és „Árokszállásánál volt a veszedelem“ kezdetüekkel együtt különösen kiemeli előszavában. Lehet, hogy a jelen vers a zsibói csatavesztésre vonatkozik, s így 1705-ből való volna. De ez csak gyanitás, és korántsem igénylem bizonyosságát, miután a vers oly homályos, hogy belőle biztosan következtetni lehetetlen.

T. K.

„GENERÁLIS INSURRECTIÓ.“

– 1740. –

Megbolondult a világ, Fegyverben az ország, Elmult már az békesség Támadt sok ellenség, Összevesztek királyok Nagy hatalmas országok, Uri méltóságok.

Szegény magyar nemzet is Bánatját újítja: Mert királyné asszonyunk[107] Táborban hivatja. Készül minden vármegye Az országnak jobb része: Mert kénytelen véle!

Katonát ad nemessség, Hajdut a szegénység;[108] Mindeniket súlyosan Nyomja az nagy inség; Lovat, kantárt, karabélyt, Kardot, pisztolyt, pantallért Készítnek új mundért.

Búslakodik, bánkódik Gazda ő magában: Nagy-kelletlen, kedvetlen Nyúl az ládájában, Előveszi erszényét, Számlálgatja költségét – Régi keresményét.

Gyakorta gyülnek egyben Falu gyülésében, Pörlekednek egymással Hol egy, hol más helyben. Majd üstökben is kapnak Erősen káromkodnak, Nagy haragban vagynak.

Az katona vigan van Iszik, csókolódik; Gazdasszony szomorkodik – Szivében bánkódik: Mert megürült ládája, Oda köntöse ára – Kelt az katonára!

Öszveülnek némelykor Szomszéd asszonyával Panaszkodnak egymásnak Jutka leányával; Mondja szegény: mit tegyünk? Borravalót hol vegyünk? Csizmát is min vegyünk?

Nem régiben eladtam Egy pár kappankámat, Tikom, ludam, kenderem, Kevés olajkámat: Abbul reám mi esett?!… Az mit uram keresett: Eb szájába esett.

Nem azért neveltem föl Egynehány csibécskét, Kiért adott a tikász Egy kevés pénzecskét: Hogy katonára költsem, Az ő erszényét töltsem, Szobáját is fűtsem.

Elvitte az uramnak Egy szép paripáját Az nyakába vetette Rozsdás karabélyját; Egy aranyos szép nyergét, Péter bátyám fegyverét, Aba-köpönyegjét.[109]

Nem maradt már uramnak Testére valója, Elöl hátul kitetszik Eldugni valója. Magamnak sincs köntöském Elszakadt péntölöcském – Kilátszik a micském;

Mert rám hozták az adót Az executiót: Kitekerték kezembül Az szoknyára valót. Mivel födjem testemet, Mezítelenségemet, Hitvány szemérmemet?!

Bárcsak immár valami Kis pénzecském volna Az mellyen az urammal Bort ihattam volna! De ímé mind elhuzták Katonára prédálták, – Inségem nem szánták.

Jaj édes komámasszony Bezzeg pórul járánk! Pálinkára valóbul Ugyan kipusztúlánk! Az kasbul is kifogyott, Erszénybül is kikopott… Igyunk már egy kortyot!

– Hallod-é komámasszony, Ne gyötörd magadat! Gyere hozzám jó reggel, Megöntöm torkodat! Maradt még amaz kasban Lisztem, búzám hordóban – Jó lesz égett-borra!

Elküldtem a szolgálót Két font pecsenyéért, Katicza lányomat is Két pint jó szinborért. Tedd félre most rokkádat, Hagyd holnapra dolgodat, Készítsd az torkodat!

Megeheti az uram Sovány kenyerét is, Megihatja reája Az kut friss vizét is; Nem szeretem a dolgát Rosszul forgatja magát – Nem tudja a módját!

Jó ember a korcsmáros, Megalkudtam véle: Hogy az uramnak szólna – Nem kell félni tőle! Nosza tehát csak igyunk, Mert itt jó helyen vagyunk, Estig dorbézoljunk.

Jó bort kezdett csárdában Tegnap a csaplárné: Nála iszik, vigan van Nyalka katonáné; Vonjad czigány az nótát! Ne kíméljed az hurját!… Megadom az árát.

Jer be rózsám katona, No járjunk egy tánczot! Majd a nyakadba vetek Egy szép aranylánczot. Heje-huja katonám, Gyöngyvirágom, tulipám – Édes majoránnám!

* * *

Ezen kitünő zengzetességü, sok helyütt oly szép, s szomorúan jellemző költemény megvan Horváth Ádám irott dalgyüjteményében, úgy a nemzeti múzeumban régi szétszórt nyomtatványokon, s Jankovich iratai között többszörösen; ezek egyikén följegyezve találtam az 1740. évszámot, a mi a 2-ik strópha „királynéasszonyunk“-jával, s ennek ismeretes történetével tökéletesen összeegyez, s világossá teszi előttünk az ének keltének idejét és alkalmát. Horváthnál az énekből több versszak hiányzik. Közlé Erdélyi János is (Népd. III. k.) de igen összezilált versió után, és némely helyütt felette hibásan, például az „aba-köpönyeg“ helyett „abban köpönyeg“-et irt, a mi teljesen értelmetlen. Közlése ezenkivül az enyémtől több helytt tetemesen elütő.

T. K.

NEMES JÁSZSÁG, HIRES KUNSÁG…

– A XVIII-ik század első feléből. –

Nemes Jászság Hires Kunság Nagy jajra jutott: Csendessége Békessége Mert felbontatott. Boldogsága elfogyott, Szabadsága megromlott, Hire s neve Szép czímere Béboríttatott.

Régi kedve Víg öröme Bánatra fordult, Nyájassága Vidámsága Rekeszben szorult; Ékes csillagja elmult, Napja homályba borult, Mind egészlen Nagy-véletlen Romlásra indult.

Más, kertének Szépségének Szedi virágját; Zsengéjének Gyümölcsének Vondossa fáját; Nála tartja pálmáját Hajdani zöld laurusát, Társainak Javainak Elveszi hasznát.

Ezt gyászolja Tapasztalja Berény városa, Nemes Jászság Hires Kunság Régi lakosa; Az kürtöt ritkán fujják Bú és bánat közt dugják[110] Mert már magok Nyájasságok Nem nyugtathatják.

Tudja Dózsa, Jákóhalma Mihálytelkével, Ladány is azt Fényszaruval És két Szent-Györgygyel. Árokszállás Kisérrel Apáthi a Kúnfölddel, Abban kedvet Mind életet Az Kunság visel.

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. IV. – Jankovich Miklós kézirásával az van fölé jegyezve e dalnak: „Tárogatóra“. Versmértéke nagyon hasonlít a hires Rákóczi-nótáéhoz.

T. K.

EZERHÉTSZÁZ ÖTVENEGYBEN…

Ezerhétszáz ötvenegyben Katonaság tünt szememben, Béállottam regementben – A Prajczoknak seregiben.[111]

Sárga csizma, veres nadrág, Királynérul maradt jószág: Mente helyett kabátod lész – Az is hátul hasított lész.

Gyere pajtás katonának, Jól lész dolgod, meg sem bánod, Négy krajczárod fizetésed Ha megiszod – nem lesz pénzed.

Csizma helyett topányod lész – Az is elöl hasított lész; Azt gondolod, minden ugy lesz – De bizony még foltos is lesz.

Mert az Isten az katonát Ugy bünteti mint rosz fiát; Majd elvisznek a burkusra De nem a jó kvártélyokra.

Az Istennek szent angyala Szálljon az én galambomra! A katona Istenfia: De a paraszt csak mostoha.

Hajdu volnál: szeretnélek, Katona vagy: nem szeretlek. Huzó-vonyó a te neved, Akasztófa a te helyed.

Jól megbecsüld a katonát: Csinálj neki akasztófát, Lábbal akaszd fel a káprált – Utánna a közkatonát!

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. III.

MOHÁCS, MOHÁCS!…

– A mult század közepe tájáról. –

Mohács, Mohács, régi[112] vérontás helye, Magyarország gyászos mezeje, Kegyetlen föld, nemes nemzeted vérét Ittad, s nyelted szép dicsősségét. Midőn téged gondollak: Záporkönnyek borítnak, Szivemet bánat fojtja – Nyelvem meg nem mondhatja.

Nemes hazám! virágzó Pannónia! Európának valál kőfala, Tiz országok imádták czímeredet Al- s felvilág félte erődet; Rettent pogány előtted, Bizott keresztyén benned, Alig villámla fegyvered: Kész vala győzedelmed.

De fájdalom, egy nap egy viadallal Véget vetett mohácsi harczczal; Nem birhatta ingó homokföld háta Nagy nevedet, hogy birtál rajta. Epét ada szerencse Hogy fényedet behintse; Kerék ellened fordult – Magyar homályba borult.

Lajos! Lajos! hol vagy szép ifjú király Magyar csillag, ékes virágszál; Erkölcscsel, királyi termeteddel – Hol vagy gyenge kedves életeddel? Jaj, hogy tartsam könnyeim, Kiáradott bánatim: Elesett édes hazánk, Ledült véle koronánk!

Országi, nagyúrias, kardos vitézek! Urak, szolgák, fő-, köz- alrendek! Keserves jajt együtt énekeljetek: Egy sir zárta minden örömetek. Hallgass zengő muzsika, Szünjél hangos czithara, Vidám völgyek, zöld erdők Bánkódjatok sik mezzők!

Tanácsurak, zászlós, ezres hadnagyok, Fővezérek, ország-ispánok. Husz s ötezer válogatott vitézek, Lovas, gyalog – mind nemes fejek! – Melly nagy nevek egy hadra Mentek véres halálra! Mohácsi halmok nyomják Csontjaikat takarják.

Magyar szüzek, nyájas asszony-állatok Keserves dalt együtt fújjatok; Hervadt szinü koszorútok rózsáján Sirjatok illy köntöstök gyászán. Nemzetségünk virágja Oda van magyar lángja; Szentegyház tiz oszlopi – Ország erős bajnoki.

Pogány-török, istentelen gonosz had, Tigris-téjjel nevelt fenevad: Hogy nem szántál illy szép nemes sereget Földhöz verni fényvitézséget; Azt gondolod dicsősség?… Inkább baromdühösség! Ne bizzál hogy meggyőztél: Reád fordul a veszély!

Bécset viád, azt véléd, hogy elnyered? Majd Budán fejedet elveszted; Nándorvárnál foly a Duna véreddel – Leopold király nagy erejével. De még meg nem adóztál – Vesztedrül csak hirt adtál; Nemzetedben Lajos-vér Veszendő életre tér.

Főniksz madár könnyü szárnyas, fészekkel: Magyar nemzet fegyveres néppel, Porrá égni, kivánva megyen tüzre – Porbul támad újabb életre. Higyjed, változó sorsa Magyar Mársnak igy hozza, Hogy kelvén virradatja: Magyar törököt rontja.

Látja Isten, és irgalmassan szánja, Fényes nap is búson sajnálja, Napsugárban magyarok nagyasszonya Látjuk, holdot lábaival nyomja; Ő általa holdodat Kettős-kereszt szarvadat Lesz az idő – leveri – Elmém azt jövendöli.[113]

Adott Isten Anna unokájának Császármagvbul Teréziának Szép fiak közt első királyt Józsefet A ki éljen, segéljen minket! Nemesség már terjedvén Vitézség feléledvén:[114] Magyar teljes nap fénylik – Mig török elhaldoklik.

* * *

Ezen a régi ponyvairodalmi nyomtatványokban s irott dalfüzetekben gyakori költemény megvan saját gyüjteményemben, úgy a nemzeti múzeum, s magy. akadémia kézirattárában többszörösen. Kiadta Erdélyi is (Népd. I. köt.), de nem ily teljesen, mert nála a 9-ik, 10-ik és 12-ik versszakok – melyek az akademia példányában s a nemz. muz. kézir. hung. oct. 161-ben olvashatók – hiányoznak, s a többiekben is itt-ott eltérés tapasztalható. – A régi nyomtatványokon még e strópha szokott e vers után biggyesztve lenni:

„A mohácsi harcznak hány esztendeje mult, Hogy a török által ott sok magyar elhullt: Kétszázötvennégynek[115] az irók számlálják – Érte a polturát tudom, meg is adják.“

De ez évszám az illető nyomtatvány kiadási évéhez képest változik; igy olvastam kétszázötvenkettőt, kétszáz ötvenhatot, kétszáz ötvenkilenczet stb. Ebből tehát a vers keltére bizton következtetni nem lehet; jobban bizonyít erre nézve az én közlésem utolsó stróphája – ha ez viszont nem később – Mária Terézia korában – hozzácsatolt toldalék, mert az is lehet, hogy maga a vers még régiebb, tán eredetileg egykoru Buda visszavételével – a mi azonban szabatosan be nem bizonyítható. Én 1778-ikinál régiebb nyomtatványban, sem kéziratban nem láttam.

T. K.

ISTENHOZZÁD MAGYARORSZÁG!

– XVIII-ik század. –

Istenhozzád Magyarország Mert béjött a háboruság, Meg sem tart semmi mulatság – Jobb nekem a katonaság.

Régtül fogva a mit kértem, Hogy meglenne becsületem: Azt az időt már elértem – Istenhozzád szép nemzetem!

Már megbocsáss, talám nem látsz, Tudom, hogy bizony meg nem szánsz, Értem könnyeket nem is hánysz, Ha veszélybe esem, sem bánsz.

De én téged igen szánlak, Elmémből ki sem fordítlak; Álmamban is óhajtalak – Ezzel Istennek ajánllak.

A tatárokra kell mennem, Császár mellett fegyverkeznem, Ámbár ha ott kell is vesznem: De nincs már tovább mit tennem!

Haláltól semmit nem félek Sőt magamban jót remélek; Megbocsáss nemzetem kérlek – Meglátogatlak ha élek.

De kesergem elmentemet, Sírni látom édesemet, Jaj de szánom kedvesemet, Tudom: ő is szán engemet!

Méltó nékem szomorkodni, Méltó szivemből bánkódni; El kell menni, nincs mit tenni, Nincs lelkemnek hová lenni.

Hogy kell távozni földemtől, Bujdosni szép nemzetemtől: Nehéz válni szerelemtől – Az én drága kedvesemtől.

Isten hozzád lelkem Rózsa Kit szájam gyakran csókola; Most megbocsáss lelkem Rózsa Ha mit vétettem valaha!

Árván maradsz már úgy látom Mindennél drágább gyémántom, Istenhozzád jó rubintom – Szived már nem szomorítom.

De mégegyszer megcsókollak Azután Istenre hagylak, Szivemben már békapcsollak – Mindenkor téged óhajtlak.

Tenger vize tartománya Víg szivemet hozzá vonja, Éles kardomat kivánja – Még ellenség is óhajtja.

Maradj immár egészségben, Tartson Isten víg örömben, Hordozzon ő szent kezében – Hogy lássalak víg örömben.

* * *

Megjelent az Erdélyi János szerkesztette népdalok I. kötetében is, de itt-ott eltérőleg, és a végstrópha hiányával. Közlésemet a muzeum irattárából (hung. oct. 74. V.) vettem.

T. K.

HUSZÁRTOBORZÓ.

– A XVIII-ik század második feléből. –

Nossza gyertek legények, menjünk katonának! Éljük vigan napjait e hitvány világnak! Szép élet, gyöngyélet – ennél szebb nem lehet, Azért jőjjön katonának ki minket szeret!

A szép lovas katonának arany az élete: Csillog-villog az oldalán szép, vitéz fegyvere. Szép élet, gyöngyélet stb.

Királyomnak bémehetek bátran személyéhez, Éles fegyverem kivonom, állok a székéhez… Szép élet, gyöngyélet stb.

Nádasdy közlegénységből ment fel marsalságra: Mivel sokszor füzött burkust a magyar pórázra! Szép élet, gyöngyélet stb.

Splényi, Hadik, és Siskovich azzal hiresedtek: Hogy a szakszoknak vérébül gátot rekesztettek. Szép élet, gyöngyélet stb.

Ha a portára[116] kimégyen: nyér az ellenségtől, Ha a kvártélyára mégyen: nyér a menyecskétől. Szép élet, gyöngyélet – ennél szebb nem lehet, Azért jőjjön katonának ki minket szeret!

* * *

E költemény Horváth Ádám kézirati népdalgyüjteményében van följegyezve, kótástul. – B. Amade Lászlónak van egy ily kezdetü verse: „A szép fényes katonának…“ a jelen éneket valaki ebből készíthette, mert refrainja is igen hasonló, utolsó versszaka pedig majdnem szóról szóra onnét van véve; a többi eredeti.

T. K.

BAKATOBORZO.

– A mult század végéről. –

Ha meguntad életedet, Feleséged, gyermekedet: Haj, gyere pajtás katonának! – Jaj, dehogy megyek, mert levágnak!

Ne félj pajtás, nem bántanak: Csak a karddal tapogatnak. Haj, gyere pajtás stb.

Ha nem tudtál lovagolni: Megtanítunk gyalogolni! Haj gyere pajtás stb.

Ha nem tudtál imádkozni: Megtanítunk dohányozni. Haj, gyere pajtás katonának! – Jaj, nem megyek én, mert levágnak!

* * *

Horváth Ádám 1813-iki népdalgyüjteményében, dallamával együtt.

T. K.

KATONA BUCSUJA.

– A mult század végéről. –

El kell menni – nincs mit tenni, Jaj-jaj, be keserves! Marsot vernek, – pedig ennek Engedni köteles. El kell mennem, mert fölvettem Hópénzem, s azzal kötöttem Zászlómhoz hitemet.

Itt hagylak hát szerelmesem, Maradj békességben! – Utazz, s jőjj vissza kegyesem Te is egészségben! Végyen az Úr jobb karjára, S ne járjon élted kárára Semmi veszedelem!

* * *

Horváth Ádám kézirati gyüjteményében zenéstül együtt. Közölve van Erdélyinél is (Népd. III. köt 126. l.), de fölötte hiányosan. Én valamelyik mult századi költő müvének, s nem szoros értelemben vett népdalnak vélem.

T. K.

MEGBUSULT KATONA ÉNEKE.

– A XVIII-ik századból. –

Zarándokság – kemény rabság Élete az embernek, Nem tudhatja mellyik légyen Igaz utja mennyeknek. Gondolkodik – és törődik Elméjében vetekedik: Hogy szolgáljon lelkének?!

Bujdosásban – fáradságban Csak meg nem hal az ember, Akaratját – gondolatját Bú árasztja, mint tenger. Volna kedve vitézségre: De rettenti ágyu tüze Kit föllobbant kis kender.[117]

Vagy boszuság – vagy adósság Embert táborban viszi, Gazdaságát – rokonyságát Azért zálogban teszi. Mert reménység ugy táplálja Hogy jószágát visszaváltja – De testit földben teszik!

Az táborban – mint tárházban Sokat igér szerencse, Fordul koczka – hatrul vakra: Nincsen állandó kincse! Ott nyereség – ott veszteség Uralkodik az nagy inség – Mégis szivem arra vágy.

– Jobb lett volna országomban Istenemnek szolgálnom, Hogysem itten fris paripám Kantárszáron forgatnom. Vagy egy ugrás – vagy egy botlás: Lészen világbul kimulás.

* * *

E különösen szép versalakban irt ének a nemz. múz. kézirattárában (hung. quart. 175. II.) létezik. E füzetet Jankovich még 1789-ben irta össze.

T. K.

PÁTER MÁRTON.

– A XVIII-ik század közepe tájáról. –

Óh én szegény páter Márton, magyar királyné rabja, Jaj melly elburíta engem sok inségeknek habja! Nincs mit tennem, Hová lennem, Kevés van innom és ennem, Jaj már nékem – én most érzem: Nyugta szivemnek nincsen.

Elindultam ide Bécsben, a hol sohasem voltam, Lóhalálával siettem, mellyet meg sem gondoltam Hogy illyen nagy keserőség Váratlan keserves inség Szálljon magamra – s társamra, Mellyet megtapasztaltam.