Part 8

Munkái nagyrészt csonkán maradtak, de így is teljes becsűek, mint a Julius pápa el nem készült síremlékére szánt szobrok. Ő maga ritkán volt elégedett munkáival; a _Félkegyelmű_ről kedve lett volna szigorú bírálatot írni. A _Daemonok_at sem szerette, «már pedig hogy’ lehetne az jó, a mivel az író maga sincs megelégedve». «Írónak lenni roppant nehéz mesterség» – írja egy levelében. Ő valóban nehezen írt; hosszan érlelte, újra meg újra kezdte műveit, szemlátomást küzd tárgyával. A hosszú tervezés után a megélhetés gondjai gyors munkára sürgetik. A _Félkegyelmű_ egész első részét huszonhárom nap alatt tette papirra; éveken át három ivet írt hónaponként. Szinte féltékenyen gondol a Turgenyev vagyonára, Gogoly és a ‚nagyok‘ honoráriumaira, a melyek mellett nyugodtan dolgozhatnak; «de én szegény ember vagyok, a pénz kedvéért gyorsan kell írnom és így mindent elrontok». Pegasusa mindig járomba volt fogva. Tehetségében volt valami zsarnoki, daemoni vonás, valami megszálltság, a mi folyvást sarkalta. Egészen felolvadt munkáiban; maga mondja első könyvéről a _Megalázottak_-ban, melyben önmagának is szerepet juttat: «Ha boldog voltam valaha, hát nem első sikerem mámorító perczeiben, hanem akkor, mikor még senkinek meg nem mutattam kéziratomat… akkor együtt éltem alakjaimmal, a kiket magam alkottam, velök éltem úgy, mintha családomhoz tartoztak s valóban éltek volna; szerettem őket, velök örültem, búsultam, sőt néha őszinte könnyekkel és fájdalommal sírtam velök!» – A tárgyak és alakok csak úgy tolongtak elébe, munka közben is. «Legnagyobb kínom, hogy még most sem vagyok ura eszközeimnek. Ha egy regényen dolgozom, egész sereg külön regényt és novellát gyömöszölök belé, ezért aztán az egészből hiányzik a mérték és harmonia.» Mindig új meg új szálakat sző a szövetbe. Szenvedélylyel ássa magát egyre mélyebbre alakjai lelkébe, mintha önmaga számára is meglepetéseket keresne ott. Néha sokáig szerepeltet egyes személyeket, mielőtt a cselekményhez kapcsolná őket; ezzel előbb az érdeklődést, a kiváncsiságot fokozza, aztán annál drámaiabban haladhat tovább. Sokszor óraszám tartó beszélgetéseket egész teljességökben ír le, minden részletükkel, kihagyás nélkül, a mi nem ritkán fárasztó, kivált mikor a gondolatmenet zürzavarosságát, az élőbeszéd kitéréseit, vagy a beszélő ravasz bőbeszédűségét jellemzi, mint a _Megalázottak és megszomorítottak_ herczegének össze-vissza kerepelésében. Néha a párbeszéd egy-egy szava eseményeket pótol és indokokat jelöl, olykor messziről új világot vetve már ismerős eseményekre. Ez leköti a figyelmet, az érdeket szítja, s az élet complexitását tükrözi, de e távoli vonatkozásokat nem minden olvasó bírja összekapcsolni. Némely helyütt szándékkal hagy valami félhomályt, megtűr egy kis ködöt a háttérben; nem szivesen váltja föl tetteinkben a rejtély hányadát a megnevezés aprópénzére. «Az ember önkénytelenül kerüli, hogy kimondja az utolsó szót, tartózkodik a kimondott gondolatoktól», – írja egy levelében.

Tárgyaiban, előadásában kevés a változatosság, munkái meglehetősen egyszínűek. Nagy részök kívülről kriminologia, de belül merő psychologia. Nála is vannak meglepetések, nem annyira a cselekvényben, inkább a lélektanban, abban, hogy midőn tolla már szédítő mélyre hatolt, még meg tudja toldani egy lépéssel. Turgenyevhez, Tolstojhoz mérten egyszínű, azok könnyedsége, világossága, változatos hangulatai hiányoznak nála. Tolstoj nagyobb művész, de Dosztojevszkijben valami ingerlő titokzatosság van, s lélekrajza még Tolstojénál is mélyebb. Őt olvasva, az ember azt hinné, hogy Oroszországban nem süt a nap és nem nyílik virág. Olvasója mintha valami nagy fájdalmon menne át. Komorságát még fokozza sarcasmusa, s érzéke bizonyos mosolyogni való s egyben szomorú félszegségek iránt, emberek és helyzetek rajzában; ez állandóan kihangzó mellékzöngéje hangszerének. Csak egy enyhület van itt: az emberszeretetben olvadó szív melege. Írói készsége mégis roppantul gazdag; mintha minden eszköze megvolna, csak érte kellene nyúlni. Nagy írói vonásai és képességei mellett psychopathologia, symbolismus, phantastikum és naturalismus, minden föltünik munkáiban, a miből később egyenként az epigonok egész irányai élnek. Lehet azt mondani, hogy nyelve egyhangú s alakjai mind az ő nyelvén beszélnek, de még sincs nála drámaibb író; lehet gáncsolni fárasztó elemzéseit, de mindig izgatóan érdekes. Könyve úgy leköt, hogy fogyatkozásait csak olvasás után venni észre, midőn az erős benyomások elmélkedésre késztetnek nemcsak a tárgy, hanem az író ereje felől is.

Megdöbbentő képzelete van s még sincs nála realisabb író. Egész művészetére talál, a mit idealismusáról mondott: az én idealismusom egészen realistikus. Turgenyevet szemtől-szembe kigúnyolja, mikor külföldön élve, hazai kérdésekről merészel írni: ‚Hozasson magának egy jó messzelátót Párisból – tanácsolja neki – mert a távolság igen nagy‘. Ő csak otthonn tud dolgozni. Külföldön valósággal lázas a munka vágyától s terveitől, s folyvást azt írja, mint Raszkolnyikov előtt: «Költészetemnek – másról nem is szólva – szüksége van Oroszországra. Olyan vagyok, mint hal a szárazon; minden erőm elhágy»; a Karamazov-tervről is: «Okvetlenül otthon kell lennem, az orosz életben élnem». Ő rajta nem eshetett meg az, a mit Turgenyevnél megfigyeltek, hogy alakjai későbbi munkáiban is mind a negyvenes évek typusai; Dosztojevszkij boldog volt, mikor egy barátja azt írta neki a _Daemonok_ról: ezek a Turgenyev emberei – de korosabbak.

Ő a legoroszabb író; a lelkek, viszonyok, események fölött mindig érezni az orosz levegőt, e végtelen puszták tiszta szelét s e barbár nagyvárosok miasmáit. A kor nagy kérdéseit – a _Daemonok_ kivételével – nem kérdezte, ez egyik fogyatkozása; de egész világnézete és tanítása az orosz népről és az orosz népnek szól.

De nem csak az orosz néphez szól. Tanításának egy része is, a bűn gyötrelmeiről, a hit és jóság isteni erejéről, általános emberi; de főkép azzal tanít, mert a világirodalomban ő a legmélyebbre ható búvára az emberi léleknek. Mint Michel Angelo, ő is csak embereket teremt; tájkép, háttér nincsen nála. Mindig siet benyitni az emberi lelkek ajtaján, hogy odabent mindent egy tudós lelkiismeretességével leltározzon. Mereskovszkij azt mondja róla: regényeinek egyik-másik részlete olyan, mint Goethe némely költeménye vagy Lionardo egyes rajzai: bajos eldönteni, a művészet vagy a tudomány körébe tartoznak-e. Nyugtalanítón mélyre lát a lélekbe, s az olvasó úgy érzi, mintha halott szeme őt is átjárná. Irgalmatlan a lelki bonczolásban; ezért nevezte Mihajlovszky ‚kegyetlen tehetségnek‘, Turgenyev marquis de Sadehoz hasonlította. Főként a bonyolult, rendhagyó organismusok érdeklik, s mint a jó orvos, az egészségeseken is rögtön észreveszi a kór csiráit. Őt is az érdekes és súlyos esetek vonzzák, a lélek kóros állapotai: a hallucinatiók, jövőbe látó álmok; nemcsak a lélek logikáját képes föltárni, hanem elhajlásait, rendhagyóságait is. Deák azt mondta Dickensről, hogy ha regényeit olvassa, néha azt képzeli, mintha a bolondokházában volna; mit mondana még Dosztojevszkijre? Az ő alakjai csupa különös teremtések, a kikben elpattant valami: lelkiszegények, iszákosak, félkegyelműek, nyavalyatörősek, megháborodásra, gyilkosságra és öngyilkosságra jegyzettek. Mintha a bélpoklosokat látnánk a Bethezda tava körül, várva az angyalt, a ki odatámogassa őket a csodatevő tó vizéhez, a melyben tisztára mosdjanak s a mely meghozza egészségüket. Még e körön belül is csak a szegényeket és a városiakat rajzolja; a nyomor és a város írója.

De bennök az emberi lélek költője is.

Azt rajzolta, milyen jók és milyen rosszak az emberek egymáshoz. Igyekezett megértetni a gyarló s mégis minden jóra képes emberi lelket. Ez a legnagyobb és legnemesebb föladat, a mire művész csak vállalkozhatik s minden külön tanulság nélkül is a legtanulságosabb.

BJÖRNSON BJÖRNSTJERNE.

Norvégiának irodalmi önállósága a dán politikai és szellemi fenhatóság leráztával kezdődik (1814.). Az irodalom két-három évtized alatt egészen nemzetivé fejlik s világhirre is emelkedik. A Karoling-idők félvad hordái, majd Gusztáv Adolfnak a protestantismusért vívott küzdelmei óta most tűnnek fel újra észak e tája felől hódítók és szellemi áramlatok vezérei s nevükre hamarosan a világhír dicsősége sugárzik; e két név: Ibsen és Björnson.

Életük és munkásságuk párhuzamosan folyt. A mint Björnson gyönyörű meséjében (_Arne_ elején) a lejtő fái, a nyír, fenyő, boróka elindulnak a hegytetőre, s odafenn ámúlva veszik észre, hogy a túlsó oldalon épen úgy nyomultak fölfelé testvéreik, kikkel a csúcson találkoznak: mintha csak kettőjük munkásságának képe volna.[1] Fiatalon a százkezű, harczias Björnson járt elől, otthon háttérbe szorította Ibsent, (ő nyerte el az utazási stipendiumot, később az írói évdíjat is), – később külföldön Ibsen kerül elébe. Björnson feddő és fanatizáló prédikátor; Ibsen szigorú gyóntató. Björnson sürgette a politikában az Európához, első sorban Németországhoz való csatlakozást, s Ibsen valósította meg azt az irodalomban. Mind a ketten nemzeti irányban indultak, s az általános emberihez emelkedtek. Björnson gyakorlatibb, a norvég élet problémáiból indulva, az emberi vonások rajzával emelkedik általánossá; Ibsen elvontabb; hazájától távol élve, az általános emberi kérdések ragadják meg, s a norvég szinezet inkább különös alakjainak rajzában nyilvánul, kiknek mintáit elzárkozott élete őrzi emlékezetében. Ibsent a világ minden nemzete olvassa és játszsza színpadain, – Björnsonról azt mondja honfitársa, Brandes, hogy ha nevét kimondják, olyan, mint ha felhúznák a norvég lobogót.

Lelkében hazájának képe tükröződik, munkáiban korának problemái. Alakja és egyénisége hasonló a tenger-parti bérczhez, mely meredeken szegi föl fejét, megtépi a viharfelhőket s dús tenyészetet hord sziklavállain, míg rajta az erős levegőjű tenger mosolya csillog. Természetében egyesül a zordon Dovrefjeld, hol született (1832. deczemberében), s a Ramsdale-vidék derűje, hova atyja, a paraszt-származású pap, átköltözött, mikor fia hat éves volt. Jól jellemzi az a vallomása, hogy az évből az áprilist szerette, mely viharokat hoz, de tüzes napfényt is, mindent életre zsendít, s az igéret és fejlődés kora. Ő maga is ilyen: csupa terv és igéret. Alig rázza le magáról az iskola porát, s már könyvben és színpadon tiszta norvég irodalmat akar teremteni, megtörve a dán hatást; egyszerre ír színbírálatot, darabokat, elbeszélést és verset. Nem sokkal azelőtt gyűjtötték össze Norvégiában a népdalokat és meséket, s mint világszerte mindenütt, a költői szellem itt is megerősült ez üde forrás éltető vizében. Európában mindenütt a nép felé fordult a figyelem, s az irodalom követte a politika irányát. Jütlandi rajzok, Zimmermann és Auerbach paraszttörténetei láttak napvilágot. Norvégiában is akkor terjesztették ki a választó-jogot s a népben látták a jövő erejét és magvát. Ily időben jelentek meg Björnson népies elbeszélései, s e körülmények között szinte irány-művek gyanánt hatottak. Jól ismerte a népet, belőle eredt, köztük élt, ismerte hagyományait és dalait, mint azok az övéit énekelték; ő a szerzője a norvég nemzeti dalnak; egyéb költeményei közül a gyermek _Finn Niels_-ről szólót, a ki elveszti hótalpát s rejtelmes hang és erő lehúzza a hó alá – Goethe _Tündér királya_ mellé állítják. Elbeszélései közé gyermekkori emlékei szövődnek, minő a pompás rajz atyja hatalmas igás-lováról, mely megküzd a medvével s leteperi patáival; e paripa egy Rubens-képre emlékeztet. Egyik első beszélye, a _Veszedelmes leánykérés_ (1856), a nép erejét és bátorságát mutatja a szegény kérőben, a ki midőn kedvesének hozzátartozói elállják előle a járható utat, a meredélyen kapaszkodik fel hozzá, s merészségével és ügyességével megnyeri a leány kezét. Emlékeinek e lyrai ere az erő vonásai között siklik el. Legnagyobb hatást _Solbakken Synnöve_ elbeszélése tett (1857); ez Dániában is feltünt s valóságos diadalt jelentett; méltó párja _Arne_ (1858); nem legmélyebb prózai művei szerzőjüknek, de elbeszélő művészetének gyöngyei. Sok bennök az egyéni emlék. Björnson maga mondogatta, hogy ő ismert oly gyöngéd és nemes paraszt-leányokat, környezetüknek oly virágait, mint Synnöve és Éli, s hogy míg sorsukat írta, a sorok közül mindig reá mosolygott arczuk. Emlék az is, hogy Thorbjörnt atyja nem szívesen keresztelteti e névre, csak nem mer a szokással szakítani; minden második nemzedékben ezt viseli a családban a fiú, de ezeknek nincs szerencséjük; – a költőt sem akarta atyja Björnnek keresztelni, épen ily okból, s azért tette a Björn (medve) mellé a csillagot (stjern). Mintha mind a kettőből volna benne valami; vaskos józansága eszmékért való lelkesüléssel párosul. Írás-művészetében is a józan realismus híve, de nem a nyers, hanem a nemes ideal-realismusé. Természetes és egyszerű, mégis idylli, a tiszta jókedv sem idegen tőle, mint a _Vidám legény_ rajzában. Életviszonyok rajzába, jellemfestésbe, a nyelvbe is az ősmondák ereje vegyűl, de tiszta erkölcsi felfogás, emelkedett és gyöngéd érzelmek mellett; egyszerű, sőt szegényes viszonyokat rajzol, de bájjal és költészettel gazdagon. Nálunk Baksayhoz hasonlít. Egész Norvégia benne van ez elbeszélésekben: a nép és a tájak, mintha csupa Normann-képet látnánk, s a tenger tiszta levegője. Nyelve a dán-norvég irodalmi nyelv, mely kapcsolatot keres a déllel, Európával, a miért az ifjak, Arne Garborg s a tiszta norvég nyelv harczosai, meg is itélték. Művészi tekintetben a hazai kritika különösen a párbeszédek szűkszavuságát dícsérte.

A norvég olvasó nem csak abban találhatta örömét, hogy irodalmuk egészen a norvég élet képét tárja elébe, hanem abban is, hogy milyen művészi e kép, s az ifjú irodalomban milyen kitünő tehetség támadt. Mind ennél többet jelentett s az idegen olvasót is az hódítja meg, hogy e beszélyek olvasása édes gyönyörűség. A művész és gondolkodó egyesül bennök, noha az élet nagy kérdései még csak önkénytelenül tükröződnek az élet rajzában s nincsenek kiemelve. Synnöve történetében a derűltebb hitet a puritán haugianismussal állítja szembe; e théma többször visszatér munkáiban s _A halász-leány_-ban, az _Isten nyomai_-ban mind szigorúbban nézi az írás betűihez ragaszkodó komorságot. Másrészt az átöröklést érinti, az Ibsen-féle _Kisértetek_ thémaját. Az elbukott leány, a falu bolondja festésében sötét színekhez is nyúl, minők a mi falusi életünkből sem hiányzanak. _Arne_ a nép dalos kedvének megtestesítője, egy élő nótafa, rokon Andersen _Rögtönző_-jével; a lelkében fakadó versek elárulják vágyódását a hegyeken túlra, – s ebben a norvég léleknek kivált egy időben erős és általános vágyát, az Amerikába vándorlás veszedelmét; az anyjához való szeretet s egy szép szempár azonban megköti, s megtanítja rá, hogy a csalogató vágynál többet ér a nyugodt élet és a csöndes boldogság. E kérdést vizsgálja másik oldaláról _A halász-leány_, kit a nép sarjában szunnyadó tehetség nagy színésznővé emel, s a ki ezzel kiszakad a családi boldogság köréből. Egészen a későbbi Björnsonra vall _A sasfészek_ elbeszélése; a ragadozó elhordja a szegény falu csibéit, bárányait, egy gyermeket is elragad; a fiatal nemzedék mind arra készül, hogy szétrontsa a kártevő madár megközelíthetlen fészkét; egy legény rá is szánja magát, s kezd az oromra felkúszni a szakadék nyílásán; de a kő mállik, lezuhan. Egyik aggastyán azt mondja a holttest mellett: «Vakmerőség volt; de mégis jó, ha van valami olyan magasan, hogy nem éri el akárki». Nem önnön lelkébe világít-e ezzel az északi gondolattal a problémák későbbi költője, az _Erőnkön felül_ írója?

Első színművei is ily erősen norvég jellegűek, s ezek szövegében is ott csillámlanak mind a lyrai vonások, mind a nagy kérdések arany-szálai. Színműírói jártasságát mint színbíráló és színigazgató szerezte. Itt is úttörő. Az ő eleven, mozgalmas kis drámája, a _Csaták közben_ (1856), az első norvég történelmi színmű. A középkor zordon hőseit, nagy szenvedélyeit idézi fel, valódi költői erővel. Egy úton jár Ibsen fiatalkori darabjaival. _Sánta Huldá_-ja a _Helgelandi hősök_-kel rokon, a főalakok egy vérből valók; _Stuart Mária Skótországban_ a katholicismus és protestantismus küzdelmét rajzolja, a vallások és világnézetek harczát, mint Ibsen az _Északi hadút_-ban; de Björnsonnál több a lyrai szinezet, az egész közelebb áll az élethez, a múlt rajzában a jelen küzdelmei tükröződnek _Sverre király_-ban a parasztság s a conservativ nagyok közt dúl a harcz, mintegy az újkori demokraták küzdelme, s a király a föld népével tart. Jeruzsálemi Sigurd táborában a vitézek arról beszélnek, mint vonja sokukat, mint Arnét, messze a tenger és a vágy, s hogy Harald Harfagar valamelyik utóda talán majd összegyűjti népét s elindul új hazát keresni Dél felé. Ez – századokkal visszavetítve, – az amerikai kivándorlás láza. Mindebből egy állandó vonás emelkedik ki: a nagy ember hivatásának érzete. _A csaták közben_ Sverre királya keserűn panaszolja, hogy romok és holttestek közt jár, ördögnek tartják, pedig ő jót akar, gyógyítani kíván s békét szerezni mindenkinek. Sigurd-nak is nagy tervei vannak a róla szóló trilogiában; «elbűvöli saját ereje», de az út el van torlaszolva előtte, (együgyű féltestvére ül a trónon), s ereje és türelmetlensége késztetik erőszakra. Az írót a tettre hivatott nagy ember problémája köti le, s az a nagy ember, a ki e történelmi alakok tettvágyában és vivódásában lappang, – a költő maga. Ő is tettvágytól feszül, hívja az élet; őt is félreértették, gyülölettel és szenvedélyes ellenállással találkozott – s mint Sigurd önkényt számüzetésbe, elkeseredésében ő is külföldi útra megy, hogy tisztultabb lélekkel térjen vissza.

Sigurdnak, a kihez az ország harczos népe áramlik, azt mondja testvére: hozza meg hazájának a legnagyobb áldozatot, áldozza föl harczi dicsőségét. Björnson ily áldozatot hozott: kész volt feláldozni írói dicsőségét. Külföldön inkább az életet, mint az irodalmat tanulmányozta, s hazatérve, tanulságait előadásokon hordja szét országszerte, belemerül a politikába; nincs társadalmi kérdés, melyhez hozzá ne szólna. Mindenképen az életet, a haladást szolgálja. Irodalmi termékenysége, fejlődése szinte megakad, míg a hetvenes évek derekán egy második nagy európai út új benyomásaival ismét föl nem ébreszti s magasra nem lendíti alkotó erejét.

Akkoriban szakított a nyugati irodalom a múlt rajzával, s a modern élet problémái felé fordult. Ez irány magával ragadta Björnsont, kinek mindig éles szeme volt az élet kérdései iránt s bátorsága azok kimondásához. Ott, külföldön, az általános emberi feladatok, a jelen nagy kérdései kötik le. S miután megteremtették Ibsennel együtt hazájuk nemzeti irodalmát, most összekapcsolják azt a nyugati áramlatokkal s az emberiség nagy eszméivel. Ettől fogva Björnson az eszmére veti munkáiban a súlyt s feláldozza annak a művészi formát és hatást, de hazája földjét és levegőjét nem hagyja el soha. Nem gyönyörködtetni, hanem felrázni, nem hódítani, hanem hatni akar; Flake, jeles kézikönyvében, Björnsont pályája második felében «problémaköltőnek» nevezi.

Már külföldi útjáról két szinművet küld haza, melyek a jelen visszaéléseit ostorozzák. Egyik, _A szerkesztő_, a sajtóra lövi nyilait (érintkezik Ibsennek _Az ifjúság szövetségé_-vel); a másik _A csőd_, az első norvég társadalmi dráma, mely Ibsen _Társadalom támaszai_-ra is hatott. Norvégia a krimi háború után súlyos gazdasági válságon ment át, s Björnson heves czikkekkel támadt a hirtelen meggazdagodottak fényűző életmódjára, mely sok kereskedő-házat megrendített. Itt is ily hivalkodó házat rajzol, mely nehezen előteremtett új meg új kölcsönökkel tatarozza a sülyedő hajó lékeit, míg a kártyavár összedül. A család ekkor új életet kezd, jobban mondva elülről kezdi az életet; a kényes lányok is munkához látnak, segíti őket régi hű könyvelőjük, kihez az egyik leány most hozzámegy; a végső felvonás ezt a józan, komoly és derült új életet rajzolja, melynek munkája van, de gondjai nincsenek. E befejezés az élénken lüktető dráma végén kissé édeskés, de a közönséget épen ez nyerte meg, nem csak otthonn, hanem Németországban is. – Társadalmi problemát feszeget _Az új rendszer_ is, a kereskedői és közélet erkölcsét, igazságot és szókimondást követelve. Ez is actualis hazai eseményekkel áll kapcsolatban, noha ezek csak oly külső eszköz szerepét viszik, mint _Nórá_-ban a váltó. Akkoriban (1878–79) Norvégiát különösen foglalkoztatta a vasútak ügye; a darabban egy Amerikát járt fiatal mérnök rájön, hogy a nagyhírű új vasúti rendszer, mely a vezérigazgatónak positiót és jólétet adott, téves és káros; megírja ezt egy szakmunkában, mely felrázza a közvéleményt. A vezérigazgató hívei, fia, a ki barátja volt a támadónak, leánya, a ki szinte jegyese, mind elfordulnak tőle, de végre a bátorság és igazság győz, és visszatérnek hozzá. Oly küzdelem ez, mint _A nép ellené_-é, de itt a győzelem nem marad az önérzetre korlátozva: az igazság kivívja jogát, s a boldogulást és boldogságot is, harczosa számára. Így akarja ezt a szerző életkedve és optimismusa.

A munka és erkölcs állandó tárgya Björnson gondolatkörének. Öregkori munkái közül is erről szól két darabja, a _Laboremus_ és _Storhovén_. Az érzékek káprázata, a szenvedélyek csábja, a lelki harczok mind a munka békéjében nyugosznak el, mi az ember legfőbb hivatása. A harmadik, _Daglannet_, az ifjak és öregek örök harczát is erre vezeti vissza: az új nemzedék a maga munkáját kivánja végezni, annak tör útat, s ez egy lépést jelent előre.

Költészetének másik oldala a társadalom és erkölcs vizsgálata. E téren ép oly forradalmár, mint Ibsen. _Leonarda_ a visszás erkölcsi mérték ellen lázít, egy derék asszony rajzával, a kinek társadalmi helyzete megdől, mihelyst kitudódik, hogy egy kalandor felesége; ő, a legderekabb, hozza a legtöbb áldozatot, még leányától is el kell szakadnia, ha nem akarja jövőjét tönkre tenni, – s a felületes társadalom férjével őt is elitéli, mintha erkölcsi téren ma is fennállna a barbár szokás, hogy a holt férjjel el kell égetni feleségét. A költő a vallásos és erkölcsi türelem szószólója; csak a lélek arany-tartalmát nézi s korbácscsal üzné az illem és társadalmi külsőségek kufár lelkeit. Utolsó nagy regénye, _Mary_, egy leány története, a ki szerelemből az esküvő előtt odaadja magát szíve választottjának, büszkén és nemesen, de a férfiban a győztes önhittsége elárulja alacsonyságát; Mary csalódásában már halálra itéli magát ballépéseért, midőn mellőzött másik kérője mindent jóvá tesz, mert meg van győződve, hogy a mit szerelme tárgya tett, az nem lehet rossz.