Part 7

Egyik külföldi útján fog hozzá legteljesebb és legolvasottabb művéhez, a _Bűn és bűnhödés_hez. Thémáját még a börtönből hozta s csaknem egy évtizedig forgatta fejében. «A főalak új – írja testvérének 1858-ban, – még senki sem írta meg, s minthogy nálunk az életben sűrűn előfordul (mint az új eszmékből és mozgalmakból gyanítom), azt hiszem, sikerül otthon majd új megfigyelésekkel gazdagítanom.» A könyv Raszkolnyikov diák tör énete, a ki nyomorúságában elkeseredve, előre kitervelten megöl egy uzsorás vénasszonyt, a kinek élete semmit sem ér az emberiségre nézve; aztán lelkifurdalás gyötri, s egy idő multán maga föladja magát. Orosz irodalomtörténetírók igazolják a szerző nézetét; ily esetek akkortájt sűrűn fordultak elő, nemcsak Oroszországban, hanem Nyugaton is. Az író leveleiből tudjuk, hogy a kiadó is fönnakadt e forrongó belső világon, ez ‚erkölcsi nihilismus‘-on, s egyes fejezetek átdolgozását követelte, a mi meg is történt; pedig a mű merő erkölcs, az egyensúlyából kibillent lélek bűnhődésének rajza. Az író oly finom lelki szövedéket tár elénk, melynek nincs párja az egész világirodalomban. Fölelevenült régi beszélgetések, álmok, a fiatal kornak mohósága az élet után, s önzése, a rendkivüli emberek rendkívüli jogáról vallott kedvencz tana, a bűn elméletének s a bűnösök lelkének tanulmányozása, melyről Raszkolnyikov értekezést írt, ennyi szálból szövődik a végzet pókhálója, melyben fennakad. Az esemény művészi feldolgozásban is elférne a könyv tíz oldalán; de itt az egész csupa lélektan, a szándék és megbánás kiforrásának természetrajza. A bűnöst elárulják beteg idegei, a melyek ágyba döntik, tettetett fesztelensége, a gyanú elaltatása kedvéért folytatott merész beszélgetései a vizsgálóbíróval, melyek során a gyanú folyvást szűkebb körben kering körülte, mint Faust körül a fekete kutya. E vergődés közben megérik a vezeklés belső kényszere: bevallja bűnét egy bukott leánynak, térdre veti magát előtte, leborulva az emberi nyomorúság előtt; a leány a vezeklés gondolatával gyógyítja: kiáltsa ki bűnét az utczán, csókolja meg a földet és adja föl magát. Ez a leány aztán vele megy Szibériába. Ezt a tervezett második részt az író csak egy epilogba vonta össze. A könyv így is egész; egy lélek története, _egy_ léleké, de a költő változatossá teszi a közbeszőtt alakok által; mindjárt elején ott van Marmeladov, az iszákos kishivatalnok, a ki nem bírja eltartani családját s végre leánya áll ki az utczára, a nyomorúság vértanúja, hogy kenyeret vihessen kis testvéreinek; ott van Raszkolnyikov anyja és huga, a csábításnak kitett nevelőnő; Svidrigajlov, feleségének gyilkosa s a házbeli nevelőnők és cselédek megrontója; a vizsgálóbíró, a ki azt suggerálja a fiúnak, hogy a vétkes «psychologiailag nem szökhetik el ő előle», hanem maga fog jelentkezni. Dosztojevszkij maga írja _Pétervári álmok_ czímű följegyzéseiben, hogy egész tömeg hullámzott körülte, a kikről álmodozott, s micsoda pompás álarczos menet telt volna belőlük! Minden munkáján érezni, mint tolakodnak körülte az alakok, bebocsátást kérve könyveibe, hogy alig bir tőlük szabadulni. Itt is a bűn és nyomor egész serege tolong. Mindez még gazdagabban hat az által, hogy alakjai kettős életet élnek, a való mellett álmaik is feltárulnak előttünk, a lélek másik, öntudatlan hazája. Embereinek rendesen látomásaik vannak, Szónyának, Svidrigajlovnak, Raszkolnyikovnak, a ki önmagát látja, gyermekkorában, a mint egy halálra kínzott kis ló mellett jajveszékel, ő, a ki most embert készül ölni! A mellett a legszigorúbb lélektan útján haladva is lépten-nyomon meglepetésekkel döbbent meg. Például: a gyilkosság után Raszkolnyikov egyszerre ott látja a szobában a meggyilkoltnak a hugát; az ajtót nyitva feledte! Most a kitervelt mellett még egy második gyilkosságba sodródik. Mikor meg a vizsgálóbíróval beszél, egyszerre bejő egy mázolólegény, s önmagát mondja a gyilkosnak. Mikor bevallja tettét Szonyának, a szomszéd szobában kihallgatja Svidrigajlov; ez új lehetőségeket nyit; aztán ez az egyetlen lehetséges vádló is meghal, s ő mégis feljelenti magát. Ezek nem az érdekességet tovább feszítő fordulatok, hanem a lélekrajz csavarodik velök egyre mélyebbre s e tiszta lélekrajz mégis érdekfeszítő; az író maga dicsekszik vele, hogy a folyóiratnak, a mely közölte, előfizetői száma felszökött. Mind ennek hátteret és mélységet a «szenvedés ama vallása» ád, mely oly megrázón szólal meg a Puskin fölött tartott emlékbeszédben, a megalázkodás és vezeklés tanítása, a mely letörli a gyarlóságokat, megadja a lélek tisztaságát s az élet nyugalmát.

Ily lelki világot tár föl legközelebbi nagy regényének, _A félkegyelmű_nek (1868), főalakjában is. Mint maga írja, czélja egy valóban tökéletes és szép ember feltüntetése; ez a legnehezebb a világon, kivált manapság. A keresztyén irodalmak valamennyi szép alakja közül Don Quixotet látja legtökéletesebbnek, «mert egyszersmind nevetséges is». «Az olvasó rokonszenvet és részvétet érez a kigúnyolt, a saját becsét nem ismerő szép iránt. S a humor titka épen abban a művészetben rejlik, hogy az olvasóban rokonszenv ébredjen.» A regény hőse, Myskin herczeg, valóban ilyen; mosolyt, boszúságot, sőt lenézést kelt környezetében, s lassankint mégis mindenki hatása alá kerül, nők, gyermekek, cynikusok, az ő jóvoltából tengődő naplopók, a lelkes és túlzó fiatalság. Őszinte szavaira mindenki meghökken, de mindenki önlelkébe néz és őszintévé válik, legalább önmaga előtt. Ő is kibillent, rendhagyó lélek, nyavalyatörős is, s útja az elmegyógyintézetből a nagyvilágon át néhány hónap alatt végkép az őrültekházába vezet. Az író roppant részletességgel bonczolja e különös lelket; a munka első negyedrésze egy nap története, melyen a herczeg megismerkedik új világával. Ez aprólékos elemzés az oka, ha a nagyközönség e regényt nem fogadta a régi lelkesedéssel. Pedig a tárgy, az események s az alakok egyaránt érdekesek. A hős ébredő érzelme két nőalak közt ingadoz, egy márványszép tábornokleány s egy elcsábított, szenvedélyes és szeszélyes, hol szilaj, hol bűnbánó Magdolna közt: ez a két női typus későbbi regényeiben is ismétlődik. Az utóbbiak ragadják magukhoz a férfiakat, még a herczeg is ehhez hajlik, bár inkább szánalomból és lelki orvosképen; Filipovna Násztászja is szereti, de épen azért meg akarja kímélni magától. Belé egy nyers, érzéki, szenvedélyes férfi is szerelmes, Rogozsin, a ki féltékenységből a herczegnek életére is tör; Filippovna Násztászja hozzá megy, egyrészt, hogy a herczeget megmentse magától s Rogozsintól, másrészt, mert ekkora szenvedélynek nem lehet ellenállni; de Rogozsin féltékenysége így sem lohad, s hogy megőrizhesse magának, az esküvő napján megöli. A herczeget odavezeti a sötét szobában az ágyhoz, megmutatja neki a holtat: együtt virrasztanak mellette; a herczeg magához vonja a gyilkos fejét s könnyeivel áztatja, melyekről maga sem tud.

A mi itt oly megragadó, a finom lelki elemzésnek s az erőteljes realistikus ábrázolásnak összeolvasztása, általában jellemző Dosztojevszkijre, de ily jelenet nála is a ritkaságok közé tartozik. Rogozsin egész alakja titáni kézre vall. A herczeg körül sereglő szegény, beteges és képzelgő fiatalok a Raszkolnyikov lelki rokonai. Maga azt írja róluk: «A legszélsőbb gondolkozású ifjúság modern positivista typusait rajzoltam bennök és jól rajzoltam, mert én tapasztalásból ismerem őket, más nem is figyelte és tanulmányozta ezeket.» Ezekben rejlik némiképen jövendő nagy munkájának csirája.

Dosztojevszkijnél a kor typusaival sokszor találkozunk, de a kor nagy kérdéseit nem kérdezi s nem felel rájok. Csak egy regénye van, melyben a kor lelkét idézi fel és harczra kél vele. Mikor külföldi útjai közben haza-hazatért, otthon a nihilismus merényletei, határozatlan és rejtelmes tervei forrongtak országszerte. E szót Turgenyev faragta s eredetileg a nyugatias positivistákat jelölte vele; így rajzolta meg első typusukat az _Apák és fiak_ Bazarovjában. Dosztojevszkij fiatal kora óta híve, sőt munkása volt az átalakulásnak, meg is szenvedett érte, de mindent a vallásos orosz néptől várt, melyben – mint mondja – ‚még nem volt cynismus, sőt közte a socialismus is az érzelmesség révén terjedt‘. Féltette az idegen, homályos értelmi nihilismustól; ezt a szellemet szerette volna kiűzni népéből, a sertésekbe kergetni, mint a bibliában (Lukács, VIII. 32–37; alkalmazása a regény XXII. fej. 3. szakában); ezért nevezte művét _Da monok_nak (megjel. 1871–72); alakjai mind megszállottak. Nem egy embert fest, mint Turgenyev, hanem egész sereget, egy titkos szervezetet. Leveleiből kivehetni, kik voltak mintái alakjaihoz, másokra ráismertek bírálói. Idegen olvasókra ezek közül csak egy érdekes, Karmasinov, az idegenben élő, öntelt, szenvelgő író, Turgenyev torzképe. Sokat merít a Petrasevszkij-kör s rabsága idejéből; innen válnak elevenekké e változatos typusok: a lelkes meggyőződésű, az elméletgyártó, a félénken óvatos, az egyéni okból csatlakozó, a véletlenül közéjük cseppent s valamennyiök zsarnoka, a ki megfélemlítéssel uralkodik rajtok, elkápráztatva szemüket a titokzatos erővel, melyet voltaképen bennök keres. Az író vázlatokat vetett papirra az egyes jellemekhez; ezekben így jellemzi ezt a Werchowenskij Pjotr-t: «Tulajdonképen nem is bánom a népet; csak azt tudom, hogy most föl lehet lázítani s ez nekem elég.» Ebben van Dosztojevszkij kritikája az akkori czéltalan nihilista mozgalmak felől. Ez a Pjotr a Stawrogin herczeg nevelőjének, egy finom, francziás öreg úrnak – «a ki mintha mindig piedestálon állna» – a becsvágyó, helyzete által magát sértve érző fia, a kit épen ez a megalázás sarkantyúz. Itt is megvan hát az ‚apák és fiak‘ problémája, a szakadék a két szomszédos nemzedék között. Ép így elszakad a maga világától a mozgalom titkos vezére, a regény főalakja, Stawrogin, a ki vezérségét épen előkelő származásának, vagyonának s némi részben szépségének köszöni. «Typusa az igazi orosznak, a kit öntudatlanul saját ereje nyugtalanít, a mely nem tud mihez fogni» – így jellemzi az író előzetes följegyzéseiben. Bonyolult jellem; élvhajhász, különcz, kiszámíthatatlan; «csak azért él, hogy az embereket boszantsa» – mondják róla a regényben, másutt pedig, hogy ‚az aljasság és gyalázatosság már a genialitással határos nála‘. Tettei, szándékai, egyénisége homályosak, de sokszor a többieké is. Az író egyszer félrevetette, később újra kezdte kéziratát, de mégis sokat fölhasznált belőle, innen némi kúszáltság és zavar. A mozgalom eszmeköre sem kristályosult még fogalommá, csak egyesekben erjedt, s Dosztojevszkij épen ezt akarta rajzolni, e határozatlan és megnevezhetlen erjedést, egy heves láz káprázatait. E rejtélyes embereknek sorsuk is merő talány. Minden fejezet megold félig-meddig egy rejtélyt, de rögtön másikat ad föl. Ez teszi a regényt helyenként oly érdekfeszítővé, hogy íróját Dumas-val hasonlították össze. A mint Stawrogin multjáról és lelki életéről lepattognak a zárak, megtudjuk, hogy megrontott volt egy gyermekleányt; azután vezeklésül titokban elvesz egy féleszű, nyomorék némbert. Mindezt csak akkor érteni meg, mikor bevallja bűnét egy szentéletű papnak. Ez önvallomás oly erős szinekkel van festve, hogy e részt máig sem adták ki; így e jellem kulcsa hiányzik, nem csoda, ha túlságosan rejtélyes, szinte érthetetlen. A mozgalom meghiusul, Stawrogin Schweizba megy, a hol új életet szeretne kezdeni egy tiszta nő oldalán, de egy napon önkezével véget vet életének. E történet szinte elvész a regény mozgalmai közt, mégis ez és Stawrogin egyénisége a kristályosodás központja. Dosztojevszkijnek minden problémához egy kulcsa van: az egyéni psychologia. Ez alak belső harczában ismét sok van letéve az író mondanivalójából. Stawrogin is a megalázkodás és vezeklés szükségét érzi, s harczai közt olykor sóvárog a vallás lelki békéje után. Egyszer azt kérdezi magától: lehet-e hite civilisált embernek? Egyik társa később így felel erre: «Ön atheista, mert nemes ember… Szerezze meg magának Istent, munka által, közönséges paraszti munkával». Idézik Stawroginnak ezt a mondását, melynek párját megtalálni az író egy régebbi levelében: «Ha mathematikailag bebizonyítanák, hogy az igazság nem Krisztusban van, akkor is inkább Krisztussal maradnék, mint az igazsággal.» Ő is odajut a maga útján, a hová Gogoly és Tolstoj: a vallásban látja az egyén és a társadalom gyógyszerét.

A regény főbb alakjai majdnem mind ez útra lépnek, így a haldokló öreg Werchowenskij, Kirilov, ez a szinte sokratesi alak, a ki magába zárkózottságában jóformán a beszédet is elfeledte, s a ki egyértékűnek tartva az életet és halált, önkényt keresi emezt; főkép pedig Satov, a kinek kételyei és forrongásai végül russophil érzésében nyernek megnyugvást. Dosztojevszkij russophil érzésében a nemzete nagy hivatásába vetett hit összeolvadt vallásos érzésével. Az egyént és az orosz népet egyaránt a vallás útján akarja megváltani és fölemelni. Az ő szemében, mint Gogoly- és Tolstojnál is, a vallás az egyén és társadalom egyetlen gyógyszere. Mikor Turgenyev a _Daemonok_ban végignyilalló vonaglásokkal szemben válaszul a békés és biztos átalakulás képét rajzolta a Nowban, Dosztojevszkij bizalmatlanul nézte a nép közé menő művelt diákokat, «a kik nem értik a népet s nem is műveltek». «A ki hozzája közeledni akar, annak tisztelni és szeretni kell mindazt, a mit a nép tisztel és szeret, elsősorban Istent és a vallást.» «Atheista vagy közömbös lélek nem értheti meg az orosz népet, sem az orosz nemzeti érzést». Az orosz nép vallásossága szerinte nemzetfentartó erő, mert az ő hite szerint e nép hivatása a keresztyénség fenntartása és beteljesítése. Hiténél fogva vár az ‚igazhitű orosz népre‘ az ország és az emberiség jövőjében megváltó hivatás.

A néptől reméli a vallás fenntartását, a vallásosságtól a lelkek nemesbülését, a szegények és lealázottak fölemelését, a nép helyzetének javulását.

Így forr össze nála az Istenben és a népben való hit: ez az ő evangeliuma, ez politikája is. Mint Tolstoj, ő is a vallás utján vezérli követőit a socialismushoz.

Ez eszméket hirdeti _Egy író naplója_ czímű folyóiratában, melyet egymaga ír, egy időre háttérbe szorítva szépirodalmi munkásságát. Tanítása mellett prófétai heve is rokon Tolstoj későbbi fejlődésével; de Tolstoj társadalmi elveket is vallott, Dosztojevszkij inkább vallásos próféta, a lelkek orvosa, a jövő magvetője, a ki a Krisztusban való hittel együtt hirdeti a népbe vetett hitet. Arcza is, hosszú szakállas askéta arcza vézna testén olyan volt, mint a zarándokoké, a kik kis szilkéjökkel hátokon róják az orosz földet.

Utolsó nagy műve egészen a vallás körül forog. 1869-ben említi először, hogy regényt akar írni az atheismusról; 70-ben már közelebbi tervekről, megnevezett mintákról és tanulmányairól szól, _Egy nagy bűnös életírása_ czímmel. E tervekből forrta ki magát az az óriás méretű regény, mely _Karamazov testvérek_ czímen 1879–80-ban jelent meg. Nem egy alakról szól, hanem egy egész családról, melyen az átöröklés szúja őröl. Az öreg Karamazov buja, haszonleső, mindenkit megcsal, fiaival szemben fukar, közönséges, sőt aljas ember. Fiaiban az ő mérgezett vére kering. A legidősebb, Mitja, megint a két női typus között áll; derék menyasszonya van, de vérén egy ketes hírű nő uralkodik, a kit atyja is szeretőjévé akar tenni, pénzt ajánlva neki, míg házasulandó fiának nem adja ki örökségét. Mitjában a szenvedély és elkeseredés megszülik a bűn gondolatát. Egy éjjel, míg apja a szeretőjét várja, átmászik a kerítésen, agyonüti a háznak lármát csapó öreg szolgáját, aztán elmenekül. Azon éjjel a ház ajtaját nyitva, s az öreg Karamazovot meggyilkolva találják. A tettet az öregnek egy félkegyelmű koldusasszonytól való törvénytelen fia követte el, egy nyavalyatörős, a kit szolgának tart házában, de kezét a második testvér, Iván vezette, elvakítva e páriát a «mindent szabad» hangoztatásával. A gyanú természetesen Mitját veszi czélba, a ki felindultságában szinte maga sem biztos önmaga felől.

Kettős tér nyílik itt az író művészetének: egyrészt az izgalmaktól marczangolt szenvedélyes lélek rajza (egészen más léleké, mint Raszkolnyikov), másrészt az igazságszolgáltatásé. A tárgyalás kétszáz lapon át folyik; pompás vád- és védbeszédeket olvasunk; az igazság mérlege hol jobbra, hol balra rezdül; a valaha elítélt író egész gúnyját és keserűségét kiönti a törvénykezésre. Iván, a gyilkosság értelmi szerzője, ki korcs féltestvérének minden készülődését sejtette, hogy bátyját megmentse, föl akarná jelenteni magát; kivallatja a gyilkost a részletek felől s ekkor tudja meg, hogy bátyja teljesen ártatlan. De a gyilkos felköti magát, s a bírák nem adnak hitelt a halottra tolt vádnak s a testvér mentő tanuságának. Mitját elítélik.

Ez nem csupán az első fiú története, a féktelen szenvedélyé, hanem Iváné is, a ki hallgatagon ül az apai házban, a más kezét lendíti, s szenvedélyt, gyűlöletet, mindent az ész nyelvére tud lefordítani. Higgadt sakkozó módjára játszik az élet bábjaival. Számot vet öröklött vére átkával, s mint egy egyenletet, úgy számítja ki jövendőjét. Hittel és erkölcscsel szakított, de az erkölcsöt az aljastól és gyávaságtól való irtózat pótolja nála; ez sarkallja arra is, hogy föladja magát. Mindhármójok vérében van egy-egy csöpp anyjoktól is: Mitjában a féktelenség, a másik kettőben a második asszonyból, a ki vallásos rajongó volt, atyjokhoz mérten valami nemesség, legalább egy kis képzelgés, erkölcs dolgában legalább lelkifurdalás. A lelki vegyületek ily elemzése valóságos lelki chemia. Mitjában a szenvedély képzelgése ez: gyorsan kiforró szándéka szinte összetéveszti magát a tettel; az író egy helyütt azzal jellemzi: ‚az ilyen emberek nehéz helyzetekben a legphantastikusabb terveket találják a legvalószínűbbnek‘. Ivánban az ész és a beteg idegek képzelgése van meg. Mikor a gyilkosból kicsikarja a vallomást, s kezdődő ideglázzal hazamegy: szobájában egyszerre egy rejtélyes vendég ül vele szemben, a ki gyakori és meghitt látogató gyanánt viselkedik, fesztelenül beszél Iván titkos érzéseiről, melyeket önmagának sem vall be, valónak mond sejthető, de még meg nem történt eseményeket. Az ördög ily köznapi alakja s látogatása azóta számos utánzatnak az őse; ezeket Dosztojevszkij nemcsak az ötlet eredetiségével mulja felül, hanem a lélektani rajz gazdagságában is, az agyrém és fel-felvillanó öntudat, az önvád és lelkifurdalás, titkolt érzelmek és kényszerű önvallomás vegyületében. Pedig elpanaszolja, mennyire hibáztatták, a mért az ördögöt idézni merte, s boldog volt, mikor egyik orvos ismerőse hűnek találta a hallucinatio rajzát.

Ivánnál ily látomásnak nemcsak lelki állapotában van alapja, hanem természetében is. Eleven értelme tétlen élete közben képzelődésben éli ki magát; gondolatai könnyen csapódnak le alakokba. Egyszer föl akarja tárni hitbuzgó öcscse előtt a maga hitetlenségét s egy költeményt rögtönöz prózában. Krisztus még egyszer visszajő a földre, Sevillában, az inquisitio idején. Csodákat tesz; a bibornok-főinquisitor elfogatja s börtönbe veti. Éjjel bemegy hozzája. Rátámad, hogy miért jött vissza; tanításához nincs mit hozzátenni. Ő túlbecsülte az embert, mikor a szabadság veszélyes ajándékát adta neki; másfél évezredbe telt, míg azt elfojthatták. Most végre az ember gyöngeségéhez illő boldogságot adnak neki, a csoda, a titok és a tekintély segélyével, hogy nyugodtan éljen és reménynyel haljon meg. Hagyja őket Krisztus munkálkodni. Az Üdvezítő nem felel, csak megcsókolja a petyhüdt ajkakat. A főinquisitor kitárja előtte az ajtót: Menj, és ne jőjj többé vissza! A csók ég a pap szivében, de megmarad meggyőződése mellett. E költeményben Iván bonczoló eszét, sarcasmusát, egész lelkét harczba viszi hitbuzgó öcscse, Aljosa ellen. Aljosában sok az anyai örökség. Egészen a szív embere. Megfér atyjával, szereti testvéreit, segíteni kíván mindenkin. A Karamazov-vért lehűtik benne a zárda hűvös falai, a hol él, a szentéletű, csodatevő remete, Szoszima starecz oldalán. E kegyes, fölvilágosult és népies pap s az ő szívbeli vallása tökéletes ellentéte Iván inquisitorának; ez a lélek szerint való, Istennek tetsző, igazi pap. Az ő és Aljosa viszonya volt a regény csirája és főtárgya, «a fiatal farkas, a mint a szent Tichonnal találkozik». Halála előtt a starecz elbeszéli környezetének egész életét s tanulságát örökségül hagyja rájok. Aljosának meghagyja, hogy az ő halála után menjen ki a világba. «Megáldalak nagy feladatodra. Hosszú vándorlás lesz részed, fiam. Sokat el kell viselned, míg visszatérsz oda, a honnan elindultál. Sok lesz a tennivalód. De benned nem kételkedem… Krisztus veled lesz. Őrizd meg őt s ő is megőriz téged… Örökségül ezt hagyom reád: keresd a boldogságot a szenvedésben». «Sok ellenséged lesz, de még azok is szeretni fognak. Sok szenvedést mér rád az élet, de csak a szenvedés boldogít, s szenvedéseidért fogod áldani az életet s másokat is rá fogsz vezetni, hogy áldják – a mi a legfontosabb.» Ebben ráismerünk az írónak s régebbi alakjainak lelkére. A maga lelkéből csöppenti ezt az író alakjai lelkébe. Mitja is bűnbánó: a szenvedés által új embert akar magában föltámasztani. A gyermekek is, a kiken Aljosa munkáját kezdi, gyűlölködésből szeretetre vezetvén őket, azokon is van valami fölmagasztosuló vonás; egyikök fölkiált: «Szeretnék szenvedni az összes emberekért.» A második rész, mely Aljosát végig kísérné útján a világban, s melyhez az első rész csak előkészítés, elmaradt. Így is hatalmas alkotás, kitetszenek belőle a tervezett egésznek körvonalai.

Hová fejlődött e regény első csirájától, a ‚nagy bűnös életírásától‘ – a kivitelig! Ez óriási mű egy család tagjaiban az emberi lélek főirányait tükrözi: a szenvedély és akarat, az ész és számítás küszködését s mellettök Aljosában és mesterében a hit és szív megváltó erejét. A bűn és tisztulás útját rajzolja; mi nagyobb ennél?

A halál kivette a fáradt kézből írótollát (1881 jan. 23.). De Vogüé leírja, mint özönlötte el a nép a halott író kis szobáit, hullámaival majd fölemelve az asztalon fekvő koporsót. A szenvedők a magukénak vallották a szenvedők költőjét. Prófétát sirattak benne, a ki vigaszt nyujtott a nyomorúságok közt, fönségesnek hirdette a szenvedést, s a megalázottak előtt kinyitotta a mennyország kapuját. Még Pobjedonoscev is gyászolta, az ő korának ‚főinquisitora‘.