Part 6

1821-ben, egy moszkvai szegény-kórházban született, hol atyja orvos volt. Mintha már a pólyába örökre hozzákötözték volna a nyomorúságot. Diák-korában mindennapi theájára sem telt; kenyéren és tejen élt, azzal is adós maradt. Sohasem tudott a szükségből kikászolódni, mert a pénz nem melegedett meg a zsebében. Mikor egy kezdő orvossal lakott egy szobában, annak minden szegény betegét, a kinek nem volt hová lehajtani a fejét, ott akarta marasztani, ámbár maguknak sem volt betevő falatjuk. Mint a katonai mérnöki iskola növendéke, sátor alatt lakik, zsúpon hál, a szó szoros értelmében éhezik, összezördül tanáraival, nehezen boldogul – panaszkodik, hogy «nehéz remény nélkül élni» – de _Homert_ olvassa, a kit Isten ajándékának tart, eltelik Shakespeare nagyságával, kivált _Hamlet_tel, csodálja Walter Scottot, a kit később a serdülő ifjúság jó nevelőjéül ajánl, lelkesül Racineért és Victor Hugo «keresztyén» lyráján, a századok csodájának nevezi Balzacot, lefordítja _Grondet Eugeniá_t, de Suet is olvassa, s benne az érdekfeszítő előadást tanulmányozza; George Sandot sem veti meg; elmerül Goethében s bátyjával együtt fordítani készül Schillert, kinek _Haramiái_ már tíz éves korában elragadták; Hoffmannt is olvassa, s kisérteties képzelete hat reá. Az orosz írók közül főkép Gogoly ragadja el. Ily változatos szellemi táplálékkal él. Ki is lép a katonai szolgálatból; drámát tervez, regényt kezd írni. 1844 őszén el is készül vele, de újra írja, kétszer is, Chateaubriand példájával vígasztalva magát, a ki _Atalá_t tizenhétszer dolgozta át. Mindent erre tett föl. «Ha ez a regény be nem üt, alkalmasint a Névának megyek.» De beütött. A beszélyíró Grigorovics, Dosztojevszkij kor- és iskolatársa, a kivel ekkor közös szobában lakott, beszéli, hogy egy napon Dosztojevszkij, a ki írva vagy olvasva, folyvást íróasztala mellett görnyedt, odahívta őt: «Tegnap végeztem be egy munkám tisztázását; szeretném felolvasni, de ne szakíts félbe.» A mit felolvasott, első regénye volt, a _Szegény emberek_, egy öregedő szegény írnok s egy leányrokona levél-regénye, a kik egymás előtt öntik ki szenvedéseiket, miközben a férfi elárulja öntudatlan szerelmét, melyet a sors keze szétfoszlat. «Az első pár lap után tisztában voltam vele, hogy ez mindennél többet ér, a mit én valaha írtam» – mondja Grigorovics. Mikor végére érnek, fölkapja a kéziratot, Nekraszowhoz szalad vele s felolvassa neki. Mind a ketten sírnak rajta, s hajnali négy órakor együtt mennek el a szerzőhöz, hogy Nekraszow, a ki szerkesztő volt, megbeszélje vele a kiadás fötlételeit. Bjelinszky is, e kor kritikai bírája, a ki ‚madárének‘-nek tartott mindent, a mi nem volt az életből véve, szintén kéziratban olvasta, s nem győzött betelni lélektani finomságaival. A költő ilyen híreket írhat leveleiben bátyjának: «Mindenki világcsodának tart»; «Turgenyev belém szeretett, Sollogub is». «A mieink azt mondják, a _Holt lelkek_ óta nem volt nálunk ilyen könyv, hogy valóban genialis». «Fényes jövő nyílik előttem». «Tele vagyok tervvel, de nem akarok megrendelésre dolgozni». Harmad éve él már az irodalomban, s mégis csupa mámor, írja 47-ben. «Szünet nélkül dolgozom» – mondja. Benső izgalma feledteti véle gyönge egészségét. Föllobbanó munkakedve több elbeszélésbe fog; némelyiket önbírálata abbanhagyatja s megsemmisíti. Műveit nem fogadja merő magasztalás. «A közönség háromnegyed része szidja könyvemet – írja a _Szegény emberek_ről – egynegyede azonban dicsőíti… Szidják, szidják, szidják, és mégis olvassák.»

Különösen hosszadalmasságukért gáncsolják munkáit, «pedig nincs nálam egy fölösleges szó» – védi magát testvére előtt. Kúszának és zavarosnak találják ezt a gyámoltalan stílt, mely nem az övé, hanem alakjaié; «nem akarom a magam arczát mutatni» – mondja. Rovására írják, hogy a szegénység és szenvedés e világa rokon a Gogolyéval, kivált _A köpönyeg_gel, s nem igen veszik észre, hogy az új író még mélyebbre hatol a benső jellemzés dolgában. Csak Bjelinszky emeli ki a lelki világ atomjainak nagyszerű ismeretét. Mindebben alaptulajdonságai vannak megjelölve, melyekbe a sors keze hamarosan erősebb szineket kever.

1848 forrongásainak híre s eszméi Oroszországba is eljutottak. A pétervári ifjúság sűrűn csoportosult magánlakásokban, megvitatva a külföldi eseményeket. A két Dosztojevszkij minden pénteken este ott volt Petrasevszkijnél, egy külügyminiszteri hivatalnoknál, a ki a közhasználatú idegen szavakat (pl. constitutio) szótárba gyűjtötte, satirikus fogalmi magyarázatokkal kisérve. Felolvastak Lammenais és Fourier munkáiból, s irodalomról és socialismusról folyt a szó. Az irodalomtörténetíró Miljukov beszéli, hogy Dosztojevszkij jártas volt az európai socialista irodalomban, de utópistáknak nézte őket, s azt hirdette, hogy Oroszországban ez eszmék csak a maguk módján, az orosz népélet hagyományaiból testesülhetnek meg. Bármily zártkörű volt is e társaság, a titkos rendőrség egy kémjének sikerült közéjök férkőzni, s egy este valamennyiöket elfogták (1849 ápr.). Nyolcz hónapig sínylett börtönben, azután halálra itélték őket. Dosztojevszkij maga leírta bátyjának még aznap, mint vezették ki őket a térre, csókoltatták meg velök a feszületet, törték ketté fejök felett a kardot, adtak rájok fehér inget, s állították az első hármat a bitó alá. «Én hatodik voltam a sorban, így csak egy percznyi életem volt még. Reád gondoltam, bátyám… Még volt időm megölelni két társamat, a kik mellettem álltak. Egyszerre trombitaszó, az oszlophoz kötözötteket eloldják és kihirdetik, hogy a czár megkegyelmez életünknek.»

Ez a kegyelem annyit jelentett, hogy nyolcz esztendeig volt Szibéria s a börtön rabja, meg közkatona.

Szenvedéseit maga leírja egy levelében bátyja előtt. Óh, ez a rettenetes út, melyen folyvást hullároznak a száműzöttek bús csapatai, fekete varjúsereg a hóban! Karácsony estéjén rakták rájok a bilincseket, s négyesével a szánkókon megindultak Szentpétervárról. Néha negyven fokos hideg vágta beléjök fogait. «Szomorú volt, mikor átkeltünk az Uralon. Hóvihar tombolt… Európa és Ázsia határán állottunk, előttünk Szibéria és a titokzatos jövő, hátunk mögött egész multunk; nagyon szomorú volt; könny szökött a szemembe.» Tobolsknál az 1825-iki dekabrista-összeesküvés száműzötteivel találkoztak, «kiket huszonöt évi szenvedés próbált meg», s a kik vigasztalták és bátorították őket, megajándékozták eleséggel s ruhaneművel és egy-egy bibliával; Dosztojevszkij a magáét fogsága egész idején a vánkosa alatt tartotta. Ijesztő híreket is hallanak tőlük leendő parancsnokuk kérges szívéről. Omszk katonai fegyházában még fegyencztársaik részéről is gyűlölet és elkeseredés várja őket, mert nemes emberek voltak. «Felfaltak volna, ha módjukban áll. ‚Nektek nemeseknek vas csőrötök van és szétmarczangoltok bennünket‘. Négy éven át folyvást ez a théma járta; százötven ellenségünk nem fáradt bele üldözésünkbe; ez volt gyönyörűségök, szórakozásuk, időtöltésük.» Petrasevszkij s egy másik társuk megtébolyodott. Lakásuk egy reves faépület, a szél átsüvít rajta, a víz becsöpög a tetőn; a piszok a padlón egy pár hüvelyk magas; az ablakokon háromujjnyi a jég, úgy hogy nappal is alig olvashatni mellettök. Szennyesöket is ebben a helyiségben kell mosniok. Iszonyú bűz van. Puszta deszkán hálnak, csak bundájokkal takarózva. Mindenki valami kézi mesterséggel próbálkozik, hogy valamicskét keressen. Dosztojevszkij az egész idő alatt sem lépett ki önkényt a börtön falai közül, csak ha kényszermunkára vitték, néha oly irtózatos hidegben, hogy a higany megfagyott a hőmérőben. A tábornok jóvoltából egyidőben csak könnyebb munkára fogták, gipsz-őrlésnél kerékhajtásra, alabástrom-égetésre, hóhányásra. Keservesen panaszolja, mily kínos az ilyen czéltalan munka, főkép pedig az egyedüllét teljes hiánya, gondolatainak és terveinek elfojtása. A fiatalabb tisztek jó szívvel voltak kivált a műveltebb foglyok iránt, néha behívták őket a tiszti szobába s elbeszélgettek velök; Dosztojevszkij ilyenkor sohasem ült le, s nem lehetett szavát venni; kitért minden szivesség elől, beszélték e kadettek Martjanovnak. ‚A részvét minden jele gyanús volt neki.‘ Ha lehetett, otthon tartották őket házi vagy irodai munkára; Dosztojevszkijt ezért egy izben meg is vesszőztette az őrnagy, mint simulánst. Idegei végkép szét voltak roncsolva, néha nehézség gyötörte; a rohamait megelőző földöntúli gyönyör perczei voltak talán az egyedüli pillanatok, melyekben boldognak érezte magát. Sokszor került a kórházba; ott, ha lopva is, legalább olvashatott.

Ez évek örök nyomot véstek lelkébe. Fogolytársai általában nem szerették zárkózottsága miatt, de itt a bűn és nyomor tanyáján is talált egy pár megindító jellemet, kikhez vonzódott. «Ha nem akadtam volna itt egy pár emberre, tönkre kellett volna mennem» – írja bátyjának. «Bátyám, nagyon sok nemes lélek van a világon». «Még a fegyházban, a gyilkosok közt is találtam emberekre. Hidd meg, vannak közöttük erős, mély és szép természetek; sokszor nagy örömet szerzett, ha a nyers külső alatt termés-aranyra bukkanhattam. S nem egy vagy két ilyen eset volt, hanem több… Egy fiatal cserkeszt (a kit rablógyilkosság bűne hozott ide) írni és olvasni tanítottam oroszul. Milyen hálás volt érte! Egy másik fegyencz sírva fakadt, mikor elbúcsúztam tőle. Igaz, néha pénzt adtam neki, de nagyon keveset, hálája pedig határtalan volt… Mennyi alakot és jellemet ismertem meg a népből! Beleéltem magamat sorsukba, s ezért azt hiszem, jól ismerem őket. Hány csavargónak és tolvajnak élete folyását ismertem meg, s általában a köznép szomorú sorsát! Időm nem telt hiába. Oly jól megösmertem az orosz népet, mint csak kevesen ismerik. Erre hiú vagyok. De remélem, ez a hiúság megbocsátható.»

Itt erősödött hát meg benne a szegények és lealázottak iránti szeretet, itt szerezte jártasságát a megtévedtek és bűnösök lelki világában.

Itt merült el a maga lelkének s általában a lelki világnak mélységeibe. A magábavonúltság, egy állandó és szűk kör folytonos, aprólékos megfigyelése kifejlesztette a magába mélyedést s a lelki elemzés képességét. «Az örökös concentratio – írja, – a menekülés önmagam és a keserű valóság elől, meghozta gyümölcseit.»

Itt hatalmasodott el benne, e vonásokkal kapcsolatban, a mély vallásosság is, jellemének és világnézetének alapja. «Néha az ember aszú fű módjára sovárog a hit után – írja egy barátnőjének – mert a szerencsétlenségben világosabban látni az igazságot. Én is a kor gyermeke vagyok, a hitetlenség és a kétség fia, s valószinűleg az is maradok éltem fogytáig. Mennyire kínzott (s kínoz most is) az epedés a hit után, mely annál erősebb, minél több érvem van ellene. S Isten némely pillanatban mégis tökéletes nyugalommal ajándékoz meg; ily pillanatokban állítottam föl hitvallásomat, a mely előttem világos és szent. Ez a hitvallás roppantul egyszerű; ime, ennyi az egész: hiszem, hogy nincs szebb, mélyebb, meghatóbb, észszerűbb, férfiasabb és tökéletesebb, mint az Üdvözítő… ha valaki be tudná előttem bizonyítani, hogy Krisztus kívül áll a valóságon és a valóság Krisztuson, inkább maradnék Krisztussal, mint az igazsággal.»

Jellemének, világnézetének három fővonása: az emberszeretet, a lélekbe való elmélyedés és mély vallásossága, ime, a börtön sötétjében hajtott ki, keresve az útat a fény felé.

E leveleket 1854 február végén írta, mikor fegyházbüntetése már letelt; onnan leveleznie sem volt szabad. A szabadulás is azt jelentette, hogy közkatonának küldték egy szibériai ezredbe, Semipalatinskba. Csupa faházból álló kis város volt ez, hatezer lakossal, a katonaságot is beleértve; félvad világ; az egész helységbe tizenöt újság járt. Dosztojevszkij eleinte a kaszárnyában lakott, később magán-házban fogadhatott lakást, egy alacsony, sötét szobát. A városban volt egy-két úriasszony, azok jók voltak hozzá, köztük későbbi felesége, Issajewné, Mária Dimitrijevna, a kinek eltávozását, midőn férjét áthelyezték, alig birta elviselni. Szerelmes volt a harmincz év körüli, művelt és exaltált, csinos szőke asszonyba, kinek halvány arczán már ekkor ott égett a tüdővész pírja. Sűrűn ostromolta leveleivel, sőt egyszer egész napra elszökött állomáshelyéről, csak hogy láthassa. Az asszony részvéttel volt az író szenvedései és nyomora iránt, a kiről azt tartotta, hogy «nincs jövője»; – Dosztojevszkij a szánalmat szerelemre magyarázta. Féltékeny volt, mégis abban fáradt, hogy az asszony ahhoz mehessen férjhez, a kit nálánál jobban szeret. E gyötrődésekből szőtte a _Megalázottak és megszomorítottak_ regényét, melynek egyik főalakja, az akarat-beteg, de jószándékú, két nő közt ingadozó s mindkettőnek szivét megnyerő Aljosa, mintha a _Félkegyelmű_-nek első vázlata volna. Közben egy jó barátra is tett szert. Szerencséjére Mihály testvérének egy jó ismerőse került oda hivatalnoknak, báró Wrangel, tehetséges fiatalember, a ki jelen volt az abbamaradt kivégzés előkészületeinél s onnan ismerte Dosztojevszkijt. Wrangel leveleket vitt neki, s rendesen átadta orosz és külföldi hirlapjait. Sokat voltak együtt és jó barátok lettek. Két nyáron együtt mentek ki lakni a kazakovi kertekbe, az Irtis partjára, a hol szabad idejökben halásztak, fürödtek, lovagoltak, virágot ápoltak. Wrangel, a ki leírta az író ottani életét, így rajzolta őt: «Most is előttem van, a mint a virágokat öntözi; katonakabátját levetette s rózsaszínű mellényben állt a virágágyak közt. Nyakában hosszú láncz függött, apró kék üveggyöngyökből, nyilván gyöngéd kezek ajándéka. E lánczon hordta hagymaforma ezüst óráját.» Ez időben rövidre nyirt hajat s rövid bajuszt viselt, szakáll nélkül, egészen katonás arcz. Sokat olvastak, Dosztojevszkij nagyszerű felolvasó volt.

A mi a fegyházban a magába mélyedt író lelki fejlődéséből hiányzott, a tanultság és művészi tanulmány híját most szorgos olvasással pótolta. A fegyházban kapható könyvek nem kellettek neki; csak _Copperfield_-et és a _Pickwickiek_-et olvasta végig a kórházban. Semipalatinskban nem lehetett könyvhöz jutni; bátyjától kér tehát. «Jegyezd meg: a könyvek az én életem, a táplálékom, a jövőm. Ne hagyj el, az Isten szerelméért!» Régi és újabb történetírókat kér tőle, Guizot, Thierry, Ranke munkáit, közgazdasági műveket; Kant _Tiszta ész kritikáját_, Hegel _Philosophia történeté_-t, főkép pedig a Koránt s egyházatyákat. Wrangel följegyezte, kiket olvasott legszivesebben: Victor Hugot, Puskint és Gogolyt. Valósággal ráveti magát az újabb orosz irodalomra, melytől fogságában elmaradt. Olvassa a _Vadász naplójá_-t, s azt írja a költő Maikovnak: «Turgenyev tetszik nekem legjobban; kár, hogy akkora tehetség mellett egyenetlen. Tolsztoj is nagyon tetszik.» Ostrovskijról azonban azt találja, hogy «ideál nélkül való költő.» Feltámadt irodalmi hivatása s tervei egyre dúsabban sarjadnak. «Életünk egyhangúságáért búsásan kárpótoltak azok az órák, midőn Dosztojevszkijt megszállta teremtő lelkesedése. Ezekben az órákban oly emelkedett hangulatban volt, hogy ez rám is rámragadt – írja Wrangel. – … sajnos, e hangulat ép oly gyorsan tűnt el, mint jött.»

«Mikor a szolgálatból hazajöttem – beszéli máshol – sokszor már lakásomon találtam őt, ha előbb szabadult a gyakorlótérről vagy az irodából. Kigombolt kabátban járkált szobámban fel s alá, pipázva s magában beszélve; feje mindig tele volt új gondolatokkal. Nagyon jól emlékszem egy ilyen estére; akkor _A bácsika álma_ és _Stepancsikovo_ tervei főttek a fejében.» Mindkettő humoros rajz. Hogy ötlött eszébe ilyesmi a szenvedés ez éveiben? Vannak, kik e munkákat 1848-ból keltezik, de a szerző levelei mást mondanak. Talán épen enyhülésül mulatta magát velök? Vagy szenvedései közül gúnynyal mérte a hétköznapi, alacsony világot s botlásait? Bő humoros ér buzgott benne; legkomolyabb lapjain is találni egy-egy ferde szót, félszeg mozdulatot, valami fájón mosolyogtató gyarlóságot. Nem gondtalan, nevető humor ez, hanem a mely szúróra húzza össze a szemet; realis és túlzó, grotesque és kesergő egyszerre. Van benne valami fájdalmas, mint a börtön-udvaron növő fákon. Néhány elbeszélése szinte a bohózatot súrolja, de ezeken is valami fanyar keserűség érzik. _Az idegen asszony_ a féltékeny férj álszenvedélyének kipellengérezése, a ki az utczán épen felesége udvarlójától tudakozódik, ki aztán maga is rájön, hogy az asszony őt is megcsálja; máskor meg eltéveszti az emeletet, más lakásba ront be, idegen asszony ágya alá búvik, a hol már rejtőzik valaki; mint suttogásukból kivenni, épen feleségének udvarlója, a ki szintén rossz ajtón nyitott be. _A krokodil_ a hivatalnoki hiúság, rangkórság és ferde észjárás satirája; a _Nagybácsi_ a kisvárosi társadalomé, melyben mindenki töri magát egy hebegő, félkegyelmű vén herczeg látogatásáért, a kit akarata ellenére mindenki boldogítani akar s egy élelmes úriasszony a leányának szeretné megkaparintani férjül, de a vén ember végre is belehal a sok izgalomba. 1856-ban azt írja erről Maikownak: «Tréfából egy komédiát kezdtem írni; annyi komikus alakot és komikus esetet gondoltam ki és hősöm annyira tetszett, hogy letettem a vígjáték alakjáról, ámbár kedvem volt hozzá, csak hogy minél tovább gyönyörködhessem hősömben, s minél tovább nevethessek rajta… Eddig csak egy pár kalandot írtam le, most elég és összevarrom az egészet.» Az író maga többre tartotta a _Stepancsikovoi jószág_ot. Ebben a regényben – írja testvérének 1859 májusában – «természetesen igen nagy hibák vannak, mindenekelőtt túlságosan hosszúra nyúlik, de szilárdan hiszem, hogy nagyon jó oldalai is vannak, s hogy legjobb munkám. Két éven át dolgoztam rajta… Egész lelkemet bele tettem, testemet és véremet. Nem mondom, hogy egész lényemet kifejeztem benne… Még van sok mondanivalóm. Kevés is benne a szívbeli elem, a szenvedély (pl. Turgenyev _Nemesi fészké_hez képest), de van benne két colossalis typikus alak, ezeket öt éven át faragtam és jegyezgettem fel; ezek, azt hiszem, kifogástalanok; tősgyökeres orosz alakok, a melyekre az orosz irodalom eddig nem volt elég figyelemmel». – Egyik egy arczátlan ingyenelő, a másik egy jó ember, a kit anyja elnyomott és többé önálló akaratra nem jut.

Főmunkája ebben a korban a _Följegyzések a halottak házából_, melyben börtöni életét rajzolja. Még ott, a fegyházban kezdte írni, a kórházban, hova egy emberséges orvos, Troitzkij, többször hosszabb időre befogadta. Az ő tudtával látott munkához; a foglyok írószerhez sem juthattak. A kész első fejezeteket egy segédorvos őrizte magánál. Semipalatinskban újra nekilátott. «Szerencsésnek érzem magamat – írja Wrangel – hogy láthattam Dosztojevszkijt inspiratiója közben, s hogy tőle magától hallhattam e páratlan mű első terveit.» Nyomasztó körülményei, szerelmi gyötrődése, gyönge egészsége csakhamar szárnyát szegték. «A katonaruhában ép olyan fegyencz vagyok, mint azelőtt. Csak annak örvendek, hogy lelkemben hosszú időre elég türelmet érzek». Rettenetesen el volt gyengülve. «Sokszor féltettem az eszét» – mondja Wrangel. Munkája czéltalan is volt, a számüzetés alatt semmit sem volt szabad kiadnia; Wrangelt kérte meg, hogy az ő neve alatt bocsáthassa közre munkáit; e dicsőséggel járó cselbe az természetesen nem egyezett bele. De mindent elkövetett, hogy barátjának szabadságát visszaszerezze; szünet nélkül ostromolta pétervári ismerőseit közbenjárásért. Dosztojevszkij maga is mindent elkövetett. Költeményt írt I. Miklós czár haláláról s II. Sándor trónraléptére, melyeket Wrangel juttatott el az udvarhoz. Majd hosszú levéllel fordult Totleben tábornokhoz, melyben többek közt ezt írja: «Eszméink és meggyőződéseink változnak, maga az ember is; mily keserves olyasmiért bűnhődni, a mi már idegen rám nézve, sőt ellenkezőjére fordult bennem; tévedésekért bűnhődni, melyeket már rég ilyeneknek tartok». E levelet is Wrangel kézbesítette, a ki 1855-ben eltávozott Semipalatinskból. Szerencsétlen barátja folyvást ösztökélte közbenjárásra; tanulmányokat is szándékozott hozzája küldeni, egyet Oroszországról, egy másikat a művészetről, hogy kiadassa; de ezek sohasem jutottak kezéhez. Wrangel fáradozásainak lett is foganatja, barátját 1856 tavaszán altisztté, őszszel zászlóssá léptetik elő, 1857-ben visszanyeri nemesi jogait s elveszi régi szerelmét, Issajew özvegyét. 1859-ben végre hadnagyi rangban elbocsátják a katonai szolgálatból, egyelőre Twerbe internálva, de az év végén már Pétervárra költözhetik.

Ily megváltozott körülmények közt lát újra hozzá _Följegyzései_nek folytatásához. Szent irat ez, az emberi kínszenvedésről, a fájdalom és hit egy új Jób-könyve. Maga a szerző álarcz alatt marad; Szibériát, politikai elítélteket emlegetni sem volt szabad, tehát egy féltékenységből feleséggyilkossá vált nemes úr háta mögül hagy benézni e szörnyű világba, de e szenvedő lélek, ez éles szem s a festés művészete az íróé. A nyomor és szenvedés egyszínű, sötét alapján gazdag és változatos képet rajzol, az egyéni arczképek egész seregét, a czivódók, az elkeseredettek, a lázongók, elfásultak és megtörtek fajtáját, a dacz és fölengedés, a durvaság és megilletődés változatait, a meg nem bánó makacsság, a nyomorúságban való megnyugvás, a szenvedés megváltó erejében remelő hit fokozatait; látni az élő-halottak egész nyomorult életét: istentiszteletüket, a fürdést, melyet Turgenyev Dantéba illő képnek nevez, a kényszermunka és pihenés jeleneteit, a várudvar állatai közt, honnan világgá eresztik a sebzett szárnyú sast, hogy szabadon muljék ki; s mind e nyomorúság és szenvedés közt látni az emberi lélek szépségének pinczei sápadt hajtásait, a mint a napsugár felé hajolnak. Csupa tárgyilagos rajz, mégis megindító, panasz-szó nélküli, mégis vádirat.

A könyvnek óriási hatása volt; a kritika rögtön fölébe emelte mélység és művészi erő dolgában Silvio Pellico _Börtönei_ rajzának. Tolstoj 1880-ban is azt írja róla: «Sokat olvastam és sokat elfeledtem, de az egész újabb irodalomban, Puskint is beleszámítva, nem ismerek jobb könyvet ennél: oly őszinte, természetes és keresztyéni az.»

E munkában az író megszépíti és művészivé emeli emlékeit, s megszabadul gyötrelmeitől. Ezentúl egymást érik nagy munkái; élete műve és dicsősége egyre nő, mint a pharaók pyramisai, melyeket uralkodásuk alatt minden évben új réteg kővel növeltek. Szoros összeköttetésbe lép folyóiratokkal; maga is szerkesztésbe kap, kétszer is, de kevés szerencsével. A balsors folyvást rajta tartja a kezét. Eltemeti feleségét s meghal testvére, ráhagyva családját és adósságait. Adósságai elől háromszor is külföldre menekül, hol új benyomások érik; megfordul Páris- és Londonban, majd Rómát látja és Firenzét s a német városokat. Pénzzavara s feldúlt idegei Wiesbadenben, később Baden-Badenben a roulette-asztalhoz csábítják; le akarja bírni a sorsot, hogy aztán hivatásának élhessen; eleinte nyer, aztán mindenét elveszti, ruháit is. Egyszer kiadója küld pénzt, máskor honfitársaitól kér kölcsön, Goncsarovtól, a ki maga is erősen játszott; Turgenyevnek szintén régi adósa, a mi nagyon bántja, s az írói vetélkedés mellett talán egyik oka ellenszenvének. Még ez izgalmait is megfigyeli, elemzi, s seismographiai följegyzést készít az idegek rezgéséről _Egy játékos naplójá_ban. Tárgyát azonban elmélyíti; egy nagy typust rajzol, a külföldön élő oroszét, egy nyilt és sokoldalú, de meg nem állapodott emberben, a ki elvesztette hitét, de nincs bátorsága a hitetlenséghez, s tespedő tettvágyát, egész életerejét a roulettebe öli, melynél valami nemeset lát a koczkázatban és merésben; így magyarázza czélját az író egyik levelében (Strachowhoz, 1863 szept. 30.).