Part 5

A nép egyszerű életét és lelki világát mintegy az anyatermészethez tartozónak érzi s e réven még szinte állatiságukban is talál valami nagyszerűt. Nem fürkészik, de a természettel együtt élve tisztábban látják az élet értelmét, nyugodtabbak rejtélyei előtt. Alenyin, egy tizennyolcz éves életúnt úrfi, a ki gondot és munkát nem ismert s mindenben csak műkedvelő volt, a Kaukázusba kerül; egy vén kozákkal vadászni jár s hallgatja annak egyszerű életbölcseségét. Szeretne ő is egyszerű emberré válni, köztük élni és közülök házasodni; de a kozákleány, a kibe beleszeret, hű marad a maga kozákjához s midőn Alenyin feleségül kéri, csak ennyit mond: Ugyan eredj! Szoktak is urak kozáklányokat feleségül venni! _(Kozákok.)_ Alenyinnak éreznie kell, hogy a műveltek és a nép világa annyira elszakadt egymástól, mintha két külön emberfaj állna szemben, a kik nem bírják egymást megérteni. Valahányszor a két világfölfogás szembe kerül, Tolsztoj mérlege a nép felé hajlik. A halált is nyugodtabban és természetesebben veszik. Az egész világirodalomban sincs író, a ki megrendítőbben s több meghalást írna le Tolsztojnál. Töprengéseinek egyik kristályosuló pontja a halál gondolata, melyet _Iljics Iván_ lassú haldoklásának rajzában egész köteten át elemez és rajzol. Egyik elbeszélésében három halált ír le. Egy beteg bárónő a délvidékre menekülne a halál elől, de útközben rosszabbul lesz s meg kell állania egy útszéli fogadóban. Ott a kemencze padkáján egy öreg paraszt haldoklik; a postakocsis megkívánja az öreg jó csizmáit, annak már úgy sem kell, ha meghal. Az öreg oda is adja neki, ha megigéri, hogy majd sírkövet állít érte. A bárónő útközben elhal; sírján nemsokára nagy emlékkövet emelnek. A vén paraszt is meghalt még azon éjszakán, de a kocsis nem bír sírkövet venni, hanem kimegy az erdőre, hogy keresztet faragjon s fejszéje alatt kidől egy fa, halálküzdelem és részvét nélkül, még nyugodtabban, még csöndesebben az öreg parasztnál is. (_Három halál_. 1859.)

Ilyenek Tolsztoj fiatalkori elbeszélései, melyekből nem csupán az írót ismerni meg, hanem a gondolkozót is. A maga lelkének ez a bonczolása a huszonnégy éves írónak első munkájában, vágya a tökéletesedés felé, önvallomásai s erkölcsi szabályai: ime a gyónó és vezeklő Tolsztoj alapvonásai a fiatal íróban. Nehljudov népboldogító tervei, a gazdagok és műveltek megvetése, a természethez való visszatérés sürgetése, vonzódás a nép életéhez, nagyvonású gondolkozásának megbecsülése – nem ezeket hirdetik e Tolsztoj későbbi tanításai? Nincs-e meg a vagyon és pénz ellen való föllázadásának csírája Polikuska történetében, a hol az elvesztett pénz egy embert családostúl szerencsétlenné tesz és elpusztít, de boldogít másokat, kik véletlenül hozzájutnak. A tulajdon ellen lázong _Egy ló történeté_-ben is, abban az időben, mikor Oroszországban a jobbágyokat is úgy adták-vették, mint a lovat. Tolsztoj lova álmélkodik azon, hogy az emberek milyen nagyra vannak egy szóval, mint ez is: enyém; a ki a legtöbbre mondhatja, az köztük a legszerencsésebb; pedig ez nem jelent semmit; őt magáénak tartja egy úr, de nem az eteti, gondozza, lovagolja; más egy házat mond magáénak, melyben nem lakik, földet, melyet nem látott soha. «Nincs ennek semmi más alapja, csak az ember állati, önző ösztöne, melyet maguk közt tulajdonjognak hívnak». Beszélyeiben sok ily gondolatra bukkanni, melyek mintha evangéliumából volnának kiírva. Hallgatja a kaukázusi éjt, a mint távolról sakálok ordítása, tücskök czirpelése, békák kuruttyolása hallik, összevegyülve a megmagyarázhatatlan, halk neszszel, melyet az éj csöndjének hívnak; közelről tompa lódobogás hallatszik s összeverődő fegyverek zörgése. «Igazán nem férnek meg az emberek e szép világban, e mérhetetlen csillagos ég alatt? Lehetséges, hogy e tündéri természet közepett az emberi lélekben az ártalom és bosszú indulata, embertársai kiirtásának dühe lihegjen? Minden gonoszságnak el kellene tűnni az emberi szívből, a természet, a szépnek és jónak e megtestesülése előtt, azt hiszem». _(Egy rajtaütés.)_ Sebastopol alatt a fegyverszünet idején elgondolja: «Sok ezerre menő embertömeg tolong itt, beszélgetve és nevetgélve s ezek mind – keresztények, kik a szeretet és önmegtagadás parancsát vallják s még sem hullnak térdre annak láttán, a mit elkövettek, töredelmesen és bűnbánón az előtt, a ki nekik az életet adta s a jónak szeretetével együtt szívükbe oltotta a halálfélelmet is!» Szakasztott ez jár Bezuhov fejében a borodinói ütközet alatt: Na most abbahagyják, mert elszörnyűködtek azon, a mit cselekedtek, – gondolja. Alenyin, a bérczek és erdők között keresve a megelégedést, arra jön rá: «A boldogság abban áll, hogy másokért éljünk, ez világos. Ha vagyonra, élvezetre, hírre, szerelemre törekszünk, úgy fordulhat, hogy nem érhetjük el egyiket sem. Ezek tehát jogtalan kívánságok, de a boldogság utáni vágy jogos. Milyen kívánság teljesülhet hát a külső körülmények nélkül? – csak a szeretet, az önmegtagadás». Nem úgy hangzik-e mindez, mintha gondolkodásának alaptételeit idéznők későbbi röpirataiból? – Luzernben, a Schweizerhof előtt egy tiroli énekes dalol, de senki sem ad neki semmit. Az elbeszélő utána siet, visszahívja s meg akarná vendégelni. A szálloda hajlongó cselédsége most félvállról néz rájuk, alig akarják beereszteni az étterembe, a hol az angol vendégek fölháborodással húzódnak félre mellőlök s mindenki féleszűnek tartja a különös szeszélyű urat. Ez fontosabb és mélyebb esemény, mint a melyeket napilapjaink s a történelmi könyvek közölni szoktak, – mondja az elbeszélő, – hogy annyi művelt és humánus ember közt nem volt egy jótét-lélek. Az emberek nyugodtan beszélnek chinaiak és kabylok lemészárlásáról s humánus és jó embereknek tartják magukat. – Nem úgy hangzik-e ez, mintha Tolsztoj _Gyónás_-ának egy kitépett lapja volna? Pedig egy elbeszélés, «Nehljudov naplójából», _Luzern_ a czíme (1875.).

Ily eszmék és vonások nagyobb műveiben sem hiányzanak, melyeket mindig erős szál fűz az író lelki életéhez. _Családi boldogság_ czímű nagyobb beszélyét szintén a maga töprengéseiből kovácsolta, házassága küszöbén (1859), midőn elgondolta, mennyire kihívja a sorsot, ha magánál fiatalabb leányt vesz feleségül. Nagy regényeihez is merít élményeiből, így kaukázusi és sebastopoli emlékeiből a _Háború és béke_ csataképeihez. Egy-egy alakjába itt is tulajdon lelkét önti, mint Bezuhovba, a ki keservesen keresi nihilismusából a kibontakozást, – mint Tolsztoj, – mystikus tépelődéseken keresztül törtetve az élet és halál megértése felé, a mi nélkül, úgy érzi, nem tud élni, míg végre az evangéliumi szeretet megnyugtatja. Sokban reá üt a _Karenin Anna_ Levinje, kinek falusi javító törekvései, folytonos töprengései, önelemzése egészen az író vonásai, épp úgy, mint lánykérésének jelenete, melyet a magáéról másolt. Bezuhov és Levin, mind a ketten egyszerű parasztok hatása alatt gázolnak ki a hinárból s állanak talpra, mint Alenyin, a mi erősen tolsztoji vonás.

Ez alakok arczán Tolsztojnak természetesen csak egy pár vonása dereng, azok is a személyek egyéb vonásaival összefolyva s elmosódottan.

Regényei elsősorban az író művészetét tükrözik.

Tolsztojt otthon első kisérletei óta a legkitünőbb írók közt emlegették, külföldön két nagy regénye tette nevét világhírűvé. Az orosz kritika «nemzeti epos»-nak nevezte a _Háború és béké_-t (1865–68.). Flaubert lelkesedve írt róla Turgenyevnek, a lélekrajzot magasztalva: «Il me semble, qu’ il y a parfois des choses de Shakespeare!» Turgenyev is «bámulatos mű»-nek tartotta, de kifogásolta történeti oldalát, hogy «hiányzik belőle a korszak jellemvonása». Ebben mintha volna valami. Igazat kell adnunk Mereskovszkijnak, hogy a regényen a nevek és események történelmi csengésein kívül alig érezni, hogy nem napjainkban játszik, levegője jóformán ugyanaz, mint _Karenin Anná_-é. Hiba e részben az is, a mily igazságtalanul kisebbíti Napoleont, a miben orosz érzése árulja el magát. De mind e megjegyzések s Flaubert gáncsa mellett is, hogy a harmadik rész hanyatlik – kissé vázlatszerű, – a világ regényirodalmában aligha van hatalmasabb alkotás ez óriási körképnél, melynek hőse sincs, vagy jobban mondva: az orosz nép a hőse, mint sebastopoli csataképeinek. Központja az egésznek Oroszország küzdelme, melylyel a regényben szereplő családoké összefonódik. Ez tartja össze az egészet.

Másik regénye, _Karenin Anna_ (1875–78.), a jelen társadalmában játszik, mely harminczöt év óta máig jelennek maradt és még sokáig az fog maradni. Mintegy a _Családi boldogság_ képzelhető másik befejezéséből indul ki: egy férjes asszonyban föltámad a szerelem, elhagyja férjét és gyermekét, de ily áron nem talál boldogságot, a megaláztatásokat s kétes helyzetét nem bírja elviselni, végre megöli magát. Ez eseményeket még jobban kiemeli egy ifjú pár szerelme, Leviné, mely házassággal végződik. Tolsztoj sokat töprengett a szerelem és házasság fölött, mint az élet minden nagy problémáján. S bár másképp mindenben az egyén szabadsága mellett kardoskodott, itt erkölcsi szükségnek érezte a legitim viszony kötelékeit. Kárhoztatta és megvetette az érzéki föllobbanást, mely Karenin Annát is eltántorítja. Hibáztatja az ily szenvedély költői fölékesítését, mely úgyszólván az egész irodalmat betölti s az ifjúság csábítója lesz. A _Kreutzer-sonatá_-val s a hozzáfűzött magyarázatban a köznapi szerelmet ostorozza, azt bizonygatva, hogy a házasságnak a férfi és nő tisztább viszonyán kell alapulnia. Ő a házasságot kötelességnek nézi egymás és a gyermekek iránt, melyet a szerelem ellobbanása után nemesebb és tartósabb kapcsok tartanak össze. Így rajzolja ezt a _Családi boldogság_-ban, s Levin és Kitty szerelmében: «a kezdete bájos idyll, aztán következik a család, a gyermekek, az örömök és a gondok». Az érzelmek fakulását tünteti föl Bezuhov és Natasa házassága is, s Rosztov Nikolájé szintén, de egyszersmind lehiggadást és megállapodottságot is s az életczél világosabb tudatát a gyermekek javáért való törekvésben.

Nagy regényeiben éri el tetőpontját Tolsztoj művészete.

Mint kész naturalista író toppant elő s e részben «megelőzte az új franczia iskolát», mondja róla egy franczia, De Vogüé. Szemét nem fátyolozza el semmiféle előítélet. Úgyszólván első kisérleteiben megfosztja a cserkeszek világát a hagyományos romantikától, melybe Puskin és Lermontov óta burkolva volt s a byroni visszfény helyett saját színében tünteti föl. Kitünő szeme van; élethíven jellemzett egy várost kitevő embertömeget s százféle viszonyaikat. E tekintetben alig van hozzáfogható író; talán az egy Balzac vetekszik véle. Egyik későkori remekében, _Hadzsi Murat_-ban, I. Sándor czár mellesleg odavetett pompás arczképe mellett négy, roppantúl különböző társadalmi osztályt rajzolt egyforma élethűséggel: az előmenetelre sovár nagyrangúakat a kormányzó körül, a korlátolt kisvárosi tisztet együgyű élettársával, a nyers orosz közkatonát, s az üldözött, nyomorult cserkesz-népet, mely földhöz ragadt, de jó érzésű, gyönge és tehetetlen, de elszánt az önfeláldozásig. Maga Murat nagyszerű kép: természettől eszes, de körülményeinél fogva korlátolt, hol gyanakvó, hol bizakodó, nemes és alacsony, hű és hűtlen egyszerre; olyan, mint egy hatalmas ragadozó. Mikor valamelyik nagy regényét leteszszük kezünkből: mintha egy megszokott városból költöznénk el, a hol tömérdek jó ismerőst hagyunk. Szeme mélyre fúródik az emberek lelkében. Nem egy alakot jellemzett úgy, hogy általa könnyebb megérteni élő embereket; nem egy eseményt rajzolt, mely segít az élet hasonló eseményeit megmagyarázni. Mintegy egyesítette magában a kiváló orosz írók sajátságait, de új egyéni tulajdonságokkal bővítve. Tud gúnyolni és elítélni, mint Gogoly, részletezni, mint Goncsárov, oly gyöngédségre képes, akár Turgenyev, s úgy beleveszi magát alakjai lelkébe, mint Dosztojevszkij. Ők ketten a lelkiismeret költői. Tolsztoj alakjai sokat vergődnek, lelkiismeretük rendkívül élénk. Embereit nem szenvedélyök, hanem lelkiismeretöknél fogva tartja a kezében, a mint későbbi röpirataival is az emberiség lelkiismeretét törekszik fölébreszteni. Van egy oly vonása is, mely nincs meg honfitársaiban s egyebütt is ritkítja párját: ez gondolat-gazdagsága. Eszméinek s ember-typusainak egy része átment az újabb orosz irodalomba. Gorkij híres _Éjjeli menedéke_ a szenny és bűn közt szeretetről prédikáló Lukácscsal, puszta képben Tolsztoj drámaibb és dúsabb meséjű színművének, _A sötétség hatalmá_-nak (1887) hajtása. Színműveinek nagy hatásában is egyedül írói ereje érvényesül, mert a színpadnak nem csak fogásain, de még megszokott formáin is túlteszi magát, a genius souverain jogával. _Az élő holttest_ czímű, megtörtént eseten alapuló darabja még a felvonásokba való sürítést is mellőzi s az elzüllésbe sülyedő férjnek és elhagyott családjának életét párhuzamos képek során rajzolja, a mi regényszerű ugyan, de ennél a kétarczú tárgynál a legtermészetesebb és legvilágosabb.

Szembetűnő sajátsága műveinek, hogy egészen távol esnek a megszokott szerelmi kalandok regényeitől, melyek udvarlás és csábítás körül forognak. Ezekben is van szerelem és házasság, hiszen az életet rajzolják, de írójuk nem ezzel igyekszik érdeket kelteni. A szerelemnek jobbára kriziseit és kihülését rajzolja, a mint a mindennapi élet megfakítja; pedig felségesen tudja festeni az ébredő vágyak pirkadását is, mint a _Háború és béké_-ben azt a feledhetetlen karácsonyestét a maskara-játékkal; a _Kozákok_-ban egyik fiatal tiszt s a paraszt leány szerelmes játékát. – _Karenin Anna_ sem szerelmi regény, hanem lelkiösmereti, akár a _Bűn és bűnhödés;_ hőse a kötelesség, – mondja De Vogüé, s jobban a regényes hajlam végzetét, a vér lázadását, az engedés bűnhödését, a megtagadott mult bosszúállását festi. Elbeszélései sem szerelemből élnek, mint futólag említett rajzaiból is kitetszik.

A lélek benső harczát rajzolja, az erkölcs és szenvedély küzdelmét, mint _Az ördög_-ben, hol a fiatal földes-urat egy paraszt-asszonynyal való legénykori viszonyának új-házas korában föl-fölébredő emlékei az önvád, szégyen és maga megvetése útján az öngyilkosságba kergetik. _Szergij atyá_-t, a ki menyasszonyában csalódva, gárdatisztből szerzetesnek áll, a kisértés, hosszú évek önfegyelme után, remeteségében is fölkeresi; egyszer fejszével csapja le egyik ujját, hogy kínjával eloltsa gerjedelmének tüzét; de másodszor megejti a felizgatott vér, s aztán szégyenében világgá bujdosik a tájról, hol szent hírben állt. Mindebből komoly intelem hangzik gyarlóságunk, esendő voltunk felől, s az a keserves igazság világlik ki, hogy a szenvedély erőszakosabb a jó szándéknál, hogy egy bűn megront tíz erényt, egy ballépés, egy botlás az egész lelket kiforgatja magából s halomra dönti egy élet egész munkáját, mint a hogy’ egy parányi szenny keserűvé teszi egy egész kert leszűrt mézét.

Nagyon kevés író tudott ily változatos, ennyire mély és komoly tárgyakat találni költészetének.

Nagy regényei után Tolsztoj hosszú időre elhallgatott, hiába kérte halálos ágyán Turgenyev, hogy térjen vissza az irodalomhoz, «mert tehetsége is Attól van, a honnan minden egyéb származik». Ez elnémulás oka nem az volt, mintha, a mint mondani szokás, kiírta volna magát, bár az sem lett volna csoda, – hanem egészen más. Kora ifjúsága óta folytonos lelki válságok között élt. Ezek hullámai borítják el Levin alakját, a kiben utoljára rajzolta önmagát. Írása közben maga is sokat volt megint parasztjai közt s jobban érezte, mint valaha, hogy az élet czélja a tökéletesülés, a munka s a mások javán való munkálkodás. Regényei befejeztével újult szenvedélylyel fordult eszményeihez, melyeket ott csak elfátyolozva fejezhetett ki. Most mintegy szét akarja törni a művészi formák béklyóit, hogy egészen fölolvadjon gondolataiban.

Meg akarja valósítani régi eszméit, vissza kíván térni a természethez, hogy a nép javára, fölvilágosításának éljen, a mire régóta törekedett a Jasznaja-Polyanán állított iskolával, s a nép nevelésére vonatkozó elmélkedéseit külön folyóiratban fejtegetve. Innen nézve, szemében a divatos irodalom csak a szenvedélyek szépítgetője naplopók mulattatására. Ezt hirdette a művészetről és a művészet ellen írt röpirataiban; ebből a szempontból támadta Shakespeare cultusát. «A művészetnek – azt mondja – nem lehet tovább is kizárólagos tárgya a becsvágy, pessimismus vagy érzékiség rajza, hanem csak egy oly embernek, a ki a mindünkkel közös életet éli, érzelmei, melyek korunk vallásos meggyőződésén alapulnak s mindenkinek hozzáférhetők». Ez elv hajtása, tartós elnémulás után, utolsó regénye, a század végén, a _Föltámadás_, melyben régi kedves alakját, Nehljudovot eleveníti föl. Lelkiismereti regény ez, melyben a költő szépirodalmi alakban régi eszméit hirdeti s pedig tovább fejlesztve. Nehljudov itt azon a ponton lép elénk, a hová Tolsztoj többi alakjai hosszú tusakodás után vergődnek el: megveti addigi életének ürességét, önzését legyőzve, mások javára kíván élni, sőt egész vagyonát szét akarja osztani. Nehljudov katona korában nagynénje házánál elcsábított egy szegény leányt; gyermeke is született tőle, de a lelenczházban meghalt. Maszlovát elkergették a háztól s a nagy városok mulatóhelyeire került. Valahogy gyanuba keveredik, hogy megölt és kifosztott egy embert. Az esküdtek ártatlanul elítélik s Szibériába küldik. Az esküdtszéknek tagja történetesen Nehljudov is, a ki ekkor házasulófélben van. Ráismer áldozatára, s eltökéli magát, hogy kimenti és feleségül veszi. Folyamodványát elutasítják s ő utána megy Maszlovának Szibériába. Megint egy ellentétes pár, mint Tolsztoj régebbi munkáiban. A befejezés is hasonló: midőn végre kijáratja a leány fölmentését, az nem megy hozzá, hanem egy szocziálista ábrándozót választ, mert homályosan úgy érzi, hogy Nehljudov csak szánalomból és vezeklésből venné el. Könnyű elgondolni, mint használja föl Tolsztoj e mese mozzanatait a fiatal urak lelkiismeretlen könnyelműségének s a lelkiismeret megmozdulásának leírására, az igazságszolgáltatás, a büntetés és a börtönök rajzára, mely utóbbi pontban Dosztojevszkij _Halottak házá_-n is túltesz. Egy lélek önmarczangolása e mű tárgya, a ki vezekelni akar a maga és a társadalom vétkeiért.

E vezeklést s a társadalom ostromát folytatja egész sereg röpiratában. Töredék-eszméit csoportosítja s tovább következtet belőlük. Új munkássága egy kiépítetlen gondolatkör szakgatott vonalait mutatja, melynek központja az emberszeretet, küllői az állami és társadalmi intézményeknek e szempontból való bírálata. Egy részükben – elve szerint – egy igaz életet élő ember önvizsgálatát tárja föl, szívének fölmelegülését a vallás érzelmei által, vétkeit és bűnbánatát, a megigazulás útját. _(Gyónásom, Milyen az én életem?)_ Főképp a vallásos élet foglalkoztatja; bírálja az egyház dogmáit és szertartásait, kárhoztatja összeforrását az állammal, melynek törvényei eltűrik, sőt megkövetelik a gyilkolást és egymás elnyomását, a mit a lelkiismeret tilt. Lépésről-lépésre a tiszta keresztyén eszmékhez s az evangéliumhoz jut, melyet hogy eredeti szövegében megérthessen, héberül is megtanul. A keresztyén elvek lassankint áthajlanak a communismus eszméihez, Krisztus tanításait a magunk és felebarátaink iránti kötelességekről Rousseauéval kapcsolja össze, hogy a civilisatió megmételyez, hagyjuk oda a nagyvárosok henye fészkeit, térjünk vissza a természethez, dolgozzék mindenki magának; a föld épp úgy mindenkié, akár az ég, a magántulajdon agyrém és vétek.

Tanításával prófétája lett a muszka népnek s kétségtelen, hogy ez a hatása otthon közvetlenebb és nagyobb volt az iróinál.

Tanai közt találhatni ellentmondásokat, még többet elvei és életmódja közt, hiszen ez utóbbinak oly indiscret tanui voltak, mint sógora, Behrs tanár, Seuron kisasszony, a ki hat évig nevelősködött házánál, és Sergejenko. Gondolhatjuk, hogy mint némely szentek, csak azután jutott el a lemondás- és önmegtagadáshoz, miután élvezte az élet minden örömét. Igaz, hogy a szegénységet és a vagyonfölosztást hirdette, s birtoka folyvást gyarapodott. Muzsik-ruhát viselt, de azt mondják, fehérneműjét sachet-val szokták illatosítani. Bizonyára nem volt hiba nélkül való s messze maradt maga-alkotta eszményképe mögött; de gyarlóságait bizton maga érezte legjobban s mindent jóvá tevő őszinteséggel vallotta meg. Utolsó napjai, elbujdosása családi köréből, hogy magányban, szegényen, a halálra gondolva végezze életét: mutatják, hogy lelkében elevenen éltek és forrongtak eszméi, melyeket halálával megpecsételt. Életének gyökereit kellett elvágnia, hogy talajából kiszakadjon, s mikor elvágta, kidőlt a fa.

Élete és munkái egyaránt megérdemlik, hogy tisztelettel gondoljanak rá «a népek milliói», kiknek utolsó szavai szóltak.

Azt mondják, halála előtt nem sokkal egyik levelében azt kívánta: bár sodorná el a vihar s temetné be a hó. Ily halált írt le elfelejthetlenül _Úr és szolga_ elbeszélésében. E rajz végső sorai jutnak eszünkbe. «Jobb-é neki ott vagy rosszabb, a hol a halál után fölébredt, csalódott-e vagy megtalálta, a mit remélt, – idővel mindnyájan meg fogjuk tudni».

DOSZTOJEVSZKIJ.

Dosztojevszkijt a föld kerekének könyvolvasói közül sokkal kevesebben olvassák eredetiben, mint az angol és franczia írókat, mégis mindenütt a classikusok közé számítják. Közel negyven év telt el halála óta (1881), s népszerűsége és dicsősége egyre nő. Pedig nem tartozik a szórakoztató, pihentető, a sokakat gyönyörködtető írók közé; nehéz, fanyar és keserű olvasmány. Világa a nyomorultak, a lelki szegények és bűnösök világa; elbeszélő módja sokszor fárasztó, lelki boncztana szinte gyötrő. De ez a fáradság a nagy utak jutalmazó fáradsága, e gyötrődés a lélek tisztulása. Egészen magában álló író; nem hasonlít senkihez, ő hozzá sem hasonlít senki. Minden olvasója érzi, hogy óriással van dolga. Kietlen tájakon jár, de varázsvesszője folyvást érzi a mélyben a jóság meleg forrását. Oly mélyen száll az emberi lélekbe, a gyarlóságok és bűnök sziklarétege alá, a hol érezni a belső tüzet, a szenvedések tisztító tüzét. Mint a katakombák folyosóin, sötétben, lélekzetfojtó szűk sikátorokon, árnyak és borzalmak között vezet, de itt-ott egy résen az ég sugara lövell alá s fényében a sötét falakon megelevenül egy-egy szent elmosódott képe.

Lelki alkatát s tehetségét életének és fejlődésének körülményei magyarázzák, ezeket pedig híven tükrözik levelei, melyekben munkáinak czélját és magyarázatát is megtalálni. Nem volt szorgalmas levélíró, de ha hírt adott magáról, mindig terveiről és munkáiról beszélt.