Part 4

Takarjuk el a szerző s a személyek neveit egy tisztán szerelmi történeténél, pl. _Aszjá_-nál; a jószemű olvasó mégis tüstént rá fog ismerni az alakokban az oroszokra, az íróban Turgenyevre; oly hű rajzolója az orosz léleknek s olyan erős egyéniség. Újabban azt szokás szemére vetni (Brückner), hogy mindig a régi Oroszországot rajzolja, a ‚márczius előttit‘, – s a hatvanas évekbe helyezett alakjait vissza kell datálni 48-ra. Ez sem áll; csak az idegen olvasó nézheti elbeszéléseit puszta meséknek; a ki a korabeli orosz életet csak valamelyest is ösmeri, látja, hogy Turgenyev mindig annak problemáit feszegeti, még kisebb beszélyeiben is. _Rudin_ a magával tehetetlen orosz természet megtestesítője; _Milics Klára_ az öngyilkosság egy időben elterjedt orosz járványának lelki diagnózisa. Nagy munkáiban ott csiráznak az orosz föld, a mult és jövő nagy problémái; az emberiség, a cultura és haladás kérdései nála mind az orosz népre vannak vonatkoztatva. Andersennek van egy meséje a szüléről, a ki elindult gyermeke jövőjét megtudakolni s az útját álló fagyos tüskebokrot addig melengette a szívéhez szorítva, míg a cserje kivirított és útbaigazította. Turgenyev geniusa ilyen: hazája jövendőjét kutatva, annak problémái az ő szívében írói thémákká nyiladoztak ki. De az idegen közönség csak a szerelmi történeteket olvasta munkáiban s eleven meséje, úri választékossága, halk hangja s a francziás könnyedség révén, a hogy meséit elbeszélte, finom, vonzó, internationalis irónak nézték s e részben is a legjobb francziákhoz hasonlították. Taine századok óta a legharmonikusabb íróművésznek tartotta.

Maga az a lágy és mély melancholia, mely legjellemzőbb vonása egyéniségének, az európai ember elfinomult pessimismusának tetszett. Pedig ha egyéb kiválóságai csakugyan általános írói előnyök is: ez a csendes mélabú jellegzetesen orosz vonás. Turgenyevnek a lelke tele volt a szláv szomorúsággal és életközönynyel. Gyermekkorában gyakran hallotta a szülei ház udvarán a kancsuka csattogását s a jobbágyság félénk megalázkodásából az élet szomorúságát és a sors durvaságát olvasta ki. Fiatalon, a földeken vadászgatva, csupa tragédiák közt mozgott, ha egy-egy emberrel szóba állt, vagy átlépte egyik-másik viskó küszöbét. Ezek a tragédiák töltik meg a _Vadász naplójá_-t, első könyvét, mely hírre kapott. Látnia kellett, hogy ezek a tragédiák különösen mindennapiak az ő hazájában, a hol a természet még szigorúbb, a sors még zsarnokabb és vérengzőbb, mint egyebütt. A mult sem tesz tanúságot egyébről, a jövő sem kecsegtet mással. S hozzá még ennek a szakadatlan nyomorúságnak sem czélja, sem foganatja, hiszen ha egész Oroszország egyszerre elsülyedne, mondja Potugin a _Füst_-ben, és magával vinne mindent, a mit létrehozott, nem hiányzanék egy szög sem a világból. «Mi nem találtunk fel semmit, csak a kancsukát».

A maga életének szomorúságát s az egész orosz élet czéltalanságát és közönyét Turgenyev a gondolkozó ember átértésével érlelte meggyőződéssé s érzékeny lelkének elcsüggedésével terjesztette ki tanulságát az egész életre. Az lett a hite, hogy az igazság, emberség, jóság elvont fogalmak, a melyek a sorssal szemben csak olyan tehetetlenek, mint az önmegadás és a tűrés, mely nem húzódhatik olyan szűk és sötét zugolyba, a hová el nem érne a sors kancsukája. Átérezte a természet közömbösségét teremtményei iránt s az élet egész kíméletlenségét.

És mert nagyon subiectiv természet volt, ezt a leverő tanulságot átvitte összes munkáiba. Annyira subiectiv, hogy minden munkájába beleszűrődik egész egyénisége s egyes művei közt hiába keresnénk olyan különbségeket, a minőket hangban és hangulatokban, témák és érzések dolgában megtalálni a legnagyobb írók, Balzac, Thackeray, Tolsztoj művei közt; de ez az egyéniség olyan vonzó és rokonszenves, hogy sohasem ununk rá. Ámbár regényeket írt, egyéniségéről alakjai kedvéért sem tett le soha. Sőt inkább: azzal tette élőkké alakjait, hogy a maga hangulatait, érzéseit, tulajdonságait osztotta széjjel köztük. Mindössze háromféle embere van: néhány ideges alakja, mint Csulkaturin az _Ötödik kerék_-ben; azonkívül csak gyöngék és erősek. A gyöngéket, a Litvinovokat, Kirszanov Nikolájokat, Nezsdanovokat a maga érzéseibe és gondolataiba öltözteti s a maga szokásaival, hajlamaival, életének eseteivel ruházza fel őket, olyan aprólékosságokig, hogy például Fenicska is az ő spaszkójeszelói házából és életéből került a Kirszanov Nikoláj házába. Az erőseket, a milyenek Bazarov és Szolomin, élő minták után rajzolja. Megfogadta, a mit Belinszkij tanácsolt neki, mindjárt legelső elbeszéléseinek megjelenésekor: «Ha nem csalódom, az ön hivatása az lesz, hogy a való élet jelenségeit megfigyelje s hagyja átvándorolni képzeletén és aztán írja le… csak a puszta képzeletre ne bízza magát». Turgenyev szót fogadott kritikusának s kevés kivétellel a legmegbízhatóbb modèle-t választotta: önnön magát, az idealis oroszt, a ki az idegen földön is mindig vele volt. De akár magát írja le alakjaiban, akár másokat, az ő subiectiv természetéből rögtön kisugárzik, hogy milyen rokon- vagy ellenszenvvel van alakja iránt. S minthogy hangulatait csodálatos élénkséggel és közvetlenül tudja velünk közölni, nem sokára mi is úgy érzünk irántok, mint ő. Azzal, hogy így megmozdítja mellettök érzésünket, teszi őket elevenekké.

Neki magának az erősek tetszenek jobban, a Bazarovok és Szolominek, talán épen azért, mert ő maga azok közé tartozott, a kik verseket olvasnak és megkönnyezik, mint Kirszanov Nikoláj s jobban értenek a zenéhez, mint gazdaságukhoz. Ezeket egy mélabús mosolylyal hárítja félre az élet útjából és gyönyörűséggel nyitja meg azt a kemény fából való emberek előtt. Ezeknek a németes erényeitől és erejétől várta Oroszország megujhodását. Főmunkái erről a jobb jövőről szólnak, az _Apák és fiúk_ bizalommal, csüggedéssel a _Now_.

Asszonya is kétféle van. Egyik oldalt a csábítók és megrontók állanak, tele puhasággal, bájjal, szeszélylyel, érdekességgel: az Irinák és Odinczovák, a kik sorsai a férfiaknak, – másik felől a tiszták, hívek, megbocsátók, egyszerűek és szorgosak: ezek a Tátjánák és Mariannák, az élettársak. Azokról álmodoznak az elvénült testőrtisztek, mint Kirszanov Pável, őket bámulja a német fürdők népe; emezekkel mennek ki a világba a Nezsdanovok, ezek a Szolominok élettársai. Azok a szerelemre valók, ezek az életre.

Legtöbb elbeszélésének az a tárgya, mint hagyja el egy-egy Litvinov a maga Tátjánáját egy ragyogó asszonyért és később mint tér vissza hozzá, vagy mint marad magára örökre. Ez a meséje a _Füst, Nemesi fészek, Egy boldogtalan, Tavaszi hullámok_ elbeszéléseinek. Annyiszor ismétlődik ez a théma, mintha ez a mélabús, magányos ember azt akarná bebizonyítani egy egész sereg példával, hogy az életnek még legszebb érzése is vagy a szenvedély lángjának van híjával, vagy elhamvasztja az élet nyugalmát örökre. Talán a maga életének is ez volt a tanulsága, mert hiszen ő alig írt le mást, mint a mi emléke volt és a mit maga érzett.

Legnagyobb munkáinak alapgondolatát is tulajdon benyomásaiból merítette, otthoni látogatásainak hangulatából. Maga beszélte, hogy legkedvesebb alakját, a ki tőle magától legmesszebb esik: Bazarovot egy fiatal muszka orvosról mintázta, a kivel egyik oroszországi útján a vasúti kocsiban ismerkedett meg s a ki annyira érdekelte, hogy tulajdonképen ennek az alaknak a kedvéért írta meg az _Apák és fiúk_-at. Ez Turgenyevnek a legszebb könyve. Tervét Ventnorban, Wight szigetén dolgozta ki, 1860-ban; még ebben az évben megírta első fejezeteit s a következő évben Spaszkoje-Szelóban fejezte be. Az egész világirodalomban ő nyúlt először ehhez a thémához; ő mutatta meg és indokolta költői és lélektani módon, hogy mennyire és miért nem értheti meg egymást két szomszédos nemzedék, az apák és a fiúk. A saját élménye érttette meg ezt véle, ott, a vasúti kocsiban, a melyben ő volt a vénhedő törzs s egy fiatal orvos az új sarjadék. Ez a regény nem csak a Turgenyev korának és a rákövetkező nemzedéknek a rajza; minden régi és új generátiónak a könyve az. De magában Oroszországban az általános emberin felül nemzeti vonatkozást is olvashattak ki belőle: eljöttét egy új, tanult, munkás nemzedéknek, a mely hozzágyűrkőzik a cselekvéshez. Csakhogy mind a két tábor megütődött a könyvön. A fiatal Oroszország carricaturának vette a Bazarov alakját, a ki csak beszél és nem cselekszik, lenézi a művészeteket s észbeli ereje csak puszta kritika, semmi más; a reactionáriusok pedig visszadöbbentek a fiatal nihilistától, – ezt a szót Turgenyev faragta és a regény majdnem olyan ismeretes lett, mint a szó, – a ki semmiben sem hisz az értelmen kívül.

Nagy munkáiban mindig ennél a problemánál maradt: a jövendő kérdésénél, az ifjúság törekvéseinél. Mikor a fiatalság a nép felvilágosításáról álmodozott s a tanulók százával «mentek a nép közé», Turgenyev szeme elkisérte őket oda is. 1876 augusztus 8-án azt írta Bougivalból Flaubert-nek: «Chose incroyable, j’ai achevé mon grand diable de roman». Ez a regény a _Now_. Turgenyev nem prófétája volt ennek a mozgalomnak, hanem történetírója. Turgenyev regénye a kihalt törekvések kései elégiája, mely egy jószándékú fiatalság gyönyörű rajongását gyászolja el s azzal a búskomor tanulsággal végződik, hogy az életnek nem a nagy elszánások adják meg a tartalmát, hanem a lassú, de folytonos munka. Nem azok fogják megváltani Oroszországot, a kik barricade-okról szónokolnak, sem a kik úgy közelednek a föld népéhez, hogy együtt isznak velük, a míg ez a nép maga föl nem jelenti őket: hanem a Szolominok, a kik tanultak, megfontoltak, dolgoznak és türelmesek.

Ez a nagy skeptikus egyben hitt: a culturában. Attól remélte, hogy ki fogja gyógyítani nemzetét az életfásultság- és tudatlanságból. Másképen munkái vigasz nélkül valók. Olyan közömbösnek érezte a sorsot az ember iránt, hogy azt hitte, annál közelebb férkőzik a valósághoz, minél messzibbre kerüli a szokásos költői igazságszolgáltatást. Nezsdanov – a _Now_-ban – annyi törekvés, elszánás, önfeláldozás után önnön kezével veszti el magát, a nélkül, hogy életének akármi haszna volna. Bazarov küzdelmeinek nincs más emléke a sírkövén kívül. Legszembetűnőbb ez az élethű igazságtalanság _A puszta Learjé_-ben. Mikor ez az öreg paraszt szétosztja jószágát a leányai közt, azok kitúrják őt a ház utolsó zugából is. A vén emberből kitör a keserűség: «Ha nekem nincs födelem, nekik se legyen». És gyerekes szószerintvevéssel viszi véghez boszúját. Felgyújtja a házat, fölkapaszkodik a tetőre s a lángban-füstben zúzza a tetőt, tördeli a gerendákat, míg maga is le nem zuhan és szörnyet nem hal. És leányai? Boldogulnak; az egyik vezére a raszkolnikoknak, a másik messze földön híres gazdasszony. «Megérdemelte-é a boldogságot? Ilyesmit csak fiatal korában kérdez az ember. Minden a világon, a jó épen úgy, mint a rossz, nem érdeme szerint jut ki az embernek, hanem valami, most még ismeretlen, de logikus törvény szerint, a melyet én nem feszegethetek, ámbár néha úgy rémlik, mintha volna róla valami homályos sejtelmem».

De nem csak zűrzavarában akart közelébe jutni az életnek, hanem azzal is, hogy sohasem lépte túl a természetességnek, sem a saját természetének és képességének határait. Összes munkáiban nem rajzolt egy valószínűtlen jellemet, ámbár jellemző-erejét kemény próbára tette, mikor az állhatatlanságot és ellenmondó tulajdonságok összetapadását emelte jellemző vonássá, mint _Rudin_-ban. Meséit sem feszítette túl a valószínűség legbensőbb határán soha, ámbár köre rendkívül megbővült, attól fogva, hogy egy-egy embernek a tragédiáját beszélte el, mint a _Vadász naplója_ kis történeteiben, a két-három alakból kipattanó szerelmi problémákon át odáig, mikor minden alakja egy társadalmi osztályt, vagy más-más nemzedéket jelképez s az egyéni és szerelmi történetek a jövendő problémáinak burkává feszülnek. Ezen az egész úton egyetlen egyszer sem vált keresetté, vagy nem-igazzá, mert nem festett olyan szenvedelyt, a melyet maga nem érzett, vagy a melyre képes nem volt, nem írt le gondolatot, a mely nem forrt ki benne. Azt a hasonlatosságot pedig, a mely alakjai közt így keletkezett, éppen mert majdnem valamennyit önmagából írta, változatos cselekményekkel és mozgalmas jelenetekkel tudta feledtetni s ezeket a meséket olyan elmés és választékos módon, olyan közvetlenül és melegen mondta el, hogy ezek a külső események szinte egymagukban is vonzó és olvasott íróvá tették volna.

Mindezek olyan kiválóságok, a melyek nemcsak az orosz, hanem az egész európai irodalomban is érdemes és érdekes íróvá teszik. Különös érdeme és érdekessége mind a két helyen, hogy ő ismertette meg először az orosz földet és népet az európai irodalomban. Ő volt az első orosz író, a kinek munkáit minden európai nyelvre lefordították. Turgenyev írta le az idegeneknek először az orosz föld tavaszát és őszét, az orosz aristokratiát, a földesurat, a diákot és a népet, leírta a régi és a forrongó új Oroszországot. Megrajzolta a nemzeti önhittséget a jobbágyság eltörlésének idején a _Füst_-ben; kipellengérezte a léha aristokratiát és a tanulatlan, nyegle reformátorokat. Megértette a fiatal Oroszország vágyait és küzdelmeit, a mozgalmak czélját és kétségbeejtő meddőségét.

A kép, a melyet hazájáról és nemzetéről rajzolt, olyan elfogulatlan és őszinte, a milyet talán nem is festhet, csak a ki idegenben él. S külföldi élete és külföldi sikerei mellett ez lehetett a főoka annak, hogy míg munkái Európa-szerte ismeretessé tették Oroszországnak életét és irodalmát, népének szokásait és természetét: őt magát mindegyre idegenebbnek nézték otthon. Mikor holtteste hazatért a szentpétervári Wolkowo-temetőbe, a muszka ujságok egy része azt írta, hogy Turgenyev nem is orosz, hanem európai s Oroszország csak megvetést érezhet a pseudo-orosz iránt.

A «pan-orosz sphinx», melyről egyik prózakölteményét írta, ő rajta is megmutatta, hogy épen azokat tépi szét, a kik megfejtik a talányait.

TOLSZTOJ.

Mikor egy élet kialszik, a halál küszöbén még egyszer megelevenülnek a közemberek is, életök és jellemök föléled, legalább hozzátartozóik emlékezetében. Rendesen hamar elmossa ezt az idő; de a nagy emberek még élőbbekké lesznek, mikor kilépnek a milliárd élő közül, a kik csak eltakarták alakjukat. Életöket világosabban látni s jobban érezni érdemöket. Tolsztoj alakja sem halványult halála hirére, sőt elevenült. Elfogott bennünket a parasztok babonája: szinte láttuk, a mint benéz ablakunkon és ránk szegzi szemét. Mintha hirtelen átolvastuk volna összes műveit, oly élénken támadt föl hatásuk újra. Az ellentétes ítéletek közt, melyek róla elterjedtek, annyi világos, hogy ma nincsen a földön ily világraszóló író, s talán hozzáfogható ember sincs, a kiben annyi szeretet s oly erős meggyőződés élne s ki oly lankadatlanul kutatná az élet czélját.

Az élet valóban csak elhomályosította Tolsztoj egyéniségét, a miben nagy része van annak, hogy Oroszországban élt. Alakjára az ellenmondások köde borult. Egy kitünő író, a ki hátat fordít az irodalomnak, becsmérli a művészetet, s ha munkáit hallja említeni, indulatba jön; gazdag ember, a ki szegénységet hirdet s elítél minden magán-vagyont; kezdik vallásos rajongónak tartani, s egyháza éppen akkor zárja ki; tanítása és tettei közt is könnyű ellenmondásokat találni. Egyéniségét illetőleg ily ellentétek közt botorkált az érdeklődés és a kritika; nem csoda, ha ez maga is ellentmondásba szédült. Szokássá vált Tolsztojt ketté hasítani: magasztalni benne az írót és mosolyogni a gondolkodón. Így próbáltak egyezséget kötni csodálói az ócsárlókkal. De leszámítva azt, a mi egészen természetes, hogy röpirataiban csakugyan nincs meg szépirodalmi munkáinak nagy művészete: máskülönben ez sem egyéb badar ellenmondásnál, hiszen regényei és elbeszélései, melyeket bírálói csodálattal említenek, tele vannak azon eszmékkel, melyeket röpirataiban gáncsolni szokás. Olvasói lelkesültek az alakokért, kiknek ily eszméik voltak, de mosolyognak az írón, mikor azokat maga is komolyan veszi. Eszméi, melyeket később közvetlenebbül és következetesen fejtett ki, áthatják szépirodalmi munkáit is. Gondolkodása épp azon körülményekből és hatásokból táplálkozik, mint elbeszélő művészete: jelleme alapvonásai- s élete viszonyaiból.

Másféléves korában elveszti anyját, nemsokára apját is; egy nagynénje neveli tovább, a kinek elve, hogy fiatal emberből csak valami előkelő asszonynyal való viszony faraghat úri gavallért. Moszkvában él, a kazani egyetemet látogatja, kevés sikerrel. Aztán hazamegy birtokára, Jasznaja Polyanába s már ekkor, tizenkilencz éves korában, jobbágyainak akarja szentelni magát; új kőházakat építtet nekik a régi putrik helyébe, – csakhogy azok lustaságból nem akarnak átköltözni; iskolát alapít, de a szülék azon könyörögnek, ne gyötörje gyermekeiket tanítással. A jó szándékok hajótörése után Pétervárra megy, a nemes úrfiak mulatságait keresi, a szerelem és kártya örömeit, melyekért adósságba veri magát. A tönk széléről egyik testvérbátyja magával viszi a Kaukazusba; ott katonának áll, csatároz a cserkészekkel, azután részt vesz a török háboruban; áll a golyózáporban Sebastopol ostrománál. Közben föltámad írói hivatása; első kisérletét Nekraszov örömmel fogadja. Most sokat olvas, írók közé jár, kiknek társaságában folyvást a haladásról hall beszélni. Zaklatja a kérdés: vajon a Nyugat civilisatiója, a melyet annyit dicsőítnek, jobbá és boldogabbá tette-é ott az embert? Beutazza Nyugat-Európát, az úton eltemeti legkedvesebb testvérét, sokat lát, sokat tanul, s 1861-ben, Oroszország megújhodásának időszakában, azzal az eltökéléssel tér haza, hogy fölszabadítja jobbágyait, birtokán fog élni, a nép nevelésének és az irodalomnak, megházasodik és családot alapít.

Ily változatos életen ment keresztül harminczhárom éves korára. Ismerte a falut és a várost, a paraszt népet s a főúri körök mulatságait; katonáskodott és gazdálkodott, élt háborúban és béké-ben, látta Oroszországot és a külföldet, próbált szenvedélyeket és küzdelmeket. «Nem volt bűn, a mely ez évek alatt nem száradt volna lelkemen, – mondja _Gyónás_-ában, – nem vétek, melyet el nem követtem. Hazugság, lopás, mindenféle tobzódás, erőszak, gyilkosság, mindebben vétkes voltam, pedig csak a jó után epedtem, s embertársaim aránylag erkölcsösnek tartottak s annak tartanak ma is. Jószágomon henyéltem s elittam, eljátszottam, eltékozoltam, a mit jobbágyaim munkája szerzett; csaltam és eladtam őket, s ezért csak dicséretet arattam. De kivétel nélkül lenéztek és kinevettek azért, a mi jót tenni megkisérlettem». Mert ennyi mindent átélt és ismert, azért lehetett kitünő íróvá, s mert mindezt ismerte s hibáztatta és megvetette, azért lett gondolkodóvá.

Lelki fejlődését könnyű követni, mert első szépirodalmi műveitől kezdve valósággal időrendben beszámol a hatások- és rázkódtatásokról, a melyek érték. Jobbára önnön életét írja, tulajdon lelkét bonczolja beszélyeiben, vagy legalább a társadalmi osztályokat rajzolja és bírálja, melyekkel megismerkedett. Legelső műve (1852.) egy abbamaradt önéletrajzi regény az ember életének négy korszakáról, melyből azonban csak a gyermek-, serdülő- és ifjú-kor rajza készült el, a férfi-kor hiányzik. Kevés alakítással a maga életét rajzolta Irtenjev alakjában: mint veszi körül anyja halála után először az idegenek világa, mint kezd benne homályos sejtelem derengeni a lányok és fiúk különbözőségéről, mint nézi csodálkozó irigységgel bátyja szabadabb modorát azokkal szemben; hogy’ kezdi magában bírálgatni hozzátartozóit, hogyan keresi egy barátjával, Nehljudov-val közösen a férfi-kor küszöbén az élet czélját, melyet az egyén és az összesség tökéletesülésében talál, a mihez a maga számára életszabályokat dolgoz ki. Szorosan ehhez kapcsolódik második munkája, egy nagyobb terv egyetlen elkészült részlete, _Egy földesúr reggele_ czímen, mely mások vezetését rajzolja a tökéletesedés felé. Nehljudow alakjában saját földesúri reform-terveit s azok kudarczát rajzolja, a minek okát az úri osztály és a nép között tátongó ürben látja, az urak sok évszázados nemtörődömségében s a nép elmaradottságában, mely el sem bírja gondolni, hogy urai valóban javát akarnák.

Ebből a szempontból nézi e két osztályt élete további folyamán. Erősen bírálja a városiak és előkelőek könnyelmű életét, a nemes úrfiak léha mulatságait: az Irtenjevben rajzolt első gerjedelmek följebb szitását _Egy marqueur följegyzései_-ben (1856), melyben pajtásai első, vásárolt szerelmi kalandjára csábítják Nehljudovot, a ki azzal tér vissza czimborái közé: Ezt sohasem fogom nektek megbocsátani, de magamnak sem. A tiszti élet feslettségét rajzolja a _Két huszár_, apa és fia történetében; az apa meghódított volt egy vidéki özvegyet; húsz esztendő multán fia vetődik el e vidéki házba s majdnem megismétli apja esetét az özvegy leányával (1856.). Ezekben a maga társaságát festi, a gazdagok és műveltek alacsony gondolkodását, kegyetlen önzését, fékezetlen élvezet-vágyát, melyek apáról fiúra öröklődnek; de a magából kifordult Nehljudovban s fiatal huszár társában, a ki fellázad barátjának önzése ellen, – az író lelkiismerete jut szóhoz. Művelt emberek, a kik erkölcsi alap és akaraterő hiánya miatt elzüllenek, visszatérő alakjai Tolsztoj elbeszéléseinek (_Találkozás egy moszkvai ismerőssel; Albert_ 1857.) s regényeinek is.

Más elbeszéléseiben a föld népét jellemzi. Nem szépítgeti erkölcsüket a Turgenyev módjára, nem is pusztán elkeseredve és szeretettel nézi, mint Gogoly és Dosztojevszkij, hanem minden során érzik, mennyire szeretne segíteni. Ott van Polikuska története (1869.). Egy részeges kocsis; hogy bizalmát kimutassa, földesasszonya rábízza a városból egy pénzeslevél elhozatalát. Polikuska az úton addig tapogatja a pénzt sipkája alatt, míg végtére elveszti. Szégyenében és bánatában fölakasztja magát. Felesége fölrohan hozzá a padlásra, ott elájul s azalatt gyermeke, a kit éppen füröszteni készült, belefúl a teknőbe; az asszony megőrül fájdalmában. Az elveszett pénzt egy gazdag paraszt találja meg, a ki nem akarta öcscsét kiváltani a katonaságtól. Most e pénzen kiváltaná, de öcscse e gondolattól visszadöbben. Az öregben is föltámad a lelkiismeret, visszaviszi a pénzt a földesasszonynak, de az iszonyodik e pénztől s a megtalálónak ajándékozza, a ki most már kiváltja öcscsét, megbékül vele s Istenhez tér. Tolsztoj nem titkolja a nép együgyüségét, alacsony furfangját, számító kapzsiságát, még szívtelenségét sem, de a sötétségben itt is a lelkifurdalás, a szégyen, önvád és megbánás érzései derengenek, a megigazulás kálváriájának állomásai.