Part 3

Oblomov közepes módú orosz földesúr, a ki azonban keveset törődik falujával: a sztároszta csalja, a jövedelme apad; maga a fővárosban henyél, s örökösen terveket kohol, hogy majd talpra áll, dologhoz lát, mindent rendbe hoz, pompás újításokba fog. De hiába nógatja magát, hiába készülődik, hogy majd összeszedi az erejét és terveket fog kovácsolni, mindjárt ez a terve is dugába dől. Marad porlepte szobájában, a foszladozó díványon heverészve, – a honnan jóformán fel sem kél az egész munkán át. Gyermekien jó, esze is volna, művelt is eléggé, de nincs izma, afféle emberi puhány, sem tenni nem bír, sem akarni; szerelme kialszik, mert röstell átmenni a Néván menyasszonyához, a helyett elveszi a gazdasszonyát, a ki ott lakik mellette a szomszéd szobában s rendet tart az övében is, egyszerű, tiszta szótalan asszony, a ki mindenbe beletörődik és soha sem mozgatta meg Oblomovnak sem az érzését, sem a gondolkozását. A gondolkozástól elszokott, mert közben rendesen elalszik, az olvasástól is, a könyvet hamarosan leteszi és maga elé bámúl, míg pillái le nem ragadnak. Semmi sem érdekli, hiábavalónak talál mindent. Az életközöny lustává teszi a betegségig, azután ostobává, végül gutaütéses élőhalottá.

Az orosz írók jócskán hozzászoktattak bennünket a különös emberekhez, de Oblomov kirí valamennyi közül. Dickens szokott ilyen meglepő szertelenségeket rajzolni, csakhogy az ő vázlatai mulatságos carricaturák, az orosz írók különczei pedig szomorú torzképek, annál szomorúbbak, mert igazak. Különczségük rendesen éppen az oblomovismusban áll, az akarat-gyöngeség és nembánomság vegyülékében. A Dosztojevszkij, Turgenyev, Gogoly alakjai csupa töprengő, habozó, maguk elszánására képtelen emberek; Raszkolnyikov és a _Fehér éjszakák_ magányos őgyelgője; a Kirszanovok és Csulkaturin, a «fölösleges ember»; Akakievics Akaki és a falujokba temetkezett kisgazdák, a kiket Csicsikov trojkája egy napra felver tétlen álmodozásukból: egytől-egyig ilyen akaratbéna tengődők, Puskin Anyeginjével és a Lermontov rajzolta «korunk hősé»-vel együtt. De ezekben mégis csak fel-felvillan az életnek egy szikrája; Oblomovban elejétől fogva kialvófélben pislog, míg erejefogytán utolsót lobban. Ez a kialvás, hamuba-rogyás a regény lélektani thémája.

Nemcsak az alakokban, íróikban is megvan ez a lankadtság és maguknak parancsolni nem-tudás. Dosztojevszkij rajongott a családjáért, s még sem bírta megállni, hogy el ne kártyázza a szó szoros értelmében az ingét is, mikor otthon a családjának nem volt betevő falatja sem. Turgenyevnek, mikor a rendőrség egy ideig szemmel tartotta, ez mindjárt úgy erejét szegte, hogy egész életére külföldre költözött, beleolvadva a Mme Viardot családjába. Gogoly, miután _A revisor_-ban a hivatalnoki kar, a _Holt lelkek_-ben meg a vidéki földesurak jobbágyaikkal egyetemben vesszőt futottak sarcasmusának kancsukája alatt, egyszerre szétszaggatta regényének folytatását, a kormány hivéűl szegődött, s vallásos vakbuzgóságba merült. Puskinnak, Lermontovnak teher volt az élet, a melytől szabadulni igyekeztek. Ennek az akarásra és tettre képtelenségnek benne kell fészkelnie az orosz néplélekben, különben nem volna olyan egész történetük és egész társadalmuk, mint egy vulkán lejtőjén épült város, a hol meg-megrázza a benső háborgás, egyre elöntéssel fenyegeti a tűzár, mely eddig mégis mindig visszabágyadt és hamvába halt. S e nélkül a «minden mindegy» nélkül nem volnának úgy elmaradva fejlődés, műveltség és minden dolgában, mint a hogyan vannak.

Így találni rá könyvalakokban, írók életében, az egész nemzet lelkében az oblomovismusra.

Ha _Oblomov_-ban nem lenne is egyéb, mint az orosz faj egy leverő jellemvonásának megfigyelése és visszatükrözése, akkor is érdekes volna néprajzi, sőt néplelki szempontból. A lélekrajzban azonban erkölcsi példázat lappang, mikor a nemtörődömségnek és a jóra való röstségnek ez a főbűne olyan pusztítónak mutatkozik, hogy megemészti gazdájának nemcsak az érdeklődéseit, szórakozását, hanem apránként megőrli az egészségét, értelmét, még az élete boldogságát is. Goncsárov nemcsak résztvevő bánattal hinti be ezt a lehangoló történetet, hanem tanúlságot is kovácsol belőle. Sokkalta többet kivánt az íróktól a puszta megállapításnál, élethű tükör-képnél, még a «láthatatlan könnyek»-nél is többet. Kétségbevonhatatlanul az ő nevében követeli tőlük Oblomov: «Nyújtsák kezüket az elesett embernek, hogy fölemelhessék.» Nem pusztán hirdette ezt, meg is cselekedte, a mennyire csak tellett írói erejétől. A tanítás egyszerű és ósdi módon, de közvetlenül és hathatósan pattan ki: szembeállítás révén. A petyhüdt Oblomov szellőzetlen, piszkos szobájába időnkint be-betoppan egy volt iskolatársa, a ki mindig friss, éltető levegőt hoz magával. Ez a Stolcz nincs megfürösztve a nagy hősök módjára sárkányvérben, egészen mindennapi ember, de micsoda pompás egy ember! Egyetlen hibája: szemlátomást úgy van esztergályozva, hogy ízről-ízre ellenlábasa legyen Oblomovnak; ez a felötlő czéltudatosság kissé gyöngíti valódiságának hitelét. Példaadásának első pontja pedig igen is távolról kezdődik: azzal, hogy apja német volt s ő nyugodt, szorgos komolyságát tőle örökölte; vérében van többi jellemvonása is: megfontoló, de aztán elszánt, gyönyörűségét találja a munkában, önbecsülését helyezi a kitartásba, tanult és életrevaló, mindenhez ért. Szóval egy északnémet vagy svájczi, szemben a szegény, gyermeteg, lomha Oblomovval. Természetes, hogy amazé a boldogulás, az élet és a szerelem; az ő felesége lesz a leány, a kit Oblomov szeretett. Goncsárov szemlátomást gyönyörködik ebben az alakjában s bemutatásakor mélán elmosolyodik: «Hány Stolcznak kell még orosz nevek alatt megjelenni?»

Goncsárov mértani pontossággal kiczirkalmozta az ellentétet kettejök között. Úgy bánik velök, mintha két golyóval játszanék, melyeket két szemközti pontból egymásnak gördít, s a melyek egymást surolva, végül egymás helyén állapodnak meg. Végezetre Stolcz fönt van, a meredek tetején, gazdagon, művelten és boldogan, – Oblomov pedig lent, a lejtő alján, elbutulva, elszegényedve, élőhalottan. Ez a helycsere illustrálja a tanúlságot: az Oblomov-féle emberek nem életképesek, a Stolczoké a világ. S ez a tanulság már nincs úgy az orosz földre korlátozva, mint a néplélek jellemvonásának megállapítása.

Oblomov és Stolcz olyanformán állanak egymás mellett, mint az álmodozás és józanság halhatatlan két alakja: Don Quixote és Sancho Panza. Maguk az alakok csöppet sem húznak egymásra; a tulzásaiban is «elmés-nemes», nyughatatlan, önfeláldozásra kész lovaghoz mérten a sympathikus, petyhüdt Oblomov szánalmas figura; Stolcz meg világos eszével, tanultságával miben ütne a földhöz ragadt otrombaságra? Csak szembeállításuk módja hasonlatos, írói czél és morális tanulság dolgában óriási köztük a különbség. Cervantes nevetséget akart támasztani az idejét múlt lovagi rajongás kifigurázásával, azt keresett a bárdolatlan nyers józanság vaskos komikumával is; Goncsárov pedig szánalmat kér a tespedés, az élhetetlenség számára, tiszteletet akar kelteni a józanság, tevékenység iránt. Világos, hogy az alakok idő folytán szerepet cseréltek. Ott még az ütött-kopott, ábrándozó lovagé a fölény, ott ő az érdekes, a mozgató, emitt már Stolcz az új idők munkás vitéze, a józan, tanúlt, dolgos ember, s most már ő hurczolja magával a gyámoltalan álmodozót. Don Quixote és Oblomov: mind a ketten elmaradtak az időtől, de az egyik csak mosolyt kelt kicsorbúlt kardjával, szélmalom-harczával, a tétlen Oblomov ellenben a maga poros szobájában, foltos zekéjében, szétmálló kanapéján lenézéssel és haraggal vegyes szánalmat. Cervantes csak kinevetésre itéli a vénhedt vitézt, Goncsárov tragikummal sújtja az új-kor henyéjét, az útban állót, a kerékkötőt. Az egyik csak nevetséges, a másik bűnös. A Sanchok azóta tanultak és komolyodtak; ma ők a vezetők. Ebben a felfogásban és ebben az igazságszolgáltatásban van az a leczke, a mely Oroszország határain kívülre is szól, a mit mindenütt megszívlelhetni. Az ellentétes természetek ilyen tanulságos szembeállítása emeli felül az _Oblomov_-ot a sekélyes néprajzi regények színvonalán, s ez a modern szellemű itélkezés igtatja az élet komoly értékű másolatai, a nagy regények közé.

Ezt a polczot Goncsárov nemcsak lelkiismeretes megfigyelésével érdemli ki, a miért mélyére tekintett az orosz léleknek, hanem művészi erejével is, melylyel megfigyelését egy húsból és vérből való életeleven alakká bírta tenni. Goncsárov a legkitünőbb realisták közé tartozik. Nem éppen úttörő, mert hiszen Gogoly főmunkái megelőzték az ő első regényét, a _Köznapi történet_-et (1847), de mesteréhez képest haladást jelent. Gogoly inkább a külsőségeket szokta leírni, – ebben nem is mérkőzhetik vele Goncsárov, – alakjainak benső tulajdonságai csak átderengenek azon. Goncsárov is hasznát vette ennek a módszernek, de csak jelentéktelen alakoknál: a lomhaságban megrögzött, dörmögő vén inas festésénél, egy utczarovó világfi, egy megcsontosodott hivatalnok, egy atyáskodó, szájas semmittevő rajzában, a kiket hogy egyenként leírhasson, rendre odacsődít Oblomov látogatására; ez is a Gogoly fogása, a ki tárántászba ültette hősét s bebarangoltatta vele egész Oroszországot, csakhogy minél több fajta oroszt lefényképezhessen. – Gogolynál csak összetartóul van egy-egy ilyen alak az egész seregnek központjába állítva, máskülönben az alakok egyenlő értékűek előtte; így van ez _A revisor_-ban is, a _Holt lelkek_-ben is; Goncsárov érdeklődése azonban egy alakra van irányozva, s ha az _Oblomov_-nak két hőse van is, a másik csak az előbbinek ellenlábasa, s arra való, hogy amazt az ellentét erejénél fogva világosabban megértesse. Goncsárov a főalak lelkébe olyan mélyen száll alá, a mire Gogolynál nincsen példa. Igaz, hogy Stendhal és Balzac nagyszerű lélekelemzései már napvilágot láttak, mielőtt _Oblomov_ megjelent (1856), de Goncsárov nem tőlük tanult.

Egyikök sem tette volna, hogy a többiek rovására csak egy alakjának az idegeibe vegye be magát, semmi egyébbel nem törődve, csak ennek az egynek gondolatait és nyilatkozatait gyűjtse, s minden lélekzetvételét meglesse, csak azért, hogy egy visszariasztó és elkedvetlenítő tulajdonságnak, az unalomnak természetrajzát adja. Goncsárov munkái általában hatalmas czáfolatai Brunetière merész állításának, mely szerint az egész orosz irodalom merő átvétel, természetesen a francziából. Látszólag e mellett szólna az, hogy társas-életük egészen a párisinak utánzása, s nemcsak hogy a franczia könyvek nagyon kelendők náluk, íróik is sokat fordítottak francziából. Ellene azonban sokkal nyomósabb okok bizonyítanak. Ellene mond mindjárt az, hogy egyes orosz írókon szemlátomást a német sentimentalismus érzik, másokon a byronismus. Az orosz realisták munkái gyökeresen elütnek a franczia realismus alkotásaitól, s inkább az angol írók műveivel mutatnak rokonságot.

Nem szükséges itt a két nép lelkének nyilvánvaló különbségeit bolygatni; elég irodalmuknál maradni.

Tárgykör dolgában: a francziának nincs inyére a positiv valóság; gondolkodása elvont, képzelete mozgékony, ideges. A magasabb délkörök alatt nem virágzik így a képzelet, sem Angliában, sem Oroszországban; az éjszaki ember erősebben hozzá van nőve a valósághoz, köztük hiányzanak a szikrázó temperamentumok. Tainet kileli a hideg, mikor a wakefieldi lelkész helyébe képzeli magát, annyira fárasztja őket az élet robotja, olyan kínnal izzadják ki a kötelesség verejtékét. Az orosz író, mint az angol, mind realista. A gyakorlatias angolnak gyönyörűség a maga rendes életének elégedettsége, azért rajzolgatja szívesen; az oroszt elviselhetetlenül nyomorult sorsa lánczolja magához, a min kívül nem is lát egyebet. Azzal az idegességgel ellentétben, mely a francziák életében és munkáiban sziporkázik, angolok és oroszok munkáiban éppen a nagyság és nyugalom a szembetünő. – A francziák Victor Hugo óta keresik és túlozzák a rútat, hogy meglepő hatásokat csiholjanak belőle az ellentétek révén: az oroszoknak keresetlenül is elég akad útjokba, a mi az életükbe tartozik, azért nem is élezik ki, nem idealisálják, annál kevésbbé, mert úgyis hiányzanék náluk az ellentét ragyogó fele. Ha a nép alsó rétegéhez szállnak, mint az angolok gyakorta, az oroszok meg szinte rendesen, ott nem érdekességet hajszolnak a francziák módjára, nem turkálnak az irtózatban, hanem természetes színében mutatják be a nyomort, az ember elzüllését benne. Az embereket is elütően látják: a bűnök a francziáknál szinte kizárólag a ledérségből burjánzanak elő, az oroszokban a nyomor a talajuk. A francziák rendszerint a túlcsigázott, elnyűtt idegek nyavalyáiról adnak diagnózist, az oroszok éppen ellenkezőleg, a fel nem ébredt finomabb érzékek zsibbadtságára mutatnak példákat.

Megfigyelés dolgában: az oroszok a lélek mélységeit búvárolják, a francziák az idegekben lesik meg a gyönyöröket és kórságokat, inkább physiologusok, mint psychologok. Franczia író leírná Oblomov arczszínének fokozatos szürkülését a viasz-sárgán át a hamu- és föld-színig, melyet a borivástól lilaszín foltok tarkáznak, beszámolna hajszálainak csepűszerű kihalásáról, kidülledt szemeinek bizonytalan merev tekintetéről, a mint lassankint megüvegesedik; apróra leírná, mint reszketnek kezei, mint kezdi húzni élettelenedő lábát. Goncsárovnál minderről szó sem igen esik; az írónak nincs szándékában levizsgázni az orvostudományból. Az orosz írót, s az angolt is, a lélek érdekli. Tolsztoi is csak az öntudat csökkenéseit, kimaradozását írja le a meghalásban. Dickens csak a halott Steerforth-t mutatja meg a hullámokon, Thackeray csak üresen maradt karszékét a meghalt öreg Crawleynek.

A mi a megírást illeti, a franczia sohasem hanyagolja el az izgalmas mesét; az angol és orosz kevesebbet gondol annak kerekségével, s érdek-költést és tanulságot egyaránt a jellemektől vár. A francziáknál hagyományos a ragyogó compositió, az oroszoknál nem ritkán egészen elfödi a részletek rajza, mint Raszkolnyikovnál és _Oblomov_-ban is. Másfelől a franczia egy ponton reálisabb az alakok rajza közben: nem farag olyan hihetetlen carricaturákat, mint az angol, sem oly szívszaggató humorú alakokat, mint az oroszok. Természetes is: a theoretikus ember lelkesedésre hajlik, a realis humorra vagy íróniára. Azt be kell ismerni, hogy az angol és orosz irodalomban több a különcz, mint a francziában. A faji sajátságokon felül annak is van ebben némi része, hogy az angol és orosz író egyaránt óriási számú néphez tartozik, s ebben már számarány szerint is több a különcz, a kik magukhoz ragadhatják az író érdeklődését. Egyikük felé a világ minden sarkából tolong a gyarmatok változatos népessége, különös, az otthoni élettől és emberektől elütő gondolkozású, szokású, modorú emberek; – a másik előtt óriási földdarab van nyitva, melynek minden zugában más és másfajta életmódra, furcsánál-furcsább szokásokra és erkölcsökre, a műveletlenség babonáira s a félműveltség félszegségeire, lépten-nyomon új meg új torz-eredetiségre bukkan.

Munkáik velejében: a francziákkal szemben, kik Théophile Gautier óta egyre teljesebben a l’art pour l’art elvéhez állnak, az oroszok és angolok egyaránt irányzatosak. Az angol gyönyörködve szemléli a maga egészséges életét, melyet megszépít a nemzeti nagyság tükröződése, önelégülten írja le, s nyomorairól csak mint javításra szorúló foltokról emlékezik meg. Az orosz keserű fájdalommal merül a szomorú muszka-élet rajzába, a különös emberekébe, kikkel sok százados elnyomás elfeledtette az akarni-tudást és megszokatta a nyomort. Amannak derűjében, ennek megindultságában egyaránt olyan valami lappang, a mit a franczia prózaírókban – Páris bálványozását leszámítva – nem igen találhatni: mély hazafiság. S ebből az irányzatosságból és ebből a hazafiságból szűrődik össze az a ‚morális ihlet‘, a mely az ő realismusukat megnemesíti.

Ez összevetésnek úgyszólván minden egyes pontjánál találó például orosz részről _Oblomov_-ot idézhetnénk, annyi kiváló tulajdonság egyesül abban, s oly jellemző példája az orosz regénynek. Ennyi érdem méltán avatja a világirodalom nagy regényei közé, habár egészében nem ment jelentékeny hibáktól.

Egyik fogyatkozása kirívó az orosz irodalomban, melynek írói jórészt átélt eseményeket, szemeik előtt élt embereket írnak le. Ezzel szemben Goncsárov alakjainál gyanú férkőzik hozzánk: nem képzeletiek-e? Nem áll ez Oblomovra, a kinek teljes élethűsége kezeskedik arról, hogy természet után van festve. De már Stolcz ízről-ízre annyira az Oblomov tökéletes ellenlábasává van faragva, hogy ez a kiszámított ellentét az igazság rovására megy, árt a szeretetreméltó alaknak. Az alakok e költött volta legbántóbb utolsó regényében, a _Szakadék_-ban (1870). Ebben is akaratbeteg férfit rajzol, de itt az finom lelkű, művelt, világlátott festő, a ki egy leány-rokonát szép és emberi életre akarja kelteni. A jó házból való, okos lány szerelméért más is verseng, egy szálas derék erdész. Míg szorongva találgatjuk, melyikük felé hajlik majd a leány, az a kert végén egy vízmosta szakadék bozótjában mámoros szerelemben él valami különcz és aljas jött-menttel, a ki lopott gyümölcsön tengődik, ajándékba kapott elviselt ruhákban jár, és philosophusokat idéz, s a szabad szerelmet hirdeti. (Az alak a regény tervezgetése idején, 1848 táján, liberálisnak volt szánva, a kivitelnél, 68-ban, nihilista lett belőle.) A leány később mégis férjhez megy az erdészhez. Könnyű megérteni, hogy mit akart mondani az író, de lélekrajz és tanulság mégis csupa kérdőjel. Elvétve megeshetik ilyesmi, lehet egyszer akár szóról-szóra igaz, de az egész nem olyan, a mi «egészen s mindig az». Úgy látszik, mintha az alakok a bizarr meséhez volnának hozzácomponálva. A kritika is, a közönség is túlságosan merésznek találta az egészet s nagyrészt e kritika volt oka annak, hogy Goncsárov végképp elhallgatott.

Ez az elrajzolt nőalak vezet rá Goncsárov másik nagy írói fogyatkozására is, s ez az, hogy nőalakjai általában halaványak, határozatlanok, Oblomov jólelkű, együgyű feleségét kivéve. Ez nem csekély hiba, de nem egyedül Goncsárov sinylik benne. Végig az egész világirodalmon, a női lelket szinte kizárólag csupa férfiak rajzolták meg s a rajzokat megint csak férfi-kritikusok hitelesítették találóknak. A mintákat és másolatokat egyaránt férfikéz gyúrta, pedig hogy ez ebben a munkában nem mindig megbizható, arra bizonyságul itt vannak a csak Gabrielle Reuter rangú nőírók alakjai is, számtalan olyan vonásukkal, melyeket igazaknak találunk, de a minőkkel férfiíró sem nem tudná, sem nem merné alakjait illetni. Ezért nagy kár, hogy egyáltalán kevés női arczkép maradt ránk regényekben női kézből, tökéletes művészi becsűek csak az egy Eliottól, mert Jane Austen alakjai erény-bábúk, Ouidaéi mesealakok, a Sandéi meg egy ideges képzelet erotikus lecsapódásai. Eliot élethű férfialakjai, legfőként Bede Ádám, azzal kecsegtetnek ugyan, hogy miért ne sikerülhetne férfinak épp ilyen tökéletesen női lelkek rajza, mégis kérdés, ha egy pár kellő műveltségű és megbízható itéletű asszony ebből a szempontból venné szemügyre a világirodalom nagy regényeit, Borvarynén, Sharp Beckyn és Karenin Annán kívül vajjon még hány nőalakot találna kifogástalanul élethűnek? Goncsárov nőalakjai – amaz egyen kívül – aligha tartoznának a választottak közé.

Ha Oblomov élethűség dolgában ennyire kiválik Goncsárov többi alakjai közül, kéznél van a feltevés, hogy abba sokat olvasztott magából. A ki Goncsárov tehetségével nem mer nekivágni az irodalomnak, hanem harminczhatéves koráig hallgat, azután minisztériumokban görnyed, holtáig (1891-ben, hetvennyolcz éves korában) egy postaigazgató hivatalszobájában üldögél s csak szűkebb szabad idejében dolgozgat kedvére, Flaubertnél is tovább, tíz-tíz évig pepecselve egy-egy regényén, abban igazán kell lenni valaminek az Oblomov bátortalanságából, a munkához félve látó természetéből; nem volt az puszta rágalom, mikor kritikusai azt írták, hogy az íróban is sok van az oblomovismusból.

Az pedig, hogy ez a föltett hasonlatosság máig sincs kifürkészve, egy ekkora írónak az életrajza ma sincs megírva, oroszúl sem, s hogy az orosz irodalomnak olyan alapos és fáradhatatlan búvára is, a milyen De Vogüé, az orosz regényről szóló könyvében Goncsárov munkásságán csak olyan általános szólammal röppen át, hogy «a század derekának irodalmához tartozik ez a kiváló regény is», – ez meg a kritikusok és essay-írók pblomovismusa.

TURGENYEV.

Turgenyevvel majd minden olvasója szinte személyes ismeretségbe jut, olyan nyiltan tárta föl életét és egyéniségét munkáiban. Elvezetett szülőhelyére, Orelbe (szül. 1818.) és jószágára, Spaszkoje-Szelo-ba, megmutatta annak népét a _Vadász naplójá_ban. Leírta anyját, az érzéstelen muszka nemesasszonyt, a ki jobbágyát egy nem tetsző köszönés miatt Szibériába küldi _(Punin és Baburin)_. Ismerjük atyját, a daliás szép férfit, kemény apát, hideg férjet, de szenvedélyes szeretőt, a ki vetélytársa fiának első szerelme idején _(Első szerelem)_. Beavatott gyermekkorának gyönyörűséggel teli óráiba, mikor a bozótba rejtőzve hallgatta egy örökké kóborló, dologtalan rajongónak a szavalását, az első verseket, melyeket életében hallott _(Punin)_. Elmondta önnön első költeményeinek és szindarabjainak történetét. Leírta az ifjúság nagy czéljait, melyeket fiatalon olyan közelnek hiszünk, mint a láthatár szélén lehajló eget; a felséges lelkesülést, melyhez méltó tettek nincsenek; mind a gyönyörű hajnali álmokat, melyeket a kényérkereső nappal szétzilál (_Előestve, Now_, stb.). Meghittjévé tett öregkora szomorú gondolatainak s a halál elősejtelmének, mely átborzong a _Senilia_ prózában írt költeményein; megírta _emlékezéseit_ egész életéről.

A mit ő maga elhallgatott, elmondták mások. A nehéz éveket, mikor anyja kitagadta, a miért nem akart államhivatalnok maradni, s csak szigorogva tarthatta el magát keresményéből. A két esztendeig tartó rendőri felügyeletet, mikor Gogolyról egy erőteljes nekrológot írt; e két év letelte után állandóan külföldre költözött. Ismeretes az a barátság, a mely Madame Viardothoz, a nagyhírű énekesnőhöz s ennek egész családjához fűzte. Hét évig élt a kedvökért Baden-Badenben (1863–70.) s velük ment azután Párisba. Párisi éveinek egész története benne van a Goncourtok naplójában. Rendes helye volt a «kifütyült írók asztalá»-nál, a hol Flaubert, Goncourt Edmond, Zola, Daudet szoktak kívüle összejönni, eleinte Saint-Beuve is. Mindnyájan szerették, legkivált Flaubert, ezt a ‚bájos kolosszust, fehérhajú kedves óriást, a ki olyannak tetszett nekik, mint valami hegyi vagy erdei szellem‘. «Szép, nagyon szép, csodálatosan szép, – írja róla a napló – szemei kékek, mint az ég, oroszosan elnyujtva beszél, a mi nagyon jól áll neki». Viardoték házában lakott, a Rue de Douay-ban, a második emeleten. Falusi jószáguk mellett Bougivalban házat és kertet szerzett. Itt halt meg, 1883-ban. Mindenki ismeri azt a képét, melyen halálos ágyán fekszik; takaró leplén rózsák hervadoznak.

E rózsák illata ma is elkábítja olvasóit s szokás azt képzelni, mintha Turgenyev csupa szerelmes történetet írt volna s egész élete sem lenne egyéb egy símán folyó regénynél. Mind a két hit tévedés. Hiszen élete magányosan és hazátlanul telt el, pedig éppenséggel nem azért ment külföldre, hogy a hazájabeli élet sodrát kerülje, hanem hogy szabadon gondolkozhassék és nyiltan írhasson. Épen nem az a kozmopolita gondolkozású, lágy kedélyű, síma _conteur_, a kinek tartották. Hiszen mindig az orosz lelket, orosz nemzeti szellemet búvárolja, azt festi.