Part 9

Különösen sokat foglalkozik a házasélet erkölcsével. Már ifjan írt egy kis szinművet az _Új házasok_-ról, melyet ma is folyvást adnak német színpadokon. Arról szól, mily nehéz a fiatal asszonynak elszakadni szüleitől s a régi környezet hatalmától; mily boldogtalanná teszi ez a férjet, a ki egészen magának kivánná feleségét, mert csak ez az igazi házasság. A kritika kifogásolta, hogy ez a szeretet a darabban kölcsönös féltékenység útján támad fel, s hogy a hitvesi szeretet itt prózai kötelességnek, a házasság szinte nevelőintézetnek van feltüntetve; de ily túlzások gyakoriak a tételes daraboknál, Björnson pedig egyenesen ezért ír, nem a könnyed szórakoztatás kedvéért. E tárgykörbe esik _Mikor az új bor forr_ czímű derüs darabja, mely a fiatal házasok nehéz összeszokását, az elkényeztetett leánynak magabálványozásáról való keserves lemondását, a régi házastársak egymásra únását rajzolja, s hogy a gyermekek szerelmétől mint mozdul meg a régi parázs. – _Magnhild_ elbeszélése egy leányról szól, a ki a pap házában kifinomult, s egyszerre, szinte észrevétlenül, hozzá megy egy idős mesteremberhez, a kitől inkább idegenkedik. Nem is igazi felesége, inkább cselédje. A sors ő tőle sem tagadja meg az élet álmát s feltámad érdeklődése egy tüdőbajos művész iránt. Egy barátnője is segít feltárni lelkét. Midőn Magnhild fel akarja bontani házasságát, hogy a munkában keressen életczélt, mert az embernek nem csupán egy rendeltetése van, férje azt kérdi tőle: honnan veszi ehhez a jogot; ilyesmi nincs a szent írásban; az új Nóra homlokára mutatva, azt feleli: Így van megírva itt. A Nóra-probléma ez, hogy a nem igazi házasság, mely nem épül a lelkek összhangján, lealázó iga, a melytől szabadulni kell. _Isten nyomai_ czímű nagy regényében a válást és második házasságot kárhoztató szigorú pappal szembe állítja a derék orvost, elvált asszonyból lett hitvesével, a kit az emberek elfordulása, mint rá súlyosodó átok, megöl, de a kiknek élete a papot is az élet és szeretet istenéhez téríti. A házasságban teljes összhangot s egyforma erkölcsi alapot kíván; azt követeli, hogy mind a két fél egyforma tisztán várjon a nászra. _A keztyű_ czímű darabjában a menyasszony, mikor megtudja, hogy vőlegényének szerelmi viszonya volt, szeme közé vágja keztyűjét. Az alak typussá vált, mint Nóra s szenvedélyes vitákat keltett. A költő maga is előadásokat tartott a monogamia vagy polygamia tárgyáról, kitérve az átöröklés nagy kérdésére is, mely e kort sokat foglalkoztatta (Ibsen: _Kisértetek_), s ostorozza azt a balhitet, mintha az átöröklés kizárná a nevelés hatását, hiszen senki sem örököl csupa rossz tulajdonságot s a jó vonások öröklése csak megkönnyíti a nevelést, mert erősbödve, erkölcsi tőke gyanánt öröklődnek át. A nevelés nagy feladatát az anyára hárítja, több elbeszélésben fejtegeti ezt. _Absolon haja_ egy ifju rajza, a kit vére méltatlan asszony hálójába ejt, fellázad anyja, mint Absolon az atyja ellen, de csalódva és megtörten visszatér hozzá, mert az anyai szív nem ismer ellentéteket és megbánást. Az anyai érzés általánosságánál mélyebbre száll a _Lobogók a városban és kikötőn_ beszélye. Rendalen Tamás zabolátlan nemzetség sarja; atyja kicsapongó volt, de erélyes is. Az özvegységre jutott anya, hogy szelídebbé tegye, saját leányiskolájában neveli fiát, a ki később átveszi az iskolát. A költő a maga eszményi iskoláját rajzolja itt: a fölvilágosítás s a gondos testi nevelés módszerét, melynek Norvégia ifjú nemzedéke sokat köszön. Ennek szükségét egy iskolás leány elbukásával magyarázza, a kinek csábítóját aztán, mint _A keztyű_-ben, eltaszítja menyasszonya; az esküvőre kitüzött zászlók ezt az erkölcsi diadalt ünneplik. – Sokat foglalkozott a költő az iskolával _Daglannet_-ben is, kivált az amerikai példával, a gyermek ottani tiszteletével, önállóságra, szabad fejlődésre szoktatásával.

Mindez, a munka, erkölcs és nevelés kérdése a jobb életet és jobb jövőt szolgálja. Az élet és a jövő szeretete az, a mi Björnson munkáiból árad; a közfelfogást, az intézményeket mind ehhez kívánná szabni. Ebben van munkáinak gyakorlati vonatkozása és becse; a gyakorlatiság e súlya óvja meg túlzó elvek- és eszméktől.

Épen erre, a túlságok kerülésére s az emberi erő határaira világít rá az a nagy drámai költemény, mely életének főműve. Czíme is _Erőnkön fölül_. A vallásos hit túlságát s a társadalmi elméletekét rajzolja s e túlságok káros, veszedelmes, kivihetetlen voltát. Az első részben Sang lelkész az igaz keresztyénség példája kíván lenni, mint Brand; imájával akarja meggyógyítani régóta beteg s álomtalanul fekvő feleségét; az asszony az ima alatt csakugyan elszunnyad, mintegy delejes álomban fel is kél ágyából, de egyszerre holtan rogy össze; férje a kétség sikolyával kap szívéhez, és ő is halott. A csoda megtörtént, de az emberek nem birják elviselni, nincs hozzá elég erejök. A sok évvel később írt második rész sociális dráma, a társadalmi elméletek túlságát, a forradalmi láz rombolását mutatja. Sang lelkipásztor gyermekei valami amerikai örökség útján meggazdagodtak; a kik atyjuk vallásában nem tudtak hinni, most hisznek a társadalmi elméletekben. A fiú, Éliás, szétosztja vagyonát a bányászok közt; atyjáéhoz hasonló rajongó vágy él benne, hogy valami nagy áldozatot hozhasson, magát is föláldozza munkás-testvéreiért. Egy tanácskozás alatt a levegőbe röpíti a gyárosok egész gyülekezetét, s maga is elpusztul. A feladat meghaladta erejét; a világ nem fordul ki sarkaiból, a régi rend csak megerősödik. A haladás útja nem a rombolás. Testvére, Rachel, kórházat épít, ott ápolja azt a gyárost is, ki testvérét a merényletnél lelőtte. Az ő buzgósága mutatja az emberi erőhöz való s az emberi erőhöz méltó feladatot. Két gyermekkel, a kiknek Spes és Credo (hit és remény) a nevük, reformálni akarja az iskolákat, a találmányok útján jobb sorsba emelni, egészségesebbé tenni az embereket. Ez a nagy feladat, a mely nincsen erőnkön fölül: a haladás. Az ő ajkára van adva az alapeszme: «Iszonyodom a nagy számvetéstől. Áttörnek az emberinek körén, pedig a megváltás csak ebben van. Irtózom a nem emberitől. Nem irtózatos-e valóban? Éliás velem szenvedte, a mit csak szenvedni lehet a csoda emberfeletti erejétől, s most ugyanő emberfeletti theoriák között botorkál». Mintha e két darab hőse az emberiség maga volna, a mint a középkor vak hite után most az elméletek vak hitébe veti magát.

Rachel tanítása merő általánosság, sőt naiv, de igazi emberszeretet árad belőle, nem a végtelenbe vesző, elméleti szeretet, hanem gyakorlati és munkás. Ez a Björnson tanítása.

A helyett, hogy Björnsonról beszélnénk, ime, folyvást őt beszéltetjük, munkáinak tartalmát és eszméit adjuk jellemzés helyett. De ez maga a legjobb jellemzés, s boldog író, a ki nem szorul magyarázatok mankójára. Munkáinak ismertetése mutatja, hogy Björnson egész életét munkában, eszmék szolgálatában töltötte, mint lapszerkesztő a vidéken és a fővárosban, mint színigazgató, író, politikus, felolvasó és népszónok. Egész munkássága gyakorlati, s szoros kapcsolatban van Norvégia életével; nem csak olyan irányzatos munkái, mint _A király_ czímű drámája, melyben a királyság intézménye ellen küzd, a miben később más útra tért, hanem valamennyi. Alakja Norvégiának nemcsak irodalmi életébe, hanem történetébe tartozik. Egyike azoknak, a kik kivívták a norvég szellem önállóságát, s később segített kivívni hazája politikai függetlenségét a svéd uralkodó házzal való personal-unio ellenében. Tanítás élete és egyénisége is; egy ily egészséges, gondolkodó és küzdő ember látványa mindig tanulságos és fölemelő. Munkáit úgy szórta el, mint magvető hinti a magvat s az eszmék, melyek Észak hótakarója alatt kihajtottak, az egész világnak teremnek.

Brandes azzal jellemzi őt: Norvégiára nézve több puszta költőnél. Érezte ezt róla mindenki. A népnek egy egyszerű fia azt mondta róla: Ibsent csodáljuk, de Björnsont szeretjük. – Ibsen maga, a kivel utaik sokszor elváltak, de mindig újra találkoztak, egyik tartós meghasonlás után azt írta neki: Munkáid első sorban állnak az irodalomtörténetben. De ha rajtam állna, minő felíratot véssenek emlék-kövedre, e szavakat ajánlanám: «Élete volt legszebb költeménye».

SCOTT WALTER.

A sok mindenféle feladat közt, melyeket az egyes öltők az utókorra hagynak, alig lehet szomorúbb tiszt a népszerűségek átvizsgálásánál. Van abban valami kegyetlenség, ha holtukban igazságot akarunk gyakorolni azokkal szemben, a kik iránt a maguk kora csupa elnézés volt és hódolat. Méltánytalanság, kiszólítani az írót kortársai közül, a kiknek érzései és gondolatai keringtek benne, s számon kérni tőle, hogy van-e mondani-valója egy száz évvel utána élő nemzedék számára is? Csakhogy az emberiség nem őrizhet minden nevet az emlékezetében, nem vihet útján magával minden művet; időnként egy-egy sereget át kell utalnia a szakkönyvek névmutatóiba. S egy pár keserű leczke árán éppen azok a nevek intenek bennünket leghamarabb óvatosságra, a melyek körül a maguk korában sokat zúgott a taps.

Nem mintha a legnagyobbak közül is sokan, a kiknek igazi megértői csak a választottak lehettek, hódolatra nem szólították volna egész korukat. Goethe weimari háza előtt kalaplevéve ment el minden német, s Petőfi versein a kecskeméti kofák is lelkesültek. Az ilyen népszerűség ma is virágzó; a classikusok sírján nőtt babérfa nem hervad el soha. Az aranyfüst azonban megpattog egy-két évtized alatt, s ha megkopott, talminak hiszszük, a mi alatta volt. Bizonyosra vehetni, hogy a kit sokan megértenek, az csak olyat taníthat, a mi nem haladja meg a sokaság értelmét, s a kit a maga kora egészen a magáénak foglal le, annak nem sok mondanivalója maradhat más korok számára. Igaz, hogy a ki javára élt a maga korának, az élt minden kornak, – mégis, ha nagyon hangos volt a hűhó és az örömzaj, az író azzal elvette fáradozása díját s az utókornak nincsen tartozása irányában. Az utólagos kritika kevés hírnevet hagy érintetlenül, s rendkívül ritka az olyan művész vagy író, a ki a maga korában nagy népszerűséget élvezett, s dicsőségén holta után sem esett csorba hosszú időkig.

Scott Walter ezek közé a legszerencsésebb írók közé tartozik. Életében kivette részét a dicsőségből, s népszerűsége, ámbár most már kezd foszladozásnak indulni, átélt egy századot, és pedig olyan századot, mely lángelmék dolgában eléggé termékeny volt.

Ennek a kivételes tisztességnek nála két magyarázata van. Egyik az, hogy a maga korában hosszú ideig versenytárs nélkül állott Angliában; csak élete vége felé kezdett föltünni Bulwer és Disraeli; a regény hazájában két évtizeden át ő volt az egyetlen kiválóbb regényíró.

Sikere tartósságának pedig az a nyitja, hogy munkáival a regénynek szinte új faját alapította meg, s ezért neve mindig ott lesz a regényírás classikusai között.

A mult század elején nem volt nála kapósabb író. Senkinek sem volt több olvasója és senkit sem fizettek jobban. Munkái olyan kapósak voltak, hogy volt idő, mikor egy-egy regényének kézirata a kiadónak másfélszázezer koronát ért. Ez a nagy kelendőség nem szorítkozott pusztán Angliára. Taine hozzávetése szerint csak Francziaországban másfélmillió kötete forgott a közönség kezén. S ez az elterjedtség nem volt csupa olcsó siker, irodalmi méltóság híján való. Goethe élvezettel olvasta e munkákat, tisztelettel beszélt írójukról, s levéllel kereste fel őt. Nyomán iskola támadt, s nem is csupán a fiatal angol írók közt, hanem Európában is. Hatása nálunk is érezhető Jósika Miklós regényein.

A népszerűségben a kápráztató mellett sok kisszerű vonás van. Az a népszerűség azonban, melyet Scott élvezett, nemesebbnek látszott a szokottnál abban a tekintetben, hogy közvetlenül könyveinek szólt; legnépszerűbb munkáin, regényein, az író hosszú ideig meg sem nevezte magát. Csak utolsó könyveire tette rá nevét, mikor már neve szerzett kelendőséget munkáinak. A _Wawerley_ (1814.) nagy sikere után azonban az irodalom meghittjei is csak ügygyel-bajjal tudták kifürkészni, hogy a regény írója egy negyvenhároméves edinburghi ügyvéd, valami kis zúg-prókátornak (writer) a fia, családos ember, ugyanazon Scott Walter, a kinek nevét már egész csapat könyv viseli homlokán: három kötetet gyűjtött össze a skót határszél dalaiból (1802–1803), kiadta Dryden munkáit tizennyolcz kötetben, megírta életrajzát, most Swift munkáinak hasonló kiadásán dolgozik, s azonfelül számos eredeti verses elbeszélést írt. A szimatolókat éppen e költeményeknek a regénynyel való rokonságuk vezette nyomra: a multért való rajongás. A skót mondák s a britt történet óriás termetű hősei elevenedtek meg a Scott képzeletében, az Arturok és Bruce Róbertek, hogy vágtató paripáikkal megrázzák a csatamezőket, s azután az ősi nótákat énekelve, vidám kedvvel kóboroljanak a vadászkürt szavától hangos erdőkben. Mint a Rajna mélyén az óriások kincsei: ez énekekben is egymásra vannak halmozva történeti nevek, hagyományok s a mesék minden gazdagsága. Vitézi öltözetben a népregék alakjai bolyonganak itt: apáczaszöktető hősök, a kik bűneikért hős halállal vezekelnek, Marmion módjára; szerelmes lovagok, mint Roland, a kik az álmukban megjelent szűzet keresve, a hősiség csodáit viszik véghez _(A triermaini nász);_ a szarvasűzés közben eltévedt király, V. Jakab, kit üldözött hősének leánya vendégel és ment meg; a gyűrű, melyet a búcsúzó vendég ad s mely aztán a leány atyjának, a hős Douglasnak életét váltja meg _(A tó leánya)_. Történeteinek színes összeszövéséből sűrűn kicsillog a regék aranyszála; nem hiába hallgatta gyermekkorában nagyapja falusi házánál a pásztorok meséit. Csakhogy a szálak többnyire történelmi központ körül vannak összebogozva; a költött alakok közül rendesen kimagaslik egy-egy történelmi név; a kóbor lovagok paripái a nagy csatamezők felé tartanak, a skót dicsőség termőtalajára. Elbeszélésein így történelmi hangulat rezeg. Fölhalmozott történelmi ismereteiből munkáiban mindent, a mi színes és ragyogó. Tökéletesen ismerte a lovagi élet szokásait, a harczjátékok minden szabályát, a csatavívás valamennyi változatát, párharczok cselfogásait; valóságos búvára és tudósa volt mindennemű emlékeknek; öröme telt benne, ha fölkereshette a skót várak omladékait, s gyönyörűségét találta régi fegyverek szemlélgetésében; tömérdek pénzen maga is gazdag gyűjteményt szerzett össze. De helyes érzéke volt abban, hogy ezt az élettelen decoratiót nem tette ki a komoly történelem józan világításának: mindenütt a mondák homálya ködlik, borostyán növi be a csonka romokat, a boltíves folyosókon az ódon vértek mintha megmoczczannának a félhomályban. Sohasem épített magára a komoly történelemre, mindig a költőibb hagyományra; de kiszínezte ezt a történelem vonásaival és emlékeivel. Nem történelmi verses elbeszéléseket írt, még kevésbbé hőskölteményeket; csak hosszabb lélekzetű népmondákat, melyeknek «epikai hitel»-ét nem tárgyuk való voltában kereste, elhitetésüknél a múlt varázsára s a maga költői erejére számított, meg olvasóinak képzeletére s rajongására minden iránt, a mi hősi. Hogy ez a számítás a romantika idején nem volt koczkázatos, annak az egész világirodalomban egyik legnagyobb bizonyítéka éppen Scott sikere.

A véletlen is ugyancsak kezére dolgozott: jóformán alig volt versenytársa. A skótok halhatatlan énekese, Burns, már halott classikus volt, mikor Scott első költeménye megjelent, s hagyatéka is egészen más természetű volt, mint Scott költészete. Egész Angliában sem hallatszott tetszetősebb és csengőbb hang; Wordsworth vértelen elmélkedései elhalványultak az ő tüzes skót hazafisága mellett, Southey napszámos-munkában görnyedt; Anglia déli része felől az egy Moore neve hangzott, de ez meg épp annyira ír volt, mint ő skót. Azonfelül Scottban az utóbbi időknek úgyszólván minden jobb írójából volt valami, olyan hajlama volt az eltanulásra, s olyan hajlékony volt egyénisége. Burns könnyed, természetes hangja ellenállhatatlan volt; Scott igyekezett épp oly egyszerűn írni. A közönség kapott Wordsworth tájleírásain, – Scott tüstént versenyre kél vele. Túlságosan is fogékony volt minden hatás iránt. Munkatervét is folyvást a körülményekhez szabta. Percy püspök gyűjteménye folyvást növekvő érdeklődést keltett a népköltés iránt, Scott maga is lelkesedéssel olvasta e verseket, – tehát csakhamar maga is gyűjteni kezdett, s első fellépése az irodalomban egy háromkötetes gyűjtemény közrebocsátása. Későbben Goethe felé fordul az angol írók érdeklődése, Lewes, Shelley, Carlyle fordítani kezdik munkáit; Scott mindjárt a legelsők között van _Götz von Berlichingen_-ével és egész sereg balladával, melyeket aztán, Bürgeréivel együtt, mintául vesz a maga próbálkozásainál. Ebből a folytonos lázas igyekvésből az élelmességnek szinte kereskedői foka fejlődik ki benne. Ügyelni kezd arra, hogy legjobb sorai szembetűnő helyre kerüljenek; az énekek elejére és végére rendszerint különös figyelemmel kidolgozott sorokat illeszt.

Ez az alacsony és elkedvetlenítő vonás a Scott nagy népszerűségében, hogy ilyen rejtek-útakra akadni nála, a melyeken elébe sietett a hírnévnek. Természettől fogva ellenállhatatlan hajlam élt benne, mely arra késztette, hogy a közönség ízléséhez alkalmazkodjék. Nem bányászta ki önnön lelkének kincseit, nem fürkészte, hogy kivé kellene néki lennie, – a helyett azon fáradt, hogy egyben-másban, a mennyire telhetik tőle, a divatos írókhoz hasonlítson. Sohasem aknázta ki tehetségét egész mélységében, de szerencsével értékesítette azt, a mit kis fáradsággal a felszínen talált. Eötvös mondja valahol, hogy a ki nagyon is magasra száll, embertársai szemében csak egy parányi pontnak látszik; a ki csupán székre áll, az vállal kimagaslik a többiek közül. A Scott nagysága ilyen volt.

Alacsony fának könnyen szedhetni gyümölcsét. Munkái olyan kelendők voltak, hogy jövedelmükből földet vásárolhatott a Tweed mentén, a merrefelé valaha a Scottok jószágai terültek, s a melynek partján minden bokrot ismert gyermekkorából, mikor betegeskedése és sántasága miatt, hogy erősbödjék, sokat időzött nagyatyja majorjában.

A mennyi népmondát hallhatott vasárnapi bolyongásai közben a falvakban és tanyákon, a milyen mozgékony volt képzelete és a mily könnyen állt nála az írás: bizonyára egész életén át nem fogyott volna ki a tárgyból s győzte volna munkakedvvel; úgy halhatott volna meg, mint Anglia egyik legtermékenyebb és legnépszerűbb versköltője.

De egyszerre megjelent Byron, összehasonlíthatlanul nagyobb és érdekesebb tehetséggel s egészen más írói készséggel.

1812-ben jelent meg a _Childe Harold_ első két éneke, s ettől fogva egy időre az irodalomban minden érdeklődést Byron foglalt le. 1813-ban még megjelent Scott rendes évi verses beszélye, de azután már csak kettőt fejezett be. Byronnal nem lehetett versenyezni: még termékenyebb is volt, mint Scott azelőtt. Esztendőre megint új sensatiója volt az angol irodalomnak. Egy regény jelent meg, _Wawerley_ czímű. Brit földön játszott, eseményei a cullodeni csata körül csoportosultak, melynek történetén mindössze hatvan év könnyű köde borongott. A regény meglettebb olvasói még atyáiktól hallhattak e napok felől, melyek emlékét eleddig csak a töredékes szájhagyomány ápolta.

A könyv érdekességét még fokozta, hogy névtelenül jelent meg; megint egy új lángész felbukkanására gondoltak, míg lassankint a verses művekkel való rokonságból gyanítani kezdték, hogy a történelemnek és hagyománynak ez az alapos ismerője nem lehet más, mint Scott Walter. Ő rá vallott a regény fürge leleménye, a könnyed és kedvtelt előadás, a hősök természete, a festői leírások, minden. De ha a régi maradt is Scott, a regény formájában szabadabban érvényesültek egyéniségének megnyerő vonásai: komoly erkölcse, egészséges életfelfogása, az az áhitat, melylyel a múlton csüggött, s mely látni engedte, hogy maga is kedvét találja abban, a mit ír. Érthető, ha a könyv párját ritkító népszerűségre tett szert úgyszólván napok alatt, még azok körében is, a kiket Byron tartott igézete alatt. Egy regény közönségét nem csökkenthette Byron divata; annyira másfajta mű volt, hogy minden alap hiányzott az összehasonlításra. Sokaknak jól esett, hogy a sok csapongás után, a miből Byronnál kivették a részüket, megint angol földre léphettek; átélhették apáik korát, melyről gyermekmeséik szóltak; csélcsap szerelmi kalandok helyett a józan angol életet szemlélhették, s azzal a szigorú erkölcscsel találkoztak, mely már kezdte a polgári házakból kiüldözni Byron munkáit.

Anglia bágyadt vagy szenvedélytől marczangolt költői közt megjelent egy egészséges, józan ember. A pillanat rendkívül kedvező volt a sikerre nézve. A közönség már kezdte megsokallni az erkölcsös és kalandos regényeket, melyek írói Richardson mintájára halommal faragták az erény-bábukat; a kalandszövők meg egyre szörnyűbb borzalmakkal gyötörték olvasóik képzeletét. A mióta a polgárság lett a nemzet magva, a színpadról is kiszorúltak a színes nagy jelenetek, s helyüket a mindennapi életből vett napihír-színdarabok foglalták el. A közönség kezdte híját érezni az udvari és lovagi történeteknek, melyeknek a polgárság mindig készséges bámulója volt. A franczia forradalom és Napoleon nyomában felgyúlt a nemzeti érzés, népszerűk lettek a történetírók, Hume, Robertson, kelendők a történeti művek. Meg volt tehát a fogékonyság a múlt idők érdekessége s a képzelet színessége iránt, – s éppen ez a két vonás egyesült Scottban ritka költői erővel.

Nem mondhatni, hogy e regények vetekedhetnek _Tom Jones_-szal vagy a wakefieldi lelkész történetével, de ha olyanok nem voltak is, viszont egészen mások voltak. A történelmet nem hőskölteményben vagy tragédiában, hanem egyszerű prózában, mindennapi események gyanánt adni elő: ez ujság volt. S hozzá még: Scott a nagy regényíróktól is eltanulta, a mi bennök leghódítóbb, nem csak a leírások és festések, hanem szerkezet és fejlődés tekintetében is kitünő. Sokszor csak egy-két emberöltő választotta el alakjait az olvasóktól, egészen közel vannak egymáshoz; e bizalmasságot még fokozza, hogy a történelem ünnepélyes eseményeit átszőtte a polgári regények kedvességével, meleg családiasságával. S a skót szokások és jellem rajza mellett az egészen eláradt erős skót nemzeti érzése, mit a romanticismus csak elősegített. Új mezőt foglalt magának, a melyen ismét versenytárs nélkül uralkodhatott; de új útat jelölt ki az egész műfaj számára is.

Most prózában még fokozottabb mértékben kezdődött újra a régi termékenység. Mint azelőtt a versek, ezentúl évenként megjelent egy-egy «Wawerley-regény». Scott a polgári elem Homérja lett. Lankadatlan képzelete egymás után járja be a századokat. Második regénye, _Guy Mannering_, az író gyermekkorában játszik, egy főúri sarj története, a kit nagybátyja haszonlesésből szinte a halálba üldöz, de a ki sok viszontagság után mégis jogaiba és birtokához jut. _Rob Roy_, a haramiavezér, egy emberöltővel előbb pusztítgatta a herczeg javait, a ki földönfutóvá tette. A lammermoori menyasszony a XVII. században emelt volt kezet hitestársára, a kihez szíve ellenére kényszerítették. Lassankint a hagyománytól magukhoz hódítják a történelmi események és személyek: a nagy forradalom és a restauratió _(Peveril, Woodstock)_, Stuart Mária és Erzsébet királynő _(the Abbot, Kenilworth)_. Legkedvesebb hősei mégis azok, a kiknek vállára egy mondát teríthet palástul; legvonzóbb hely előtte a zöld erdőben az a tisztás, a hol Oroszlánszívű Richard kezet ráz az íjas Robin Hooddal _(Ivanhoe)_.

E regények természetesen nem mind egyenlő becsűek. _Wawerley_, mint első kísérlet, a leggondosabb munka, _Ivanhoe_ leggazdagabb mondai vonásokban; _Redgauntlet_ alakjain legtöbb az életből ellesett vonás; ezek a legsikerültebbek. A Scott közönsége azonban nem latolgatta a regényeket egyenként, hanem kapva-kapott minden újabbon. Két évtizeden át ő volt Anglia mesemondója. Úgy látszott, hogy a mily kifogyhatatlan az író képzelete, épp oly határtalan a közönség érdeklődése s e munkák népszerűsége. Az erkölcsi és anyagi siker egyaránt páratlan volt. Scott sheriff lett, azután a kamara titkárja, barátja az uralkodó herczegnek, a ki 1820-ban baronetté ütötte. Munkáinak anyagi haszna is ritkítja párját. Olyan vagyont szerzett, mely még Angliában is számottevő.