Part 9

Hogy mer az ő istennője előtt letérdepelni egy idegen férfi, mikor a térde mezítelen. (Ez tudniillik a tiroli jelmezzel együtt jár.)

Ott hagyta az úrnője karszékét s rohant Wammánához.

– Mester! rebegé indulatosan. Egy szót felelj. Tagja ez az ember a mi asphaleiánknak? ott volt ez is a Méte lakomáján? Látta ez is azt, a mit én láttam?

Wammána démoni mosolylyal nézett az ifjúra.

– Légy nyugodt felőle. Marchese di San Carlo még nem tagja a titkos társulatunknak. Még csak kandidálva van. Elébb a «szívpróbát» kell neki kiállni, tudtán kívül. Ha azon győzött, beléphet közénk.

– Ezt a napot nem fogja megérni az az ember.

– Tudtod nélkül nem történik az meg. Athletes vagy: szavad van a nagy sanhedrinben, hogy ki vétessék föl mathetesnek, s jogod van «veto»-t mondani.

Ez a felvilágosítás így-amúgy lecsillapítá a felháborodott kedélyt.

Giorgio ismét visszatért Lodoiszkához.

Ez annyival inkább idején volt, mivelhogy a komornyik (abban a miniszteri díszruhában) bejött jelenteni, hogy a «repost»[48] fel van tálalva.

Ekkor aztán Giorgionak kellett Lodoiszka herczegnőt az étterembe átvezetni.

Itt ismét valami nagy izgalom várt reá.

Az a terített asztal szakasztott mása volt annak, a mit a Méte ünnepélyen végig ülének.

Ugyanolyan vaddisznó fejek, pástétomok, épen olyan serlegek, poharak, még egy egész pávasült is, teljes tollpompájában.

Giorgio még azt az infernális aromát is hozzá képzelte, a mit azon a másvilági lakomán érzett, keverve a balzsamok és ámbrák, penészszel és rohával.

Pedig ez csak idiosyncrasia volt. Egészen friss volt a lakoma. Nem volt ott más szag, mint a mit a narancsok és az orgonavirágok illottak.

Az ülés rendje is másforma lett. Az asztalfőt Lodoiszka herczegnő foglalta el, társszomszédságban a «czigány vajdával», a kit Taraszkoi herczeg név alatt ismertettek meg Giorgioval. Orosz főúr volt, félhivatalos diplomatai minőségben. Mint «czigányvajdát» természetesen őt illette meg az asztalfőnél a társelnöki hely. De Giorgio emlékében nagyon kisértett az a mély gordonka hang, a min a vajda beszélt. Várta, hogy mikor mondja «grandissimo!»

Giorgio az asztal szögletén ült, Lodoiszka herczegnő balján.

Átellenben vele Io Abulfeda princzessz, s annak a jobbján az ő gyülöletes hasonmása, a ki az egész asztaltársaságot folyvást tartotta beszéddel.

Annál jobban őrizte az ajkait Giorgio, hogy egy szót ki ne szalaszszanak. Nem is tudtak volna.

Magában mondogatta pedig: «ha ez a nagy kamasz oda át nekem testvérbátyám volna, én rögtön osztályújítási pert indítanék ellene, mert a mi beszédből két embernek kijár, az mind ő neki jutott, nekem nem adatott belőle semmi.»

A társaságnak ez a lakoma arra is szolgált, hogy kiki beletanuljon a szerepébe, nehogy a vásáros nép közé elegyedve, egymást gróf úrnak, marchesének szólítgassák. Lodoiszka neve lett Liszka, Giorgioé Gyuricza, Iobul csináltak Julit, Giuseppéből Sepplt, Wammánát Schatzinak szólíták, a Vajda megszólítása volt Dádé. Pertu volt egymással valamennyi. A megfelelő gesztusokra nézve utasítások adattak.

Az utasítások felett egy kis gyönge összekapás is volt Giuseppe és Wammána között. Mind a kettő nagyra volt vele, hogy sok országot-világot bejárt, sok nép szokásait eltanulta. Giuseppe erősen hivatkozott arra az előnyére, hogy ő a népeket első kútforrásból tanulmányozta: a korcsmában.

György természetesen a mesterének fogta pártját. Dejszen Wammána minden nemzet szokásait ismeri: ő járt Magyarországon is.

– Azért még sem tudja, hogyan kell egy magyar legénynek föllépni? felelt Giuseppe. Én láttam olyant is, mikor úgy lép, mintha tojásra hágna, s azután megnyomja a földet a lépésével, hogy szinte horpad alatta: csak úgy peng a sarkantyúja, a két vállát himbálva viszi előre, a mellét kifeszíti; mikor megáll, összeüti a bokáit, balkezét csipőjére felteszi, a jobb karját felemeli, hogy a széles ingujja könyökig rázódjék, s azzal a kalapját jobb szemére rántja félre, s nagyot üt a fokossal a mestergerendára. Így láttam én a magyar legényt egyszer.

– No hát azt én is mind tudom. Megtanított rá a Schatzi.

– A Schatzi úgy-e? Hát arra megtanított-e, hogy mikor a magyar legény legyeskedni akar a szép lány körül, mien kezdi? Egyet pödör a bajuszán. Ezt csináld meg.

A vendégsereg nevetett.

György egész veres lett a szégyenkedéstől. Csipegette, pödörgette volna ő is azt a pelyhecskét az ajka szegletében, de az még nem hagyta magát megfogni.

Aztán még Lodoiszka is bemártotta. Egy igaz magyar verset idézett, német fordítással kisérve, a mit hajdani vendégeitől tanult:

«Bajusz kell a magyarnak, hogyha csókot akarnak».

Gyuricza erre olyan gyermeteg könyörgő tekintetet lopott a szép menyecske felé, hogy annak eszébe jutott az a másik nóta: «Sikolt-rikolt a sarkantyú, Csókot kér a barna fattyú! Adjon neki ifjuasszony: Ne kivánja olyan nagyon».

Megszánta szegénykét.

– No megállj Gyuricza; ne félj semmit! Ha nincs neki! Csinálunk neked szép bajuszt.

– Miből?

A dévaj menyecske azokra a hunczutkákra mutatott a homlokán, meg azokra a göndör tincsekre a nyakán. Azokból csakugyan lehetne kölcsön adni s beválnának egy legényke számára kunkora bajusznak.

Felkelt az asztaltól s kisuhant a boudoirjába.

Néhány percz mulva visszajött; tenyerén hozva a két levágott göndör tincset.

Azokat aztán arab mézgával odaragasztotta Gyuricza felső ajkára. Olyan pompásan odaillett az a bajusz, mintha csak onnan nőtt volna ki.

Az egész társaság tapsolt és bravót kiáltott.

György pedig odavolt a gyönyörtől és a dicsőségtől.

Ha az egész hölgy az övé lett volna, nem örült volna oly felmagasztaltan, mint ennek az ajkához ragasztott hajcsipetnek.

Most már aztán tökéletes nyalka hajdu volt.

– No most mondd azt, hogy «lánczos lobogós teringette!» oktatá Lodoiszka.

Azt is megtette.

Azért is megtapsolták.

Csak Giuseppe mérgelődött. Ette az irigység.

– Micsoda szerencséje van a «Fuchs»-nak.[49]

Ezért a megjegyzésért felpattant György; de Lodoiszka visszahúzta a székére.

– Maradsz veszteg! Szóért nem szabad megharagudni! Most mindnyájan parasztok vagyunk. Várj csak, majd mikor mink menyecskék perlekedünk össze s produkáljuk a Beiszkaczét![50] Kár, hogy nem jött el az én veszekedőtársam: a szép Mirasassi herczegnő. A hogy mi tudtunk két kofát a Kohlmarkton produkálni!

– Ah! Hát nem jött el a szép Cornelia herczegnő? szólt közbe Giuseppe.

– Kimentette magát, hogy migraineje van. Te is ismered őt Szeppl?

– Nagyon is ismerem. Az ám a migraineje a szép herczegnőnek, hogy «én» is itt vagyok. Mert csak én tudom, hogy mi módon lett a bájos Parente Cornéliából Mirasassi herczegnő?

– Ah, ez nagyon érdekes. Mirasassi herczegnő életének titka. Ezt meg kell hallanunk.

A többi hölgyek is felugráltak a székeikről s kisajátítva a férfiak ülőhelyeit, körül fogták Giuseppét, kérve, hogy mesélje el nekik azt a történetet.

József nem állhatott ellen ennyi kedves alak unszolásának; külömben is nagyon közlékeny természetű volt: szeretett anekdotázni, mulattatni, pletykázni. Hizelgett a hiuságának, hogy egy előkelő kalandot mondhat el, a melyben magát mutathatja be, mint nevezetes tényezőt.

Giorgio is felkelt a székéről, átengedve azt a tyroli sennerhölgynek, s félreállt, Wammána vállára támaszkodva s méltóságos megvetéssel tekintve fecsegő hasonmására.

Giuseppe pedig, eleven arczjátékkal és kézmozdulatokkal kisérve az előadását, elmondta a társaságnak az egész regényes történetet.[51]

– Hát a mult évben, hogy Norimbergában megkaptam a consilium abeundit, átmentem Bolognába, széttekinteni.

– Ah! látta ön a félredült tornyokat? kérdezé a Sennerhölgy.

– Nekem, mondhatom, hogy minden torony félre volt dülve, mikor késő éjjel a Belle Sciencéből hazatértem.

– Az egy tudományos intézet? szólt bele Io.

– Nem. Az egy nevezetes korcsma, a hol hölgyek muzsikálnak. Annak a közelében fogadtam szállást: egy tisztességes özvegyasszonynál, a ki mellékesen még házasságszerzéssel is foglalkozott. Ámbár közel volt a szállásom, azokon a szűk utczákon mégis könnyen eltévedtem. Az is igaz, hogy a Lacrima Christi a legrosszabb compass; a házak pedig oly magasak, hogy alig látni meg köztük az eget. Egy éjjel, a mint hazafelé bandukolok, egy sötét házkapu mögül megszólít egy suttogó női hang.

«St! St! ön az Giuseppe?»

Hát én mindenesetre Giuseppe vagyok. Nem tagadhattam el.

«Én vagyok Giuseppe».

Azzal a megszólító hölgy kilép a kapu alól s a kezembe tesz egy jól bebugyolált csomagot s ilyen utasítást sugdos a fülembe.

– Vigye ezt Giuseppe a tudvalevő helyre. Azután siessen vissza: Cornélia várja.

Azzal a hölgy besuhan a kapun s bezárja maga után. Én ott maradok a csomaggal a kezemben az utczán. A mámor még nem ment ki a fejemből: nem voltam egészen tisztában vele, hogy én vagyok-e én? vagy valaki más vagyok, a kire egy Cornelia várakozik.

A mint a csomagot elkezdtem bontogatni, az egyszer csak megnyikkan a kezemben. Hát egy kis újszülött gyermek volt benne.

(– Áh! Ah! kiáltozának a hölgyek, megbotránkozva, s csak akkor vették észre, hogy nincsenek legyezőik, a melyekkel eltakarják az arczaikat. Hiszen parasztasszonyoknak mindent szabad meghallgatni. No hát mi lett belőle?)

– Az lett belőle, hogy én nem tudtam, hol van az az általam jól ismert hely, a hová a rámbizott kincset el kell vinnem, s annálfogva borosfejű logikával azt találtam ki, hogy legjobb, ha hazaviszem a szállásomra s átadom a gazdasszonyomnak, viselje gondját. Szerencsésen hazataláltam s fellármázva a signorát, átadtam neki az édes terhet, a mit magam sem tudtam, hogyan szereztem. A signora el volt ragadtatva, a mint a drága csipkéket megpillantotta, a melyekkel a kis ártatlan pólyái fel voltak diszítve. Ez valami princzesszenek a kicsikéje. Mindjárt szaladt dajkát keresni a számára.

Én pedig a további utasításhoz híven, siettem vissza ahhoz a házhoz, a hol ezt a kényes természetű megbizást kaptam. Mert hiszen Cornelia úgy kivánja. De ki ez a Cornelia?

Alig kanyarodtam be abba a szűk utczába, a mint egyszerre segélykiáltozás s összevert kardok pengése üti meg a fülemet s azt látom, hogy a kötélen lógó lámpától megvilágítva, három férfiú viaskodik egy negyedikkel, a ki a kapu oszlopának vetve a hátát, kétségbeesetten védelmezi magát.

Én nem sokat tanakodtam: a hol egy embert támadnak meg hárman, ott becsületes lovag mindig a megtámadottnak fogja pártját. Kardot rántottam s odarohantam a vívók közé s akkor aztán négy kard helyett öt csattogott össze. Mind az öten ledobáltuk a kalapjainkat a földre, így viaskodtunk. Ketten voltunk három ellen. Az olaszok kiabáltak mind a négyen: ezek különben a legbékésebb conversatiót is kiabálva folytatják. A nagy lármára, kardcsörtetésre előrohant az őrjárat: a sbirrek nyomultak elő nagy loholva a piazza felől, alabárdjaikkal és lámpásaikkal. Erre aztán az egész verekedő kompánia abba hagyta a dulakodást: kiki felkapott egy kalapot a földről, a melyiket legközelebb talált s futott az utczán fölfelé, a sbirrekkel ellenkező irányban; az én védenczem hirtelen becsapott egy sikátorba, míg az ellenfelei az utczakanyarulatban eltűntek: a sbirrek azokat üldözték tovább. Magam is belódultam egy szűk oldalutczába s csak ott vettem észre, hogy a fejemre csapott kalap, mely utolsónak maradt, nem az enyém, mert ezen egy boglár van, egy madonnakép a Jézuskával; villogó gyémántok közé körítve; azután azt is észrevettem, hogy a balvállamon meg vagyok sebesítve. A viaskodástól egészen kiment a mámor a fejemből. Itt van ni! Gondolám magamban. Most egy húj alatt kaptam egy bambinot, egy barettet, meg egy piagát, a melyikhez mind nincs semmi közöm.

Ha még csak ezt kaptam volna!

De hogy teljes legyen a szerencsém, a mint a sötét sikátorban tovább hatolok, szembejön rám egy fekete palástba burkolt hölgy alak.

– A Boldogságos Szűz nevére, uram! védelmezzen meg! szólít meg, rémült lihegéssel.

A finom csipkefátyolával előkelő hölgynek kellett őt tartanom.

– Ne féljen signora! Ki meri önt fenyegetni?

– Nem! Nem engem! Hanem azt ott! Meg akarják ölni a vőlegényemet.

– Ah! Az ott önnek a vőlegénye? Legyen megnyugodva. Védelmére keltem: nem történt semmi baja. Úgy gondolom, mert igen jól tudott futni, mikor a sbirrek megjelentek s szétkergették a viaskodókat.

E közben egy szögleten levő lámpáshoz értünk: ott a hölgynek szemébe tünt a fejemen lévő kalap, azzal a gyémántos boglárral.

– Ah uram, ez az ő kalapja.

– Az ön vőlegényeé? Elcseréltük a viadal utáni sietségben. Majd holnap visszacseréljük. Szabad vőlegénye nevét megtudnom?

– Mirasassi Alfonzo herczeg.

– Odavezessem önt hozzá?

– Nem! Az Istenért! oda nem mehetek.

– Hát talán a saját családja palotájába?

– Ott engem megölnek! Hisz a bátyám volt az, a ki a herczeget harmadmagával megtámadta.

– Akkor legjobb lesz, ha signorina elfogadja a karomat, s az én szállásomon várja be a reggelt, a míg Alfonzot feltalálom. Lovag vagyok. Nevem marchese di San Carlo.

A hölgy ráállt ajánlatomra, s karomba csimpajkozva, folytonos zokogás között eljött velem a szállásomig.

Én lovagias kimélettel respectáltam a hölgy helyzetét, s nem csak az arczát takaró fátyolához nem nyúltam; hanem még a neve után sem kérdezősködtem. Felvittem őt magamhoz a szállásomra.

A gazdasszonyom ez idő alatt már kerített dajkát az én kis lelenczem számára: az ott ült a karszékben s a kicsikét ápolta.

Hát a mint ezt meglátta az én stranieram, egyszerre ledobta a fátyolát és a palástját s odarohant a csecsemőhöz, örömteljes sikoltozással, s leborulva eléje, csókjaival halmozta azt el: fojtott hangon rebegve: «gyermekem! kedves gyermekem», s nem törődött vele, hogy hallja-e, látja-e azt valaki.

A hölgy csodaszép volt, a mit különben fölösleges megjegyeznem.

– Signora, mondám neki, ezt a kicsikét én hoztam ide. Nekem egy fraj adta át annak a háznak a kapujában, a mely előtt visszatértemben a verekedő urakat találtam. Azt kérdezte tőlem: én vagyok-e Giuseppe?

– Igen. Ez Alfonzo megbizottjának a neve. A nő, az én cselédem volt, s önt tévedésből másnak nézte.

– E szerint ön az a Cornelia, a kit a cseléd említett, hogy vissza kell hozzá térnem?

Erre a kérdésre fölemelkedett a hölgy s nyugodtan felelt.

– Marchese. Önre rábizhatom a titkomat. Én vagyok Parente Cornelia herczegnő. Mi régen szeretjük egymást Alfonzó herczeggel; de családaink ellenezték egybekelésünket. És ime szerelmünket hamarább megáldotta az ég, mint az egyház. Ezt minálunk szégyenfoltnak nevezik, a mit csak vérrel lehet lemosni. Bátyám és süveim halálra keresnek bennünket: Alfonzot és engemet.

– Legyen nyugodt herczegnő. Mondám neki e bizalmas nyilatkozat után. Fogadja el lakásomat. Én reggelig ajtaja előtt fogok őrt állani: senkit be nem bocsátok. Reggel pedig majd felkeresem vagy Alfonzo, vagy Lorenzo herczeget, s megkisértem a kibékítést. Ezt nem szabad karddal megoldani.

Ebben szépen megnyugodott a herczegnő, s én meghagytam a gazdasszonyomnak, hogy gondoskodjék róla; magam pedig az inasom fekhelyét foglaltam el reggelig a verandában. Az a karczolás a vállamon magától behegedt. A diákéletben megszoktuk ezt.

Reggel korán felkeltem s kimentem a városba.

Gyakorlatból tudtam már, hogy tíz óra tájon az egész úri világ ott szokott sétálni a Piazza Maggiorén; különösen a Neptun szobra melletti Piazza Neptunon. Bizonyosra vehettem, hogy ha én a piaczon hemzsegő gavallérok közé elegyedem, azok mindannyian rá fognak ismerni az Alfonzo kalapjára, s valamelyik közülök megszólít érte, attól azután majd tovább kérdezősködöm.

Jól számítottam. Alig haladtam a Laureti hires kútjáig, a midőn egy gavallér utamat állja s elébb udvariasan üdvözöl, azután megnevezi magát:

– Én vagyok Parente Lorenzo herczeg.

– Én pedig San Carlo Giuseppe őrgróf. Volt már szerencsém találkozni a herczeggel: az éjjel egy kicsit összeütögettük a kardjainkat.

– Ah. Ön volt az? Ez a kalap azé az úré, a kit ön megvédelmezett.

– A sietségben elcseréltük. Parente Alfonzo herczegé.

– Honnan ismeri őt?

– Nem ismerem. Csak a nevét tudom.

– Ki mondta meg önnek a nevét?

– Parente Alfonzo herczeg mátkája, Cornelia herczegnő.

– Az én hugom? Hol van ő?

– Azt nem mondom meg, a míg Alfonzoval nem beszéltem.

– Alfonzo elcsábította az én hugomat. Meggyalázta a családom czímerét. Nem elég ok-e az arra, hogy őt megöljem?

– Valóban elég, s ha Alfonzo nem fogja rögtön helyrehozni a vétkét: én magam is ellene fogom fordítani a kardom hegyét, mert Cornelia herczegnő az én védenczem. Menjünk őt felkeresni.

Erre Lorenzo megszorítá a kezemet s még egy barátját maga mellé véve segédül, hárman elindulánk Alfonzo herczeget felkeresni.

A palotájában nem találtunk rá: a cselédei azt mondták, hogy kilovagolt a Certosa felé. Virágokat vitt az anyja sirjára.

Mi rögtön mind a hárman lóra ültünk s vágtattunk eléje.

A porta San Isaia előtt találkozánk a szembejövő Alfonzóval.

Én kértem Lorenzot, hogy engedjen engemet előre vágtatni, hogy elébb szólhassak Alfonzóval.

Ez rögtön fölismerte bennem a mult éjjeli védelmezőjét; különösen a fejemen levő elcserélt kalapjáról. Elkezdett hálálkodni.

– De én most nem védelmezni jövök önt, hanem elégtételt kérni az ellenfele nevében, a kit ön becsületében megsértett. Ön elcsábította Lorenzo herczeg nővérét. Önnek meg kell verekedni életre-halálra, előbb Lorenzoval, azután én velem, ha a gyalázatot le nem törli azzal, hogy Cornelia herczegnőt rögtön hitvesévé teszi.

Erre a szóra Alfonzo nagy örvendve kiáltá:

– Hiszen régen tettem volna azt, ha Lorenzo beleegyezik.

– Most már beleegyezik.

– Akkor szent a béke.

Erre kezet szorítottunk; a mit Lorenzo meglátva, maga is türelmetlenül odavágtatott hozzánk s azzal a két halálos ellenség egymás karjaiba borult: összecsókolóztak, egymást cognatonak nevezték s mindent kölcsönösen megbocsátottak.

Én aztán elvezettem őket a lakásomig; ott megtalálták a könnyekben felolvadó Corneliát s lett belőle idylli összeölelkezés. Végül pedig mindannyian kivonultunk: a férfiak lóháton, a menyasszony és az apa gyaloghintókban a Madonna di Santa Luca kolostorához, a hol szabad a a házasságot, előleges teketória nélkül, megkötni «in extremis.»[52] No ez pedig valósággal in extremis volt. Én voltam principessa Cornelia násznagya. Ezért kerüli azt a társaságot a szép Cornelia, a hol én jelen vagyok, a ki jól tudom, hogyan lett ő belőle Mirasassi herczegnő.

A hölgyek el voltak ragadtatva ez elbeszélés által. A férfiak nagy hallgatással fogadták azt.

Csak György nem tudta magát tartóztatni, hogy az észrevételét ki ne mondja rá:

– Ha én jutottam volna ily kényes titokhoz, mint marchese di San Carlo, nem meséltem volna el azt, mint Jäger Seppl, egy egész paraszttársaság előtt.

Minden férfi önkénytelen fejbólintással fogadta ezt a szavát a fiatal bölcsnek. Giuseppének észre kellett venni a szemrehányó tekinteteket, a mik feléje villantak.

Nem értette a dolgot. Hiszen az egész világon, a hol csak jó társaság gyülik össze, mindenütt szivesen szokták fogadni az érdekes pletykákat. Ez pedig olyan társaság volt, a hol a titoktartás alapszabály.

– Jól adtad ezt, «jó Fülöp,» vágott vissza hetykén Györgynek.

Ezért a szóért Io a szájára ütött a tenyerével. Egy pár férfi pedig elkaczagta magát; mások a fejüket csóválták; Lodoiszka a homlokáig elvörösödött.

György ide-oda tekintgetett, bamba képpel.

– Mért mondta ez nekem «jó Fülöp?»

Wammána odasúgott a fülébe.

– A te szavad itélet volt a marchese fölött. Önkénytelenül az asphaleia verdiktjét mondtad ki.

– De miért mondta azt, hogy jó Fülöp?

– Eredj. Kérdezd meg tőle.

Egy marchal-jelmezes lakáj porczellán kagylóforma medenczében bonbonokat hordott körül. Kétféle volt: rózsaszín czukorból és barna csokoládból.

Giuseppe, mintha tudná, hogy ebből neki nem kell venni, felkelt az asztaltól, s kiment a tornáczba.

György utána ment, s rövid időn visszatérve, Wammanát is kihivta magával.

A bonbonokat az alatt az inas körülhordta. Mindenki vett belőle egyet. – Mindenki rózsaszinűt vett ki. Annyi piros és barna csemege galacsin volt a kagylóban, a hány tagja a társaságnak. Csupa fekete golyók maradtak a medenczében.

Szavazás volt ez.

Arra szavaztak, hogy felavassák-e marchese di San Carlot az asphaleia társaságába? Egy szavazatot sem kapott rá. A ki ily könnyen kifecsegi a gavallértársai titkait, az nem való ebbe a szövetségbe.

Mikor Wammána és Giorgio visszajöttek az étkezőbe, már akkor asztalt bontott a társaság, s egyes párok és csoportok félrevonultak a szögletekbe, bizalmas beszélgetésre. Pompás festményű spanyolfalak voltak rendetlenül elhelyezve, a mik mögé diskrét nyilatkozatok tételére el lehetett rejtőzni.

Wammána és Lodoiszka egy ablakmélyedésbe huzódott, a selyem függöny takarta őket.

– A két marchese szerencsésen összeakaszkodott. Mondá Wammána.

– Mi fölött?

– Giuseppe dühös, hogy leszavazták a kandidaturáját: Giorgionak tulajdonítja a kudarczát. Giorgio pedig követelte tőle annak a magyarázatát, hogy miért nevezte őt jó Fülöpnek? Giuseppe aztán elmondta neki az apocryph commentatorok adomáját, miszerint Burgund fejedelme «Jó Fülöp» a kedvese levágott aranyszinű hajtincsei emlékére alapította az aranygyapjú rendét.

– S mi sértőt talált ebben? kérdé affectált hidegen Lodoiszka.

– Én, lelkemre, nem találok benne semmi megsértőt, ha velem ismétlődött volna ez az anecdoton; de Giorgio eltűrhetetlennek találta, hogy az ő istennőjét összehasonlításba hozzák a Burgundi Fülöp kedvesével s kihívta egy szál kardra Giuseppét.

– És az elfogadta?

– Azonnal el is távozott, kartellhozókat keresni.

– Verekedni fognak? A két testvér?

– Holnap reggel. A Spinnerin am Kreuz mellett. Életre halálra. Jól főztem ezt ki?

– Őrültség volt, a mit cselekedtél!

– Madonna? Megtértünk? Szentek leszünk?

– Mondom, hogy őrültség volt, a mi történt. Ezt a párbajt csináld vissza!

– Sajnáljuk a kis Abrekhet? Ne féltse őt; – nagyon jól vív. Én tanítottam rá.

– Nem tudod, miről van szó? Most értesültem Lembergből, hogy a külföldön levő összeesküvők Lengyelország felől akarnak betörni. Ott mindig van párt, mely kalandokra kész. Az öreget nem hozhatják el a Bosporus mellől. – Maga sem jönne: eleget tapasztalt. – De a két fia közül az egyik megkapható. – A bécsi országos vásár kedvező alkalom rá. – Csoportostul vannak itt lengyelek, magyarok: vásáros népek. A magyarok egész méneseket hajtottak fel. – De azok között vannak nyereg alá betanított paripák. – A csikósok az összeesküvők megbizottai. – Vezetőjük a kutyás ember. – Hatalommal nem lehet ellenük semmit tenni; mert bizonyítványaik vannak, hogy ők Harucker ménesének a csikósai, s ez most nagyobb hatalom, mint a kanczellár. Aztán oltalomlevelük van Mercytől, a ki gratissima persona a császár előtt. – És igen jó a tervük. – Minden lépten-nyomon kerülgetik a fejedelemfiakat s ha egyszer oda csalhatják maguk közé, hirtelen lóra ültetik, s akkor aztán az egész szilaj ménest maguk előtt hajtva, elvágtatnak hegyen, völgyön, folyókon keresztül. Mire a nehéz lovasság utánuk ered, rég túl vannak a lengyel határon. Olyan egyszerű ez, mint a gordiusi csomó ketté vágása.

– Erről mind tudomásom van.

– Akkor átláthatod, hogy az összeesküvők kezére dolgozol épen, mikor mind a két fiút összehozod, hajnalban, a Spinnerin am Kreuz előtt. Ott épen kezükbe adod a magyaroknak mind a kettőt.

– Ne féltsen engem. Az én pókhálóm erősebb, mint hogy azt egy darázs keresztül szakítsa. – Asszonyi szemek sugaraiból van az szőve. A kutyás embert én elvállalom: – Abrekh az ön rabja. – Ma éjjel Méte ünnepet hirdetünk. – Most pedig megyünk a vásárba s felkeressük a csikósokat.

Az egész társaság egybegyült a czímerteremben.

Ott ki lett adva a jelszó, a mit minden hölgy annak a férfinak a fülébe súgott, a kit kisérőül választott magának: «Méte – es – is. Ma este. Komédia után.»

Csak Io nem sughatta azt senkinek.

– Nekem nincs párom. Monda Wammánának. Az én legényemet kidobtuk a korcsmából.

– Majd lesz, mikor visszajövünk. Most kapaszkodjál te is a Gyuricza karjába.

Györgyöt egyfelől Lodoiszka fogta karon, másfelől Io.

Minő hatalom tudná őt ebből a rabságból kiszabadítani?

Conspirálhattok nyalka kuruczok!

– Én leszek Delila. Suttogá Io balról a fülébe.

– Én leszek Anais. Lehellé jobbról Lodoiszka.

Melyik örvénybe merüljön alá?

Hát még ez az észháborító sugás.