Part 10

– Te lész a mandolosz.

Ezt Lodoiszka súgta.

Egész teste végig remegett bele.

De a gyönyör káprázata közepett is, a mámor előálmában is ébren maradt nála egy csodaérzés. A gyémánt az érzések között. – A becsület. – Nem! – Ez keményebb, mint a gyémánt, mert a gyémánt megég az összetett napfény hőkörében; de a becsület még a szerelem tüzében sem ég el.

– De csak reggelig. Súgá vissza álmai királynőjének, mert reggel vissza kell jönnöm, ha mindjárt a paradicsomban leszek is, s arkangyalok őrzik is az ajtót. Egy becsületszó kényszerít megjelennem.

– Hogy véredet ontsd értem?

– Nem tehetek jobbat, mint hogy meghaljak, ha egyszer ölelhettelek.

Wammána rendező jelszava közbeharsogott.

– Hiatzt Buam un Diandln, machtz eng afdi Haxn; und haltz eng tzamm imma fidél.[53]

Azzal megindult a tarkabarka parasztlakzi a palota márvány lépcsőin, nevetve, jodlirozva, dévánkodva, mint a kik a legjobb gaudéhoz készülnek.

XIII. FEJEZET. A KUTYÁS EMBER.

A bécsi vásár utolsó hetében egyik mulatság a másikat tolta ki a helyéből: a tarka méhraj, a nyüzsgő néptömeg folytonos forrongásban volt tartva az élvezetek változatos fajai által s nem tudott belefáradni. Policzájnak hire sem volt a nagy sokadalomban; mégsem volt semmi zűrzavar. A népkedély tartotta fenn a rendet. Az emberek nevettek, danoltak, tréfálkoztak. A harag csak parodiának vált be, s az összeszólalkozás maradt a szóharcznál: ökölre nem került a dolog, kést nem rántottak soha.

Egyedül a vásári biróság osztott igazságot. Annak voltak eszközei hozzá. Veszekedő hajlamok elrettentésére ott volt a Beiszkacze, a piacz közepén. Két olyanforma gömbölyű épület, mint a katona-silbaknak szolgáló faköpönyeg, volt egymással szembe állítva. Azokon csak egy akkora lyuk, hogy egy emberfő kifér rajta. Ezúttal is volt két lakója, két kofa: egy sovány, meg egy veresképű. Azokat oda zárták be, büntetésül lecsillapíthatatlan veszekedésvágy miatt. De ott is folytatták. Mind a kettő kidugta a fejét a lyukon. Olyan közel voltak, hogy csaknem az orruk érte egymást. De nem haraphattak. Csak a nyelvük pergett. Abban nem engedtek egymásnak. A melyik egy perczre elhallgatott volna, vagy a fejét a faköpenyeg lyukán visszahúzta volna: le lett volna győzve. A publikum jött-ment körülöttük s heczczelte őket: «Beisz Kacze!»

A komédiásbódék előtt verték az öregdobot, a marionette szinház Paprika Jancsija trombitálva hitta a műpártoló közönséget az előadásra, a vademberek ordítottak vadállati módon; a dohányos török teveháton verte a két oldalra akasztott üstdobokat, az orosz kürtösök körbe állva fújták búskomor nótáikat, a vándor charlatán, római lovag jelmezében árulta a csodagyógyszereit hintója bakjáról, meg nem szünő ékesszólásával, melyet szaporított a két famulusa csengetyü szóval és trombita recsegéssel; közbe hangzott az állatmutogató oroszlánjainak bömbölése; a boros, sörös sátrak alatt kiki a maga nótáját danolta, palaczkfenékkel verve hozzá a taktust. De mind ezt elnyomta a nagy publikum érdeklődésének változatos öszhangja. «Ott megy már!» – «Ingadozik.» «Most mindjárt leesik!» – «Vivát! odafenn van.» – A mi szólt annak a kötélentánczolónak, a ki egy szál kötélen, melynek egyik vége a földhöz, másik a minoriták tornyának a keresztjéhez volt megerősítve, egy talyigát tolt fel, a miben egy kis leány ült.

Majd meg csengő török muzsika nyit utat a zsibongó tömeg között a lovaslegények számára. Ezek a «scharlachrennen» lovasai, a kik bevégzett verseny után zárt hadsorban térnek vissza a st. marxi síkról. Elől a győztes dalia, fején zöld koszorúval, az elnyert skarlatvörös posztó a termetén körülcsavargatva. Leghátul pedig a ki legutolsónak maradt; az is kapott jutalmat: egy eleven malaczot; azt úgy kell neki végig vinni, a sokaság gúnykiabálása között, hazáig. A közönség borral, serrel kinálja a legényeket, a kik alig ülnek már a lovaikon, a sok áldomástól. A győztes megfelel minden felköszöntésnek; de olyan rekedt már, hogy a beszédét nem lehet hallani.

A mint ezek elhaladtak: jön nagy sípszóval egy másik csoport. Csupa leánynép. A versenyfutásban résztvett Hübschlerinek: térdig érő szoknyákban, felbontott hajjal. Tudva van a kharakterük, mert hiszen czéhet képeznek: joguk van a Bodenhasét, a ki czéhen kivül űzi a mesterséget, a városból kiüldözni. De senki sem dévánkodik velük. A kurta sárga mantill a vállukon tudatja, hogy ezek «ne bántsd virágok» palam et publice. A ki tudja is egyikmásiknak a nevét, világért sem kiáltaná el magát. Végig vonulhatnak háborítatlanul a sokaságon.

Ökörvontatta szekereken érkeztek meg a vásárba Lodoiszka herczegnő és asztaltársasága.

«Ezek az igazik!» ujjongott a közönség.

Katonaurak a donnáikkal!

Ezeknek nem kell muzsika, hogy utat nyisson előttük a tömeg. A dragonyos, a kürazir, meg az arkebuzir előtt mindig nagy volt a respektus. Aztán markotányosnéjuk is van.

A csaplárosok lélekszakadva rohannak eléjük s hivogatják őket a csárdáikba. A katonák jól fizetnek.

De a vajda büszkén int, előljárva, a hatalmas ezüst buzogányú botjával: takarodjatok, mi a fürdőházba megyünk.

«Áh! a fürdőházba! Ezek jól sarczolhattak valahol! ott belépti dijat fizetnek s csak lepecsetélt borokat isznak.

A nagy vásár idejére egy élelmes vállalkozó a fürdőpavillont is fölépítteté a vásártérre; azon módon, a hogy azt a flórenczi tudós Poggi leirta. Most is olyan nagy kelete volt, mint hajdanában.

Egy közös fürdőmedencze, langyos vízzel töltve, melybe folyvást új vizet okádott négy réz sárkánykigyó, képezte a díszes társaságok kedvencz találkozó helyét. Ez volt a polgári osztály legjobb mulatsága. Szép hölgyek, fiatal szűzek, csak egy patyolat öltönyben sereglettek össze a nagy tükörfürdőben, s ott fogadták az ismerős férfiak látogatását, a kik szintén hasonló vászonköntöst viseltek; ott beszélgettek, adomáztak, énekeltek; uszóasztalokat hozattak maguk elé, s azokon kártyáztak, ostábláztak. A fiatal lánykák tánczra kerekedtek, úszókantusaikat a vizszínén lebegtetve, hogy magával Venus Anadyomenével versenyezhetének bájaik tekintetében. És ebben senki semmi furcsaságot nem talált. – Ellenben a közönségnek az a része, mely nem fürdeni, csak nézni és mulatni jött ide, helyet foglalhatott a körülfutó karzatokon s ott gyönyörködhetett az olympi látványban. Az előkelő urak virágokat és koszorúkat hajigáltak alá a karzatokról a szép kisasszonyoknak, a miket azok a köntöseikkel igyekeztek elfogni, a mi sok tréfás megjegyzésre adott alkalmat. – Sőt maguk a tisztelt hajadonok is felszólíták a nézőket, hogy pénzdarabokat hajítsanak le hozzájuk s ha azt nem tudták röptében elkapni, a víz fenekére esett pénzt egészen alábukva buvárkodták elő. És senkinek nem jutott eszébe, hogy e mulatságban valami szégyenelni valót találjon. – Kegyes atyák a leányaiknak, jámbor férjek a feleségeiknek, vőlegények a menyasszonyaiknak minden megbotránykoztatás nélkül engedték ezt a kedélyes tréfálkozást: épen úgy, mint mai napság a csárdást és walzer tánczolást.

Csak épen hogy a papoknak és barátoknak volt megtiltva e társalgásban való részvétel. (No meg a hebræusoknak átalában.) De már az apáczák nem voltak tőle eltiltva.

Lodoiszka herczegnő és társai ezuttal azonban csak mulató közönségül jöttek a fürdő pavillonba s a mint a koszoru és pénzdobálás kedélyeskedését elvégezték, ismét továbbmentek. Fölültek a hatökrös társzekereikre s nagy ostorkongatás mellett megindultak a marhavásár felé, a hol a minden országból felhajtott tulkok csordái deleltek, kettős korláttal elválasztva a ménesektől: a két korlát között járhatott a vásárolni kivánó közönség. A magyar telepet messziről jelezé a magas póznára felvont háromszinű zászló.

Az a tér, melyet a bécsi vásárbirák a szilaj ménesek számára kijelöltek, bátran vetekedett Hortobágygyal. Épen olyan laktalan, míveletlen puszta, melyet a nagy ostrom alatt a megszálló török had letarolt s melyet azóta sem telkesíthettek meg. Két nagy úr tilalma feküdt rajta: az egyik a főhadifortificatio, mely az előretolt ravelin sánczai körül bombavetésnyi távolban minden építkezést megtiltott, a másik pedig a Duna folyam, mely minden évben kétszer elárasztá a rónát, beterítve azt kavicscsal és nádgyökérrel. S a hová a Dunaár el nem jutott, ott pedig irtatlan bozótok lepték el a lankát, a miket népies névvel «görögberek»-nek hittak. – Az unokák csak a nagyapáiktól hallák, hogy ott valamikor, Kara Mustafa előtt, gyönyörű szép gyümölcsös kertek valának, kedélyes mulató kolnákkal, s hogy az a nagy tér, a mit «Sziget»-nek neveznek, hatvan év előtt a zsidók városrésze volt, a hová azoknak este a bástyakapuk bezárása előtt a belvárosból haza kellett takarodniok; a szerteszét heverő veres téglák most is mutatják még a szűk utczák helyeit, düledező sirkövek a hajdani temetőjüket.

Valami emberriasztó vidék az egész, a Wiener Wassertől a dunai Lakenekig.[54] Még legelőnek is rossz, a vadvizek miatt. Aszott páfrány, rőt rekettyebozót verte fel a kavicsos, nyirkos földet, a tocsogókban nádberek, a partokon bűzös labodák burjánerdeje; a legregényesebb része vadszeder szövevény, sündisznók tanyája s a mocsárlég bűzös ködében csorvás lázak és patécsok leskelődnek az emberre.

Nem is ismeri azt a vidéket más, csak a vadászok, a kik hódra (castor) lesnek. Még az is tanyázott bőven a metropolis alatt. De a vadászok is csak csapatokban mertek az ilyen expeditióra vállalkozni, mert az erdő mélyén ott volt a gonoszhirű «Trausnicht» (ne higyj neki) malom. Ökör hajtotta taposó malom volt. Ezt nem pusztította el a török, szüksége volt rá. Ez idő szerint pedig úgy volt elhirhedve, mint rablók, utonállók tanyája, a kik onnan intézték vakmerő támadásaikat a főváros környékére, s ha üldözőbe fogták őket, a sűrű bozótban könnyen menekültek.[55]

Ezt a nagy sivatagot kapták meg vásártelepül a magyar csikósok, a kik, írott igazságaik szerint, Harucker ménesét hajtották fel a bécsi vásárra, az egész Békésmegyét felvásárolt új földesúrét.

Más ember, más ló el is pusztult volna ezen a helyen mind egy lábig; de az alföldi csikósnak, meg az ő ménesének ez a kedves tájék! Annyival kedvesebb, hogy itt nem bántja a sok bögöly- és légysereg, mint a Hortobágyon.

Az országos vásár idejében ez a nagy sivatag is betelepítődött. A magyar csikósok megmutatták, hogyan lehet hevenyészni tőzeg vályogból karámot (a hol a gúnyáikat tartják), aztán meg nádkévékből «vasalót», a hol a tőzegparázsnál nemzeti ételeiket készítik, s a lovak védelmére sövényből font cserényt. Sírkutat is vájtak, s ahhoz vályút készítettek az itatáshoz. A többiről gondoskodik a zöld mező.

S a hol gulya, ménes letelepszik, ott azután a czigány is otthon van. Egész putrisor támad a közelben, szellős sátorokkal, gyékényfödeles kordékkal kiegészítve s végül a kunyhóváros temploma is megterem magától: a csárda.

A bécsi népnek mind ez mulatság volt, seregestől jártak a megnézésére, s divatba jött a városban a csikósokról beszélni.

Nem is olyan emberek azok, mint más. Úgy ülnek a lovon, hogy a nyergük nincsen terhelővel a ló hasához szorítva, s még sem potyognak le róla. Egy füttyentéssel megállítják, egy ostorkongatással megtérítik a nagy sokaság szilaj lovat. Van közöttük egy fiatal legény, a ki kevélyebb egy őrgrófnál. Rá se néz a szép menyecskékre, a kik megszólítják: pedig csak úgy bolondulnak érte. Barna piros az orczája, mint az érett kormosalma; s a fekete göndör haja a két vállát veri. Az a másik csikós, a kinek a szürke haja szironyok közé van fonva, úgy csüng le a két füle mellett, bizonyosan az apja lehet, mert a mint egyet kiált a legénynek, az egyszerre engedelmeskedik, vissza nem felesel.

Hát még aztán maga a számadó csikós! Az a megbámulni való alak: öles a termete, széles a válla, hosszúk a karjai. Nem fiatal már; de azért az életkorát nehéz volna kitalálni: az arcza épen olyan rézbarna, mint a két karja, mikor a lobogós ingujj végig csúszik rajta. Komoly, méltóságos tekintetet tart. Sűrű szemöldökei, mik az örök égnézéstől, távolba vigyázástól, előre vannak huzódva, szinte mogorvának tüntetik fel, a keményen kiviaszkolt hegyes bajuszpár sem arra való, hogy röhögésre tánczoljon.

A másik kettő nem tud más nyelven, mint a mit az anyatejtől tanult; hanem ez a harmadik jócskán töri a németet, francziát, lengyelt, a latinhoz is vagdal. Bizonyosan világlátott ember. Írni, olvasni is tud s kalendáriumot hord a tarisznyájában. Csak a napok rendje végett, de nem az időjárásért. Jobban ismeri a meteorologiát a pásztorember, mint a csillagvizsgálók!

A vásár három első hete alatt több, mint felét eladták a magukkal hozott ménesnek a csikósok. Igazi eredeti vér magyar lovak voltak. Nem nagy termetűek, de serények, kitartók: könnyen találtak vevőkre.

A vásárlátogató jelmezes úri csoportot már közeledtében fogadta az eléjük futott czigánygyerekek csoportja. Fiúk, leányok mind olyan őszinte megjelenésben, a hogy a természet megalkotta: tánczoltak, czigánykerekeztek az ökrös szekerek mellett tenyereiket tartogatva, s kapkodták a dobált filléreket, ki egyet elkaphatott, dugta a szájába, hogy a testvérek el ne vegyék.

A csikós karám előtt leszálltak az uraságok. A kutyás ember eléjük jött, a három komondor tisztelettávolban kisérte.

A csikós ott hagyta a süvegét a karámban. Inkább nem tette fel, hogy le ne kelljen neki venni.

Nem is kezdett semmi selim alejkumot. Megvárja, míg a látogató köszönti őtet.

Lodoiszka ki akart tenni magáért. Ő tud a csikósok nyelvén. Hogy lefőzi ezt a vadembert egyszerre, a mint annak hazája nyelvén megszólal.

– Isten jó nap, csikós bácsi!

– Fogadj Isten, szép nagyasszony.

E közben egymásra néztek.

Ezek az éles szemszögzések, ezek a szemöldlehúzások! Két ellen kémszemléje volt ez!

Mind a kettő azt vizsgálta: mi lakik ebben a másikban? Mind a kettő megtudott valamit az első tekintetre.

– Hát édes csikós bácsi, abban járunk, hogy egy paripát szeretnék venni ennek az én uramnak; ne lenne többé hajdú, hadd lenne belőle huszár: magyar menyecskéhez való!

A csikós fejét ingatta, botjára könyökölve.

– No hát nincs az uram számára való lova kegyelmednek?

– Ló van elég. De kegyelmed nem magyar paraszt menyecske.

– Miért gondolja?

– Nem gondolom, hanem tudom. Ha én egy rátekintésre meg tudom mondani a lóról: ez telivér, ez félvér, ez arab, ez spanyol, ez mokány ivadék; hát egy szép asszonynak az arczáról hogyne tudnám megmondani, ha ránézek, hogy miféle nemzet? Hogy pedig nem paraszt, azt kimutatja, hogy a legénynek a jobb karjába fogódzik. Így az uraknál szokás, a kik balfelől hordják a kardot. De a paraszt a jobb kezében hordja a furkós botot, annak az asszonya a balkezét fogja az urának; annak is csak a hüvelykujját, mikor egymással mennek.

– Ejnye csikós bácsi, de haragos!

– Nem vagyok én haragos, se rátartós, csak szemes. Sokszor jönnek ám ide hozzánk ilyen parasztnak öltözött urak, asszonyságok, a kik magyarul beszélnek, azt gondolják, majd azzal lefőznek. De nem oda Buda! Tudom én azt jól, hogy lóvásárnál csalni gavalléros dolog. De a kiről én észreveszem, hogy engem meg akar csalni, azt én csalom meg. Azt mondják, hogy a római pápa csalhatatlan: jöjjön csak ide hozzám lovat vásárolni, majd akkor tudja meg, hogy igaz-e az?

Lodoiszka nevetett a tréfán.

De a csikósnál nem volt abban semmi tréfa.

– Kegyelmed kálvinista, úgy-e?

– Az én. Pedig kemény nyakú. A ki igaz hozzám, ahhoz igaz vagyok. Aztán azt a magyar szót se erőltessük, princzesz! A kiejtéséről megtudom, hogy lengyel. Én tudok németül. Hadd értsék ezek a többi Herschaftok is, hogy miben alkuszunk meg?

György elmélázva hallgatta ezt az idegen nyelven folytatott társalgást, s rajta feledte a szemeit az ismeretlen alakon. Idegen, ismeretlen volt előtte a szó és a beszélő ember. És mégis valami álmatag gyönyör lepte meg a szivét ez alatt, vagy inkább édes fájdalom. Mintha valaha álmaiban, vagy az élet előtti időkben hallott, látott volna ehhez hasonlót. És ez a vadon pusztaság, ezek a vágtató paripák, a fehér ebek mintha egyszer megjelentek volna már előtte.

Wammána közbeszólva véget vetett az ábrándozásnak. Ő is megmutatta, hogy járt Magyarországon, németül szólt a csikóshoz, de fűszerezve magyar ékesszólással.

– No hát csikós gazda, az ebadta, produkálni azt a kutyát, ad ugrandum, itt a pénz, kutya teremtette!

S odacsörgette a csikós orra elé a dénárokkal telt hólyag zacskót.

Ez hát világos beszéd volt. «Kutya ugat, pénz beszél.»

– Ejh! dörmögé a csikós, azt az ugrabugrát csak a poltrás publikumnak produkáljuk. Ilyen úrias társaságnak majd valami más mesterséget mutassunk.

A három komondor ott ült a gazda háta mögött bothosszúságnyi távolban, a két hátulsó lábán, mind a három egyforma poziturában.

A gazda csak a fejét fordítá hátra s odaszólt a kutya trias felé – diákul.

– Quæras hungarum.[56]

Erre mind a három egyszerre felugrott.

Hanem a középső, (ez lehetett a többieknek az apja) egy-egy csahintással oldalba kapta a másik kettőt (mit ugráltok ti ostobák!). Azok aztán megszontyolodva hasrafeküdtek. Ő maga értette a classicus nyelvet.

A nagy fejét jobbra balra lóbálva, oda sompolygott a gazdájához s annak a lábszárához törölgette a fekete orrát, valamit mormogott is hozzá s aztán felnézett az arczába s elkezdett lihegni, hosszú piros nyelvét csillogó fehér fogai között kitologatva s a közben végig nézte az egész úri társaságot, mely őket körülállta, azután egy nagyot ásított, mint mikor a kutyának nincs a rábízott feladathoz kedve.

– No hát quæras hungarum. Ismétlé a parancsszót a gazda.

Erre aztán a Bodri felczihelődött s kénytelen kelletlen léptekkel oda czammogott a látogató uraságokhoz. Úgy iparkodott mosolyogni azzal a jámbor buta pofájával. Azon volt, hogy megnyerje maga iránt a jó elővéleményt. Nem harap. A farkát csóválva közelít. Azután végig szaglászsza az emberét: akkor nagyot prüsszent, a fejét megrázva. Ez nem az ő embere. Tovább megy a másik alakhoz. A hölgyeknek megengedi, hogy a fejét megczirógassák; de ha férfi nyul hozzá, felhúzza a fogáról az inyét s csendesen morog. Mikor odakerül Wammanához, egyszerre hátratoppan: szétfeszíti mind a négy lábát s a két fülét előre hegyezi. Wammána valami tréfát fundált ki. A háta mögé tett kezében egy virslit rejt. Azt odatartja a kutya orra elé. Rettentő megsértés! Egy pusztai komondorról azt föltételezni, hogy az meg hagyja magát vesztegetni. Először is azzal fejezi ki elutasító véleményét, hogy a két hátulsó lábával hátrakapar, azután pedig hangosan megugatja az ajándékkinálót. Hatalmas, farkaskergető ugatás az. A két szeme rubinfényt szikrázik, a farka csapkodja a két oldalát. «Taceas!» kiált rá a gazda. Erre aztán elkussad, de még sokáig elmorog magában. Minő nagy gyalázat! Lodoiszka engeszteli: «No no, Bodri. Juhozz Bodri! Csiba ne!» Erre a szóra megint nevetésre szalad Bodrinak az ábrázatja; udvarolni kezd a szép menyecskének, féloldalt fordítja a fejét, a két fülét hátracsapva: úgy kinálja, hogy vakarja meg; aztán leheveredik a földre, hanyatt vágja magát, egyik oldalról a másikra fordul; aztán megint talpra ugrik, megrázza a bundáját, hogy csak úgy zörög a szeges örv a nyakán. Hanem azért fanyalogva fordítja hátra a gazdája felé a buksiját s azt mondja: «nyám-nyám-nyám» (sokat tud a kutya beszélni, csak legyen, a ki megérti). Ez sem az igazi neki.

Ekkor Györgyre kerül a sor. A mint a komondor az alakját meglátja, a szimatját elfogja, a vadállat párája egyszerre az emberlélek értelmét veszi fel: hasmánt csúszik felé, hizelkedve nyihog, könyörgő szemekkel néz fel reá, s a féllábát felemeli hozzá, mintha kezet akarna neki nyujtani s mikor aztán az ifju lehajol hozzá, hogy megveregesse a fejét, akkor egyszerre, orozva, nagyot nyal a kezén, ha az egyiket visszahúzta, a másikat nyalja meg, s akkor aztán elkezd tánczolni, csaholni. Ilyen táncz, ilyen csahintás az, a mivel a kutya azt szokta mondani: «Megjött a mi urunk!» s aztán körben forogva tánczol, csahol, odafut a gazdájához, körülnyargalázza, folyvást csaholva. A két fiatalabb, nyakát magasra felnyujtva, üvölti hozzá a chorust.

A csikós botjára támaszkodva, s félpofáját a tenyerébe nyugtatva nézi azt a szép sugártermetű ifjút. Aztán hátrafordul. Nem szabad senkinek észrevenni ezt az akaratlan szemébe lopózott könnyet.

– Fordítsd meg azt a ménest, héj! kiált oda a lovon ülő bojtárjainak.

Azután odakiált a kutyáknak: «ad equinam».[57]

Arra mind a három komondor, nyilegyenesen vágtat a síkon elszéledt ménes felé, folytonosan tartó morgással. Tudják már a regulát. Mikor a bojtárok egyfelől kongató ostorral terelik a ménest, másfelől a komondoroknak szembe kell a lovakkal futni. A ló nem olyan, mint a szarvas, a kit hátulról meg lehet támadni, az agyon rugja a kutyát. Az öreg komondor dolga a vezérmént, a kolomppal a nyakán, úgy megtéríteni, hogy a vásárló urak felé vezesse a ménest.

Mikor aztán mind együtt vannak, a komondorok hátramaradnak s elmennek ürgészni. Ismerik már a színdarabot; nagy felvonásköz van, nekik nincs szerepük.

A száznál több paripa össze van terelve egy tömegbe; oda lehet közéjük menni uraknak, hölgyeknek tartózkodás nélkül. Ezek nem is félnek tőlük: mind előkelő asszonyok és urak, a kik ismerik a lovak természethistoriáját, mindig azt tanulmányozzák. A «vad» ló «szelid». Ez még nem ismer korbácsot, sarkantyút. Ez még azt tudja magáról, hogy ő a teremtés remeke, a kiért ez a föld lett alkotva s lenézi az embert.

A karcsu nyakú szilaj mén olyan udvariasan veszi el Lodoiszka tenyeréből a czukorgalacsint, mintha két hopmester tanította volna a kézcsókolásra.

Más állat, ha nagy csoportban van együtt, bömböl, üvölt, röfög, a ló méltóságteljes hallgatással van a gyülekezetben; csak a vezércsődör nyerítése hangzik fel egyszer-egyszer.

Lodoiszka kiválasztott egy gyönyörű rézderes harmadfű mént a csapatból. Egészen vad volt az – az ő izlése szerint.

Meg is lett az alku a paripára: száz forintban, meg egy pint borban.

Hanem a vásár nem megy ám itt olyan könnyen, mint rendesen a marhapiaczon, a hol a megvett paripának a kötőfékét odanyomják a vevő kezébe s az vezetheti a lovát rögtön a szekeréhez s odakötheti a saraglyához. Próbálná meg csak valaki a vadménes közepéből egy csikót kötőféken kivezetni. Sohse látná az többé a napot!

A lovat megjegyzik s ezzel az urak félrevonulnak a látványt nézni. Az öreg csikós meg a fiatal bojtár az egész összeverődött ménest hangos ostorpattogással kergeti végig a síkon. Maga a csikós gazda gyalog megy a vágtató ménes elé, két kezében a tekercsbe fűzött pányva kötéllel. Elébb azonban a közelben settenkedő kovács czigánynak két betüt kiált oda: «G. S».

A mint aztán a sebesen vágtató ménes a közelébe jut, egyszerre gyorsan odaveti közéje a pányvát. A kötélhurok csoda pontossággal oda talál a kiszemelt rézderes fejébe, s egyszerre a nyakára fojtódik. A többi száz ló vágtat odább, ez az egy ott marad. Eleinte ficzkándozik, a fejét rázza, a földhöz veri magát, meg újra felugrik magasra; de az a vasember kötve tartja s a pányvánál fogva közelebb húzza magához. Mikor ez az ember ott áll a síkon, két lábát megvetve, bő ingujját a válláig feltűrve, olyan, mintha egy gladiator bronzból öntött szobra volna. Minden izmában őserő. Egy maga meg birja fékezni azt a szilaj nemes mént. Hosszu karjaival egyre rövidebbre vonja a pányvát, míg egészen oda húzza magához a lovat. Annak már akkor az egész teste reszket s szakad róla a tajték. Akkor odavonja a ló fejét magához s a fülébe sugdos. A ló megáll nyugodtan, mint a bárány. Erre a két bojtár is előkerül. A ménes legelészik tovább. A elfogott mén nyakáról leoldják a pányvát, s arra az nyugodtan engedi a kötőféket a fejére s a száján keresztül köttetni.

– Ez betanított ló. Vigyázzunk, sugá Wammána Lodoiszkának.

A paripa engedé magát szeliden végtől végig dörzsöltetni szalmacsutakkal, míg a tajtéktól egészen felszárították.

Ez alatt a kovácsczigány elkészült a billogozó vassal. Csak két betüt kellett neki belenádalni, a mik készen voltak. A billog szív alakú volt. Már meg is volt tüzesítve.