Part 11

Ekkor aztán a három csikós egy percz alatt lekapta a vad mént a négy lábáról, legyűrték a földre. Egy a fejét szorította le, kettő a lábait, hogy meg se tudott moczczanni. Erre a kovács czigány oda ugrott a fehéren izzó billogvassal s rányomta a tulajdonos G. S. betüit a csikó tomporára, mialatt az fájdalomtól nyerített és hörgött keservesen.

Akkor azután fel hagyták állni s megitatták egy sajtárból.

A paripa az alatt is, a míg ivott, folyvást felrugdalt a két hátulsó patájával.

– Nem! Erre a lóra nem fog ülni senki, sugá vissza Lodoiszka Wammánának.

– Jól van gazda, mondá Wammána, szarvasbőr keztyűs kezével a csikós vállára ütve. Meg vagyunk elégedve a paripával.

– Meg vannak elégedve? monda fél vállról nézve végig a dragonyoson. Hiszen még ki sincs próbálva.

– Mit tesz az?

– Hát még most csak azt látják az urak, hogy szép lovat vettek, szemrevalót, de azt nem tudják, hogy jó lovat vettek-e? Nincs-e valami erkölcse? Hátha merev nyakú, kemény szájú? Hátha megtörik a dereka a lovas alatt? Hátha megroskad mind a négy csülke, mikor felülnek rá? Hátha cseberbelépkedő? Hátha nem akar a dobogóra rámenni? Hátha csökönös? Hisz az uraknak a szemét is kicsalja holmi lócsiszár.

Wammána boszús volt ezért a leczkéztetésért, ő azt hitte, hogy senki a világon nem ért olyan jól a lovakhoz, mint ő.

– De hát ki az ördög ül rá erre a most billogzott vad csikóra, hogy kipróbálja?

– Eredj fiam, Bandi, mutasd meg az uraknak.

A fiatal csikósbojtár ezzel oda ment a paripához, megtörülgette annak a szemét a ló saját sörényével, a bal kezével befogta az orrlyukait, a jobb tenyerét a ló hátára tette s arra egy szökéssel fenntermett a lovon.

A vad mén eleinte el kezdett ágaskodni, felhányta a farát, szügyébe vágta a fejét, horkolva fújta a forró gőzt az órrlyukain keresztül, a bojtár úgy ült rajta, mintha hozzá volna nőve. Ekkor aztán más furfangot talált ki, – elkezdett sebesen neki iramodni az avarnak, vitte a lovasát vizen, tüskén keresztül, csak úgy duzzadtak a széltől, mint a vitorlák, a bő ingújjak, gatyaszárak. Akkor aztán egyszerre rögtön megállt a ló, megfeszítve a négy lábát. De a lovas nem repült keresztül a fején, a csikós a két lábszárával fogja a ló derekát, azt nem veti az le ilyen cselfogással. Most aztán a sarkantyu ösztökélte tovább a futásra. Úgy elnyargalt, hogy néhány percz mulva még a porát sem láthatták.

Mikor aztán megint visszatérni látták, már akkor szép rendes ügetésben koczogott a paripa a bojtár alatt. Pedig annak nem volt egyéb regulája a számára, mint a két térde, meg az a rongyos kötőfék. Azt is csak balkézzel fogta, mert a jobb kezében a süvegét tartá. Az levén a csikónak az utolsó mesterfogása, hogy egyszer-egyszer hirtelen felkapta a fejét, azzal a szándékkal, hogy a lovasának felüsse az álkapczáját. Ilyenkor a bojtár hirtelen rácsapta a süvegét a csikó fejére, attól aztán ez is felhagyott a rossz tréfájával s midőn az urak elé visszakerült, már akkor úgy engedte magát vezettetni, akár egy kezes paripa. A csikós gazda szavára csendesen lépkedett, vagy apró koczogáshoz kezdett, azt is megmutatta, hogy milyen a rövid galopp. S utoljára végső próbatétül még egy dobogó hidon átrobogott, a nélkül, hogy vissza torpant volna. És hogy a szerepe végén bemutassa, mi lakik benne? a nagy nyargalózás után úgy jött vissza az úri társaság elé, hogy többet járt a két hátulsó lábán, mint mind a négyen, s olyan kevélyen hordta a fejét, mint a ki tudja, hogy megilleti a dicséret.

– No ifjú uram, hát most mondja meg, hogy mit szól a paripájához? mondá a csikós gazda, Györgyhöz fordulva, a kiről föl se tette talán, hogy nyalka kurucz hajdu létére egy szót sem ért abból.

Mégis megértette az, hogy mit mondtak neki.

S nagy kedve lett volna megtenni a próbát a szilaj paripán, hisz neki is szenvedélye volt fékezetlen lovakat nyereg alá betörni.

Hanem az a két hölgy kétfelől nagyon belecsimpajkodott a két karjába, azok nem ereszték. Ne koczkáztassa a drága életét.

– Ez a mi emberünk, dörmögé Wammána Lodoiszkához.

– «Mienk» lesz. Sugá vissza Lodoiszka.

A csikós úgy tett, mintha nem ügyelne rájuk. Kifizettette magának a száz forintot, meg egy dénárt az áldomásra, kettőt a czigánynak a billogért.

– Megálljunk csak gazda, még egy szóra, kötődék Wammána. A vásárban azt dobolták ki, hogy kend olyan jól tud a botviadalhoz, hogy a ki kendet bottal meg tudja ütni, a nélkül, hogy kend visszaütné az ellenfelét, annak száz forintot fizet. Hátha a ló árát vissza tudnánk nyerni.

A csikós egyet sodorintott a bajuszán.

– Állok szolgálatjukra kegyelmeteknek. A ki meg akar mérkőzni velem, annak egy magyar forintot kell letenni az én százam ellen. Aztán jöhetnek rám ketten, hárman.

– Majd csak egyesével megyünk.

– Pedig jobban szeretem, ha hárman jönnek, mert akkor az egész «zsinórt» behúzom.

Azzal előhozott a karámból egy nyaláb fustélyt, mind egyformák voltak, jó szivós árva csáthi tölgyből, a bunkós végük beöntve ólommal.

– Tessék belőlük válogatni.

Magának azt tartotta meg, a melyiket ott hagytak.

Azzal feltűrte a jobb karján az ingujját egész a válláig s kiállt a gyepre. Az ólmos fütyköst közepén markolta meg, azzal hárította el a feléje intézett ütéseket. Úgy pörgött a kezében, mint a fergetyü. Egyenlőtlen volt a viadal, mert ő vissza nem üthetett s csak az az egy esélye volt, hogy az ellenfele botját kiröpítse a kezéből.

Sorra próbálkoztak vele az úri parasztlegények, biz azok sem mentek vele többre, mint az igaziak. Mind, valamennyinek kirepült a markából a fütykös.

Többen nem vettek részt az athletai mulatságban, sem a vajda, sem Wammána, sem György.

A vége az volt, hogy szokás szerint a csikós beseperte a forintokat s megmentette a maga száz forintját.

Végül az egész úri társaság nevében Lodoiszka üdvözlé a porond hősét.

– Kend ugyancsak legény a gáton, csikós gazda. Vannak-e még ilyen derék ficzkók többen is odahaza?

– Hohó! A kik odahaza vannak, azok még csak az igaziak. Én csak olyan vakarcs vagyok hozzájuk képest.

– De hátha valaki karddal állna szembe kegyelmeddel, ahoz mit szólna?

– Biz attól sem ijednék én meg.

– Egyet mondok: kettő lesz belőle. Mutassa meg kend egy válogatott úri társaság előtt, hogy milyen hatalmasan tud védekezni bottal kard ellenében. Száz forint lesz a jutalma. Teszem fel ezzel a dragonyossal itt mellettem.

Wammána állt mellette.

A csikós egyet sodorintott a bajuszán s hegykén visszafelelt.

– Száz forintért meg nem teszem, – hanem egy szép asszony csókjáért megteszem.

Lodoiszka egyet taszított a könyökével Io herczegnőn.

– A szép asszony itt volna hát.

– Helytt állok magamért! szólt a csikós, odalépve Io elé s a bal karját nyújtva felé. A jobb kezében a fegyverét tartá.

Io belekapaszkodott, dévajul nevetve.

– No látod, hogy már van párod! Szólt enyelegve Wammána.

Lodoiszka fülébe pedig odasúgá:

– Van már Koráx.

György is meghallhatta ezt a szót.

XIV. FEJEZET. NOSTALGIA.

Hát hiszen «van». – Létezik. – Gyakran előfordul. – Nincsenek alóla kivéve sem az öregek, sem a fiatalok. – Tapasztalható mind a két nemnél. – Néha halálos kimenetelű. – A kórtünetei mindig azonosak.

Az orvosok úgy hiják, hogy «nostalgia». A poéták s más efféle laicus emberek, a kik még az ókori fogalmak közt élnek, úgy hiják, hogy «honvágy, hazaszeretet».

Voltaképen nem lehet eltagadni, hogy ez az ideges affectio realiter létezik. Hanem azért szinpadra hozva, a nevetségesnek a hatását gyakorolja – a parterre közönségre. Mint minden idegbaj, úgy ez is ragályos, néha endemicussá válik. Egész népet is meglep, s olyankor az a nép csodálatos extravagantiákra hajlandó. S ezekből csak erős érvágások képesek kigyógyítani. Azonban örökölhető is ez az ideges passio. – Több rendbeli észleletek alapján konstatáltatott, hogy ez a nervózus ragaszkodás egy tájék, egy népfaj iránt a dédapákról az unokákig leszármazik. – Nemkülömben suggestio utján is felkölthető ez a hajlam. Vannak ügyes delejezők, a kik (többnyire izgató beszédek által) a médiumokat, a kik erre fogékonysággal birnak, a honszeretet fluidumával extatikus állapotba hozzák s egy képzelt, ideális bálvány irányában (a kit azok hazának neveznek) az idiosyncrasiának egy nemét tudják felkölteni, a melynek táplálására elég egy kimondott szó, egy ételnek az ize, egy megérzett szag.

Egy ecclatans példa van erre nálam följegyezve a praxisomból.

Egy magyar nagybirtokos főúr, a ki a legutóbbi magyarországi politikai küzdelmek után a külföldre menekült és Schweitzban élvezte a menedékjogot, daczára annak, hogy Schweitz regényes tájai, magnetikus jéghegyei, ózonteljes levegője teljes kárpótlást nyújthattak neki azokért az unalmasan lapályos és egészségesnek nem nevezhető rónákért, a melyeket elhagyott, még is azon az extravagantián hagyta magát ismerőseitől rajta kapatni, hogy esti sétái közben a mezőről fölszed egy-egy darabka száraz marhatrágyát, azt zsebében hazaviszi, s otthon a szobájában meggyújtja s a míg ennek a füstjét beszivja, ettől az illatnak nem nevezhető szagtól az egész magyar alföldi rónát vissza tudja idézni képzeletébe, legelésző gulyáival, nyargaló méneseivel, délibábjával és pásztortüzeivel, a mely tüzek ilyen «árva» tőzegből vannak szítva, s hallgatja, hogy mit beszélnek a szittya rokonok egymás között? – Ezt nevezik hallucinatiónak.

Gyakran előforduló eset, különösen az izlandiaknál és magyaroknál. (Az én emberem belehalt ebbe a betegségbe.)

Nem tudjuk elhatározni, vajjon az az öröklött vércsepp, melyre kútforrásunk példálózik, az a specziális Rákóczy-virus ébredt-e fel azzal a spasmatikus hatással Giorgio szivében, midőn maga előtt látta azt a pusztát, a karámokkal, a cserényekkel, a vágtató ménessel, az idegent a honostól megkülömböztető kutyákkal, s azzal a fogékony ifjú beleesett egyszerre a nostalgiát jelező pyrecticus állapotba? vagy pedig annak a rejtélyes embernek (a kit eddig csak a kutyás embernek ismerünk) hypnotizáló suggestiója igézte-e meg? Az egész kedélye átváltozott utána.

Olyan embereket, olyan állatokat látott maga előtt, a minők a megszokott fogalmakba bele nem illenek. Vad emberek, a kik nem tanultak semmit, de a maguk dolgát, azt nagyon jól tudják. Vallást nem tartanak, bálványt sem imádnak, de azért tudják, mi a becsület? Daczolnak az elementumokkal. S az élet szükségeit nem ismerik. Jó ágyuk van a puszta földön s gyönyörűségük a zivatarban.

Milyen világ lehet ott, a hol ezek az emberek laknak?

Kivált ez a vezéralakjuk, ez a mesebeli vasgyuró, a ki bőrmellényt visel, s otthonszőtt inget és a mellett okosan beszél, mint egy biró, az idegenekkel németül, francziául, a kutyáival latinul. Hát még az az ismeretlen nyelv, a mit otthon tanult! Kiejtése oly erőteljes és mégis sima, harmoniás, hangzatos.

Hogy tud bánni a fegyverével! Azzal az ősember fegyverével, a bottal! S még hegykén elő mer állni, hogy a botjával kard ellen is megvívjon. S kivel fog megvívni? Wammánával, a hirhedett athletessel. – De nem fogadásból, nem a kinált bérdijért. Azt kevélyen elutasította magától. – Hanem egy szép asszonynak a csókjáért.

Milyen öntudattal, milyen délczegen vetette ezt a szót oda!

Pedig tudta, kitalálta, hogy ezek a népies öltözetű menyecskék itt mind úri hölgyek. – S azok előtt ő csak egy zsíros paraszt. – S még nem is valami fiatal legény, nem is szép. – S mégis azt merte mondani előttük.

S milyen hódító hatása volt a vakmerő szavával! Rögtön akadt szép asszony, herczegasszony, a ki azt elfogadta. A szép Io herczegnő olyan kész volt a cserére! Marchese di San Carlo helyett – a kutyás ember! – Nem példátlan a hölgyeknél az ilyen anæstheticus aberratio, vagy mondjuk hystericus allotriophagia.

S most ez a vademberek vezére kész azért a szép asszony csókjáért itt hagyni a rábizott ménest, a karámot, kész kiállani a szinpadra s veszedelmes komédiát játszani a Méte ünnepélyen csak azért, hogy azt mondhassa arról a tündérnőről: «csókoltalak!»

Hajh milyen magasan állt az a parasztcsikós a fiatal ember előtt az ismert emberalakok fölött!

Hát még ha azt tudta volna, hogy ki az az ember? S mért megy az most oda, a hová őt hivják?

Hogy ez a csikósgazda Rákóczy Ferencznek hajdani legvitézebb ezredes kapitánya, Pelargus, a ki azért jött ide, hogy fejedelme fiát elvigye magával.

Azt sejtik, a kik magukhoz hiják. Ő pedig szintén sejti, hogy ő neki oda kell menni, s koczkára tenni életet élet ellen, hogy őt megszabadítsa.

Ha bilincscsel volna meglánczolva a fejedelem fia, azt könnyen összetörné, de a mi ezt kötve tartja, az a háló, erős háló, szép asszony szerelmes szavából van szőve. Varázshős legyen az, a ki azt eltépi.

Ezek pedig, a kik hivták, csalogatták, azt mondták magukban, «majd kapsz te szép asszony csókját, de annak a szép asszonynak a neve «Machaira».[58]

Visszatérett Giorgionak nem lehetett szavát venni. Minden ereiben ott volt már a nostalgia előláza. – Ezt úgy hivják, hogy incubatio. A kik értenek a magasabb pathologiához.

XV. FEJEZET. HA BÉCS MULAT.

Az asphaleia szövetségnek egészen kapóra jött az alkalom.

A vásár utolsó napja a népmulatságé volt. – S ilyenkor egész Bécs az utczán van s minden embernek a kezében van egy palaczk. Az idegenek úgy is hitták a bécsi népet, hogy «Flaschenträger».

Aztán a nép napján minden bolondság meg van engedve az utczán.

Más hely nincs is, a hol mulatni lehessen, csak az utcza.

Nincs még se Nobel-Prater, se Wurstl-Prater. Annak a neve még most «Császári vadaskert». Körül van kerítve az egész erős rácsozattal s kivül-belül puskás strázsák őrzik, hogy valami vadorzó be ne lopódzon. Ezek a ficzkók olyan okosak, hogy nem puskával lövik a császári vadakat, mert az nagyot durran, hanem számszeríjjal, a mi nem ad hangot. Ha rajta kapatnak, két fülük bánja meg. Csupán elegáns úri hintóknak engedtetik meg a vadaskert kapuján begördülni, de kiszállni azokból sem szabad, még csak egy tavaszi ibolyának a leszakítása végett sem. A Märzveilchen-szedés különben is a felső-ausztriai uralkodó herczegek felségi jogai közé tartozik.[59]

A bécsi népnek tehát nem volt kertje, a hol mulasson, mulatott az utczán.

Ott aztán volt tarka élet.

Erre a napra minden polgárnak meg volt engedve, hogy a saját házában bort mérjen és harapni valót hozzá. Minden kapualja kedélyes csárdává volt átalakítva, s ki hová egy két széket és arra egy vasaló deszkát tehetett, azon árulta a kedvencz virslit, kvarglit és a méhsert.

Minden utczaszegleten énekeltek, muzsikáltak a vak hárfások és szemes hárfásleányok, a kiket külömben tulénekeltek a járó-kelő dalárok.

Hanem aztán minden kivánni valót felül multak az «Aufzug»-ok vagy a hogy a magyarok mondják «proseczcziók».[60]

Nagy énekléssel járt a diákok felvonulása, kik nemzetségek szerint voltak dandárokra felosztva (a «magyar» nemzetség zászlója alatt egyesültek a csehek, morvák, illyrek). Kivont karddal valamennyi, úgy dalolták lelkesülten a «Gaudeamus igitur, juvenes dum sumus» zsolozsmáját. A csapat közepén jöttek a muzsák, hat ló vontatta díszszekéren, Minervával együtt. Ezek is mind diákok voltak.

De még fényesebb volt a pékek parádéja, a kik a török ostrom alatt mivelt hőstettek emlékére különös szabadalommal birtak a pompás utczataposásra. Császári lovasság kisérte őket elől hátul, közben czéhzászlókat emelve, s a hirhedett pékbillikomot ürítgetve, járultak a daliás péklegények nagy muzsikaszóval, s minden pékbolt előtt riadó tust huzattak, égre emelt kardokkal esküdve, hogy míg a nap az égen jár, nem lesz a világon párja a bécsi császárzsemlyének és perecznek!

E komoly és lélekemelő látványok után következtek a tréfásak.

Minden czéh iparkodott a másikon túltenni, elsajátítani a népélet hagyományos alakjait. A halászok díszszekerén látható volt az aranyhajú és halfarkú Donauweib. A csizmadiák tolták előre, kerekekre téve, a csunya nagy sárkánykigyót, melynek hátán egy czipészlevente ült, annak az emlékére, hogy hajdanában az egész Bécs városát rettegésben tartó tűzokádó sárkányt egy bátor csizmadialegény ütötte agyon.

A szabók népies alakja volt a hirhedett «Dame mit dem Todtenkopf». Egy dúsgazdag herczegnő, a kinek halálfeje van, s a ki férjet keres, – segélyül híva a hatalmas szabómesterség varázsát, mely pompás öltözetek által még azt a halálfejet is kellemesen elfeledteti.

A mosónők felvonulásának központját képezte a megkoszorúzott «rózsakirályné», a mészárosok ellenben kövér tulokkal, melynek szarvai aranyozott gombokat viseltek, jelképezték hivatásuk titkát, a kit követett a «Riesen Michel», egy nagyfejű óriás. Ennek az alaknak meg kellett hajolni, mikor a Burg kapuján keresztül vonult a menet.

De mindvalamennyin túltett aztán a hernalsi kertészek «Eselsritt»-je.

Ez a gúnyos felvonulás a Bécs alól elvert Kara Mustafa futásának a parodiájául volt évről-évre megujítva.

Elől jött egy csapat rongyos ember, ezek képviselték a szegény keresztyén rabszolgákat, kisérve kegyetlen janicsároktól. Kezükben perselyt csörgettek, a mikben könyörfilléreket gyűjtének az utczai közönségtől. Ha szép lányt találtak, annál nem érték be a Schinderlinggel[61], hanem annak csókkal kellett magát a török rabságból megváltani. A török muzsikát harsogtató banda után lovagolt, a kapható legnagyobb szamáron, a lehető legkövérebb kertész, Kara Mustafa czifra kaftánjában, fején a nagy méhkasforma turbán, kezében kard helyett egy tehénfark, a mivel a szürkéjét gyorsabb haladásra ösztökéli. Azután a szekereknek egész hosszú sora, megrakva rogyásig mindenféle maskarás néppel, két oldalt banderium helyett a «Kakaslovagok» (Hahnreiter).

Ebbe a derendócziába éppen beleillettek a Lodoiszka herczegnő és kiséretének ökörvontatta társzekerei, a nélkül, hogy valami felötlést keltettek volna. Attól sem kellett tartaniok, hogy felismertetnek, mert az meg épen a bontonhoz tartozott, hogy az úrirend részt vegyen a népmulatságban.

Az általános vigasságriadalban, belevegyülve a népszerű gassenhauerek kardalába, együtt ujjongva pokulálva az utczarekesztő sokasággal, eljutottak valahogy a társzekereikkel egy utczaszegletéig a Fleischmarktnak, a hol aztán megrekedt az egész kocsisor. Legokosabb volt leszállni és gyalog vergődni tovább a sokaságon keresztül a kitűzött czélig.

Ez volt a Bafomet-templom. A Hanswurst-szinház.

A mai dicsőséges napon Freitheater volt. A magistratus kegyéből, a ki a szinházdirektornak búsás recompensatiót fizetett.

Ennélfogva aztán permanens volt a szinházi előadás.

Egyik komédiát elvégezték, a másikat elkezdték, utána szünet nem tartódott.

A közönség nem fizetett. A ki jött, letelepedett, a hol helyet talált, vagy várt, a míg hely üresedik, páholyban, vagy karzaton. A parterre zsufolva volt, ott ájuldoztak a közbe szorult fehér személyek.

Az asphaleia tagjai minden feltünés nélkül mehettek be a titkos helyiségükbe. Senkinek sem volt feladata más embereknek a jártát-keltét ellenőrizni. Készen tartott kosarakban szállíták magokkal a lakomához való ételeket. Ma nem lesz mult századbeli múmia-vendégség.

XVI. FEJEZET. HÖLGYEK, A KIK A BIBLIÁT MAGYARÁZZÁK.

A népzaj legjobb takarója a titkolódzásnak.

A Méte-ünnepélyhez ezúttal az a szemfényvesztés sem kellett, hogy az asphaleia tagjai elébb végig nézzék a páholyaikból a Hanswurst-komédiát. Azokat a páholyokat elfoglalták már mindenféle becsületes hentesek és kefekötők a feleségeikkel együtt, a vacsorájukat is odavitették maguk után. Azok meg nem fognak onnan mozdulni, a míg a Bummerin rá nem kondítja az éjfélt. Akkor aztán egyszerre vége szakad a népünnepélynek, utczai, kocsmai, szinházi mulatozásnak. A Scharwache tisztára portyázza az utczákat, a ki azontúl dalol és kiabál, azt becsukják.

Az asphaleia szövetségesei a nappali álarczukban mehettek fel a Bafomet-templomba. Korax nem volt, a ki utánuk bezárja az örök lakatot, maguk zárták el az ajtót belülről.

A csikóst is magukkal vitték.

Azzal sem csináltak semmi hókuszpókuszt, nem esették át a tűzkeresztségen, nem mondattak vele rettenetes esküt a Jaldabahothra, a Métére, meg a Bafometre.

A barbután sisakokat sem tették fel a fejükre, hogy ismeretlenek maradjanak a jövevény előtt.

Meg voltak felőle nyugodva.

Ez az ember nem fogja őket elárulhatni

És semmit azokból a titkokból ki nem fog beszélni, a miket ez éjszaka megismertet vele.

Úgy intézkedtek felőle…

Pelargus volt a Rákóczy hadjárat legifjabb és legbátrabb csapatvezére. Őt használta fel a fejedelem a legvakmerőbb hadi kalandokra, a melyeket a többi vezérek lehetetlenséggel határosoknak tartottak. Még a háború alatt megkisérté a fejedelemfiak elszöktetését Bécsből. S azóta is folyvást körülöttük lappangott mindenféle álruhában. Rendkivüli testi ereje és ügyessége mellett szellemileg is rá volt teremtve a forradalmi kalandor hivatására. Beszélt minden európai nyelven, törökül is, czigányul is. A tolvaj jargont is ismerte. Bejárta Európa fővárosait s azoknak a koldusaival épen olyan jó ismeretsége volt, mint a puszták betyárjaival. Néha azokkal tartott, máskor a vándor komédiásokkal. És minden alakoskodásának az volt a czélja, hogy a fejedelemfiak valamelyikét kihozhassa. A menekültek a lengyel határon arra vártak. Forrongott az egész ország, mindenki elégedetlen volt, csak egy ifju vezér kellett, a kinek nagy neve és nagy szive van.

József nem volt arra való. – Ez már képtelenné volt téve. Gyermekkorában jóllakott már az élet minden gyönyöreivel. Mellbeteg volt a korhely életmódtól s ez a lelkét is eltompítá.

Csak Györgyre lehetett még számítani az emigransoknak.

Végre eljutott Pelargus a czéljához. Találkozott Györgygyel. Bizonyosra játszott. Olyan nevezetességet, mint a vad ménes, meg kellett ennek az ifjunak látni, a kinek a lovakban telt legnagyobb öröme.

De az első találkozásnál nem vihette keresztül a merényletét Pelargus. Azok a fegyveres urak, a kik Györgyöt kisérték, nem akadályozták volna őt a fejedelemfi elragadásában, de igenis az asszonyi szép szemek.

Ezt is ragadta már magával ugyanaz a forgatag, a melynek örvényébe a bátyja alámerült. A sybariták szövetsége erősebb börtön volt ránézve, mint az, a melyben az utolsó Zrinyi elsorvadt.

Pelargus tudta azt jól, hogy minő hely az, a hová most őt meghivták. Azt is tudta, hogy mi sorsot szántak ő neki.

Hogy egy idegen, a ki az asphaleia szövetség saturnaliáinak közvetlen tanúja volt, többé onnan a világba vissza nem tér, az világos volt előtte. És mégis odament velük s mint minden eddigi kalandjainál, előre kifőzött terv volt az agyában. És az nagyon egyszerű volt.

Megkezdődött a belzázári lakoma a Bafomet-templomban.

Ezúttal a fekete függöny sem rekeszté azt el, az orgona és a karzat látható volt. A denevérek repkedtek a viaszfáklyák körül.

Minden férfi mellett ült egy hölgy s azokat a bibliai neveiken hívták. Volt Héva, Dina, Delila, Judit, Abigail, Eszter, Szulamit, Thamar, Szalómé, Herodiás, Anaisz, Koleikháb, Zsuzsanna. A férfiak voltak Holofernes, Herodes, Iskariot, Sámson, Dávid, Ahasvér, Amnon.

Abrekh mellett ült egyfelől Zsuzsanna, másfelől Koleikháb (Potifárné).

A lakomának most is zajtalanul kellett éjfélig maradni. Odalenn még a szinház tele volt közönséggel.

De addig is találtak ki valami paradicsomi mulatságot.

A nagymester (czigány vajda) volt Dávid király.

– Mesdames les diablesses, kezdé Dávid – a pezsgőszekt után. Ne szenteskedjetek. Minden okos ember tudja, hogy a mit a bibliában irnak rólatok, az mind csak a köznép elámítására való tréfa. Tegyétek le az álarczokat, a fátyolt, s mondjátok el igazán, hogy történt? Lássunk benneteket lelkileg meztelenen.

Megkezdte a sort Héva.