Part 12

Elmondta, hogy volt, mint volt, azzal a kigyóval, meg az almafával? Szegény Ádám, sehogy sem akart beleharapni, de Héva letört egy hajlós ágat az almafáról s jól végig verte a hátát az urának, erre aztán engedelmeskedett a jámbor. Biz azt papucs alatt tartotta Héva asszony azontúl is. S mikor a paradicsomból kikoptak, egyre hajszolta, hogy lásson dolog után, keressen élelmet a gyerekeknek. S míg az ura az erdőn járt, az alatt Héva látogatásokat fogadott el. Voltak bukott angyalok, Sátánnak a kadét öcscsei. Azok igen vidám mulattatók. Azonban Ádám sem maradt adós. Ő meg az alatt, a míg a hivatalba kellett volna járnia, beült szép Lilith asszonyság barlangjába. Tudniillik, hogy a sátán a saját oldalbordájából alkotott egy másik hölgyet. Ebbe meg Ádám lett szerelmes. S így élt az első emberpár példás boldog házias életet – egyik erre, másik arra, százharmincz esztendőkig – a mikor a közös jó barát, Gábriel angyal, megsokalva ezt a botrányt, ismét visszavezeté Ádámot Hévához s összebékíté a házastársakat. Mind a kettő fátyolt borított a multakra s éltek azontúl jámborul és kegyesen s lamentáltak együtt a világ romlottsága fölött. – Így van ez az arab tudósok irataiban megörökítve.

– Mintha csak az idén történt volna, jegyzé meg rá Dávid.

De még jobban hasonlított Eszter története Ahasvérrel a modern chronique d’œuil de bœufhöz, a hogy maga Eszter királyné előadá. Milyen ravaszul fonta be a szép zsidó leány a pogány királyt, hogy választotta el a régi asszonyától s hogy buktatta meg a mindenható miniszterét. A francziák darabot is irtak róla s mindjárt chansonettet a darabra:

Dölyfös Hámán neve alatt Louvois úr szökik, szalad. Vásthi úrnő: a kegyvesztett, A ki trónra hozta Esztert, Senki sem más mint Montespán. Eszter lesz az úrnő eztán, A ki maga is királyvér. Azért vevé el Ahásvér. A zsidóknak üldözése: – Hugonották kergetése. Ahasvér alatt találjuk A mi erényes királyunk, Maintenon varázshatalma Lett a zsidó nép oltalma. Csak egy dolog, mi nem talál A hajdani legendánál. – A zsidók és jezsuiták Egymást meg nem károsítják.

A társaság cordialiter kaczagott e gúnyversre, mely a franczia eredetiben lett felolvasva. – Giorgio elég naiv volt megkérdezni Eszter személyesítőjétől, hogy miért nevezi a vers Maintenon asszonyt királyvérnek? Megmagyarázták aztán neki, hogy Scarron poétának szép felesége unokája D’Aubigné Agrippa marquisnak, a ki abban a hírben állt, hogy Bourbon Antalnak, IV. Henrik király apjának volt a fia – balkézre.

Következett Abigail. No ettől a szép hölgytől csinos dolgokat hallott a fejére olvastatni Dávid király, az a bizonyos látogatás a Faróni pusztában. Hát hiszen Nábál felesége igen tisztességes czéllal jött ki Dávidhoz, hogy kiengesztelje Dávid haragját a férje iránt. Ki is engesztelte szépen. S e kibékülés után tizednapra a jámbor Nábál megtért az Ábrahám kebelébe. Nagyon megtalálta valaki fűszerezni a borát. Hogy Dávid egészen ártatlan ebben a dologban, annak legjobb bizonyítéka az, hogy harmadnapra feleségül vette a gyászoló özvegyet.

– No no! Talán nem is így volt egészen! szabadkozék Dávid.

– Csak te ne mosd a kezedet! kiálta fel Beth Sába. Hát én velem hogyan bántál? Hogy ölted meg a szegény Uriásomat?

– A mi igaz, az igaz. De százötven misét szolgáltattam a lelkéért. Egyébiránt minden esetben ti vagytok a bűnösök, asszonyok; miért vagytok olyan szépek. A mit én vétettem, azt én százötven zsoltárban leénekeltem. De a ti zsoltáraitok, a szent Dávidné zsoltárai után megnépesült a pokol országa.

Mindenki nevetett a szókimondó Dávidnékon és a mentegetőző Dávidon. Csak az a csikós ott az asztal alsó végén maradt mogorva arczú.

Talán nem értette, mit beszélnek francziául? Ez volt a társalgás nyelve.

Jól értette azt Pelargus. Volt többször követségben is a versaillesi udvarnál.

De a harag forrt a szivében, mikor ily csúfolkodást hallott a bibliai történet fölött. A protestánsoknál a biblia szent könyv. S a zsoltár a mindennapi vigasztalás.

– Ejh! Beszéljünk másról, mondá Dávid. Beszélj, Judit! Hogy bántál el azzal a perzsa generálissal? Nem hiszem én, hogy az olyan imádkozva történt volna, a hogy a te könyved írja. Három napot, három éjt eltölteni a perzsa generális sátorában a legszebb özvegyasszonynak! És aztán visszatérni Bethuliába a levágott fejjel s elhitetni az atyafiakkal, hogy özvegyasszony maradtál! Ez megjárta a bethuliaiaknál, de én Tamás vagyok benne, hogy egy perzsa ingyen adja oda a fejét.

Judit személyesítője aztán elmondá, hogy Holofernes gyönyörű férfialak volt, szénfekete haja és szakálla gyöngyökkel átfűzve. Bizony megcsókolta ezt a szép arczot Bethulia hölgye azelőtt is, azután is, hogy a levágott feje a kezében maradt. Egyik kezével az üstökét tartá, másikkal a szakállát. A szemeit úgy kellett egyenkint lecsókolni, hogy álomra hunyjanak.

A regélő szépség orosz nő volt.

György azt vette észre, hogy a mesemondás alatt a szép Juditnak könny gyűlik a szemébe s a hangja reszket.

Odasúgott a jobboldali szomszédnőjének:

– Igaz történetet beszél ez a dáma?

– Csitt! Bolond! Ne kérdezz ilyeneket, mert megfojtanak! Hisz azt a magad csepp eszétül is kitalálhatod, hogy a mit most bibliai legendákul hallasz, az mind az elmesélők életéből van véve.

– Eh! Ez szomorú história! sóhajta fel a vajda. A Streliczekre emlékeztet! Hol az a bor? Éljenek a kik élni tudnak! Bolond, a ki meghal. Vidámabb történetet halljunk. – Nos, szép hugomasszony, Koleikháb! Hát hogy volt az a tète a tète a szép zsidófiuval, a Józseffel? Igazán ott hagyta a köpönyegét s maga elmenekült?

A felszólított hölgy mérgesen ütötte a kését az asztalba.

– Ez igazán infámia, a mit Mózes elkövetett egy asszonysággal szemben. A legnagyobb indiscretio. Sub titulo ó testamentom, feltárni egy úrhölgynek a boudoirtitkait. S bár mondaná el az egészet úgy, a hogy van. – De elhallgatá a javát. Csak azért, hogy a kedvencz Józsefkéjét úgy dicsérhesse fel, mint egy jámbor, istenfélő ifjút. Hát az a fatális eset az elszakított köpönyeggel csakugyan megesett. De az én rabszolgám nem azért futott el, mivel erényes volt, hanem azért, mert szerelmes volt a szép szomszédnőbe.

Minden szem egyszerre György felé fordult.

– Ah! Igaz volna ez? hangzott több oldalról a gúnyos csodálkozás szava. Abrekh! Így van a dolog?

Abrekh egész zavarba jött és elpirult arczczal tekintett Zsuzsannára, a ki viszont hallgatag diadalérzettel süté le szemeit.

– Nézzétek! szólt nevetve Koleikháb, hogy elvörösödik még most is! De halljátok tovább. Én nagy lármát csaptam s ráfogtam a makacs rabszolgára, hogy merényletet követett el a női erényem ellen. Erre az öreg is előjött s kérdezte, hogy mi baj? Én elmondtam neki nagy sírás között a mesét s bizonyítottam a köpönyeggel, az el volt szakadva. Az öreg méregbe jött és fenyegetőzött. De ekkor nagy bajomra odaszaladt a kis fiunk, a ki ott leskelődött a boudoirban s az inasnak fogta pártját. – «Ne hidd papa, a mit a mama beszél. Nem a Jóska akarta a mama képét megharapni! Látod, hogy hátul van a köpönyege elszakítva, a hogy húzták!» – A kis locskának a szavára Putifár úr kiengesztelődött. Visszaadta a Józsefnek a köpönyegét s megdicsérte, hogy jó fiú. Nekem pedig azt mondta, hogy nem kell mindjárt mindenért a biróhoz menni. S ezzel a dolog abban maradt. Dehogy vetették ezért tömlöczbe a Józsefet. Látszik, hogy Mózes nem ismeri az egyiptomi szokásokat. Hanem ez esetből nagy pletyka lett a városban, egész Memphis arról beszélt s sok papyruslevelet tele írtak vele. Én aztán egy délután meghívtam magamhoz ozsonnára a memphisi asszonyságokat, a kik legtöbbet gúnyolódtak velem, s mikor épen hámozták a narancsot, akkor behivattam a Józsefet az étterembe. Hát erre valamennyi hölgy úgy elbámult az én Józsefem szépségén, hogy mindannyi belevágott a késsel a kezébe. Nos, hát ki nem vágott a hölgyek közül a kezébe?

E szóval Koleikháb pajkos nevetéssel csípett bele Abrekh piros orczájába.

– Nos. Hát nem a legszebb fiu a világon az én Józsefem?

S oda fordította eléje az arczát, a szemébe nevetve dévajul.

– Koleikháb asszony! Ez ellen tiltakozom! szólalt meg Zsuzsanna. Ez az én Abrekhem.

S maga felé fordította György fejét, erővel.

– No hát nem az én Abrekhem vagy?

Igy versengtek az egyptomi hölgyek a fiatal rabszolga fölött.

– De hát minek neked az Abrekh? felelt Koleikháb, gömbölyű barna karját az ifju nyaka körül fűzve. Hiszen te Zsuzsanna vagy.

– Igen is, az vagyok.

– Az erényes Zsuzsanna! A kit csak látni szabad, de hozzá nyúlni nem. Van neked férjed. Joakimod, a ki nagykövet Ninivében. Te rólad meg van írva Zsuzsanna könyvében, hogy te vagy az erény mintaképe. Dániel próféta mondta ki rólad itéletalakban.

– Zsuzsanna könyve apocryph!

– Talán nem is úgy volt, a hogy ott le van irva.

– Nem hát.

A vajda igazságot tett a két perlekedő asszony között, a kik kölcsönösen óvták a tenyereikkel Abrekh arczát, nehogy a másik megcsókolhassa.

– Ördögöcskéim! Tartsunk rendet. Most mindjárt azt mondom, a mit bölcs Salamon, hogy ha két asszony vitat egy fiút, akkor azt kétfelé kell vágni.

– Bölcsebbet mondok én! feleselt Koleikháb. Én rólam azt írják, hogy engem megvetett az ifjú, a kit szerettem! de Zsuzsannáról meg azt jegyezték fel, hogy ő volt ártatlan az ifju szerelmétől, a kivel vádolták. Vallja be Zsuzsanna az igazat, akkor én lemondok és átengedem neki Abrekht.

– No hát bevallom, mondá Zsuzsanna, neki hevült arczczal.

– Ezt hallgassuk! kiáltozák az asztaltársak. Ez derék lesz! Meghazudtolja maga az erényes Zsuzsanna Dániel prófétát!

A szép hölgy oda nézett Györgyre azokkal a zöld tüzű sötét szemeivel s megszorítá a kezét titokban s aztán rákezdte, könnyelműen odadülve az asztalra.

– Hiszen ha elolvastátok az apocryph könyvet Zsuzsannáról, magatoktól is rájöhettetek a valóságra. Joakimnak van egy kertje Babylonban, a hol a fogságra vitt zsidók gyűléseiket tartják. Mindenki odamehet. S mikor eltávoznak, senki sem számlálja meg, hogy mind kijöttek-e a kertből. A sűrű bokrok között akárki ott maradhat elrejtőzve. A kert közepén van egy vízmedencze. A férfiak eltávozta után oda jön a ház asszonya, Zsuzsanna; nagyon okosan teszi, hogy két szolgálóval kisérteti magát. Védik és vigyáznak reá. Ott azonban eszébe jut, hogy a házban feledte a szappant. Azzal visszaküldi mind a két szolgálót, hogy hozzák el a szappant. Miért küldte el mind a két cselédet? Nem hozhatta volna el egyik is a szappant, s a másik ott maradt volna! Miért parancsolta nekik, hogy zárják be a kertajtót? Miért nem várta meg, míg visszatérnek a szappannal a szolgálók? Miért nem jöttek többet vissza a szolgálók? Azért, mert ott volt Abrekh! S a két leskelődő vén biró igazat mondott. Meglesték a szerelmi találkozót. Meg is fogták ők Abrekhet, de az erős legény volt: leöklözte mind a kettőt s maga szépen elmenekült. A birák bevádolták s elitélték Zsuzsannát. Ámde közbejött Dániel. Dániel az assyriai király kedvencze, Abrekhnek hű czimborája. Ez megapellálja a birák itéletét saját magához. Azt kérdi a két véntől, milyen fa volt az, a melynek árnyékában e találkozáson Zsuzsannát meglepték? Egyik azt mondja, hársfa volt, a másik, hogy cserfa volt. Ezért az ellentmondásért elitéli Dániel a két öreg assessort s ártatlanná teszi Zsuzsannát! Hát nézték is azok akkor a fákon a leveleket! Miért nem kérdezte Dániel azt a biráktól, hogy milyen volt az a fiatal ember, a kivel Zsuzsanna találkozott? azt majd egyformán írták volna le. De ettől bölcsen tartózkodott, s a falevelek miatt a vádlókat verette agyon! Nekem pedig meghagyta az erényes hirnevet és az Abrekhemet.

– Éljenek a Dániel próféták! ujjongott az egész társaság.

A Szent István torony öreg harangja zúgta az éjfélt.

A csikós két könyökére támasztva az állát, hallgatott és bámult, mint egy orvos a gyanuba vett beteget, a ki a baját titkolja, olyan fürkésző figyelemmel nézte Györgyöt.

Milyen zavarban van a fiú, midőn így vetélkednek érte a szép tündérnők! A fiatal szív még fél az örömtől. Nem akar hinni a boldogságban, nem ismeri az erejét. Fél, hogy a pillangószárnyait elégeti abban a lángörvényben. És mégis vágyik utána. Úgy látja közelíteni maga felé az asszony szerelmét, mint a szél-arát, mint a forgatagot, mely magával akarja sodorni s felemeli az égbe. Nem akarja elhinni, hogy a paradicsom kapuja meg van nyitva előtte, tele ismeretlen üdvösséggel, megölő gyönyörrel. Szégyenkedik. Gyermeknek érzi magát…

Hiszen még az is volt. Félig angyal. Szárnyai vannak.

Pelargus öklében behorpadt az ezüst pohár, a mint elnézte, hogy tépik ki ezeket az angyalszárnyakat belőle, s tanítják idejekorán embernek lenni!

A hierodulok apró poharakat hoztak, s azokat megtölték fonott üvegekből azzal a bűverejű római liqueurrel, a mit a bacchanál végén szoktak inni.

Zsuzsanna leszürcsölte Abrekh színig töltött poharáról a színét, piros nyelvével megnyalva utána a száját, mint egy szép panthera s így nyújtá azt Abrekhnek. Saját kezével tölté a szájába.

Koleikháb is megkinálta a maga poharából, melyet elébb maga megizlelt, de Zsuzsanna nem engedte azt Abrekhnek elfogadni; betakarta a tenyerével a száját.

Ezen aztán Koleikháb felfortyant.

– No hát madame Zsuzsanna, ha ön így exegetálja az apocryph-könyvet, akkor ön az egész hetairiát csúfúl rászedte eddig. Ön ez ideig a hypocrisisben[62] azt a Zsuzsánnát játszotta a hetairia[63] előtt, a kit az apocryph leír: a Dániel ártatlan védenczét, a Joakim hűséges hitvesét. Emlékezünk a legutóbbi theatrumra, mikor az Abrekh innen a nézőtérről poharakkal hajigálta meg a két incselkedő birót. Most már értjük a synaphæiat.[64] Csakhogy Abrekhnek akkor nem itt a nézőtéren, hanem odafenn a szinpadon van a helye: Zsuzsanna karjai között.

– Úgy van! úgy van! Kiáltozának mindannyian a convivák. Végül az archon (a vajda) kimondá az egyhangú itéletet.

– Miután Zsuzsanna maga beismerte és felfedezte a mysterionát, tartozik azt symbolicussá tenni.

(Az asphaleia saját jargonjában keverve volt a sok görög műszó, a latinnal és héberrel. Az ujoncz, az idegen nem értette azt meg. A csikós fülelhetett rá! Ámde a régi kuruczok a debreczeni collegiumot nem hiába járták: ott megtanultak görögül, zsidóul. Pelargus mindent megértett.)

– Mit szólsz Abrekh? kérdezé Zsuzsanna, szemeinek egész bűvsugárzatával tekintve annak a szemeibe.

Az ifju már nem volt ezen a világon: ott járt valahol a hetedik égben. A szót nem hallotta, a szemeket nem látta már, csak a tüzét érezte mind a kettőnek.

De megzavarta ez elyseumi jelenetet egy goromba hang.

A csikós felugrott a székéről s az öklével az asztalra vágva, közbe dörgött goromba borizű hangon, a milyenen ittas emberek hőrögetnek.

– No de már urak, asszonyságok! Köszönöm a vacsorát! Engem ide nem azért hívtak, hogy én itt nézzem, hogy csókolódik más, hanem, hogy én kapjam meg a szép asszony csókját. Én a jussomat nem hagyom.

Delila belekapaszkodott a karjába s el akarta csitítani.

– Majd azután, Sámson!

– Deh! Eb ura a fakó! Ha én Sámson vagyok, előttem a Herko Páter sem őgyeleg. Ha én egyszer bort iszom, akkor az a szóm, hogy «ki a legény a csárdában!» Én a szép asszony csókját nem hagyom holnapra. Én nem nyalom a mézet üvegen keresztül.

Erre többen is kezdték neki magyarázni:

– Ezt elébb meg kell szolgálni! Elébb a fogadást kell megnyerni. A viadalban a győztesé a szép asszony csókja.

– No hát jöjjön az a filiszteus, a ki meg akar szúrni karddal, ha én a botomat a markomba fogtam! Lássuk, hogy ki a legény a gáton.

Wammana szólalt fel.

– Nagyon jól van! Legyen egy scénában egyesítve mind a két dráma. Egyszerre a szinpadon Sámson és Delila, meg a filisztinek, és Zsuzsanna Abrekhel.

– Bravó! Chaire! kiáltá az asztaltársaság. Zsuzsanna tapsolt. Koleikháb pedig irigyen és fogait összecsikorgatva, rikácsolt közbe: «dæmoni gondolat! az aphrodisis és hæmothypos[65] egyesítve! A Messalinák, a Poppæák, a Zoémiások nem találtak ki ilyen orgiát.»

Csak azt sajnálja, hogy nem ő a mima ebben a pokolparadicsomi drámában.

– Menjetek fel a színpadra! parancsolt a vajda.

Erre felálltak az asztal mellől a pantomimia szereplői. A hölgyek vezették a férfiakat: ők ismerték a járást a Bafomet-templom titkos folyosóin. Elől ment Zsuzsanna Abrekhel, utánuk Delila Sámsonnal.

Egy szűk márvány csigalépcső vezetett fel a folyosótól az orgonához.

A színpad a karzat mellvédjéig volt felemelve, a két szélső oszlop köze öltöző-kabinokat rejtett. A háttérben volt az orgona, fényes sípjaival, aranyozott arabeszkjeivel és macskafejű szárnyas angyalkákkal.

A jobb oldalán a színpadnak volt Delila pompás keleti sátora tigrislábú kerevetével, tigrisirhával letakarva, czifra füstölő árasztott kábító ámbra-illatot. A bal oldalon volt a hagyományos hársfa és cserfa (ott volt mind a kettő), közöttük a márványmedencze, mely fölé egy faragott nympha tartott két felemelt kezében titoktartó fátyolt.

A két hölgy betuszkolta Györgyöt az öltözőbe, a hol az Abrekh jelmeze el volt számára készítve. A csikóssal egy perczig sem hagyták egyedül találkozni. Visszatérett Delila utasítást adott Sámsonnak, hogy hol találja costumejét: az orgona mögött s azzal elfutott az öltözőbe.

Pelargus, az orgona mögé lépve, körültekintett. A hogy előre tudta: az orgona mögött volt az a nagy gömbölyű ablak, mely a Bafomet-templom hátulján a bástyára szolgál.

Ezt az ablakot felnyitá s kinézett rajta. Onnan a bástyáig öt ölnyi lehet a mélység.

Azt épen végig éri a pányva. Ott van átkötve a derekán; ez a csikós-jelmez kiegészítő része. Annak az egyik végét megkötötte az ablak keresztfájához.

XVII. FEJEZET. A MYSTERION.

Ezalatt az asztalnál maradt társaság dalra kezdett. Pajkos franczia madrigál volt. Dicsőítése a női hűtlenségnek. A refrainek után felsivított a női kaczagás hangja, keverve a férfihang hahotájával.

Egyszerre csak a torkába szakadt mindenkinek a nevetés. A gyertyák, fáklyák egy percz alatt elsötétültek, minden láng lefelé lobogott. Sötét lett.

Néhány hölgy keresztet vetett magára, s itt-ott egy «Jézus Mária» hangzott el.

Csak a nagymester nem ijedezett.

– Hahaha! Ne rémüljetek meg! Nem a Malach Hamovesh angyal jelent meg. Valaki kinyitotta a hátulsó ablakot.

Percz mulva ismét világos lett, a gyertyák vígan lobogtak. Az ablak ismét be volt téve.

A világossággal aztán a dévaj kedv is visszatért s tovább énekelték a madrigalt.

– No most csend! Ott jön Delila.

A legelső alak volt a kanaháni hölgy, a ki a karzaton megjelent. Korhű jelmez volt rajta, a minőt a palæstinai nők viselnek. Földön huzott hosszú kantus, sárga és vörös csíkos gyapjuszövetből, melybe arany és ezüst madarak voltak hímezve, azt egy tarka öv szorította át a derekán, s egy másik öv lazán volt keresztül vetve a tomporain, patyolat ingujj omlott alá a válláról, tíz sor kláris, s ugyanannyi ezüst pénzfűzér takarta a keblét, a feje fehér turbánalakú tekercscsel volt körülcsavarva. S ugyanannak a könnyű egyptomi szövetnek a végei át voltak kötve az álla alatt s körülcsavarva a nyakán; az egész nőből nem látszott ki más a sok gunya közül, mint az a keleti barna arcz, nagy fekete szemeivel, vérpiros ajkaival. Aztán meg egy, a turbántekercs alul árulóan kihagyott fekete hajfonadék, mely térdig kigyózik alá.

A csábító Delila teljes fegyverzetében.

De talán épen az a csábító benne: megtalálni e sok titokőrző gunya között a tündért? A kanaháni hölgyek kantusa nem volt varrva, csak szalagokkal összekötve.

Kezében egy hárfa-alakú háromszögletű lant volt: annak a húrjait elkezdé pengetni, lanyhán végig dűlve a kereveten s teljes fuvolacsengésű hangon egy dalt énekelt hozzá, mely valóban a világ nyelvét képviselte, olyan érthető, mint a csalogány dala: valami assyr szerelmes románczot. (Delila szerepét Io Abulfeda herczegnő játszotta: ott a hol ő felnőtt, még ismerték a mór és kanaáni dalokat.) Ilyen szerelmes dalt csak a madaraktól lehet eltanulni.

A dalra előjön Sámson. Igen egyszerű jelmezt visel. Fehér gyapjú zubbonyt, vörös szegélylyel, melynek a szélein körül aggatott arany és ezüst pléhdarabok csüggnek, csillag, félhold és háromszög alakban, lábain fatalpú bocskorok, vállán oroszlánbőr keresztűl vetve, mely sörényes fejével a mellét takarja, izmos karjai és vállai mezetlenek, haja úgy van, a hogy volt: szirony közé fűzve. Sámson és hortobágyi csikós egyforma hajfonást viseltek. Minden fegyverzete az egyetlen ólmos bot.

Delila odacsalogatja őt maga mellé a kerevetre. Kezdődik az érdekes jelenet, a hol Sámson és Delila egymás titkait fürkészik. Mindegyik nagy árt szab a maga titkáért.

Delila leereszti a sátor függönyét: árnyékban maradnak.

Ekkor a tulsó oldalán a karzatnak előjön Zsuzsanna.

A mint megjelenik, nem lehet mást látni, csak őt.

Tündéralakját leplezi egy fátyolköntös, abból a «daccamuszlin»-ból, melyet ha a harmatos pázsitra terítenek, nem látszik meg a fűvön. Még csábítóbb, mintha semmit se viselne.

Félénk mozdulatait meghazudtolja keblének nyugtalan pihegése, melyet fél kezével iparkodik visszafojtani. Mutató ujját ajka előtt tartja, mintha a fáknak, virágoknak hallgatást intene.

A vízmedencze márvány lépcsőjét érintik rózsaszínű lábujjai.

Összerázkódik.

Meglátta saját alakját a sötét víztükörben, s egyszerre mind a két kezével előre húzza hosszú dús leomló hajzatát, s azzal, mint egy tündérpalásttal, betakarja magát.

A «hársfa» lombjai körül egy tolvaj napkarika odavetődik az arczára. Felemelt tenyérrel védi magát ellene nagy szemérmesen.

Közbe jön egy improvisált jelenet, a mely nem lehetett betanulva. Az ódon épület gerendái között éjjeli pávaszempillangók tanyáznak. Egyike e gyönyörű phalænáknak körülrepkedi a fénylő hölgyalakot s nagy küzdelem támad kettőjük között. Zsuzsanna kergeti két kezével a vakmerő szárnyas udvarlót, minden mozdulatával új csábalakot öltve, míg utoljára a nagy fénytől elvakult pillangó beleakad a hajzatába. Akkor aztán elfogja azt, s kegyetlen diadallal veszi a két kezébe. Kitépje a szárnyait? Meg elmosolyodik. Hisz nem büntetésre méltó az, a ki a szép hölgyet világító bálványnak nézte.

– Hess! Eredj a nénédhez, súgja a lepkének s áthajítja azt Delila sátorába.

A pávaszem pillangónak is Ió a neve.

Most megjelenik a negyedik alakja is a mysterionnak.

Elősettenkedik a myrtus-bokrok közül Abrekh: az ifju szerelmes.

A hires tarka köntös van rajta, melyért a bátyjai olyan nagyon irigykedének rá; kezein, lábain kösöntyűk, a fején arany abroncs, mely fehér főkötőformát szorít a homlokához. Vállán az a kurta, hagyományos köpeny, mely olyan könnyen elszakad, ha czibálják.

Egész arcza megdicsőülést fejez ki.

Halkan lopózik oda bálványozott hölgye mögé s félénken, tétovázva egy csókot lop annak vállára.

Zsuzsanna kéjes ijedtséggel fordul vissza felé.

Arra a bünös oda omlik a lábaihoz, kérve, hogy ölje meg vakmerőségeért.

Zsuzsánna int neki, hogy hallgasson. S két szájat egyszerre elhallgattatni: annak igen egyszerű módja van.

Ez volt az első csók. A néma, a halálra itélt csók. A melynek ott kell meghalni, a hol megszületett.

Csakhogy ez a halott nem engedi magát eltemetni.

Dicsekedni akar a boldogságával. A csókot a hang teszi csókká.

A hölgy ijedten inti, feddi, szidja.

Az ifjú ráfogja a fülemülére, hogy az csattogott.

Hiába! már meghallották s oda lenn a néző közönség egész csók-chorussal visszhangozik reá.

Sámson félre hárítja a sátor függönyét, kémlelve.

– A fülemülék csattognak: suttogja Delila. Hát te mit ügyelsz most a csalogányokra, mikor én vagyok melletted?

És a csók az a csodaszörny, a mi önmagát teremti: egyből születik száz.

Az indulat őrjöngéssé magasul, a lélek egészen testté lesz: gondolat nincs többé, csak érzés. Emlékezet, büszkeség, félelem, minden elenyészik, oltárlépcső, vérpad zsámolya, megölt vetélytárs ravatala mind elég jó az elszabadult chimærának. Utoljára is chimæra az egész.

És mégis ragályos.