Part 13

A mysterion szerint az következett volna, hogy Sámson elárulja legyőzhetlen erejének titkát. Akkor aztán jön a végzetes olló, mely a hatalmas hajfürtöket lenyirja. Csakhogy ezért Delila áldozatokat hoz. Már tudniillik az a kanaánbeli csábhölgy. Hanem az asphaleia Delilája önző volt. Ő a mint tapasztalá, hogy Sámson kitalálja a titkát, nem játszotta végig a szerepét, hanem mielőtt a Sámsonjának a hajfürteit levágta volna, elkiáltá magát:

– Vigyázz, Sámson! rajtad a filiszteusok!

E jelkiáltásra előlépett a nászsátor mögül a filiszteus.

Wammána, meztelen karddal a kezében.

Sámson félrelökte Delilát s előjött a sátorból, marokra fogva ólmos fütykösét. Csakhogy a haja nem volt levágva, mint annak a másik Sámsonnak. Nem veszté ott az erejét az asszonynál.

– Állok elédbe!

Zsuzsanna mind a két karjával ölelve tartá Abrekhet, szive ott dobogott annak a szivén.

Sámson háttal fordult feléjük.

Kezdődött az egyenlőtlen viadal. Egyiknél bot, a másiknál kard.

És annak, a kinél a bot van, nem szabad visszaütni.

Abrekh, még a varázslat mámorában is észrevette a gonosz játékot.

– Annak a kardnak hegye van! kiáltá hangosan.

– Mi gondod neked most a kard hegyére? suttogá Zsuzsanna. Az én szemembe nézz! ott a te halálod!

De Abrekh mindenképen kiszabadítá a fejét az ölelő karok közül, hogy a viaskodást lássa.

S egyszerre valami fagyos dermenet állta el minden idegét.

Látta már, hogy mit akarnak tenni ezzel a csikóssal.

Szembeállítják a leggyakorlottabb spadassinnal. Azzal a mestervivóval, a ki vágtató paripa hátáról kettős döféssel bele talál a szerecsenfő szemeibe egy villámpercz alatt.

Most érté már, hogy mi jelentése van ennek a szónak:

«Van már korax!»

A kimult vak Sámson helyébe új kapuőrt kell helyezni. Másik vak Sámsont.

Miért épen ezt? Ezt a rokonszenves alakot, a kihez ő kimagyarázhatlan rokonszenvet érez? A kinek testi erejét, lelki nyugalmát bámulja, irigyli? Miért szemelték ezt ki, hogy megnyomorítsák?

De ez az ember hatalmasan védi magát. Mintha csak ő maga is mester volna a kardvivásban: remekül tudja magától elhárítani a karddöféseket.

Ismeri ez a regulát! A fejszúrásnál nem hátra kell kapni a fejét, hanem egyszerre alásunyni, mintha a nyakcsigáját szegte volna.

Wammána kardja már kétszer döfött el a semmibe a Sámson feje fölött.

Abrekh borzadozott, mintha a láz törné.

– Ne reszkess te kölyök! suttogá Zsuzsanna, ha azt nem akarod, hogy megfojtsalak! Ne nézz oda! Ne mereszgesd a szemeidet!

S egyik szemét a másik után tapasztá le csókjaival.

Sámson vette észre már a gonosz szándékot.

– Hohó! uracskám! Te a szememet akarod kiszúrni? Abból semmi sem lesz.

S nevető arczczal védte magát a megújított támadások ellen.

Abrekh vonaglott az ölelő hölgy karjai között.

Erre Zsuzsanna egyet fordított rajta, úgy hogy Abrekh jutott háttal a viaskodók felé, ő pedig szemközt látta a jelenetet. A szerelem és a vérszomj kéjét szívhatta egyszerre.

A bottal védekező Sámson egyre tért veszített a folyvást fortélyosabban támadó ellenféllel szemben: Abrekh már közeledni hallá a lábdobogását. Ha megbotlik a vízmedencze párkányában, akkor el van veszve.

Egyszerre eltaszítá magától a szerelmes asszonynak a fejét, a ki őt forró csókjával akarta megnémítani, s teljes erejével elkiáltá magát:

«Magyar! Üsd!»

Erre a szóra a csikós egyszerre kinyujtá azt a hosszú karját, s a bot ólmos vége, mint az istennyila, úgy csapott le Wammána fejére: lehetett hallani a csontnak a recsegését.

Wammána egyszerre eldobta a kezéből a spádát. Egy perczig a halál vigyorgására torzult el az arcza. Úgy volt, mint a ki egy véletlen tréfa fölött nevet: azután megfordult a sarkán, a két kezével felkapkodva a levegőbe, mint a ki táncznak indult, s azzal hanyatt vágta magát a színpadon, a fején kapott sebből kiszökelt a vér s odahullott Delila arczába, a ki ájultan rogyott le a kerevet mellé.

Ekkor Zsuzsanna hevesen taszítá el magától Abrekhet, s felszökve az ifjú öléből, kétségbeesett sikoltással rohant oda Wammanához, önfeledten kiáltva:

«Jacintóm! Szerelmem!»

S megragadta annak a fejét és csókolta az ajkait, hosszú lengő haja beteríté – a holt testét.

Az ifjú meg volt zsibbadva testben, lélekben.

Az ő szerelmese volt Wammána! Ez a tündér! Ez az istennő szeretője volt az ő mesterének.

Akár csak az ő fejére csaptak volna azzal a nehéz buzogánynyal. – Elkezdett sirni.

Sámson odaugrott hozzá s felrántotta őt fektéből.

– Herczeg! kiálta rá francziául. – Menekülj innen! Itt gyilkosaid vannak. – Te Rákóczy Ferencz fia vagy: Erdély nagyfejedelmeé. – Én küldelek apádhoz. – Nevem: Pelargus. – Vezér voltam apád alatt. – Ott az ablak. – Egy kötél van rákötve. Azon megmenekülhetsz. Fuss a karámhoz. – Ott bajtársaim fogadnak. – Visznek hazádba, a hol várnak rád. – Én itt maradok és védem a feljárást, hogy ezek itt ne üldözhessenek. – Fuss innen! – Ez a pokol!

György futni készült, de egy perczre megállt.

– Mért nem sietsz? kiálta rá Pelargus.

– Nekem nem szabad elfutnom, mert holnap reggel találkozásom van élethalál viadalra marchese di San Carloval.

– Szerencsétlen! Az a te testvérbátyád! Egymást akarjátok megölni! – S ezért az asszonyért itt?

György futott már. Az ablak csörömpölt, a mint kivágta.

A hideg szél befújt az ablakon s lenyomta a szövétnekek lángját.

A Sámson pedig megragadta annak az asszonynak azt a szép hosszú haját s annál fogva felkapva a levegőbe, keresztül hajította azt a karzat mellvédén a hívei közé.

Azzal odaállt a csigalépcső bejárata elé.

– És most jöjjetek, Sisera hadai! a hányan vagytok s próbáljatok ide felhatolni.

XVIII. FEJEZET. EGYÜTT A KOPONYÁKKAL.

György szerencsésen lejutott a gömbölyű ablakból a pányva-kötélen a bástyára.

Csak egy gondolatja volt: az, hogy most futnia kell innen.

Minő utat czikázott végig a lelke néhány percz alatt.

A mámorító csókok! – Aztán a borzalom, hogy egy embert megvakítanak a szeme láttára! – «Üsd, magyar!» A mesterét agyonüti az idegen ember! – A bálványistennője átalakul egyszerre egy undok hetærává! – Te Rákóczy Ferencz fia vagy! – A kit meg akartál ölni, az a bátyád! – Fuss innen! – Az apádhoz! A fejedelemhez!

Egészen meg volt kábulva.

Hova fusson?

Rejtélyes megszabadítója azt mondta neki: fuss a karámhoz, a méneshez!

De merre van ez a karám? Hogy találjon ki a városból? Bécs város nagy erdő!

S azonfölül be van kerítve sánczokkal. Épen ott állt egynek a szélén. Nyaktöréssel jár a leugrás. S az árok tulsó oldalán is fal van. Arra meg nem lehet felmászni.

«Halt! wer da!» rivallt rá a bástyán járó őr.

Ez a kiáltás felrázta kábulatából. Lefutott a bástyára vezető lépcsőn. Onnan aztán, hátra sem tekintve, berohant a szűk utczába.

Bécs város még akkor olajlámpásokkal volt világítva, azok is nagy távolokban pislogtak. Tisztességes éjjeljáró ember lámpást vitetett maga előtt s jámbor családapák a zsebükben hordták a rézfödelű kézi lámpát, melylyel maguknak haza világítottak.

Györgynek a fejét a valóban átélt viziókon kívül még az a philtra is kábítá, melyet utoljára megitattak vele. Azt képzelte, hogy minden utcza olyan szűk, hogy hol az egyik, hol a másik oldalába ütődik a tenyerével.

«Hát nem akar ennek a «hunczfut utczának» vége szakadni?»[66]

Azután meg azt vették fel az utczák, hogy felfelé emelkedtek, mintha az égbe akarnának hágni.

«Átkozott «Kaczensteg»! Mikor jutok már fel a tetejére?»

Azt képzelte, hogy futnak utána, s kiabálják mindenfelől: «fogjátok el!»

A mint aztán egy tágas utczába kijutott, egyszerre csak egy szörnyalak állta el az útját. Óriás volt: legalább is másfél öles. A dereka kigyó, a fején vas sisak, a két kezében pőröly és vas patkó.

Ez a meseszörny volt a «Radelsäule». Még akkor Bécs utczáin, a hol egy kovácsműhely volt, azt a gyalogjáró közepére kiállított tölgyfaoszlop jelezte, ellátva a mesterség jelvényeivel.

György dühbe jött e szörnyeteg látására s a mámor bátorságával neki rohant és átnyalábolta. Földhöz akarta vágni. Az lett belőle, hogy maga esett össze a kovácsoszlop előtt s ott elnyomta az álom. Álmodott rémségeseket, a kövön fekve.

Arra ébredt fel, hogy a föld rázkódott alatta s pokoli zsivaj hangzott a fülébe.

A mint felnyitá a szemeit, a rémálom folytatását látta maga előtt.

Egy nehéz vasas szekér jött feléje az utczán: ökrök vontatták. Attól rázkódott a kövezet.

Az a szekér tetézve volt megrakva csontokkal. Kéz és lábszárak, vázak, legfeljül a koponyák.

S ezen a csonthalmazon ült egy csoport ember, a mennyi csak ráfért, őrületes öltözetekben: férfiak, fejükön tarajos főkötőkkel, palást helyett felöltött selyem szoknyákban, némelyiken olyan ing volt, a melyik nagyon hasonlított holmi szemfödélhez: csakhogy csupa rongy volt.

Többen pedig a kocsi mellett kullogtak, szurokfáklyával a kezükben. Ha egy-egy koponya leesett a szekérről, azt elfogták gurultában: «Hohó, Bruder Beinmann! ne szökj el!» s visszadobták a szekérre.

Egy nagy csobolyó volt velük: az kézről kézre járt; az akonájárul ittak.

És aztán dalolták hozzá, rikácsoló chorusban a népszerű bécsi nótát:

«Egy napi jó kedv: Végy fürdőt Egy heti jó kedv: Bortömlőt Egy havi jó kedv: Disznót ölj. Egy évi jó kedv: Megnősülj![67]

Ez pedig nem volt káprázat, hanem egy nagyon egyszerű intézmény. A Szent István templom katakombáiból, minthogy már nagyon megteltek, takarították ki a legrégibb lakókat, hogy az újaknak helyet szorítsanak. Ezeket a depossedáltakat aztán a városon kívül elsirolták egy nagy közös sírgödörbe. Azok az éneklő legények a sirásók voltak. Bizonyára nem tartoztak a társadalom felsőbb osztályaihoz, sőt fel lehet tenni, hogy nagyon elzüllött ficzkók voltak.

Ezt a szállítmányt csak éjjel lehetett a városon keresztül vinni, a mikor rendes polgárember nem járt az utczán.

A mi a halotti köntösökből, szemfödelekből még épen megmaradt, ez a sirásók osztályául jutott. Némelyik jól járt, a kinek aranycsipkés főkötő maradt a markában. A koponyának nincs már arra szüksége.

Egyik legény észrevette a földön fekvő alakot.

– Nené. Itt is van még egy! No gyere pajtás: téged is elviszünk a temetőbe.

György kábultan bámult a világba.

– Temetőbe? hebegé. – Valami ösztönszerű sugallat támadt az agyában. Az bizony nagyon jó lesz. Vigyetek a temetőbe.

Annyit sejtett, hogy a temető kívül van a városon, s hogy ő neki nagyon jó lesz az valamire, ha a városból kijuthat.

A legények kaptak a tréfán s feltették az ifjut a szekérre.

Furcsa maskara volt. A bibliai József tarka jelmezében. Valami részvényesnek nézték a mult esteli proczessióból, a kinek nagyon meg talált használni a mulatság.

A vén kocsis, a ki az ökröket vezette, megszánta, hogy olyan nagyon didereg s megkinálta a butykosából.

Régi gyógymód mámor ellen az alkohol.

Attól a korty pálinkától félig-meddig eszére tért.

– Hová megy ez a szekér? kérdezé az ökörhajtótól.

– Ki a temetőbe.

– Hisz a bástyakapu be van zárva.

– Kinyitják ennek a szekérnek.

– Akkor én is megyek.

– Hol lakol úrfi?

– Ha én azt tudnám?

– Hát hova akarsz menni?

– Megállj csak! A Bärenhaushoz. – Nem. Nem. – A karámhoz.

– Mi az a karám?

– A hol a vad lovak vannak.

Ezen aztán az egész társaság röhögött.

Vad lovak! Bécsben! «Der meint die Heupferde!»[68]

– Hát hogy híják a tátit? kiáltotta fülébe az a legény, ki a földről fölszedte. – Azt nem kérdem, hogy téged hogy hínak? mert azt nem tudod.

György megerőtette az eszét. Hogy is hívják az ő apját? Giunchi gróf? Az nagyon régen volt. – Marchese di San Christina? – Az is elmult már. Igazat kell mondani becsületes emberek között, s ezek bizonyára becsületes emberek.

– Az én apám Rákóczy Ferencz…

Erre a névre általános «hujjahó» ordítás támadt a legénység között.

– Rákóczy Ferencznek a fia? Hisz akkor te egy princz vagy? Héj Sündfegerek! Dallingerek.[69] Kezet-lábat csókoljatok a princznek! Megkerült a Rákóczy Ferencznek a fia.

A lármás bohó had majd szétszedte furcsa hódolatával az ifju embert. Alig tudott szóhoz jutni bámultából.

– Hát ismered te az én apámat? kérdé hebegve a mostkerült pajtástól.

– Hogy ismerem-e? Hisz mindennap látom azzal a két kukucsálómmal. Az a Malach! A király.

– Miféle király?

– Hát mind a húsz nemzetnek a királya.

Azzal gyorsan elhadarta neki mind a húsz nemzet nevét. Soha sem hallott azok közül egyet is említeni valaha.

– És te micsoda nemzethez tartozol? kérdé György.

– Én Kammesierer vagyok. Diákul is tudok. Vinus, vina, vinum! Vinum est divinum! Deo gratias! Rogo humillime. Det mihi elemosinam. Nec parentem, nec marentem habeo: solummodo unum fratrem, sed est etiam puella. – Hát te tudsz-e diákul?

– Nem tudok.

– Hát «kart»-ot tudsz? Briefelwetzerolni tudsz?

– Nem is értem, mi az?

– Hát bregolni? genffolni? fladerfaszolni? Egyiket sem?

György csak a fejét rázta mindezekre. Idegen szavak voltak ránézve.

Ah! hát csak Blickschlager vagy? Részegen feküdni az utczán, s felszedetni magadat? Igazi princzhez való hivatal! No majd örül az apád, ha megint megkaphat. – Sokszor emlegetett az öreg. – Elloptak tőle a kandirerek, mert nagyon szép gyerek voltál, s eladtak a Mizraimitáknak. No nem igaz? Egyptomból jöttél? A szép Potifárné volt az asszonyod? Abrekh volt a neved?

Györgynek a feje még jobban elkábult erre a beszédre. Honnan tud ez az idegen ember ilyen titkokat?

– No lesz ma nagy szabbath a mirákelpalotában, ha a Malach meglátja a visszakerült Flicket: lesz Breitfúsz, meg Regenwurm, – hordóval a Schürnbrand erre a nagy ünnepre, a Klenknerek tánczolni fognak a Billträgerinekkel.

S az egész díszes társaság ujjongása kisérte ezt a beszédet, melyet úgy látszott, hogy értettek.

György pedig azt képzelte, hogy egy idegen planétába esett be, mint Klimius Miklós, a kiről az inasától hallott meséltetni. Majd mindjárt jönnek azok az emberek, a kiknek csak egy lábuk van, s beszéd helyett, a felhúrozott mellükön hegedülnek.

Az új pajtás, a ki magát Kammesierernek vallotta, egész bizalmával megtisztelte.

– Ma én is lakodalmat fogok tartani. A Wunnenberggel, a legszebb leánynyal fogok ma csókolózni: Bruderschaftot iszom vele. Tudod, hogy ki volt a legszebb leány a világon? Hahó! Nem találod azt ki. A szép Paradies Flóra! Milyen gyönyörű név! Flóra! A Blankenburgi herczegnek volt a szeretője. – Szeretett az mást is. – Különösen a szegény Kammesierereket. – Ha egy kántáló scholaris került eléje, azt alamizsna nélkül el nem bocsátotta. – Megtudta a herczeg. – Méregbe jött rajta. Kapta magát, mikor a szép Paradies Flóra édesdeden aludt, egy hosszú rézszöget keresztül ütött a halántékán. Nézd, most is itt van a rézszög a fejében.

Azzal elővett a táskájából egy eldugott koponyát s odatartá György elé.

– Hát nézd! Lehet ennél szebb koponya a világon? Milyen szép állkapocs! A két sor foga csupádon igazgyöngy. Nem csókolni való? Héj rózsám, violám! Szép Paradies Flóra. Szereted-e még az alamáziát? Ma együtt iszunk dosztig. Te az én számból, én a tiedből! Schmollis! Fiducit! Szép halálfő!

A czimboraság röhögött és toporzékolt.

– Nem teszed te azt meg! ingerkedék vele a vén kocsis.

– Nem teszem meg? Akár mindjárt! Töltsd ide a szájába azt az alamaziát!

Meglett a kivánsága.

Akkor aztán feltartotta magasra a tenyerébe fogott koponyát.

– A te egészségedre tündérszép Paradies Flóra! ott a másvilágon!

– Ne az égben keresd azt, hanem a pokolban! kiáltozának rá a czimborák.

Azonban még sem válthatta be a szavát, mert a mint a szájához akarta vinni azt a szörnyű serleget, az egyik ficzkó odatartotta a szurokfáklyát, s attól a borszesz lángra lobbant, s a kék-zöld tűz egyszerre tódult ki a koponya minden nyilásán.

– No most csókolódjál a szép Flórával, Kammesierer.

A ficzkó aztán úgy tartotta a kezében magasra emelve a lángsugárzó koponyát, míg a csonthordó szekér eljutott a Rothenthurm-kapuhoz.

A zakatoló szekér zörgése előidézte az őrszobából az alabárdos kapuőrséget.

A kulcsár tudni akarta, hogy ki az, mi a neve, a ki éjfél után a Rothenthurm-kapuján ki akar menni. Mi czélja van?

A Kammesierer szolgált neki az urak és hölgyek neveivel, a kik a szekeret elfoglalják: herczegek és zászlós urak. Czéljuk egy kis kéjkirándulás a zöldben.

– Nem a döglött méltóságokat kérdem, hanem az eleven gazficzkókat.

– Semmi gazficzkók! Respekt, uram! Tessék salutáltatni az őrséggel. Ez itten princz Rákóczy! a király fia!

Arra aztán a kulcsár is nevetésre fogta a dolgot: az alabárdosok tisztelkedtek a lándzsáikkal, hanem a lándzsanyéllel ráhúzkodtak a hátulmaradók irháira. A kapu lánczai csörömpöltek, a szekér kidöczögött a felvonó hidon.

György szerencsésen kijutott a városból.

Még azután a folyami hidon kellett átdöczögni a szekérnek. A tulsó parton már puszta tér volt, s ágyulövésnyi távolban kezdődött a külváros, alacsony házaival, lámpástalan utczáival.

A csipős szél jól esett György lángoló agyának itt künn a szabadban.

Az új czimbora odadörmögött a fülébe:

– No komám! Ha valami okod van a klems-kerülésre, vagy a dolmántól félsz, itt most nincs schmalkachel, bizd a trittlingre a dolgot! Aztán csak mindig a nyomomban tarts. Meg nem állunk a mirákelpalotáig.

Néhány percz alatt mind leugráltak a ficzkók a szekérről s egyszerre elpárolgott az egész csapat, mintha a föld nyelte volna el őket. A fáklyások egyedül maradtak a szekér mellett. Ezek lehettek az igazi sírásólegények. A többi a díszes alvilág nemzetségéhez tartozott, a kik kapuzárás után benn rekedtek a városban (vagy épen valami sötét keresetben jártak) s ezzel az alkalmatossággal utazának a kapun keresztül, mind valamennyien a csavargók hatalmas czéhének tagjai.

XIX. FEJEZET. A CSAVARGÓK ORSZÁGA.

Valóságos állam volt az államban. (Status in statu).

Huszonnyolcz nemzetségre voltak felosztva, mindegyiknek saját elnevezése, külön mestersége, hivatása, a melyre kora gyermekkorától betanították az emberét. Még nyelvüket is úgy lopták össze: németből, tótból, zsidóból, czigányból, a mit egymás közt beszéltek.

Az ő dominiumuk volt az utcza, a templomküszöb, a vásártér, a kapualja; pénztáruk a persely, a tarisznya. Jövedelmük épen annyi volt, a mennyi a mai napra kellett: holnapra nem volt szabad eltenni semmit.

Egész légióra ment a sánták, vakok, nyavalyatörősök száma, a némák kerepeltek, a vakok énekeltek, a félbolondok érthetetlen kurjongatással vonták magukra a figyelmet. Voltak zarándokok, a kik kopott szőrkantusban, kagylóval körített kalapban, keresztvégű vándorbottal járták be a várost s beszéltek a szentföldön szerzett tapasztalataikról. A vándorló diákokat meg lehetett ismerni arról, hogy diákul kántáltak s minden öltönydarabból ki voltak nőve; egészen tisztességes öltözetük volt a tönkrejutott kalmároknak, a kiknek a hajdemákok mindenüket elrabolták. Ellenben alig akadt meg a rongy a pogány fogságból hazaszabadult rabok testén s látható volt a meztelen csánkóikon a bilincstörés hege. Bűnbánó leányok betakart arczczal jártak a vásárban s vezeklésük jeléül nyirfaággal verték a meztelen hátukat. A Lázárok sáfránynyal besárgítva jártak házról-házra, nyöszörögve, hálálkodva. Ellenben voltak nemes uraknak öltözött csavargók is, kik üldözőik elől menekültek s ajánló levelekkel voltak ellátva. Sápadt leányok csodatevő szűzeknek adták ki magukat, a kik extaticus állapotukban nem érzik, hogyha a karjukon tűket szurkálnak keresztül, viziókat látnak, a megboldogultak lelkeivel beszélnek s apró üvegcsékben csodaerejű vizeket osztogatnak mérsékelt árért. A kártyavetőnők jövendőt mondanak, lopott jószág tolvaját kiolvassák, szerelemitalt árulnak s rejtett kincseket segítenek fölfedezni. A félkézkalmárok igyekeznek a hosszú ujjaikkal elkaparítani a tolongásban az erszényeket, s a parasztokat rászedik hamis aranyakkal. A kocsmákban lesnek prédájukra a hamis játékosok, a kikhez az áldozatul kiszemelt parasztot a csaló madarak vezetik. Éjjel folyik a munkájuk a betörőknek, a kik között megint rangfokozatot képeznek a kik csak jó reggelt kivánnak, nyitott ajtókon belopózva, a kik megint tolvajkulcsokkal remekelnek, a kik aztán kecskelábbal törik fel a nehéz vasajtókat, s a kik végül emberölésre is el vannak készülve.

És ezek mind egymás kezére dolgoznak, az egész társaság összetart, egyetért. Vannak törvényeik, alapszabályaik, s van, a ki törvényt tart közöttük: az a Malach, a király. Ezt szabadon választják. S ez tesz igazságot a peres ügyeikben; büntetést oszt: botoztat, korbácsoltat, akasztat. Életnek és halálnak ura, a milyen egy király szokott lenni. Ő vezeti az állam ügyeit: ha valaki bajba került, azt kiszabadítja. Kémeket tart. Az üldöző fogdmegeket megvesztegeti. Házasságot köt és elválaszt, confirmál, rangot oszt, kinevez. Felosztja a társaság jövedelmét, hogy mindenkinek jusson belőle. Ünnepeket tart a társaság emlékezetes napjain, s ha valakinek az a fátuma esik a társaságból, hogy az akasztófán végzi, annak a nevét megörökíti. Megkeresztel és temetkezik. Ő a császár és pápa ebben a társaságban!

Szokásuk a vagabundtársaság királyainak hires historiai neveket «lopni» a maguk számára.

A mostaninak a neve Rákóczy Ferencz. Vagy a hogy a külföldi tudósok irják: «Ragoczky».

Nemzetségére nézve czigány. Nem magyar, nem német, nem oláhczigány, hanem «kóbor czigány».

A magyar czigány «rom»-nak nevezi magát, a kóbor czigány «zsidó»-nak.

Ennek a társaságnak nem is lehetne illőbb alakot keresni királyul. Hatalmas öles termet, szivós izmokkal, széles vállal, kicsiny kezei és lábai indus eredetére vallanak, maga a feje pedig festőnek való modell. Tojásdad arcz, rézbarna szinű, csiga metszésű száj, keskeny bajuszszal, mely göndör szakállával összefoly, fényes fekete göndör haja domború homlokáról füle mögé csavarva, gazdag hullámokban omlik vállaira. Igazi dalia.

A czigányneve (mielőtt királylyá választották volna) «Piránó» volt, a mi czigányul annyit jelent, hogy «szerető».

Meg is érdemelte.

Már csak mi is maradjunk ennél a névnél, ne koptassuk azt a Rákóczyt.

Mikor ez az alak végig megy Bécs utczáin, fején hatalmas báránybőrsüveg, foltos kék mentéjén lúdtojásnyi ezüst filigrán gombok; a mellén három csattos mentekötő: a középső csatton domborműben kiverve egy ágaskodó lovat fékező férfialak. Ez a vajda családi czímere. Vörös nadrágját tenyérnyi széles szíj szorítja a derekához, annak is nagy ezüst csattja van. Az egyik kezében viszi a buzogányos nádpálczát, mely külömb a herczegi portások botjánál, vagy a tambour majorénál. Azon is czímer van: egy kigyóval küzdő oroszlán. Ez meg a vajdaság czímere. Hát mikor ebben a parádéban megjelenik a piaczon, minden ember mutogat rá: «Ott megy a csavargók királya! A Rákóczy!»

A hatóságnak van tudomása róla, hogy ez a király. Tetszik, hogy ezt a nagy nevet kuszpitolja. Hadd szokja meg a publikum, hogy ezen nevetni szabad.

Mert bizony szabad azon nevetni, mikor egy király az egyik kezében a hatalmas vajdajogart emeli, a másikban pedig egy réz-üstöt tart a fülénél fogva, a melyben több üst van beskatulyázva, s azokat árulja úton-útfélen a vásári népnek.

Mert a csavargók királya maga becsületes mesterséget űz. Rézkondérokat készít. Az egész népe mind tolvaj, csaló, koldus. De ő maga nem lop, nem csal, nem koldul. Úgy is illik. Ezért is van tekintélye a népe között: ő csak vezeti az általános munkát.

Estére aztán, az angelus elhangzása után az egész csavargó had elhagyja az utczákat, s takarodik haza.

Többfelé vannak az «otthon»-aik elosztva: egész strategiai rendben.

Egy része a Bettlerstiege körül lakik, a Königinkloster táján. A másik a Hernalsi úton, a mely menedéket virágos nyelven úgy hívnak, hogy «Bad im Elend».[70] A kiknek éjjeli munkájuk van, azok egy nagy pinczébe bujnak le a Rothenthurm-utczában. De a főhadiszállás a «Kothluke»-nél[71] kezdődik. Ott van a király residentiája: a mirákelpalota. Ott tartják a törvényszéket, ott csinálják a haditerveket, s ott tartják a fényes lakzikat.

Mikor a koldusok, a csavargók ünnepet akarnak ülni, akkor mind a mirákelpalotába gyülekeznek. Ott azután ledobják a rongyaikat, mankóikat, lemossák a beteg szint, a ragyát az arczukról, megnyilnak a szemeik, kiegyenesednek a lábaik; felöltöznek gavalléroknak, menyecskéknek; csapra ütik a hordót; muzsikát csinálnak s folyik a dáridó világos virradtig.

Azért csodapalota a neve, hogy így átváltoznak benne az emberek.