Part 14

A mirákelpalotát maguk a bécsiek is (a kik nem tartoztak a díszes czéhhez) csak akkor látták, a mikor a Szent István tornyába felmentek s annak a ballustrádájáról körültekintettek a vidéken.

Nem volt valami csábító tájék. Kopár pusztaság közepett egy rendetlen háztömkeleg, melynek közepéből valami furcsa nagy épülettömeg emelkedett ki. A kupolájáról azt lehetne hinni, hogy valami török mecset, csakhogy a tetejét sem minarét, sem gloriette nem ékesíti, hanem egy öblös kémény, mely éjjel-nappal füstölög.

Öreg emberek emlékeznek még rá, hogy a törökmegszállás idején ez az épület volt a tábori sütőház, a hol a negyed millióra menő török hadsereg számára a kenyeret sütötték. A kerek épületben volt köröskörül száz sütőkemencze. Ugyanakkor támadtak azok a házak is egy csoportban. A hadjáratok hienáinak a barlangjai voltak. Az a sok markotányos, kufár, csiszár, uzsorás, rabkereskedő czigány, a ki seregestől kisérte a török tábort s vásárt ütött a martalék fölött, a mit a portyázó tatár csapatok összeharácsoltak. Ezek vetették meg az alapját a jól rendezett tolvajtársadalom fő-főmenhelyének. Maga a társadalom megvolt régen s már két századdal előbb megvolt a constitutiója.

Hanem ennél jobb helyet nem választhatott ki magának.

Az egész környék vadvízjárta, egész évben sáros. Az egyik oldalán a házcsoportnak a török temető, a másikon egy tőzegvágás. A hátamögött a vesztőhely, kavicslepte avar közepén, melyet csak egy fehér nyárfák közé elrejtett ház szakít félbe: az a gyepmester háza. Nem kóborol ott más, mint elzüllött kutyák, a mik lehúzzák az eleven embert; hollók, varjuk seregestől felszállnak a magányos nyárfákra, meg arra a négy oszlopos szomorú emelvényre.

Egyetlen utcza vezet e háztömeg közé, a melynek jellemző neve a «Kothluke».

Rászolgál a nevére: minden évszakban végtől végig sár, latyak és deget. Azon szekér soha nem jár. A házak alacsonyak, rendetlenül össze-vissza építve, itt deszka, ott vályogfal, zöld penésztől, salétromtól belepett vörös tégla; zárt ajtók, papirossal beragasztott ablakok, leskelődő lyukak az oldalfalakon. Néhol egy alacsony ajtajú bolt, melynek küszöbén rongyokba bugyolált anyóka gunnyaszt.

A Kothlukéból nincs kijárás: zsákutcza az. Ellenben minden házból van a másik házba átjárás, vagy a padláson, vagy földalatti folyóson keresztül: lehet belőle szökni mindenfelé. Az utczaajtóra nem is kerülnek az emberek: tudják a járást az egész labyrinthban. Hasztalan jön ide a policzáj kutatni, motozni, nem talál meg semmit és senkit. Még a mirákelpalotának a bejáratát se tudták felfedezni soha. Csak látják, hogy a kéménye füstöl, de hogy hol járnak bele, azt idegen meg nem tudja.

A míg a Kammesierer Györgyöt a Kothlukéig elvezette, megismertette őt így sebes-kutyafuttában a helyzettel.

– No hallod-e Bruder, ez szerencsés fogás volt, hogy ma rád találtam. A Malach ezért meginvitál malaczpecsenyére. Jobbkor nem kerülhettél volna haza. Épen ma csipték nyakon a Ragoczkynak a nagyobbik fiát.

– Az én bátyámat? kérdé György ijedten.

– Ha te is a Ragoczky fia vagy, akkor annak a nagyobbik fia bizonyosan a bátyád: a phrálod.[72]

– Hát miért fogták el a bátyámat?

– Azért, mert nagyon szerette a szenteket.

– Hát nem szabad a szenteket szeretni?

– De ő azokat a szenteket szerette, a kik ezüstből vannak kifaragva.

– Lehetetlen!

– A biz úgy van. Ez a templáriusok közé tartozott.

Ezen még jobban elbámult György. Hisz ő azt hitte, hogy ő tartozik a templáriusok szövetségéhez, a kik a Bafomet templomában egészen mást csinálnak, mint a szenteket szeretik.

– Tudod: templáriusok azok, a kik a templomokban elbujnak, becsukatják magukat, s aztán felnyitogatják a szentségtartókat s a mi szent ezüst és arany a kezükbe akad, azt elszeretik a papoktól.

– S a bátyám ezt a mesterséget űzte volna?

– De nagy sikerrel. Majd meglátod, ha az öreg kipakol a te feltalálásod örömére a közös kincstárból: mennyi drága billikom, arany, ezüst bokály kerül onnan elő! Olyankor a koldusok mind aranyból, ezüstből iszszák az áldomást.

– S a bátyám ebben részt vett? Pedig milyen lovagöltönyben járt.

– Hja, pajtás, látsz te majd itt hímzett uribenás[73] vitézeket is. Azok is csak olyan begárdok, mind a többi. Hanem tegnap rajtavesztett a princz. Valaki elárulta. Nyakon csipték. Aztán kikötötték a pellengérre. Ha ott jártál volna a vásártéren, megláthattad volna.

Györgynek rémledezett a tegnapi nap emlékeiből olyasmi, hogy csakugyan látott valami népcsődületet a pellengér körül, mikor az uri társasággal ökrös szekéren arra mentek, de akkor nem ügyelt rá. Az ő bátyja lett volna az? A marchese di San Carlo?

Kábult fejével mindent el lehetett ma hitetni.

– És most mi történik a bátyámmal?

– Hát, hogyha a Malach ki nem tudja kaparítani a lurdéha[74] kezéből, bizony eljut abba a lakodalomba, a hol a széló[75] a menyasszony.

Györgynek a szeme előtt kezdett vörös lenni a világ. Az járt a fejében, hogy ő a bátyját erőszakkal ki fogja szabadítani.

Ezalatt eljutottak a Kothlukéig. A Kammesierer a legelső háznak az ajtaját felnyitotta s azon bevezette Györgyöt. Aztán keresztül-kasul hurczolta magával szűk folyosókon, csapóajtókon, rozoga lépcsőkön keresztül, míg egyszer aztán egy olyan udvarba jutottak, a mely körül volt falazva, nem volt benne semmi kijárás.

Csak egy kankalikos kút volt az udvar közepén, a kútostor le volt bocsátva a kámvába.

A Kammesierer felhúzta a kútgémet, s beleállt a vederbe.

– No most ereszsz le engemet, aztán szállj le utánam.

György úgy tett, a hogy mondva volt neki.

Azon a kúton át volt a bejárás a mirákelpalotába. Egy földalatti folyosó vezetett odáig, a melyből kőlépcsőzet kanyargott fel a csapóajtóig. A mint azt a fejével felemelte a Kammesierer, előttük állt a csodapalota.

A hajdani török tábori sütőház szilárd épület volt, a minőt a törökök hagytak hátra mindenütt, a hol ideiglenesen is letelepedtek. Egy nagy köröndöt képezett, melybe számtalan kemenczeszáj tátongott körül. Hajdan kenyérsütő pestesek, most pedig válogatott vendégszobák. Cabinets particuliers! Néhány meg volt hagyva tűzhelynek, azokban lobogott a tőzegparázs. Lánczra akasztott bográcsokban rotyogott a lakoma, a miben roppant fakanalakkal kavargatott egy-egy félmeztelen alak. Egyik pestesből pedig kovácsműhely volt alakítva, a hol rézkondérokat készítettek. Ezeknek a tűzlángja világította meg az egész palotát csodálatos lakóival együtt. A füst a nagy kéményen tódult ki, melyen a kupola végződött.

Benn a köröndben úgy nyüzsgött az ember, mint valami országos vásárban. Nem volt már koldusjelmez látható. Divatos stuczerek udvaroltak felcziczomázott mamzelleknek, s egy pár hegedű és klarinet zenéje mellett olyan szép menuettet jártak, mint akármely salonban, a muzsikusok nem voltak már vakok s a tánczosok nem voltak sánták, s a ki a colonnet fenhangon kommandirozta, szintén nem volt ma siketnéma. A hosszú asztalnál javában folyt a lakoma s a bográcsokból nagy czinkanalakkal osztogatták a húsos kását, a mibe minden, a mi jó és drága, össze volt főzve, füge, mazsolaszőlő, szerecsendió és avas szalonna.

Az asztalfőn ült a Malach. Csak a férfiak ültek, a hölgyek a hátuk mögött álltak, ős aristocrata szokás szerint s a férfiak fején keresztül nyulkáltak a tálba, természetesen kés, villa, tányér nélkül, a hogy hajdan étkeztek a lovagkorban, midőn még «Erkölcsös Henrik» rá nem diktálta az asztali rendet Bécs lakosságára.

Volt ott mindenféle nyelven tartott beszéd, melyet mégis mindenki megértett. A tolvajok régen feltalálták a volapükot.

A Kammesierer és a sírásók a sereghajtók lehettek már. (Éjfél után járt az idő.) Az asztaltársaság nagy riadallal fogadta őket, s rögtön helyet szorítottak számukra a hosszú padon. Egyszerüen ment az. Az egész padsor neki vetette a vállát egymásnak, a ki a tulsó szélén ült, az lemaradt a padról, így jutott helyhez az ujon érkezett.

– No, Kammesierer! Mi hír a Kielámból?[76] kiálta az asztalfőről a Malach.

– Jó hírt hozok, Malach. Megtaláltam a rajkódat. Tudod, azt, a kit elvettek tőled az iltisek,[77] ráfogták, hogy lopott gyerek, itt hozom. Ihol van! No hát, legényke, mondd, hogy ki az apád.

György egész komoly orczával mondá:

– Az én apám Rákóczy Ferencz, a fejedelem.

– Az vagyok én! A Rákóczy Ferencz, a nagy fejedelem. A te édes apád! Szeretett szép rajkóm. Csakhogy megkerültél. Nézzed, bibast! Hisz úgy hasonlít hozzám, mintha csak a szájamon köptem volna ki!

Azzal összeölelte, csókolta Györgyöt, s oda ültette maga mellé a lóczára.

És György egészen meg volt elégedve, hogy már most hát ő rátalált az apjára, a fejedelemre, a kihez őt a kutyás ember utasította.

Ez az egész társaság, a melybe belecseppent, valami nagyon derék gyülekezetnek tünt fel előtte, az után a másik társaság után, a melyből megugrott.

A Malach szakasztott olyan öltözetet viselt, mint az asphaleia nagymestere a maskarádában. Csakhogy ez nem volt maskara, hanem igazi fejedelmi habitus. Büszke volt az apjára. De még az is ő rá.

– Jaj de régen vártalak, szeretett rajkóm! Azóta a szegény anyádat is elvitte a devla, dikhecz a másvilágra. Nem maradt már csak a phrálod[78] a «Csercsen».[79] Az is úgy hasonlít hozzád, mintha egy fáról szakítottak volna. Aztán meg a Mirikló.[80] Hol van a Mirikló? Bujj elő a sutból. Nézd, itt van a phrálod. A kisebbik phrálod.

A Mirikló azonban már elhagyta a vidám társaságot, s elment aludni az egyik kemenczébe, csak a két mezítelen lába volt ki belőle. Sehogy sem akarta meghallani, hogy a nevét kiabálják.

– Hej te Sosoj![81] Gyere elő az asztal alól. Eredj oda, csiklándd meg a talpát, hogy ébredjen fel.

Erre az intésre előbujt az asztal alól egy purdé, a kinek az egész öltözete egy piros nyakravaló volt, úgy tudott négykézláb futni, mint a nyúl. Odament a pesteshez s megcsiklandta a leánynak az egyik talpát. Arra az a másik lábával jól pofon rugta.

– Húzd ki a lábánál fogva! kiálta rá a vajda.

A Sosoj szót fogadott s kihúzta a leányt a kemenczéből, minden rugkapálózás daczára.

A Mirikló lehetett valami tizenhárom-tizennégy éves hajadon. Valóságos czigány leány. Csak egy ing volt rajta, az is egészen izabella színű, itt-amott szétnyilva. A bőre olyan, mint a barna bársony. Karcsú, macska hajlékonyságú a termete, leányosan kifejlett bájakkal. Vékony újjai, keskeny lábai, gömbölyű bokái. Szénfekete haja lelóg az arczába. A szemeit, mint az álmos macska, összehúzva tartja, s a két öklével dörzsöli. Úgy nyafog.

– No mi kell már? no! Nem tánczolok többet! Az apád lelkének sem tánczolok. Nincs lábam. Nem találom. Alhatnám.

S kiránczigálta a kezeit a Sosojéból.

Ekkor aztán maga a vajda ugrott oda hozzá s megfogta a kezét.

– No te phéna.[82] Hát nem jösz, mikor hívlak? Itt a phrálod.

Erre a leány eltakarta mind a két kezével az arczát s elkezdett jajgatni.

– Jáj! jáj! jáj! Vele álmodtam most. Azt láttam, hogy viszik a dolmánhoz. Sok sok lurdok voltak. Ereszsz vissza, hadd álmodjam tovább, mi lett a Csercsennel.

– Ne te bibas! Nem a Csercsen jött meg, hanem a Jiló.[83]

– A Jiló?

Erre rögtön felnyiltak a leánynak a szemei. Nagy karikaszemek! S a mint meglátta Györgyöt, nagyot sikoltott, mint a felriadt vad madár, s odarohant hozzá, ölébe vetette magát, átkarolta két szívós karjával s elkezdte csókolni a szemeit, a két orczáját, az ajkait. Csak úgy csattogott, czuppogott az a két vérpiros ajka.

– Jiló, kedves Jiló! Jaj de szerettelek, mikor kicsi voltam.

Györgynek nem is esett rosszul ez a megtévedés. Fogadta az ölelést, a csókot, hiszen testvércsók volt. Czigánycsók volt, hazugság volt. S mégis mennyivel igazabb volt, mint az, a melylyel ama tündér elbűvölte.

Azoknak az áruló csókoknak az ámbraillatától egész beteg lett, most ezek a hagymaszagú csókok kigyógyították belőle.

Hoztak neki ételt és italt. Az italt nagy ezüst billikomban. Sör, bor, pálinka összekeverve, a sült egész ürüczomb ezüst tálon, hozzá dió csemegéül.

Mirikló megtanította rá, hogyan kell a sültet tízkörömmel trancsirozni, a hol nem enged az inasrész, az ember a fogával harapja el, s aztán a phéna a két kezével tömi a phrál szájába a falatokat, «egyél, kedves Jiló!» S minthogy a kenyérevés nem czigány szokás, diót esznek a hús mellé. Azt meg a fogaival törögeti meg a phéna a phral számára. Úgy eteti, mint a csóka a fiát.

A muzsikusok odajöttek a hátuk mögé, s most már az ő fülükbe húzták a nótát, a mihez a Sosoj járta a rókatánczot.

Az egész társaság örömét megzavarta egyszerre egy teljes lovagornátusban megjelenő alak, puderes parókával a fején, koszperddel az oldalán, a ki az ittas alakokat jobbra, balra taszigálva, mint a ki itthon van, a Malachig furakodott.

– Ohó, Herterick![84] Mi hírt hoztál Herterick?

– Elég rosszat. A Csercsent nem adták ki a klemsből az én jótállásomra. Pedig a nemesi parolámon kívül még egy zacskó hamis Hellerrichtigert[85] is kináltam az iltiseknek. Azt mondták, hozzak bizonyítványt, hogy a Csercsen valósággal Gugelfranz,[86] a ki nem genffolni[87] akart, mikor a Difftelbe[88] bezáratta magát, hanem jámbor Christianer,[89] a ki ájtatoskodás közben elaludt, s nem vette észre, hogy az ajtót bezárták. Gyorsan készíttess, Malach, egy Briefelt, hol van a Briefelwetzer? Kammesierer! Te tudsz diákul. Diktáld neki az igazságot. Te meg, Malach, keresd elő a mölchi apátság pecsétnyomóját. Hajnal előtt készen legyetek vele, mert vásár napján gyorsan ítélnek. A Csercsen már ott van a siralomházban, s a nyakravalójának a vége Cavaller[90] kezében.

A Malach kiosztá a parancsokat nyugodtan a szakértőknek a hamis bizonyítvány elkészítésére.

– Megálmodtam én azt! jajveszékelt Mirikló. Viszik a bátyámat a vesztőhelyre.

– De nem viszik! kiálta fel György, a mindenféle italok és indulatok keveréke egészen elkábítá a fejét. Nem engedem, hogy a bátyámat kivégezzék.

Ezért még több csókot kapott Miriklótól.

S a csókok még jobban feltüzelték. Fenhangon szólt oda a társaság közé.

– Nem engedjük azt a gyalázatot megtörténni familiánkon, a nemzetségünkön! Kiragadjuk a Csercsent a poroszlók körme közül erőszakkal. Feltörjük a börtönt, leöljük a strázsákat! Ki jön velem? Én megyek elől. Adjatok egy kardot.

A Malach az asztalhoz vágta a süvegét s elkezdett jajveszékelni.

– Jáj! jáj! jáj! Kedves édes drágalátos rajkóm. De megrontották az erkölcsödet azok a bárók![91] Micsa veszekedő embert csináltak belőled? Nem való a kard a mi kezünkbe! Egyszer vett a czigány kardot a kezébe, azt is siratja a keserves nagyidai nóta. Ne ugrálj te! Ne rúgdalj te! Nem megy te veled hadakozni az én huszonnyolcz nemzetségemből egy se, mert ez mind szétszalad, ha egy lovas katonát meglát. Jaj ides virem. Ülj le a becsületesebbik pofádra. Majd elcsináljuk mink ezt nálad nélkül.

De György nem engedte magát elcsillapíttatni. Egyre tüzelt.

– No hát megyek magam. Egy magam sem ijedek meg száz poroszlótól sem. Add ide a kardot, te, kinek hívnak.

Ez a lovagköntösű csavargónak szólt.

– Ugyan húzd ki a kardodat s add oda neki, hogy menjen vele verekedni, mondá a Malach a lovagnak.

Erre a vitéz úr nagy teketóriával kihúzta a kardját s átadta Györgynek.

Nagy hahota lett belőle.

Az a kard fából volt.

Györgyöt ez a röhej egészen kiforgatta az eszéből.

Odavágta a kardot az asztalra, s beleordított a kaczajba.

– Ejh! Hejh! Hiszen ti zsebrákok vagytok!

Erre a szóra a kaczagásból egyszerre dühordítás lett.

«Zsebrákok!»

Ilyen díszes társaságnak azt vágni a fejéhez, hogy ők «zsebrákok!» Így csak az erdőn csavargó tolvajokat csúfolják.

– Hát te ugyan miféle jó madár vagy? Hadd nézzem meg azt az égrevigyorgódat! szólt egy vén czigány, egy égő hasábfát kihúzva a bogrács alól s annak a tüzes végével odavilágítva az ifju arczába. (Györgynek úgy rémlett, mintha ezt a sunyi vigyori pofát látta volna már valahol.) Ninini! Nem te vagy az a nyalka hajdulegény, a kinek én tegnap megbillogoztam ott a ménesben a paripáját? A kit a kutyás manum[92] kifogott? Csakhogy akkor bajuszod volt!

– Igen is, az vagyok. Az a kutyás ember az én apámnak, Rákóczy Ferencznek a vezére. Az a ménes is az én apámé. Azért hozták ide, hogy a mi vitéz bajtársaink felkapjanak azokra a lovakra, aztán az apámmal együtt engemet, meg a bátyámat a bécsi fogságból kiszabadítsanak. Jertek oda! Mindnyájan kaptok egy lovat.

– Hagyd el már! csitítá a társaságot Piránó. Nem látjátok, hogy csunyául be van rúgva, szegény rajkó. Azt sem tudja már, hogy fiú-e, vagy leány! Eredj már aludni te rákló.[93] Nem kell neked se khandó,[94] se kúre.[95] Kell neked álompecsenye. Vidd magaddal, Mirikló. Dugd be a száját. Ne hagyd beszélni! Mert lebeszéli a fejét a nyakáról.

Mirikló azt a formáját találta ki a szájbedugásnak, hogy egy pipát adott a phrál szájába, a mit az apja zsebéből lopott ki, derék ezüstkupakos tajtékpipát s elvéve a vén kovács czigány kezéből az üszköt, azzal rágyujtott.

Áldott egy jószág az a pipa. Nem hiába mondják, békepipa! Ez igazán kibékíti a haragos embereket. Milyen okos dolog volna, ha a parlamenti praxisba behoznák a pipázást. Az elnöknek a helyett a nyavalyás csengetyü helyett volna egy öblös tajtékpipája s mikor már nagy a haddelhadd a tisztelt házban, elővenné a pipáját, meg az aczélkova-taplót, kicsiholna, rágyujtana, egyszerre kivánt csend lenne a házban. Minden szónok követné a jó példát. Ez volna a klotür.

Úgy történt itt épen.

A pipagyujtásra lecsendesültek a felzajdult indulatok. Mindenki rágyujtott s akkor aztán lehetett csendesen tanácskozni s sikerrel biztató határozatokat hozni.

A szerepek ki lettek osztva. Az elfogott Csercsennek zsemlyébe sütött finom ráspolyt juttatnak a kezéhez, a mivel békóit lereszelje. Az őrséget mákonyos pálinkával elkábítják. A lovasok ménjeinek tüzes taplót dugnak a fülébe. Mikor az escorte megindul, petárdát sütnek el az utczán, s aztán felgyujtják a vásári bódékat, s a tüzi veszedelem alatt lekapják a szegény bűnösök szekeréről a Csercsent, s azzal aztán «usgye fore!» a merre nincs szája a világnak!

György kezdett rájönni, hogy ez egy igen jól rendezett állam, melynek minden életszerve tökéletesen egymásba talál.

Ketten pipáztak egy pipából a Miriklóval. A mi úgy ment, hogy a Mirikló odaült szemben a térdére. A phrál szívta a pipából a füstöt, a phéna felnyitotta kerekre a száját s átszívta a füstöt, a mit a bátyja karikákban eresztett ki a száján. A Mirikló aztán ezt a füstöt megint a piros orrlyukain keresztül fujta a rákló szeme közé. Ezt az úri dámák nem csinálják utána!

Végre teljesen helyreállt Györgynek a hódolata a hatalmas Malach iránt, midőn az, a holnapi haditerv megállapítása után, elkiáltá magát, «upre púpos! Dologra minden ember!» s egy éleshangú érczsípba háromszor belefújt.

Erre a sivító hangra egyszerre abba hagyta az egész gyülekezet a mulatozást. A gavallérok és damoazellek sietve bújtak be a köröndöt sorban övező kemenczék odúiba, a honnan nehány percz mulva ismét előjöttek, koldusrongyokban, mankóval, sántán, vakon, álsebekkel a tagjaikon, ragyás, sárgalázos pofákkal, perselylyel, zarándok bottal a kezükben, jámbor faczipős barátok, apáczák képében s eltünedeztek a titkos kijáratok között.

Mégis nagy úr lehet az a Malach, a ki egy sípfüttyentéssel mind a huszonnyolcz nemzetségből egyszerre koldust tud csinálni. Bámulta őt. Büszke lehet az apjára. Ez az a valódi Rákóczy Ferencz, a milyennek őt Wammána históriájában leírták, így mondta el azt a Künzli Péter az examinálók előtt. A rablók, tolvajok vajdája. A csőcselék fejedelme.

S ő becsülte ezt a csőcseléket!

Mennyivel derekabb emberek, mint a kikből a társaság áll, a melyet elhagyott.

Ezek csak a világi hatalom ellen csináltak szövetséget, de amazok az isteni hatalom ellen.

Ezeknek a törvényei egymás védelmére szólnak, amazoké egymás megrontására.

Ezek hazudják azt, hogy ők koldusok, vakok, sebesültek, viselős asszonyok, megesett hajadonok.

Amazok hazudják azt, hogy ők nagy hazafiak, ország zászlósai, bölcsek, istennők, ártatlan szüzek.

Ezek irtóznak a vérontástól, gyávák, szemérmetlenek.

Amazoknál kéj a vérengzés, dicsekedés a bűn, erény a dölyf!

Ezek a templom küszöbén vétkeznek, amazok pedig az oltár előtt.

Ezek nem szentelik meg a házasságot, de megtartják. Amazok megszentelik, de öröm nekik, ha megtörhetik.

Nem bánta a cserét!

– No hát Jiló rajkóm, csókolj kezet a dádédnak, azután eredj aludni, a phénád majd lefektet.

György úgy tett. Megcsókolta a Piránó koromtól fekete kezét.

Azután a Mirikló megimádkoztatta, szépen letérdepeltette maga mellé: «Amáró Dádé».[96] (De csak odáig tudta, hogy «add meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket ma».)

Aztán vetett neki ágyat bundából a jó meleg kemenczébe. Oda lefektette.

Aztán maga is mellé feküdt.

Hiszen az volt az ő phrálja. Ő meg annak a phénája.

György úgy aludt késő reggelig, mint egy jó gyermek.

XX. FEJEZET. A PHÉNA.

Arra ébredt fel György, hogy egyszerre csak a pokolban álmodta magát. Az elkárhozottak ordítását hallotta, a kiket az ördögök égő szurokba mártogatnak.

Ébren még jobban hallotta azt a kétségbeesett kínorditást.

A kemencze szája előtt látta Miriklót a padkán ülve. A leány felhúzta a lábszárait s fejét a két karjával átfont térdeire nyugtatá.

– Ereszsz ki! mondá a leánynak, fektéből fölemelkedve.

– Ott maradsz? Aluszol! acsarkodott rá a leány, a szemeit karikára felnyitva s fehér fogsorait rávicsorítva. Ezek a szemek, ezek a fogak világítottak a sötétben.

S aztán, hogy a rossz gyermek nem fogadott szót s nem akart tovább aludni: Mirikló oda ugrott, rátérdelt, hanyattvágta, s egy percz alatt úgy bepólyázta a bundába, a min feküdt, mint egy babát. A fiu még tehetetlen volt a mély álomtól; a leány pedig olyan erős volt, mint egy párducz.

– Csitt! Meg ne mukkanj! Mert elvisz a devla!

Azzal megint kiült a pestes szájába.

Az a bőszült ordítás egyre hangzott: valami olyan őrületes keveréke volt a kaczajnak és a jajgatásnak, hogy György féltében eltakarta a füleit, hogy ne hallja.

A leány pedig egész gyönyörűséggel hallgatta. Tetszését azzal fejezte ki, hogy egyik öklét a másikhoz ütögette.

– Úgy kell! Jól esik neked! Molsamer!

Egyszer aztán vége lett a kínordításnak.

Akkor valami mormogó tanakodás következett: férfi és női hangok keveréke, melyből a Malach gordonkahangja vált ki. Mikor ő beszélt, akkor a többi hallgatott.

De mind ebből a beszédből nem értett György semmit. Olyan zagyvalék volt az, a mit csak a csavargók értettek.

Egyszer aztán azt kérdé a Malach:

– Hol a Jiló?

– Aluszik, felelt a Mirikló.

– Keltsd föl.

– Náné!

A Malach többször odakiáltott a leányra parancsoló hangon, de a leány mindig azt kiáltotta vissza: «náné».

Odaküldték a Sosojt, hogy költse hát az fel a Jilót. Azt meg úgy rugta mellbe a leány egyszerre mind a két lábával, hogy hanyatt bukfenczezett tőle.

Rátámadtak öten-hatan.

Mint a saskeselyű a fészkét, úgy védelmezte a pestes oduját. Éles körmeivel osztotta a pofont jobbra-balra.

– Hagyjátok! Ácsi! szólt a Malach. S aztán csendes halk hangon beszélt a leányhoz czigányúl, szépen, hizelkedően, a hogy csak a czigány dádé tud enyelegni a maga aranyos kedvenczével. A leány csak közbe ümmögött: «ühüm; majd, majd! Jó, jó».

– Hozok neked négy sor piros klárist! Ez volt az utolsó szava a gyügyögtetőnek.

Azután elcsendesült minden. A csoszogások megszüntek.

– No már most kijöhetsz. Mind elmentek, mondá Mirikló az ifjunak, s felkötötte neki a lábaira a szandáljait. (György az egyiptomi Abrekh jelmezében jött ide.)

Akkor aztán a leány kinyujtózkodott, nagyot ásítva. Olyan hajlékony dereka volt, hogy hátrafelé csavarodva, visszafelé fordított arczczal csókolta meg a phrálját. Ez volt a jó reggel. Aztán meg egy korty alamázia.

– Mondsza csak, kérdé György, miféle ördöngős ordítozás volt itt az elébb?

– A Molsamert büntették meg, a ki a Csercsent elárulta az iltiseknek.

– Hogy tudták meg, hogy ki volt az áruló?

– Nagyon ravaszul. Összeterelték a Csercsen czimboráit, a kik neki a templomrablásnál segíteni szoktak. Azok közül kellett egynek a Molsamernek lenni. Tagadta valamennyi. A Malach szidta, átkozta őket. Egyszer aztán azt mondta: «hogy a devla növeszszen rókaszőrt az orrán annak, a ki áruló volt!» S erre egy a czimborák közül egyszerre az orrához kapott. «Te vagy a Molsamer!» kiáltott rá egyszerre minden ember.