Part 15

– Hát aztán mit csináltak vele? Megölték?

– Dehogy ölték! Mi nálunk vért ontani nem szabad. Hanem azt tették vele, hogy felakasztották a lábainál fogva oda arra a keresztvasra, s aztán a bajuszát, meg a szakállát szálankint huzogatták ki, s az alatt meg a talpait csiklandozták. A ficzkó kaczagott is, meg ordított is egyszerre. Úgy kellett a csórnak![97] Rászolgált.

– De hát a Csercsennel mi történt?

– Azt viszik akasztani. Nem használt semmit a hamis igazság. Ki lett mondva a fejére a sententia.

– S nem tesznek semmit a megszabadítására?

– Dehogy nem tesznek! De nagyon is tesznek. Minden kavarodás el van már csinálva. A mi fajtánk maga nem verekedik, hanem tud verekedést csinálni. Ma reggel elhiresztelték a péklegények között, hogy a vörös barátok elraboltak egy apáczát, most azok fellármázták a többi mesterlegényeket s meg akarják ostromolni a klastromot. A vásárpiaczon meg azt tették az embereink, hogy egy medvetánczoltató medvéjét megölték, levágták a fejét, lehúzták a bőrét, s aztán a nyúzott medvét felakasztották egy hentesnek az ajtajára. Akkor aztán nagy lármát csaptak, hogy a hentes emberhúst árul, azzal készíti a hires virstlijeit. Most az egész vásáros nép fel van dühödve a hentesekre, s rombolja szét a bódéikat.

– Ebben a zavargásban meg lehetne szabadítani a Csercsent, mikor a szekéren viszik.

– Az a szándék. De oda is legény kell a gátra. Mink magunk nem veszszük kezünkbe a khandót. Nekünk nincs khandónk. De van a diákoknak. Van itten sok diák, magyar, lengyel, cseh. Azok mind kardot hordanak. Elhiresztelték közöttük, hogy a Rákóczy fiát viszik veszteni. Azok nem engedik, mert közülük való. Összeröffentek, hogy elállják az utat a csatorna hidjánál, s mikor jön a hidra a szekér, odarohannak. A lovas katonák elé hegyes háromszögletű vas gáncsokat szórnak, a mitől a lovak megsántulnak, s aztán a Csercsent kiszabadítják: beledobják egy csónakba s elmenekülnek vele a Dunára.

– Ez nagyon jó terv.

– Csak egy hiba van benne. A diákok pennás emberek Nem hagyják magukat olyan könnyen fellovalni, mint a parasztok. Azt mondják, hogy ki áll annak a szónak, hogy a kit veszteni visznek, csakugyan a Rákóczy fia, s nem valami zsivány? Ki ismeri a Rákóczy fiát?

– Ismerem én.

– No hát épen így főzte ki a dádé. Azt kiabálta nekem. Azért mondtam én, hogy «náné», «náné».

– De hát miért mondtad, hogy «náné».

– Mert én nem akarom, hogy odamenj.

– Miért?

– Hallgasd csak, mit akarnak? Hogy te eredj oda a hidhoz, a hol a diákok gyülekeznek. Téged már ismernek. Láttak lovasjátékban. Mind rád mutogatnak. «Ez az egyik». «Ez a kisebb». Akkor aztán mikor megérkezik a szekér a hóhérral, a baráttal, meg a szegény bűnössel: te egyszerre felhajítod a tollas süvegedet s elkiáltod magadat: «frater meus!» Arra a diákok mind előrerohannak a kardjaikkal s megszabadítják a Csercsent.

– Azt fogom tenni.

– Csitt! Ne kotyogj! Nem fogod azt tenni.

– Ki mondja?

– Én mondom. Nem eresztelek oda.

– Miért nem?

– Miért nem? Hát azért nem, hogy egy arany anguszterint[98] nem adok cserébe egy ezüst anguszterinért. A Csercsen az ezüst gyűrű, te vagy az arany gyűrű.

A vadember logikája!

És György nem volt eléggé jártas a philosophiában, hogy ennek a tételnek a hamisságát be tudja bizonyítani.

– Hát te kit szeretsz inkább, a phrálodat, vagy a phénádat, kérdé, hizelgően odatapadva az ifjuhoz a leány.

– Bár ne volnál a phénám!

– Akkor jobban szeretnél? Szebb volnék, ha nem lennék a phénád?

– Csak olyan szép volnál, mint most, de nem volna bűn, hogy szeresselek.

– Bűn? Milyen az a bűn?

– Bűn az, a mi rossz.

– Miért rossz a bűn? Keserű a bűn? vagy büdös? Vagy harap? Ha se nem keserű, se nem büdös, se nem harap: akkor hogy volna rossz?

– Tiltja az Isten.

– A «Devla?» A Devla azért adta a fogat, hogy harapjunk vele, a szemet, hogy nézzünk vele, a szájat, hogy csókoljunk vele. A szivet azért adta, hogy dobogjon.

– De az én szivem azt dobogja most, hogy a bátyámat ölni viszik s nem szomjazom most a csókot, hanem a vért!

– Jaj de szép vagy, mikor így haragszol! Haragudjál még egy kicsit. Hadd szeresselek még jobban. Én is tudok ám szebb lenni, mint most vagyok. Nézd: egészen egyedül vagyunk. Senki sincs kettőnkön kívül az egész mirákelpalotában. A tüzek mind kialudtak, csak a kürtőnyiláson át süt be a nap. Oda abba a szegletbe: egy kerek folton. A többi mind sötét. Várj egy kissé. Ne készülj még. Az én akaratom ellen úgy sem mehetsz el innen, mert nem tudod a csapóajtó nyitját. Ülj le. Itt a sonka. Itt a karafina. Egyél, igyál. Én majd eljárom előtted a «nángonicséri» tánczot.

A leány egy alacsony vasajtón át eltünt. György körüljárta a csodapalotát s meggyőződött róla, hogy innen csakugyan nem tud a maga eszétől kiszabadulni.

Valami csengés-bongás zavarta ki a fürkészéséből. A «czáj»[99] jött elő.

A míg a nagy körönd sötétjében járt, alig volt látható, mikor aztán abba a fénykörbe belelépett, melyet a kürtőn át besütő nap vetett a szögletbe, olyan volt, mintha a földből bujt volna elő. A pokolból.

Pokolbeli tünemény volt!

Sűrű fekete haja szétszórva s a homlokán egy ezüst abroncscsal átszorítva; nyakát és keblét tíz sor ezüstpénzfűzér takarta. Karjait és bokáit kigyóalakú kösöntyük szoríták; karcsú derekáról domború csipőin kezdve a térdéig száz szalag csüggött alá, a hány, annyi szinű, mindegyiknek a végén egy kis ezüst csengetyű. Ez volt az egész öltözete.

Egy kosár volt a kezében, teli csinált virággal.

Először azzal a kosárral csinált mindenféle játékot. Majd a fején, majd az öt ujja hegyén egyensúlyozta. Odakinálta, meg elkapta; karcsú, hajló termete a csábtáncz minden mozdulataira alakult egyre. Mosolygásában a kárhozat minden édessége együtt volt.

Egyszer aztán, mintha véletlenből, ügyetlenségből történnék, kiesett a kosár a kezéből, a virágok szétszóródtak.

Azokat aztán egyenkint felszedegette, ügyes taglejtéssel, a lába ujjai közé csiptetve s úgy szedte fel a kezébe, s valamennyiből egy koszorút font. Mikor aztán az a koszoru készen volt, akkor lekapta a fejéről az ezüst abroncsot s átkötötte vele a derekát. (Olyan karcsú volt az, hogy övnek viselhette a diadémot.) A koszorut pedig a feje körül fonta.

Akkor aztán neki szilajult a legőrjöngőbb táncznak. Vad szökéseiben csengett rajta a száz csörgő, s mikor sebesen körülforgott, mint az orsó, valamennyi szines szalag, mint a virágszirmok kelyhe, szétterült körülötte. Olyan volt, mint egy kinyilt virág.

S aztán, mikor a táncz végeztével odaomlott a Jiló ölébe, olyan volt, mint egy elhervadt virág. Ez a «nángónicséri» táncz.

Szólni nem tudott, csak pihegett.

György maga is olyan extasisban volt, hogy azt hitte, az egész világ abból a kis kerek szérüből áll, a mit a nap e föld alatti boltozat sötétségéből kigömbölyített.

– Hajh! Csak ne volnál a phénám! Hajh! csak ne várna rám a phrálom.

– Hát mégis itt hagysz? Mégis el akarsz menni? Hát nem tudlak semmivel visszatartani. Pedig úgy fáj érted a szivem. Mert tudom, hogy soha sem foglak látni többet.

– De én visszajövök hozzád, Mirikló.

– Nem te többet. Mesterségem a jövendőmondás. Tudom, hogy soha sem látlak többet. De neked is megjövendölöm, hogy meg fogod bánni, hogy itt nem maradtál. Majd sajnálni fogod, hogy eldobtad azt a poharat, a mi most tele volt töltve a számodra avginnal.[100] Mikor meg fogod tudni, hogy nem volt benne méreg. De már akkor későn lesz. Te nem jösz vissza ide többet, mint a hogy nem megy vissza az ember az álmába soha, ha egyszer fölébredt. Hát csak eredj. Nem tartalak vissza.

S azzal ledobta fejéről a koszorút.

– Hanem így nem mehetsz ki a világba, a hogy most vagy. Ma már nincs maskarák napja. Ebben a kantusban megkergetnének, elfognának. Majd én felöltöztetlek. Diákok közé akarsz menni. Neked is diákruhába kell bújnod.

– Hol vegyem azt?

– Van mi nálunk mindenféle gúnya. Ne kérdezd: hol vettük? A Devla adta. Majd kiválasztok egyet a számodra.

A Mirikló ismét bement a vasajtón. S nem sokára visszatért a keresett jelmezzel. A magyar és cseh diákok viselete volt ez. Gombos dolmány, szűk nadrág, puliderrel; vörös süveg fehér ludtollal. Keskeny görbe kard hozzá.

Elébb a tarka ó-egyiptomi maskarától kellett Györgynek megválni.

A phéna segített neki.

– Oh milyen szép vagy! sóhajtá a leány, kezét feje fölé kulcsolva! Mért kell te neked elveszned?

S aztán végig csókolta a szemein elkezdve a lába hegyéig.

Akkor aztán felöltöztette a diákgúnyába. A piros süveget is feltette a fejére, szépen féloldalra nyomva.

– Most már mehetsz.

Aztán elvezette a csapóajtóig s azt felnyitotta előtte.

Ott még egyszer eléje állt.

– Legalább hát üss meg egyszer, hogy arról tudjam meg, hogy szerettél!

Dehogy ütötte meg!

XXI. FEJEZET. A PHRÁL.

A feljáró kútnál várt Györgyre a Kammesierer.

– Ugyan sietnünk kell a hidhoz, hogy idején ott legyünk. Sok időt ellegyeskedtél a Miriklóval! Már hallani a minoriták kis tornyából a harangszót. Ez a szegény bünösök lélekcsengetyűje. Most csak torony irányában siessünk.

Ez alatt azt értette a Kammesierer, hogy nem a lakások tömkelegén át vezette Györgyöt, hanem a kerítéseken másztak keresztül. Azok ugyan mindenütt felálló szegekkel voltak szegélyezve, hanem okos ember tud magán segíteni. Összegöngyölíti a köpönyegét, azt ráveti a szeges párkányra s szépen keresztül hág rajta.

A mint azonban a vásártér közelébe értek, nagyhamar észrevették, hogy ezen az úton a hidhoz el nem jutnak. Az utczák tele voltak már rakonczátlan csőcselékkel, mely áthatolhatatlan tömeget képezett: ordított, üvöltött. Rongyos, szurtos alakok, a minőknek létezéséről a városlakónak sejtelme sincsen, mintha a föld alól bújnának elő, s mint a patkányok táborszámra, lámpákat, ablakokat törve, kerítéseket pusztítva. Egyszer-egyszer egy csapat lovas katona vágtatott közéjük: azt kőzáporral fogadták, s aztán nagy üvöltéssel rohantak szerteszéjjel, elbujva a pinczékbe, a kerítések mögé. Aztán megint elől kezdték.

– Neked pedig, törik-szakad, ott kell lenned, mert a te jeladásodra vár mindenki, mondá a Kammesierer. Átkozom a szép szemeit annak a Miriklónak! Várj! Valami okosat gondoltam ki! Itt van közel a part. Fussunk a csatornához: ott találunk egy csónakot.

Jól számított. A csatornán mindig ott őgyelegnek a «wasserpirát»-ok: a hajósok, tutajosok utonállói. Egy füttyentésre rögtön előevezett egy marczona ficzkó, keskeny lélekvesztőjével a szennyvíz kanális boltozata alól. György és a Kammesierer gyorsan beleugrottak a csónakba, s evezőkre kapva, sebesen siklottak tova a megáradt csatorna hátán: a magas part eltakarta őket.

Mentől jobban közeledtek a hid felé, a népzaj annál nagyobra nőtt, a lélekharang csengésébe közbeszóltak a félrevert harangok, az égen füstfelleg kezdett feltolakodni. A zavargók bizonyosan felgyujtották a hentesek sátorait.

A csatorna hidjánál György és a Kammesierer kiugráltak a csónakból s a labodával benőtt szemetes parton felkapaszkodtak a mellvédig.

Itt olyan sűrűn verődött már össze a tömeg, hogy egyik váll a másikat érte. Az ember kénytelen volt a szomszédjának a zsebébe nyulni.

A hidfőnél lehetett látni a diákok csoportját: fehér tollas süvegeikről meg lehetett ismerni őket. A Kammesierer utat tört odáig György számára.

«Itt a princz: itt a Jiló!» ez a jelszó futott át egyszerre a tömegen.

Györgyöt a diákok fölemelték vállaikra.

«A princznek vörös toll kell a süvegére!» kiáltá egy hang a tömeg közül.

«Statim erit!»

Egy diák már kapott a dulakodás közben egy sebet a fejére. Az jó volt piros festéknek. Mikor újra felemelték Györgyöt a vállaikra, már akkor piros toll lengett a süvegébe tűzve.

A csavargók felkapaszkodtak a hídfő oszlopára s készen tartották a hegyes lábhorgokat, a miket a lovas katonák elé kell majd szórni.

A trombitarecsegés jelenté, hogy közeledik már a szomorú menet. A vásártérről az égő sátorok zsarátnokát hordta idáig a szél. Zürzavaros ordítozás hangja kavargott egybe: káromlás, segélykiáltás, bestiális röhej; vérszomjú gyávaság adta ki tele torokkal a hangját, a mint egy-egy új sátor gyuladt meg s a felhalmozott zsiradék lángja oszlopként emelkedett a veres füstfelleg közé.

Ilyen temetési pompát szerzett a Malach az ő első szülöttének.

A lovas katonaság zárt csoportban nyomult a híd felé. Császárdragonyosok voltak; bivalybőr pánczélban. Egy svadrony a szekér előtt, a másik utána. Két sor lovas a szekér mellett.

György, a diákok vállára emelve, láthatá a szekéren ülő Csercsent. Fehér ing volt rajta, kék szalaggal, a két keze hátra kötve. Szemközt vele a capucinus, feszülettel a kezében; mellette a bakó, a ki a kötél végét tartá a markában, a mely az elitélt nyakára volt hurkolva.

– Ott a Csercsen! Az a phrálod! kiáltá a Kammesierer Györgynek.

– Ez az én phrálom? hebegé György elképedve.

Az ő képzeletében annak a lovagnak az alakja élt, a kit ő még egy nappal előbb versenytársának tartott: a délczeg marchese di San Carlo, a kit gyűlölt, halálos párbajra kihivott, azért mert az ő ideáljához meri felemelni a szemeit – és a kiről aztán megtudta, hogy ez az ő édes testvére: fia az ő atyjának, Rákóczy Ferencznek, a lázadók fejedelmének. Azzal a gondolattal volt tele a lelke, hogy minő diadal lesz az, a midőn ő, a kisebbik testvér, a bátyját kiszabadítja az ellenség kezéből s ekkor megismerteti magát vele: «marchese di San Carlo! ölelj meg! Testvéred vagyok, San Christina lovag!»

Igy képzelte azt el magában.

S ime itt hoznak eléje egy ismeretlen ficzkót, a kit ő soha sem látott. Micsoda ábrázat! Barna, mint a diófa s még azon kivül ragyaverte, a himlőhelyek még feketebbé tették az arczát, s a felső ajkának az egyik oldalán kiirtották a bajuszát, úgy hogy csak félbajusza van, az is tüskés, mint a hiuzé, szemei veres karikák közé szorítva, aprók és ravaszul hunyorgók, sűrű bozontos haja a homloka közepéig lenőtt, s a két füle messze eláll a fejétől, mindegyikbe egy ezüst karikafüggő akasztva.

S ez akar San Carlo József lenni! Az ő bátyja!

Először a bámulat, azután az ijedelem, utoljára a düh vett erőt a lelkén.

Hiszen ha az nem az ő phrálja, akkor a Mirikló sem volt az ő phénája!

A méreg felforrt szivében!

Ő otthagyja a szerelmes tündérke barlangját, letépi ölelő karjait, eltiltja mámorító csókjait – azért, hogy idejöjjön a vérét ontani egy ilyen gézengúz ragyabunkó miatt, a ki az ördögnek a bátyja, de nem ő neki.

– Nos! Jiló! kiáltá rá a Kammesierer, most hajítsd fel a süvegedet! Itt a phrálod!

György lekapta a fejéről a süvegét; de nem hogy felhajította volna, hanem a földhöz vágta s oda kiáltott a diákoknak.

– Ez nem az én bátyám! Ez nem Rákóczy fia! Ez egy tolvaj lókötő. Fussatok innen!

Erre aztán futott az egész gyülekezet, a merre látott. Az volt a legokosabb, a ki a híd alá menekülhetett.

Csak György maga nem futott el.

Ott maradt egyes egyedül; magára hagyatva mindenkitől.

S a mint a lovasság élén közeledett a dragonyos kapitány, György eléje lépett, kihúzta a kardját s markolatával nyujtá át a tiszt felé.

– Kapitány úr! vegye át a kardomat. – Foglya vagyok.

A kapitány pedig, a helyett, hogy elvette volna György kezéből a kardot: örvendező kaczagással kiálta fel.

– Beim blauen Herrgott! Serenissime! Ez aztán az ostoba szerencse! – Ön engem őrnagygyá tett!

György azt hitte, hogy gúnyolódnak vele. Folyvást felajánlva nyujtá a kardját a tisztnek.

– Csak tolja a hüvelyébe azt a kardot, serenissime. Mondá a tiszt s aztán üljön fel egy lóra s csatlakozzék ide mellém.

Azzal egy vezényszóval megállítá a svadronyt a híd előtt: a dragonyosok leugráltak a lovaikról; két ember közül egy a két ló kantárát fogta, a másik pedig a karabélyát vette a kezébe s gyalog sorakozva vonult a híd felé.

A zendülők erre nem számítottak. Hogy a dragonyos gyalog is beválik. Egyszerre megtisztult a hid; a csavargó had leugrált a vízbe s igyekezett a partra kiúszni. A gyalog csapat tisztára seperte a hidat. A szekér átmehetett akadálytalan. A kisérő svadronyból is leszállt nehány rota a lóról s azok is puskával a kézben vonultak a szekér után. Ez nagyon jó intézkedés volt, a csatornán túl következő terület tőzegvermeivel a lovasságra nézve veszedelmes terep volt: onnan csak a puskások verhetik föl a lesbe bujt czinkosokat. A hidfőn innen maradt lovasság pedig visszatartá a tömeget a hídon átkeléstől.

A kapitány ismételt felszólítására György felkapott egy üres nyeregbe.

– Ön nem ismer rám? kérdé a tiszt.

– Ah! A carrousselben találkoztunk? Mondá György.

– Igen. De én nem mint résztvevő. Csak mint intéző. Sietek tiltakozni. A carroussel társasága nem jó Sippschaft.

– Hogyan?

– Még ön kérdi, hogyan? hiszen ön verte tönkre az asphaleiát. Azok mind ülnek.

– Hol ülnek?

– Bizony nem a diványon. De hol járt serenissime azóta? Úgy keresik mindenfelé, mint a három napkeleti bölcsek a kis bambinót.

– Engem keresnek?

– Legfelsőbb rendeletből. Ha czivil találja meg, száz arany jutalmat kap; ha militér, egy rangfokkal előléptetést. Gratulálok magamnak. Engem serenissime örnagygyá tett. De hol bujdokolt serenissime azóta? Az egész politzájnak ideája sincs felőle.

György elmondhatta volna az egész csodapalota történetét s azzal megint nagy szolgálatot tett volna a jó rend embereinek. Nem is tartozott annak a titkát őrizgetni. A mióta a Csercsent meglátta, bizonyosra vehette, hogy rászedték a csavargók. – Dühös is volt rájuk. – Hogy a magasrangú urak és delnők alakosdit játszottak vele: ezt is zokon vette; de hogy még a tolvajok és koldusok is megcsalják! Ez már keservesen esett. – Kinek higyjen még az ember?

De még sem árulta el őket.

Eszébe jutott a Mirikló.

Hisz a czigányleány nem csalta meg. Ennak a csókja igazi csók volt: annak a marasztalása igazi marasztalás volt. Az ő hozzá igazán jó volt. Meg is siratta, mikor elvált tőle.

A Miriklóért megbocsátott az egész csodapalotának.

– Nem mondhatom meg, hogy hol voltam.

– Ahán! Értem. Szép hölgynek a titka áll az útban.

– Igen is. Szép hölgynek a titka.

– Akkor nem kérdezősködöm felőle, serenissime.

– De mért czimez engem a kapitány úr serenissimének?

– Hát hiszen már nyilvános titok, hogy marchese di San Christina nem más, mint Rákóczy Ferencznek a fia.

György most kezdett már igazán megzavarodni.

Hát akkor a Malach még sem csaló! Akkor ő még is igazságtalan volt iránta, ha ez csakugyan az ő apja. S akkor a Mirikló megint csak az ő huga lesz.

– Mondja csak kapitány úr: ismeri ön azt a szót, hogy «phéna?»

– Soha sem hallottam: ki sem tudom mondani.

– Úgy hiják az én apámnak a leányát.

– Az ön apjának a leányát úgy híják, hogy «Aspremont herczegnő.»

Mindezek úgy jöttek György lelke elé, mint egy megterhelt gyomor álmai: összefüggetlen, képtelen viziók.

Ez alatt megérkeztek a sappeurök, az égő sátrak tüzét eloltani, sorkatonaság vonult ki a vásártérre, kordont húzni; a lovasság parancsot kapott a visszatérésre.

– Most megyünk egyenesen a Burgba, mondá a kapitány.

– A császári Burgba?

– Ott kell önnek jelentkeznie a cancellárnál. És így tovább.

– Merre tovább?

– Azt majd meg fogják önnek mondani.

XXII. FEJEZET. «IO, EL RE.»

Az udvari cancelláriában első műtét volt, a min Györgynek keresztül kellett esni, hogy a diák öltözet helyett egy eddig soha nem látott jelmezt adtak rá, mely egészen a termetére volt szabva.

Azután két Hofcharge közé fogva felvezették a Schweizerstiegén keresztül, az uralkodók arczképgallériáján végig a nagy gobelinok termébe, melynek falait remekbe készült szőnyegek fedik; a nagy Savoyainak diadalait megörökítő képekkel. Egy kép Erdély meghódolását ábrázolja a Habsburg-ház királya előtt: az akkori időbeli boncsokos, kaftányos magyar főurak korhű alakjaival.

A teremben csak egy ülőhely van: az a mennyezetes trón. A király számára. A többiek állnak.

A teremben díszruhás főurak, mellvértes katonák, hermelines főpapok voltak együtt, halkan suttogva egymás közt.

A két udvaroncz odaállítá Györgyöt a trónnal szemközt.

A kamarások botjának kopogtatására mindenki rendbe állt félkörben a trón előtt: az oldalajtó megnyilt, s belépett, cancellárjaitól kisérve – a király.[101]

Komoly, halavány, indulatnélküli arcz; szürkülni kezdő szakállal és bajuszszal; viselete egyszerű, fekete selyem spanyol öltözet, rövid gallérpalásttal, fején lapos barét, nyakában az aranygyapjas rend láncza.

A főurak fejüket mélyen meghajtva álltak, míg a király trónján helyet foglalt.

Az uralkodó alig emelve föl szempilláit, tekinte az előtte álló ifjura, ki az udvaroncz sereg közül délczeg magatartása által kivált, s halk, melancholikus hangon szólt hozzá.

– Lépj közelebb, hivünk, Giunchi György gróf.

Erre a szóra merészen emelte fel a homlokát az ifju s halkan, de hallható hangon mondá:

– Én, György, Rákóczy Ferencz fia vagyok. Atyámat: a koldusok fejedelmét meg nem tagadom.

A képtelen elszörnyedés hangja zúgott fel egyszerre a magas gyülekezetben.

A király egyet inte csillapítólag, keskeny, lágy hajlású kezével; arra csend lett s aztán három ujjával az ifjura mutatva így szólt:

– Úgy van. Rákóczy György vagy. Fia Rákóczy Ferencz fejedelemnek. De nem annak a Bécs városi koldusok királyának, a ki e fényes nevet bitorolja. A te atyád Erdélyország nagyfejedelme volt; a ki a nevét a történelem legfényesebb lapjaira irta fel. Mint őseimnek ellensége, nyilt csatában harczolt ellenünk: Isten úgy akarta, hogy mi győzzünk és ő bukjék el. De a midőn minden fényes czimét elveszté is, megtartá a legfényesebbet: a «jó keresztyén» czimét. Távol e világrésztől a Fekete tenger partján él a te atyád, egy maroknyi hivével együtt, kiket isteni félelemben egyesít. – És te igaz fia vagy a te nagynevű atyádnak, velünk anyai ágról vérrokon: kedvelt hivünk, kit születésének kitünő fénye, s jeles lelki tulajdonságai felette ajánlanak s kit már gyermekkorától fogva felséges házunk gyámságába s pártfogásába vettünk s ki hűséges magaviselete, engedelmessége s jó akarata által kegyelmes indulatunkat magára vonta; – s a kinek mi kiváló érdemeiért két hübért adományozunk, mint Sicilia királya, melyek egyikét Del Contrasto, másikat Valle di Giunchinak nevezünk. Ez utóbbit siciliai grófsággá teszszük s adományosát a siciliai grófok minden előjogaival felruházzuk: s ez adományt annak minden törvényes utódaira kiterjesztjük. Azonfölül 2500 scudi évdijat adományozunk a birtokhoz, mely hivünket Rákóczy Györgyöt Di Giunchi grófot s minden utódait elidegeníthetlenül megillesse s az alkirály engedelme nélkül még ideiglenesen is zálogba ne vétethessék.[102]

A király szavainak elhangzásával örvendező suttogás támadt a főuri hallgatóság közt.

Az egyik udvaroncz, a consiliarius, Györgynek a vállára tette a kezét, lefelé nyomva az ifjut.

De a fejedelemfinak vasból vala a térde, nem tudott meghajolni. Ennyi kegyosztás után sem!

Pedig odatették már a kezébe a huszonnégy pergamentlapra terjedő donatios levelet.

Ekkor a király még egy pecsétes levelet vett elő. Ezt már a palástja zsebéből.

– És azonkivül én, mint nevelő atyád, még egy ajándékkal bocsátalak el. Ime atyádnak a végrendelete, melyet hozzánk küldött, azzal a kérelemmel, hogy azt fiának adjuk át, vedd kezünkből. Ez az atyai örökséged.

Most azután nem volt többé vasból a térde Rákóczy fiának.

XXIII. FEJEZET. A KÉT TESTVÉR.

A király leszállt a trónról s visszavonult a lakosztályába.

A hátramaradt főurak siettek Györgynek jókivánataikat kifejezni.

A consiliárius ott maradt mellette s sugdosta a fülébe, hogy melyiknek milyen titulaturával szolgáljon? «Durchlaucht.» – «Excellencz.» – «Eminencz.» – «Serenissime.» – «Reverendissime.» – «Illustrissime.» «Euer Hochgeboren.»

Ugy hozta magával az udvari etiquette, hogy ők ketten maradjanak utoljára.

Mikor a császári kincstár lépcsőin aláhaladtak, a következő discursus fejlődött ki közöttük, lépcsőfokról lépcsőfokra.

– Ugyan édes magnifice, nem tudná ön nekem megmondani, miféle nagy érdemeim lehetnek nekem, a mikért én manapság e fényes megjutalmaztatásokban részesültem?

– Serenissime azt legjobban tudhatja. Ön detegálta egy ő Felségéhez irott levelében a status és societás corruptiójára coaleált asphaleia ligának a gonosz attentatumait; mely társaság tagjai in flagranti meglepetve, részint elfogattak, részint proscribáltattak s ez által egy nagy morális mételytől szabadult meg a főváros és a birodalom.