Part 16
– S ezt én fedeztem volna fel, – egy a királyhoz irott levélben? – Hiszen én nem tudok irni.
A consiliárius a két tenyere közé hajtotta le a fejét.
– Serenissime. Non faciat sculptile! Méltóztatik velem tréfálkozni. Hiszen emlékezhetik rá serenissime, felettébb jól, hogy én voltam a praesese annak az examináló commissionak, a mely serenissime proficientiáját in studiis de semestri ad semestrim contemplálta. Én nekem méltóztatott respondeálni ex historia hungarica, s a calligraphiai exercitiumait suppeditálni, melyek felől én a testimoniumát manupropria infrascribáltam. Csakhogy akkor méltóztatott serenissimének pisze orrának, szőke hajának, görbe lábainak lenni, a mi azóta nagy præferentiájára diametraliter megváltozott.
György nem állhatta ezt meg nevetés nélkül.
– Tehát legyen úgy, hogy én irtam ezt a levelet a császárnak. De hát mi történt azután?
– Hiszen jól méltóztatik tudni a dolgot. Circumstantialiter méltóztatott denunciálni az egész Méte-festivitas peripetiáit. – A politzia azonnal interveniált s detenálta az egész collegiumot. Pro dolor, hogy a fő totumfac, a Wammana nem volt többé confrontálható. Az letaliter affligálva maradt ott a theatrumon. A többiek az inquisitionak lettek átadva.
György a lépcső alján bucsut vett a consiliariustól, az azonban még azon túl is vele maradt. S ő rajta kivül még két polgári öltözetű férfi maradt az urfi sarkában, a kik egész a régi szállása kapujáig elkisérték.
Ott ismét bucsut vett a consiliariustól. A mire az felkisérte Györgyöt egész a szállásáig. Ott azután tudtára adá, hogy ő neki legmagasabb utasítása van György herczeget nem hagyni magára egész addig a pillanatig, a míg Genuában hajóra nem fog szállni, Siciliába utazandó.
Az a két kisérő is arra van rendeltetve, hogy György úrfi felett őrködjék. Csupán azon czélból, nehogy a denunciált asphaleia társaság valamely merényletet kövessen el a nagy protectioban részesült ifju ellen. Sok az ellensége! Egyfelől az asphaleia, másfelől a mirákelpalota. No meg egyebek is. Superflua cautela nunquam nocet.
György megköszönte szépen ezt a gondoskodást s nem talált benne semmi kifogásra méltót.
A Künzli Pétert otthon találta, s a régi jó pajtási viszony rögtön újra össze lett kötve.
Péter sok mindenféle pletykát tudott, a mik azóta jöttek forgalomba, hogy egymást nem látták.
György megigérte neki, hogy ha elmegy Siciliába, őtet is magával viszi.
A Péter tudatá Györgygyel, hogy a mai napon két fiatal úr járt a szállásán, utána tudakozódva. A neveiket fölirták a fekete táblára.
György elolvastatá Péterrel a két nevet, s aztán azt mondá neki, hogy ha az a két úr ismét visszajön, vezesse őket hozzá. Ezek a marchese di San Carlo segédei voltak.
Az esteli órákban jelenté a Péter, hogy az a két uraság ismét itt van.
György most eléjük ment.
Az egyik segéd így szólt hozzá.
– Uram. Mi marchese di San Carloval együtt ma reggel a megállapodás szerint megjelentünk a Spinnerin am Kreuz előtt a rencontrere, ott vártunk egy óráig. Ön nem jött el.
Györgynek a válasza ez volt.
– Force majeur volt, a mi visszatartott. Egyébiránt is, ha megjelenheték vala is: én marchese di San Carloval meg nem verekedtem volna. Elismerem, hogy hibáztam és ok nélkül cselekedtem, a midőn a marcheset megsértettem és provocáltam. Nemes emberhez illő módon a sértést megkövetem s a kihivást visszavonom. Kérem az urakat, vegyék ezt tudomásul.
A két lovag tudomásul vette a nyilatkozatot.
Erre az egyik egy lepecsételt levelet vett elő a kalapjából s átnyujtá azt Györgynek.
– Marchese di San Carlo küldi. Olvassa ön.
– Uram. Én nem tudok irást olvasni.
– Hát törje fel a levelet, majd én elolvasom.
György feltörte a levelet s átadta a lovagnak, az felolvasá.
«Marchese di San Christina. Én elismerem, hogy hibáztam és önt ok nélkül sértettem meg. Lovaghoz illőn megkövetem önt a sértésért s ezzel adok önnek elégtételt. Marchese di San Carlo».
Györgynek egyszerre megtelt a szeme könynyel.
József ugyanazt írta Györgynek, csaknem szó szerint, a mit György izent Józsefnek.
Ki diktálta egyszerre, mind a két fiunak ugyanezeket a szavakat?
Talán ugyanannak az anyának az áldott szelleme, a ki akkor, midőn mint kis gyermekek egy ágyban aludtak, éjjel felkölt a fekhelyéről s betakargatta őket. Talán még most is fölkel örök fekhelyéről, mikor a két fiának rossz álmai vannak: s ismét betakargatja őket.
XXIV. FEJEZET. SICILIÁBAN.
KÉT VÉGTELENSÉG.
György még soha sem volt túl Bécs város határán. Testi és lelki látköre oda vala összeszorítva egy város sánczai közé. Van-e még e szűk utczákon, a sok emeletes házakon, a bástyakapukon túl valami más világ, és abban más népség, mint az a «palaczkhordó» kedélyes polgárság? arról még csak álma sem volt.
A szándékosan elferdített nevelés miatt magából Bécsből is csak azt ismerte meg, a mi az oda összesereglett idegen kalandvadászok bizarr ötlete volt: a titkolt orgiákat, a carousseleket; – aztán meg a koldusok csodatanyáját; de a nagy császárvárost a maga komoly nevezetességeivel, udvari és diplomatai körével, tanintézeteivel, császári ritkaságtáraival, kereskedelmi forgalmával, katonai rendszerével soha sem ismertette meg vele senki. Nem volt sem az aulában, sem a kaszárnyában. Csak annyit tudott, mint minden nyárspolgár, hogy «nincs több, csak egy császárváros, nincs több, csak egy Bécs!»
És most egyszerre áttették őt Siciliába.
Mintha csak egy más planétába tették volna át.
Egyszerre történt: mert tengeren szállították oda.
Erre jó oka volt a bécsi udvarnak.
A szárazi út Olaszországon visz keresztül, s Olaszországban könnyen el lehet tévedni annak, a ki – maga is hajlandósággal bir az eltévedésre.[103]
Minden császári, királyi és atyai kegyosztás mellett is György csak egy beczézett fogoly volt. A hajó a legbiztosabb börtön, s a tenger a leghívebb porkoláb.
Arra is szükség volt, hogy mielőtt György Siciliába megérkezik, a császári staféta őt megelőzze, a palermói viczekirálynak küldött utasításokkal. És azután még «valaki más.»
Hogy az akkori közlekedési eszközök mellett hamarább lehetett a szárazföldi uton Siciliába jutni, mint hajón, az nem annyira az olasz diligence kitünőségében keresendő, mint inkább a hajózás természetében. A Triesztből kiinduló kereskedelmi hajónak az egész keleti olasz part hosszában minden kikötőnél meg kellett állani, árúczikkeket kirakni és felvenni, s friss ivóvízzel ellátni a népét. Mikor aztán Olaszországnak végét érte, akkor nem vitorlázott a hajó egyenesen Messinának; hanem lelódult Maltába, mert oda volt irányozva a legfőbb rakodmánya: a styriai vas és az istriai butorfa; csak azután került fel megint nyugatnak, míg szerencsésen megállapodott a sziget éjszaki oldalán, Palermo kikötőjében. Ott pedig tizennégy napig vesztegzár alatt kellett maradnia, a mért Maltát érintette, a mi már a Kelethez tartozik.
Györgynek ez út alatt bőséges ideje jutott ezt a két végtelenséget tanulmányozni: a tengert – és az atyja végrendeletét.
Tengert sem látott még soha. Volt alkalma rá, hogy megismerje ez istenarczot jó kedvében és haragjában: a sima tengert, mely a napot eltemeti, s a holdat megszüli, s a háborgó tengert, mely a zivatarral harczol, s e harcz közben a nyomorult gályát hullámboltozatok alá temeti: az alvó tengert, melyen teljes szélcsend alatt a lomha járómű egyik oldaláról a másikra dülöng s a világító tengert, mely csodás éjjeleken illuminátiókat rendez oda alant az azurkék mélységben, millió fantasztikus alakú meduzáival, salpáival, vénusöveivel.
Egy kisérőt adtak mellé az eddig ismeretes világból: egykori lovászát, Künzli Pétert. Az «alter ego» nem igen volt «másik én»-je az urának, a kit az iskolában képviselt. A tenger és a szél irgalmatlanabb examinatorok, mint a bécsi mixta commissio urai voltak. A Péter minden erősebb hajómozgásnál tengeri betegséget kapott, s akkor nem lehetett szavát venni: csak jajgatott és a szenteket invokálta. Györgyre pedig semmi hatása sem volt a hajó ingásnak. Tűrte, mint egy gyakorlott tengerész. A legnagyobb zivatarban az volt a gyönyörűsége, hogy felmászott az árboczkosárba s ott hintáltatta magát – és kaczérkodott a villámokkal.
A csendesebb napokon aztán, mikor a Péter a rendes emberi állapotba visszazökkent, elővették az á-bé-abot s a mit Wammána elmulasztott, Péter igyekezett helyrepótolni: Györgyöt irásjegyek formálására tanítá.
Gyors esze volt, hamar megtanulta. Nem sokára annyira vitte, hogy a mit örökségül kapott a királytól, atyjának végrendeletét elolvashatá. – Francziául volt az irva: megértheté.
Ekkor nyilt meg azután előtte egy új látó határ: a tengernél is véghetetlenebb.
Maga a czím, mely a végrendeletet megnyitja, oly ünnepélyesen nagyszerű.
«Én Ferencz, a Te kegyelmességedből oh Istenem, Erdély országának Keresztyén Fejedelme, Rákóczi-fejedelem, s a Római Szent Birodalom fejedelme, Magyarország Részeinek Ura, Székelyek Grófja, Munkácsi és Makoviczai Herczeg, Sárosmegye örökös Főispánja stb. stb.»
Tehát nem csavargó gyülevész vajdája! A hogy a «studium»-ban volt leirva.
És nyomban e fényes czímek után következik a még nagyszerűbb lemondás.
«Te adtad e minőségeket és czímeket nekem óh Uram, részint egy szabad nemzet választása, részint születésem által.»
«Távol legyen tőlem, hogy én e hiú minőségekkel és czímekkel dicsekedjem: megvallom az én szívemnek alázatosságában, hogy én csak a haragnak gyermeke: por és hamú vagyok.»
S folytatja a porrá és hamuvá változást önvád szavaiban.
Elismeri, hogy nagy Isten-adományait és tehetségeit Isten ellen és önmaga ellen fordítá: magát a «háladatlanság utálatos szörnyetegének» nevezi. – Isten büntetésének – nem: könyörületességének nevezi azt, hogy tőle elvette a fejedelemséget és a világi javakat, hogy őt meglátogatta mindenféle szomorúságokkal, melyeket a világ nagyjaitól szenvedett. S megköszöni Istennek azt, hogy őt egy olyan országba száműzte, a hol büszkeségét megtörve, lemondva az emberi elme hiú számításáról és a földi hatalmakban való bizalomról, egyedül az Isten irgalmába vesse reményét.
Soha sem beszélt ez ideig senki György előtt Istenről. Azt tanulta eddig, hogy a templom csak a pap kedvéért van, s a pap maga gúny tárgya.
Atyjának a végrendeletéből kezdé sejteni először, hogy mi a «hit»?
Az a hit, mely a porba hullott nagyságot az égig fölemeli.
Igy látta az atyját égig emelkedő nagyságában lelke előtt megjelenni.
Nem tudott neki élő arczot adni, még is megismerte: előtte állt.
Bűnbánatot érzett, hogy e fényes alak helyett, (ha csak egy napra is,) egy olyan fintorképet tudott atyjául elfogadni, mint a csavargók királya.
A következő sorokban egyre emelkedik az ájtatos hangulat.
A száműzött fejedelem igazolja magát Isten előtt (csak az Isten előtt), hogy miért írja meg e végrendeletét. A Keleten dúló ragályos mirigy ösztönzi erre, melynek legjobb hívei már áldozatul estek. Aggódik a többi hiveiért, a kik az ő halála által mind nyomorra jutnak, a kiket pedig úgy szeret, mint saját gyermekeit. És azután ezekért a gyermekeiért. «Szívemnek ömledezésével szólok hozzád én Istenem, miután már annyi évekig szólottam az emberekhez, a kik meg nem hallgattak engemet!»
«Nem panaszkodom reájok, Uram! és ne vedd olybá, mintha gonoszat akarnék azoknak is, a kik óhajtják vala, hogy a keresztyén fejedelmek birodalmaiba való belépés el legyen én előttem zárva: mivel a Te itéleteid voltak azok fölöttem s az emberek csak végrehajtók valának. És látod is én Istenem, hogy én mindnyájokat szeretem, a Te szerelmedben. Kérlek, bocsáss meg azoknak, a kik engem leginkább üldöztek és rágalmaztak, mert bizonyára azt hitték, hogy igazságosan cselekesznek.»
Dávid király zsoltárai nem szebbek ezeknél!
Az ifju, a hogy szemeivel elnézte a végtelen tengert, melynek láthatára összefoly az éggel, épen úgy látta lelke előtt elterűlni azt a másik végtelenséget: atyjának szellemét. Hát még ha ennek a partjait meg fogja ismerni: ha egyszer jön valaki, a ki elmondja élőszóval előtte, mik voltak a tettei a világtörténetben ennek az ismeretlen alaknak?
POSTHUMUS GONDOLATOK.
Talán jó is volna itten befejezni ezt a regényt?
Ha rajtam állna, én azt tenném.
Egy nemes szívű fejedelemfi, ki szép lelkének méltó sorsát megtalálja! s él, azontúl a világ legboldogabb édenében.
Egy nagylelkű uralkodó, ki ellensége gyermekét boldoggá teszi.
Két testvér, kiket a rosszakarat egymásnak halálos ellenségévé mérgesített, kibékül egyszerre a halálban is elenyészhetetlen anyai szeretet sugallata által.
Ez volna a legideálisabb megoldás.
Csakhogy a mai kor empyricus szelleme mind ezt nem fogadja már be.
Idylli önelenyésztetés! Fejedelmi nagyszívűség! – Dicsőült szellemek mysticus befolyása a földi eseményekre! – Mind ez elavult régi poézis. A mai kor igazságot követel. Nem mulatunk, nem élvezünk, nem gyönyörködünk; hanem analyzálunk.
Igaz-e az, a mi megtörtént? s ha igaz, miért igaz? hogy történhetett meg?
Maga a pergamen sem elég bizonyíték már! Hátha falsum?
S ilyen pergamen is csak kettő van a kezünkben.
Az egyik Mikes Kelemen naplója, melyben az van írva az ifjú Rákóczy Györgyről, hogy «a mi herczegünknek semmi neveltetése nem volt: – azon igyekeztek, hogy semmit ne tanuljon: azt véghez is vitték. És én azt csodálom, hogy írni tud, ha rosszul is. Legnagyobb fogyatkozást azt találom benne, hogy magyarul nem tud. De az nem az ő vétke. Németek nevelték, a kik csak a Miatyánkot sem engedték volna, hogy magyarul megtanulja.»
A másik pergamen pedig a III. Károly király adománylevele, melyben a gyermek ifjú felmagasztaltatik, jeles lelki tulajdonságaiért, s olyan kiváló magaviseletért, mely egy Siciliai grófság s hatalmas pénzbeli apanage adományozására méltó.
Hogy tartja fenn ez a homlokegyenest ellenkező két okirat egymás ellenében az igazait?
Ha III. Károly király Rákóczy Ferencz fiát ki akarta tüntetni ily fényes adományozás által, miért nem tette ezt az elsőszülöttel, Józseffel; a ki valóban fényes tehetséggel, előkelő műveltséggel, tudománynyal birt; miért az ifjabbal, a gyermekeszűvel, a jelentéktelennel?
Mi befolyása lehetett itt a nőtestvérnek, Rákóczy Juliának?
Mi szerepet játszott itt Pelargus: a kurucz vezér?
Mi lett Pelargusból az után a jelenet után, a melyben Györgyöt futásra bírta s maga hátramaradt, az ifjú menekülését fedezni?
Ki volt az, a ki Károly királynak György nevében megirta a veszedelmes asphaleia társaság mysteriumait? A mely felfedezésért aztán a király Györgyöt ily fényesen kitünteté?
Egy megoldást szabad sejteni a jogosan kételkedő kérdésekre.
Hátha Rákóczy József, a bátya, volt ebben az egész regényben az igazi vezéralak?
Hátha Rákóczy József nem volt az a léha kalandhős, a milyennek őt a névtelen iró jellemzi; hátha nem illett rá az a kifakadás, a mivel őt Mikes Kelemen megbélyegzi: «az apa felől elmondhatom, valamint egy régi nagy ember felől mondták volt, hogy ha született, bár soha meg ne halt volna; a fia felől pedig: hogy ha a nyomorult világra nem jött volna, semmit sem vesztett volna rajta.»
A hogy József végnapjai fellobbanásában előtünik: ennek az ellenkezője volt.
De testileg beteg volt már.
Már ifjan öreg volt. Egész életszervezetét megrongálta a korai kicsapongás: a mire bő alkalma volt mindig. Tüdővérzése volt.
Érezte, hogy e miatt ő maga vezéri szerepre képtelen. Hogy azt a hivatást, a mit tőle vár a szabadságáért rajongó nemzet, nem képes betölteni.
Talán ő volt az, a ki az öcscsét, a testben lélekben romlatlan, erőteljes ifjút, az ő neki szánt szerepre felavatta.
Neki már tudnia kellett azt, hogy van egy öcscse: mert nagy fiú volt, mikor tőle elszakiták; nem úgy mint az, a ki bölcsőben volt még: ki bátyja létezéséről nem tudott.
Talán épen József volt a közvetítő Pelargus és György között.
Talán épen azért kereste József az asphaleia szövetségét, hogy az öcscsét kiszabadítsa annak megrontó hálói közül.
Akkor ő lehetett az is, a ki a királynak megírta György nevében a titkos szövetség üzelmeit.
De hát ő honnan tudhatta azokat meg; holott nem volt beavatott tagja a társaságnak?
Hogyan vállalkozhatott Pelargus arra a vakmerő koczkázatra, hogy mint komédiás akrobata a titkos társaság ünnepélyére elmenjen? Honnan tudhatta azt, hogy arról a helyről el lehet menekülni? Kitől kapott tájékozást? Ki ismertette meg a helyiséggel?
Vaktában történt volna mindez?
A véletlen: a Deus ex machina működött tán e történetben?
Ezt a mai kor kritikus szelleme nem fogadja el többé.
Követeli, hogy keressük az igazságot.
Azt kell hinnünk, hogy ebből a lánczból hiányzik még egy szem.
Lehet, hogy az az egy szem is a kezünkben volt már, de kiejtettük belőle.
Talán a történet további folyamán rátalálunk megint. S akkor az egész világos lesz előttünk.
Talán az új mese, mely most kezdődik, megoldást fog szogáltatni a befejezett mesének.
E végrendeletnek minden sora tágította azt a végtelen látóhatárt György előtt. Megtudta belőle, minő összeköttetései voltak atyjának a világ leghatalmasabb uralkodójával, XIV. Lajossal: hogy az még számüzetése helyén is fejedelmi udvart tart s a franczia kormánynyal érintkezik.
És a mi legcsodásabb hatású volt ránézve, az a gyöngéd gondoskodás, a melylyel György fia iránt viseltetik. Csak Györgyről beszél, Józsefet nem említi soha. Györgyre ruházza át lengyelországi nagy jaroszlavi uradalmát, melyet XIV. Lajos vett a számára; Györgyöt diszíti fel ez uradalommal járó «Makoviczai herczeg» czímével. (Hányadik czíme ez már!) György kezébe bocsátja át a franczia kormány által az apa javára kötelezett 6000 livre évi járadékot. Őt ajánlja francziaországi rokonai magas pártfogói kegyelmébe. Miért szerette úgy Györgyöt? és egyedül őtet, a kit csak a bölcsőben látott utoljára? a ki még semmit sem tett, semmit sem tudott? Miért halmozta el ezt a fiát szeretetének egész összeségével?
Ez a gondolat még végtelenebb volt, mint a tenger!
XXV. FEJEZET. EGY MÁS PLANÉTÁN.
Manapság a földet körülhajókáznák annyi idő alatt, a mennyibe került Györgynek Bécstől a palermoi alkirályi palotáig eljutni. No de végre még is csak eljutott.
Az alkirály azóta megkapta már, Olaszországon keresztül, a bécsi kormány utasításait, s rangjához illő tisztességgel fogadta a fejedelemfiut.
Serenissimének czímezte, a mi a mediatizált herczegeket megilleti. Az alkirály palotájában volt elszállásolva, s annak a hintaján járta be a várost. Miután mindent megszemlélt, a mi látni való volt: az alkirály megismertette őt a helyzetével.
– Serenissimének két dominiumot ajándékozott a római császár ő felsége; kit a békekötés Siczilia uralkodójává tett. Az egyik uradalom a Giunchi grófság, a melynek nevét egy ideig viselte is a serenissime. Ez itt fekszik Palermo közelében: dúsan termő földje ontja a gabonát, jó szüretet ád a borból és gyapotból, szorgalmas, munkás népség lakja. Hanem egy nagy maleficiuma van. Az idegent, a mint letelepül azon a vidéken, rögtön felkeresi a szigetláz. Makacs, hosszas betegség, a melyből a keleti fajok még csak kilábolnak valahogy: a spanyol, görög; legfeljebb, hogy egy sárgafakó szín marad meg az arczukon örökre; hanem a kiben egy csepp német vér folyik, az okvetlenül halállal végzi a sicziliai patécsot.
Már pedig Györgynek meg kellett vallani, hogy az ő ereiben felesen lüktet a germán vér: anyja német herczegnő volt. Aztán útitársa, a Künzli Péter pedig telivér helveta.
– Akkor maradjunk a Del Contrastonál. Az is igen szép vidék. Buzatermeléssel ugyan ott már nem foglalkoznak; gyapotot és czukornádat sem mivelnek; mert ahoz sok emberkéz kell: hanem vannak rajta a helyett egész erdők gesztenyefákból: a szentjánoskenyér, a granátalma, a narancs, czitrom vadon terem, egész pagony számra, az egész mezei munka az ingyen termő gyümölcs leszedéséből áll; a melyet aztán zsákokban szállítanak el a kikötőig, a hol biztos piaczuk van. Egy rendes, megbizható bérlő gondozza az egészet, a ki szintén fekete czukrot is főzet a bozótszámra termő édesgyökérből. Legbecsesebb jövedelmi ága azonban a birtoknak az olajfa-telep, mely fallal van körülvéve, a mely fal felmegy egész a várkastélyig; a melynek terraszáról felséges kilátás nyilik a hegyszakadékok által környezett völgyre.
– Tehát vár is van a birtokon?
– Még pedig ősrégiség. Még a görög uralomból való. Gyönyörű dóriai oszlopcsarnokkal. Egykorú a taorminai romokkal. Lakásra azonban a legközelebbi tulajdonosai sem használták már régóta, hanem odalenn laktak a völgybe épített villában.
– S miért nem laktak fenn a várban?
– Azt majd megtudja serenissime, ha ott lesz. Látta serenissime a tengerről az Aetnát?
– Láttam. Pompásan füstölög.
– Most csak füstölög: egy idő óta nyugodtan viseli magát. A Del Contrasto birtok ott fekszik az Aetna tövében.
– Ah! Az nekem nagyon kedves fog lenni.
– Nagyszerű látvány lesz mindenesetre: kivált ha egyszer kitör. Kevésbé kellemetes lesz serenissimére nézve a Malandrinik és a Fuggitivik közelsége, kik a körülfekvő erdőségekben tanyáznak.
– Kik legyenek azok?
– A Malandrinik olyan uraságok, a kik maguk nem dolgoznak semmit; hanem a mit más ember összegyüjtött, azt erővel elveszik. Szokásaik közé tartozik az utazók kifosztogatása: nevezetes embereket el szoktak ragadni magukkal, s nagy váltságdíjért szabadon bocsátani. Ha meg nem kapják érte a váltságdíjat: elébb a füleit vágják le, utoljára a fejét, azt küldik be a késedelmező rokonoknak. A Fuggitivik pedig olyan menekültek, a kik nincsenek megelégedve az idegen kormányzattal; a kik összeesküvés, pártütés miatt proskribáltattak, a jószágaik elkoboztattak, s a kik szintén ott tanyáznak az Aetna környékén, a hegyszakadékok között, a hol sok az elhagyott ház, a hozzájárulhatlan barlang, s időnkint onnan törnek elő jól fegyverzett csapatokban vásári népet, bérlőket megadóztatni, kormány postaszállítmányait elrabolni s egész harczokat vívnak a kisérő katonasággal. Ezek nem olyan kegyetlenek, mint a malandrinok; hanem vitézebbek.
– Talán az én birtokom is egy ilyen elkobzott jószág?
– Temészetes dolog. Üres föld lehet Amerikában, de Sicziliában nincs. Ha itt a császár egy dominiumot el akar ajándékozni egy hívének, azt csak úgy teheti, hogy egy hűtlentől elveszi a birtokot. Mind a két uradalom, a Giunchi völgyi ép úgy, mint a Del Contrasto völgyi egy proskribáltnak a hűbére volt: külömbség csak az a kettő között, hogy a Giunchi völgy birtokosa már meghalt, a Del Contrasto völgyié pedig még él.
György nagyon magába szállt e felvilágosításra.
Az alkirály félreértette a fiatal herczeg megilletődését.
– Ne legyen serenissimének aggodalma e miatt. Ezekkel minekünk bizony számolnunk kell. Mind a két elődje megkisérti az új birtokost az ágyában megfojtogatni: a mi dolgunk, hogy megvédelmezzük őt ellene. Csakhogy az, a melyik már meghalt, veszedelmesebb: az, a ki láthatlan alakban mint malaria lopózik be a hálószoba ajtaján s csontujjaival összeszorítja az áldozata torkát, vampyr szájával kiszívja a vérét. Ez ellen nem tudjuk az új hűbérest megvédelmezni. De a másik ellen igen. Tizenkét jólfegyverzett zaffo fogja önt az uradalmáig kisérni, s azok ott maradnak a serenissime körül, mint testőrség. A zsoldjukat a kormány fogja fizetni. Serenissime csak az élelmezésükről gondoskodik. Ez legfeljebb kétszáz scudiba fog kerülni évenkint, az olcsó élelmi szerek mellett.
György egyre hallgatott, mélyen elmélázva.
E szerint ő egy számüzöttnek a birtokát kapta meg adományul. Egy nemes emberét, a kit kivertek ősei kastélyából, azért mert a hazáját szerette!
– Ha kevesli ön a tizenkét fegyverest, monda az alkirály, megduplázhatom; adhatok huszonnégyet.
Az a gondolat, hogy gyávának tartják, felkölté Györgyben a daczolást.
– Ellenkezőleg. Sokallom a tizenkét zaffót. Elég lesz nekem hat.
– Nem lesz elég. Mert mikor serenissime kisétál a pagonyban, két zaffónak kell előtte járulni puskával, kettőnek pedig illő távolságban követni a lépteit. Négy zaffónak ez alatt otthon kell maradni a kastélyban, mind a négy oldalán egynek; alattomos megrohanás ellen őrködve. Négynek pedig kell fenntartva lenni az éjszakai szolgálatra.
Ezt el kellett fogadni Györgynek föltétlenül.