Part 17

Az alkirály kategorikus beszédéből azt is megértheté, hogy a tizenkét zaffó, a kik közül négy minden sétájában kisérni fogja, arra is nagyon alkalmatos lesz, hogy a serenissime maga is valahogy el ne szökhessék a szigetről.

Palermotól Messináig hajón is lehetett volna utazni Györgynek; de az alkirály utasításában az volt, hogy a szárazföldi uton szállíttassa oda. Egy negyedévre kifizette neki az apanageát, s aztán a tizenkét fegyveres zaffó kiséretében útnak bocsátá.

Az út unalmas volt egész Messináig; nem a tengerpart mentén visz az, hanem a hegyek között, emberlaktalan, növénytelen vidékeken keresztül, hegynek fel, hegynek alá. Két öszvér hátára kötött zsöllye volt a jármű.

Mikor a Scala hegy ormait eléri az út, ott aztán egyszerre megnyilik az igazi sicziliai tájkép. A dusgazdag keleti növényzet, minőhöz európai szem nem szokott, az aloék, kaktuszok, mint sövénykerítés, a virító oleander, mint útféli bozót, a pálmák, a mandulafenyővel összekeveredve, a granát-almák és narancsfák sötétzöldje felváltva az olajfaligetek szürke lombozatával, maguk a kopár sziklák benőve kápri bokrokkal és babérfával. És ez óriási kert teleszórva az ezredévek építési remekeivel; a mik között az a legszebb, a mi már rom.

Bécs után Messina!

György kezdett hálát érezni azon jóltevő kéz iránt, mely őt ide átvarázsolta.

Ez az egész tájék úgy tünt föl előtte, mint egy ébren látott álom. Az embert az a gondolat fogja el, hogy milyen jó lesz ezt tovább álmodni, még tovább álmodni, s aztán végképen elaludni.

A messinai népet is nagyon kedve szerint valónak találta. Vidám, gondatlan faj az, összekeveredve göröggel, arabbal, normannal, spanyollal, francziával, a melyik felváltva uralta a várost. S e városnak harczi eseményekben gazdag története van. S arra minden lakosa visszaemlékezik.

Györgynek nem volt szabad ebben a városban soká mulatni, ott semmi jót sem tanult volna. Azzal siettették, hogy ebben az időszakban eső szokott esni Sicziliában, s ha a Fiumárák megdagadnak, nem tud majd eljutni a kastélyába, a mi Messinához még jó két öszvérjárta napi távolban esik.

A sirokko csakugyan meghozta az esőt. Zivatar, mennydörgés, villámhullás következett be György utazására. Volt abban jó is, meg rossz is. A jó az volt, hogy Messinából kivonulása alkalmával elmaradt a nyakáról az a csoportos koldushad, mely az országutakat megszállva tartja s valóságos plágája az utazónak; csak egy csuklyás barát maradt meg állandóul az üldözésében, a ki szamárháton ülve árult szent szobrocskákat s még a megáradt Fiumárát is átusztatta, s nem tágított addig, a míg az alamizsna dénárt meg nem kapta.

Lucskosan, agyonázva jutott el a karaván a Del Contrasto völgy villegiaturájáig. A zaffóknak a puskacsövei szinültig voltak vízzel; azok ugyan egyet sem tudtak volna lőni, ha megtámadta volna őket valaki. György az egész bevonulás alatt semmit sem látott a tájékból a zápor miatt.

Megérkezésekor a bérlő fogadta, ki előreküldött futár által értesítve volt az új földesúr megérkezte felől.

A bérlő az urasági villa földszintjét lakta; az emelet fenn volt hagyva a magas uraságok és a denevérek számára.

Esős időben roppant nagy tűz volt rakva a kandallóban. Úgy látszik fa van itt elég; a tűz közepén volt lánczra akasztva a nagy bogrács, melyben kecskehús főtt csicsókagyökérrel. A körül telepedett le az uraság, a katona, meg az öszvérhajtsár jó egyetértésben.

A bérlő maga is csak aféle bennszülött sicziliai nép fia volt, a ki hetenkint egyszer borotválja le a bajuszát s kecskebőr harisnyát hord.

A rengeteg nagy földszinti teremben jó friss páfrán volt kiteríve a fal mögé: az volt a fekhely. A terem szögletében volt egy nagy sziklába vágott verem, abban állt a bor. Becsületes sicziliai veres karczos. Őszszel beletöltik mint mustot a verembe, letakarják egy nagy lapos kővel, s aztán meregetik kobakkal, a míg benne tart. Pincze is, hordó is, egy személyben.

A mint az utazók és a házbeliek lassankint elfeküdtek a jó puha haraszt ágyba, s a bérlő és György egyedül maradtak a kandalló hamvadó parázstüze előtt, a fittajuolo sinczerizálva ismerteté meg a földesurát a birtoka előnyivel és hátrányaival.

A Del Contrasto uradalom, jó gesztenyeterméskor, behoz kétezer ötszáz skudi jövedelmet. (Skudi = római tallér.)

Ennek fele illetné meg szerződés szerint a földesurat, másik fele a bérlőt. Azonban vannak mulhatlan kiadások, a melyek a jövedelmet megrövidítik. A bérlő és a földesúr kénytelen megosztozni, testvériesen, a birtok jövedelmén, egyfelől a nagyon tisztelt malandrini urakkal, másfelől pedig a becsülésre méltó fuggitivi uraságokkal; mindegyiknek kiszolgáltatván a birtok átlagos jövedelmének egy negyedrészét. Ilyenformán a földesúrnak és a bérlőnek marad tiszta jövedelemképen ezerkétszázötven skudi. Ebből hatszázhuszonöt jut egy-egy részre. E szerint, ha az új földesúr még tizenkét gesztenyefogyasztót is hozott magával, fegyveres zaffók alakjában; miután ezek kizárólag az ő becses személyének a védelmére vannak rendeltetve, s annál fogva azoknak az élelmezése ő rá tartozik, marad neki magának az egész Del Contrastói dominium jövedelméből négyszázötven scudi.

Hát ez bizony nem valami herczegi jövedelem. Azonban olyan helyen, a hol nincs mire elkölteni a pénzt, ez is elég sok.

Reggelre megszünt a zápor. György, a mint kitekintett a szőlőlugassal befuttatott veranda alól, egy mély üregbe látta magát bezárva, melynek boltozatát egy sűrű, lomha szürke felhőtömeg képezte. A kastély körül óriási vén gesztenyefák, sötétzöld lombjaikkal, miknek némelyikét még a saraczénok ültethették. Koronáikat az átvonuló felhő seperte.

Később a felhőkárpít emelkedni kezdett: a panoráma tágult; a szemközti hegyoldalból vidámzöld szentjánoskenyérfa-liget kezdett előtünni, vegyítve haragos zöld ernyős piniákkal. A felhő még feljebb vonult, elfoszladozva egy felfutó bástyafal felül, mely ezüstzöld olajfaberket látszott körülfogni. A fal egyre följebb vonult, az olajfák egyre emelkedtek egymás fölé, végre előtünt nagy magasságban egy párkányozott bástya, a fölött egymás fölé hágó terrasszok, végre egy oszlopcsarnok; egy egész vár. Ez a Del Contrastói várkastély. Mögötte sötétzöld háttér örökzöld cser és ilex erdőkből. Ég nem látszik még sehol.

A felhőkárpít vonul fölfelé.

A tölgy és ilexrengeteg az égbe látszik felnyúlni, míg lassankint helyt ád a lúczfenyőnek; azután következik a törpefenyő, a veres bogyójú boróka, a tiszafa. A hegy még egyre tart.

A felhőkárpit tovább göngyölödik; a sziklaoldalakat már csak az őszbecsavarodó rozmarinok, gyopárok takarják. Azoknak is vége szakad; következik a nagy fekete sivatag görgeteg, melyen semmi tenyészet nem látszik; a láva uradalma. Egymásra torlódott formátlan tömegek, likacsos, szivacs alakú kolosszok.

De az ég még mindig nem látszik sehol.

A felhő kurtina egyre följebb emelkedik; csúcsos sziklakúpok tünnek elő, párázó odúkkal; gránit bástyák, melyek összefutnak, vápáikban hóval fedve (odafenn a záporból hó lett) utoljára egy nagy széles körönd, zegzugokra tépve, oldalai kénsárgák, veresek, hamuszínüek; közepéből lenyomott füsttömeg gomolyog alá; nagyobb mint egy templomégés füstje, a mi a felhővel összevegyül.

Ez az Aetna.

Ez is György uradalmához tartozik.

György úgy el volt merülve az «élő hegy» bámulatában, hogy meg sem hallotta a házi gazda unszolását, a ki a reggelit elkészítette a számára.

– Én oda fel akarok menni. Monda György a gazdának.

Az a szeme közé nevetett egész tele torokkal.

– Oda? fel? A pokolba? Az volna a derék!

– Hát ön talán még soha sem volt odafenn.

– A milyen igaz, hogy a nevem Bonaventura Calzolaio.

– Hát mért nem ment oda fel?

– Először, mert semmi keresetem sincs odafenn a pokoltorkában; másodszor mert nem lehet. Szebb azt innen alulról nézni.

György hozzá látott a reggelihez. Volt finom póré hagyma, tatárkapolenta tejjel és lépes méz.

Azután megint rátért a kedvencz tárgyára: az Aetna hegyére. Ezuttal a zaffókhoz fordult.

– Ti fogtok engem kisérni párosával a sétáimon?

Kérdésére rögtön előállt négy zaffó és fogta a kezébe a puskáját.

– Velem fogtok jönni oda fel a hegy tetejére.

Erre mind a négy zaffó visszatámasztotta a szögletbe a puskáját, s megint elnyújtózott a lehevert alomban.

– Hát nem fogtok kisérni?

– Oda nem!

Signore Bonaventura aztán olyan szépen elmagyarázta neki, hogy nem érdemes az az egész Aetna arra, hogy az ember a csizmatalpát elszakgassa miatta; sétálni való hely van itt sokkal szebb elég; végig a gesztenyefa erdőkön; szebbnél szebb kertek, ligetek váltogatják egymást, egyik villa és mulatóhely a másikat éri; a tűzhányó hegy úgy van körülfogva házakkal, kertekkel, mint egy szép nymfának a dereka virágból font övvel. Csak sétáljon ő herczegsége itt a puha gyepen, az árnyékban; ez sokkal egészségesebb mulatság, s ha már épen szép kilátást akar élvezni, ballagjon fel a saját várkastélyába, a gyönyörű Del Contrastóba. Annak a terrasszáról el lehet látni Taormináig; ott nem is tarthat semmitől; mert a vár, az olajfák kertjével együtt, magas kőfallal van körül kerítve.

György belenyugodott a jó tanácsba. Két fegyveres zaffó elől harmincz lépésnyi távolban, kettő hátul kisérte a sétája közben.

Mint egy rabot.

A Péternek semmi hasznát sem vehette, mert annak az egész életszervezetét összezavarta az olasz konyha.

Először is végig járta azokat a csodálatos gesztenyeerdőket, miknek fái olyan terebélyesek, hogy egy század lovas elférne alattuk; a kérgeikbe görög és arab betűk vannak bevésve, évszámokkal, a mik a saracénok uralkodására emlékeztetnek.

A völgy lapályos részeit narancsligetek, fügefagesztek szaggatják koczkákra, a hol a fák összevissza vannak vegyítve piniákkal, pálmákkal, mandulákkal, a mély televény talaj el tudja táplálni valamennyit, s minden liget körül szőlőlugassal befuttatott házak kandikálnak elő: a legtöbbnek nincsen födele, sima teteje csak esővizfogásra való.

Az emberek, a kikkel sétájában találkozott, többnyire szamáron jártak: csupa férfi; asszonyféle nem mutatta magát. És mindegyiknek oda volt a nyergébe fektetve keresztbe a hosszúcsövű puska. Mintha az egész világ mind vadászni járna.

Pedig itt a vad ugyan nagy ritkaság: az őzet, nyulat még tán a görögök lenyilazták; a vadkannak pedig jó dolga volt itt a gesztenyeerdőkben, meg odafenn a makkosokban, de az is régen kipusztult már innen. Nem ismernek itt más vadat, mint vándormadarakat, a mik Európa felé huzásukban a szigeteken megpihennek. Itt nem is élnének meg, mert ennek a paradicsomkertnek nem jutott a kertek átkából, a kárttevő hernyókból, a mi az énekes madár tápláléka. A sicziliai kertész csak azokat a bogarakat ismeri, a mik hasznot hajtanak s azokat gondozza, tenyészti: a méhet, a selyemhernyót, a cochenillát, a cantharidest.

Dolgozó embert sem látni sehol, se igavonó barmot.

Itt nem szántják, nem ássák, nem kapálják a földet: terem az magától; a szőlőkben a kecske a vinczellér: az lelegeli a gazt, a fákról a fattyuhajtásokat; a magtermő növénynek a hol elhullott a szeme, ott újra kikel s jó szántából ismét aratást ád. Húst az ittlakók csak ünnepnap fogyasztanak: akkor gödölyét ölnek; mészáros, hentes ismeretlen mesterember itten. Hanem hal van elég. Azt ontja a tenger, s azzal minden ház el van látva bőven.

Ez első sétájában utitársul szegődött hozzá signore Bonaventura.

Elmagyarázta neki, hogy meddig terjed az uradalma. Elvezette a majorsághoz, a hol apró tehenkék és tyukok vannak. Ott tartották az öszvéreket is. Kettőt felnyergeltetett a bérlő, s aztán azokon folytatták a sétát a hegyi úton, fölfelé a várkastélyig.

Egy magas tömör fal vette körül a kastély kertjét, mely százados olajfákkal volt tele: tornyos kapu, felvonó hiddal vezetett a kertbe. Ott is szabadjára volt hagyva minden. Ide még kecskéket sem bocsátottak be, s annálfogva a tarka levelű acanthus, s az árticsóka dúsan burjánzott a fák alatt mindenütt, a vadszőlő keresztül-kasul nőtte az utakat. A kastély ravelinja előtt leszálltak az öszvérekről s folyvást a négy zaffo kiséretében felmentek a hosszú egyenes lépcsőzeten az első mellvédig. A második mellvédhez vezető lépcsők már összevissza voltak düledezve. A földrengés rongálta így meg. De a lépcsők közül olyan buján sarjadzott elő a babérfa, hogy könnyű volt rajtok felhatolni. Ott következett azután a nagy terrassz, körül ölelve egy gyönyörű árkáddal, melynek üres fülkéiben valaha márvány szobrok álltak.

A kastélynak nem volt már sem ajtaja, sem az ablakain redőnyök. A vas drága a szigeten: az ajtókat értékesítették s az ablakfák elrohadtak. Most szabadon repkednek keresztül a termeken a denevérek.

S milyen pompa, mennyi fenkölt izlés látszik még most is e meztelen falakon! A csigás koronázatú dóriai oszlopok, körül fogva babérfüzérekkel, acanthuslevelekkel: az ökör koponyás homlokzatok, a rovátkolt pillérek. «Hja, a kik ezt építették, azok még nagy urak voltak!»

Az utódjaik már nem birták a monumentalis épületet fentartani s leköltöztek a völgybe, egy téglaépítménybe, melyben egy tető alatt van a raktár, a pincze, az istálló a salonnal.

A Del Contrasto vár háttal fekszik az Aetnának: a szemközti kilátás a völgyre nyílik.

Észak felé, az erdőség közül emelkedik ki valami hosszú oszlopsoros építmény, közepén egy óriási, pyramisalakú hiddal.

A bérlő elmondá az új földesúrnak, hogy ez a roppant építmény a hajdani birtokos herczeg, duca di Arragona műve, egy vízvezeték, mely az Aetna hóolvadékait a tengerbe ereszti alá. Ma már úgy hívják, hogy Ponte di Caracci.

Minő úrnak kellett annak lenni, a ki az Aetnától a tengerig építtetett egy aquæductot, melynek minden oszlopa nagyobb egy templom tornyánál.

Az utódja egy pajtában tanyázik, együtt a fegyvereseivel s osztozik az erdei zsiványokkal a gesztenyetermésen.

A delet az egész vidéken jelenté a harangszó. Minden falu, zárda harangja megszólalt, azzal az egyes kongatással, a mi az olasz harangozás sajátsága.

Lefelé elég gyorsan jutott el György a kisérőivel a villához, ott várt rájuk már a halleves, meg a tatárka-kása, rizike-gombával összefőzve. Mindnyájan egy közös asztalnál ebédeltek: úr, bérlő és zaffók.

Hanem a Pétert nem lehetett előkeríteni. Az úgy jól tartotta magát fügével, meg szentjánoskenyérrel, tetejében meg méhsört ivott, hogy aztán elfeküdt tőle, úgy összehúzódva, mint a tüskés borz, s nyomorultnak vallotta magát. A bérlőné főzte neki a mindenféle ezerjófű herbatékat, de azoktól még nyavalygósabb lett.

Az ebéd utáni időt minden ember alvással tölti. Egész estig okosabbat tenni nem lehet. A nap forrón süt s a mult napi zivatar után minden szikla úgy párolog, mint a befűtött kemencze.

Ez lesz itt a mindennapi mulatság.

A mint aztán a nap eltünik a hegy mögé, akkor egyszerre harmattá válnak a forró ködök, s rögtön hideg lesz a völgyben. Akkor megint a hűs levegő miatt van tiltva az idegennek a szabadban ácsorgás. A természet rabja az, a kit ide küldtek.

Mivel lehet itt eltölteni az időt?

A kecskepásztor tud dudálni s a béresek értenek valami tánczhoz. De a zene épen olyan csúf, mint a hozzá való táncz.

Női alak is mutatja magát: egy szolgáló, de annak olyan nagy golyvája van a nyakán, hogy irtózat ránézni.

György rendbehozatta magának az emeleten a kiszemelt hálószobáját, mely az ideig foghagymaraktárul szolgált.

Hozott magával szarvasbőrterítőt és pokróczot, két szapuló bakon keresztül fektetett tragácsból hamar össze lett állítva a nyoszolya.

Hanem a míg az erkélyen bámulta az ezernyi ragyogó csillagot, s az azokat el-elfátyolozó vulkánfüstöt, az alatt az ágyát úgy ellepték a kakerlakok (vulgo: sváb bogár), hogy mikor visszatért a szobájába, azt hitte, medvebőrrel van leterítve az ágya: fekete volt az egész terítő. Persze: odaszoktak a sok foghagymától.

Megpróbált velük harczba keveredni. Hasztalan küzdelem: ha egy lepedővel kiszórt az ablakon ezret, jött helyette másik ezer. Hozatott vizes csebreket, azokba állíttatta bele az ágya lábait; hát akkor meg felülről a gerendákról potyogtak le hozzá. Végre készítettek a számára négy rúdra kifeszített mennyezetet gyékényből, akkor aztán a folytonos bizsergésből a feje fölött értesült a nagy számú hálótársai ébrenléte felől.

Ezt bizony meg kell szokni: ez együtt jár a paradicsom gyönyörüségeivel.

Mikor végre nagy nehezen elnyomta az álom, akkor meg egyszerre puskaropogásra riadt fel.

Felöltözötten, a hogy feküdt, kisietett az erkélyre s kérdezé az udvaron sétáló Bonaventura úrtól, hogy mi van odakinn?

– Semmi baj, mondá az. Csak a malandrinik bolondoznak.

Hanem a lövöldözésre előrohantak a földszintről a zaffók. Mindenik hozta a puskáját magával.

Nagy vitájuk volt a bérlővel: követelték, hogy nyissa ki nekik a kaput, hadd menjenek malandrinit fogni.

Signore Bonaventura váltig csitította őket: hogy nem kell e miatt oly nagy indulatba jönni. Majd ő maga beszél azokkal az urakkal, ha ide jönnek. De hát nagy volt a zaffókban a vitézség és a kötelességérzet. Ők erőszakosan kirontottak a kapun s mentek az erdőnek zsiványt fogni.

Arra aztán nem sokára keletkezett a gesztenye-erdőben egy hatalmas puffogtatás: keverve lárma, káromkodás hangjaival. Azt lehetett hinni, hogy nagy ütközet van ott.

Rövid idő mulva aztán tömeges lépések hangja hallatszott a láva-talajon, melyből a vén gesztenyefák kinőttek, s a szép holdvilágnál nem sokára kibontakozott az egész harczi társaság. Elől jött a tizenkét zaffo, hátul ugyanannyi malandrino. A zaffóknak hátra volt kötve a keze: az ő puskáikat is a malandrinók hozták. Mindegyiknek két puska volt a vállán.

– No hát nem megmondtam ezt előre? dünnyögé Bonaventura úr. A malandrino csak malandrino s a zaffo csak zaffo.

S azzal sietett kinyitni a kaput az idetartó uraságok előtt.

– Ah! Ő az, maga a Fra Barbarigo! mondá felismerve a brigantik vezérét. Csak tessék nyugodtan maradni a szobájában, serenissime. Majd elvégzem én magam a signorikkal az elvégzendőket.

– De én akarom látni azt a tisztelt haramiavezért, s magam akarok vele egyezkedni.

– Egyezkedni? Az uram, nem lehet. A malandrinóval nem lehet alkudozni, mert az kegyetlen szerzet. Az csak úgy értekezik az emberrel, hogy a puskacsövét a mellének szegezve tartja.

– No majd én megpróbálok vele másképen értekezni; csak hozzon ön fel ide hozzám bort és poharakat.

– No ez már okos gondolat.

A rablók nagy diadallármával jöttek be a villa udvarára; maguk előtt hajtva a lefegyverzett zaffókat, a kiket menten bezártak egy üres gesztenyeszárítóba.

A mi cseléd, hajtsár volt az udvaron, annak rögtön hasra kellett feküdni, az arczát a két karja közé rejteni és úgy vesztegelni, a míg az urak itt maradnak.

A rablóvezér nehány szót váltott halkan a bérlővel, s aztán kiválasztott még két rablót a társai közül s nem sokára lehetett hallani a lépteik recsegését a falépcsőn.

Az ajtó nyitva volt előttük: nem kellett betörniök. György ott állt, az asztalnak támaszkodva, összefont karokkal.

Mind a három rabló a mellének szegezte a puskája tölcsérvégét.

György elnevette magát.

– Cospetto! Így szoktak jó reggelt kivánni Siciliában? Fra Barbarigo!

A nevetés erős fegyver.

A rablóvezér visszanevetett rá. Szőrrel benőtt pofájából csak a két szem, meg a fehér fogsor villogott elő.

– Én igenis Fra Barbarigo vagyok, de hát önt kinek hívják?

– Engem pedig Giorgiónak hívnak: a többi nevem beleveszett a tengerbe.

– Ez tetszik nekem! mondá a rablóvezér. Semmi duca, semmi marchese?

– Az mind belefulladt a tengerbe. Csak afféle contadinó! A mit mindjárt megtudnak az urak, mihelyt poharat koczintanak velem. Ilyen bort csak a parasztok isznak.

A pohárkinálásra a rabló urak véleménye egészen megváltozott az új földesúr irányában. Minthogy ő maga ürítette ki elébb a poharát, bizton lehetett utána inni: nincs megmérgezve a bor.

– Eh, ez jól esett! mondá Fra Barbarigo.

– A mai heves ütközet után! Önök elfogták mind a tizenkét zaffómat.

– A miért utólagosan engedelmet kérünk.

– Sőt nagyon leköteleztek vele. Igen alkalmatlan ficzkók. Minden lépten-nyomon elől-hátul párosával kisértek. Az ember egy kis kalandra se vállalkozhatik. Ki az ördög fog egy szép leány ablaka alatt serenadot tartani, négy puskással a háta mögött?

– No no! A szép leányok ablaka alatt való gitározástól óvom önt, signore. Az itt nagyon könnyen egy késdöfést jövedelmezhet.

– Hát én is ott leszek akkor. S mit fognak önök most csinálni ezekkel az elfogott zaffókkal?

– Elviszszük őket a hegyszakadékok közé: ott bezárjuk egy sziklavölgybe s ott tartjuk, a míg a messinai kormányzó megküldi értük a váltságdíjat, fejenkint száz scudit.

– Száz scudi! Az sok egy zaffóért.

– Hát mit akar a signore? Nekünk csak ötven marad belőle. Felét a zaffo kapja.

– Ahá! Értem. Hát közös üzlet?

– No hát a szegény zaffóknak is csak kell élni valamiből. A zsoldját soha sem kapja. Ha hébehóba mi nem segítjük egy kis keresethez, éhen döglik a szegény állat.

– Egészen helyeslem a felfogást. Hát tudja mit, signore Fra Barbarigo! Ha a messinai kormányzó megtagadná a száz scudit a zaffókért fejenkint…

– Akkor a zaffók fejeit fogjuk mi a kormányzónak beküldeni.

– Ne kegyeskedjenek ehhez a módszerhez folyamodni. Akkor én kifizetem uraságtoknak az illetékes 50 scudit a zaffókért fejenkint.

– Akkor mi visszahozzuk signorenak a zaffókat.

– Ezer köszönet. Nem kérek belőlük. Tessék őket utasítani, hogy menjenek kapálni. Én örülök, hogy megszabadultam tőlük s nem taposnak többé a sarkamra.

A rablóknak tetszett ez az utasítás s már erre csakugyan nagyot ittak.

– És most beszéljünk a saját affárénkról. Signorik valószínüleg az osztalékuk átvételéért kegyeskedtek idefáradni. Mennyi is az?

– Kerek számban hatszáz huszonöt scudi. Egy negyedrésze a birtok jövedelmének. Ebből egy baioccot sem engedünk lealkudni.

Fra Barbarigo nem érte be azzal, hogy a szemeit forgatta dühösen; hanem még a tőrének a markolatát is kezébe fogta.

– Csak hagyja ön azt a kést a hüvelyében, signore Barbarigo.

– No mert a bérlőnek az a szokása, hogy minden idejövetelünk alkalmával újra kezdi az alkudozást, mintha mi komisz saracénok volnánk, s addig soha sem fizet, a míg a kést a torkára nem teszszük. Megkivánja a természete, hogy annyi ütést kapjon a hátára, a hány erszényt kitesz az asztalra, s a míg leszámlálja a scudikat, folyvást kell egy úrnak a nyakán tartani a kezét.

– No hát ez most mind fölösleges czeremonia lesz, miután én magam fizetem az angariát; s az még nemes ember koromból megmaradt nálam, hogy a mit játékon vesztek, azt zúgolódás nélkül fizetnem kell.

– E szerint ön nem sokalja az angáriát?

– Sőt kevesellem. Önöknek több részt kellene kapni a jövedelemből.

– No ez már nemes emberhez illő beszéd.

– Hallgassák meg önök az én ajánlatomat. Jelenleg négyen osztozunk a Del Contrastói birtok jövedelmén. Önök, tisztelt uraim, én magam, signore Bonaventura, meg a fuggitivik. De hát mi szükségünk van nekünk erre a negyedik osztozó társra? Lökjük ki ezt magunk közül, s oszszuk fel a jövedelmet három részre. Akkor önök kapnak hatszáz huszonöt scudi helyett nyolczszáz harminczhármat: mondjuk kerek számmal kilenczszázat, s mi másik ketten is olyanformán kapunk.

Mind a három signore nagyot ugrott erre a szóra örömében.

– Hisz ön nagyobb számtudós Al-Gebernél, a számok feltalálójánál.

– Tehát elfogadják az ajánlatot?

– Szives örömmel.

– Ezért aztán az önök részéről azt a viszontszolgálatot várom, hogy mikor a fuggitivik alkalmatlankodnak nálunk, azokat kegyeskedjenek innen elkergetni, hogy engemet, akármerre bolyongok egyedül, erdők, hegyek között, se maguk nem bántanak, sem a fuggitivik által bántani nem engednek.

– Itt a kezem rá! szólt Fra Barbarigo, odanyujtva kérges tenyerét György elé. Mától fogva az ön vezényletére állunk.

S hogy igéretét biztosítsa, kihúzta a kebléből a zsinórra kötött érczsípját s átnyujtá Györgynek.

– Hordja ön ezt magával, signore. S akárhol jár ezentúl, ha valami veszély fenyegeti, csak ezt a sípot fújja meg, s tapasztalni fogja, hogy egyszerre, mintha a sziklaodukból bújnának elő, ott teremnek az én vörös sipkásaim s megvédelmezik önt akár a fuggitiviktól, akár a zaffóktól.

Egy pohár bor szentesítette a szerződést.

– Most még egy száz scudim volna elajándékozni való, monda György.

Erre a szóra Fra Barbarigo magasra emelte a fejét.