Part 18

– Kinek néz ön minket, uram? Ajándékozni csak a szenteknek és a kolostoroknak szokás, nem olyan gavalléroknak, mint mi.

– Pardon! Gratia! Rosszul választottam a szót. Én ezzel egy szolgálatot akarok megfizetni. Az Aetnának a tetejére akarok felmenni; le akarok nézni a kráterébe: annak adom a száz scudit, a ki engem oda felvezet.

– De ez még nagyobb megbántás! Minket szolgálatért akarni megfizetni! Mi nem szolgálunk senkinek! Mi bérért nem teszünk semmit. Hanem ha az Aetna tölcséréhez akar ön feljutni, akkor lovagoljon el a San Nicolosi d’Arena kolostorhoz, ott ajándékozza ön a mezítlábos barátoknak azt a száz scudit. Azok aztán majd rendelnek ön mellé egy biztos vezetőt, a ki felsegíti önt a hegy tetejéig, megmutogatja a Monti Rosszit, a Val del Bóvét. Vigye ön magával ezt az én tőrömet: ennek a markolatába van vésve a nevem. Ezt mutassa meg a barátoknak. Akkor aztán minden utat nyitva fog maga előtt találni.

A haramiavezér még a kését is átadta Györgynek.

Akkor aztán szép egyetértésben lementek a földszintre, a hol signore Calzolaio főzte a vacsorát az úri vendégek számára.

Fra Barbarigo elmondta a bérlőnek, hogy minő új szerződés jött a signori malandrinik, meg az új földesúr között létre. A bérlő szeretett volna valami észrevételt tenni rá, de valahányszor felnyitotta a száját, mindannyiszor a nyakszirtjára ütöttek ököllel, megvonva tőle a szót.

Végül az új szerződés értelmében kifizették a malandriniknak a kilenczszáz scudit, mire azok a zaffókat maguk előtt terelve, nagy puskadurrogások közt eltávozának.

A bérlő egész a kapuig kisérte őket lámpással.

Mikor visszatért Györgyhöz, kétségbeesetten kiálta fel:

– Tudja ön, hogy mit csinált most, serenissime? Megtette magát a «Maffia» főnökének!

– Hát nagyon jó. Ha az a maffia engem megvédelmez a fuggitiviktól.

– Igen, de ha egyszer kormányváltozás lesz, a mi sokszor van Siciliában, akkor a fuggitivik visszatérnek erőhatalommal, s azok akkor engem felakasztanak.

– Hát azok akkor engem is felakasztanak. Hát nem elég dicsőség lesz kendre nézve, ha ott lóghat mellettem ugyanazon a gesztenyefán?

Györgynek olyan jó kedve volt ez után a kaland után, a minőt csak egy kis diák érez, mikor azt hallja, hogy bedűlt az iskolának az oldala. Sietett az örömét közölni a Künzli Péterrel.

A Péter azonban még mindig maródi volt, a megitatott keserű herbaték még jobban összehúzták a beleit. A szolgáló már reszelt tormát rakott a gyomrára. De az sem tetszett neki. Mindig azt hajtotta, hogy ő egy skorpiót nyelt el s most az marja odabelül.

Mind a mellett nagy figyelemmel hallgatta végig, a mit György elregélt neki az éjjeli kalandról: az elfogott zaffókról és a kedélyes malandrinikról, aztán meg arról a jó alkuról, a mit ez utóbbiakkal kötött.

Azt a tervét is közölte vele, hogy legközelebb fel fog mászni a Monte Gibellóra (a malandrino így nevezte előtte az Aetnát). Csak arra vár, hogy a Péter talpra álljon: őt is viszi magával.

Azután hagyta a Pétert izzadni s maga felült az öszvérre s elindult egyedül a környékben kalandozni. Nem jártak már a sarkában a zaffók.

Útközben járó-kelő parasztoktól kitudakolta, hogy merre az út a tűzhányó felé: azok megértették vele, hogy csak haladjon mindig napnyugat felé, ott majd talál egy várost: az Catania. Ott majd aztán megtudja, hogy merre van a mezítlábos barátok kolostora.

Estefelé hazavetődött a villába.

A Pétert nagy munkában találta: valamit irt.

György előtt ez volt a tökéletes egészségnek a legfőbb kriteriona, az irás. Magáról tudta, hogy már arra is nagy elszántság és duzzadó izomerő kell, hogy az ember a lúdtollat beledugja a kalamárisba: hát még azokat az engedetlen ákombákokat a papirosan megjelenésre kényszeríteni, egyiket a másikhoz hozzá támasztani, hogy el ne dűljenek; egyiknek a szarvát a másiknak a farkához hozzá kötni, s végül el tudni olvasni az embernek azt, a mit leirt. Vad lovat könnyebb rendes ügetésre birni, mint azt az átkozott kalamust. Azért nagyon meg volt nyugtatva a hű mindenesének az állapotja felől, mikor azt irni látta.

– No csak mulasd magad, Peti.

Reggelre kelve azonban azzal a hirrel fogadta signore Calzolaio, hogy annak a tedescónak beharangoztak. Az már deliriumban van, s nagy dicsekedésére fog válni, ha az estét megéri.

Odament hozzá.

Péter hagymázban volt: félrebeszélt. Nem ismerte már meg a gazdáját. Györgyöt nézte saját magának s beszélt hozzá, mint Künzli Péterhez; ő maga pedig Wammána személyébe képzelte át magát.

– Hol csavarogsz, te Bärenhäuter! Te Künzli Péter? rivalt rá Györgyre. Nem tudsz itt lenni, mikor én hívlak? Megint azzal a gézenguz czimboráddal játszottál? Majd adok én nektek, mind a kettőtöknek! Fogd rögtön ezt a levelet és vidd a consiliariusnak. Nem annak! Hanem a nagymesternek. Azért sem annak! A Lodoiszka herczegnőnek. De el ne veszítsd, mert ebben vannak megirva a Giorgio titkai. Tudod ki az a Giorgio? Azt gondolod, hogy Giunchi gróf? Nem az! Talán azt gondolod, hogy San Christina marchese? Nem az! Annak a Giorgiónak a neve felsővadászi Rákóczy princz! De el ne mondd senkinek, mert pórul jársz! A fejedet levágják, ha fecsegsz. No hát fogd ezt a levelet és szaladj vele. Tudod, kinek szól? A cancellárnak.

– Ez bizony félre beszél, mondá György.

A bérlő és a felesége nem eresztették közel a nyavalyáshoz: a patécs ragályos. Hanem a levelet elvették tőle. Azt is elébb megfüstölték borókabogyón: úgy adták át Györgynek.

A levél le volt pecsételve, de a borítékjára már nem volt felirva semmi czím.

György többször kérdezte a lázbetegtől, hogy kinek szól az a levél: az mind annyiszor leszidta. «Hát nem megmondtam?» Csakhogy mindig más nevet mondott. Utoljára a palermói kormányzóhoz utasítá vele.

– Pedig az nagyon fontos levél lehet, bizonyítá a bérlő, mert a német egész délután körmölte, a keze is reszketett, a foga is vaczogott bele, mégis csak irta.

György magához vette a levelet.

Aztán papot hivatott, az meggyóntatta a Pétert, feladta rá az utolsó kenetet: estére csakugyan meghalt a Péter.

Másnap szép énekszóval eltemették.

György ezzel egyes-egyedül maradt az idegen világban.

A míg a temetési szertartás huzódott, csak elmaradt még a villában: az a halott pajtás odakötötte ahhoz a szomorú helyhez; hanem a mint ráhányták a koporsóra a lávadarabokat, akkor elővette az a sivatag egyedüllét érzete, az a vágy az örök futás után: szaladni valamerre, fel a magasba! Még magasabbra! Ki a világba!

Még nem tudta, hogy egy szigeten van. Soha sem beszéltek előtte geographiáról, nem értett a mappához.

A temetés utáni nap felnyergelteté az öszvérét s azt mondá a bérlőjének, hogy ha éjszakára nem talál visszakerülni, ne keressék sehol: Cataniába megy.

A bérlőnek nem volt utasításába adva, hogy a földesura jártára-keltére vigyázzon. Mehetett, a hová akart. – A szigetről el nem futhat. – Legfeljebb agyonüthetik a fuggitivik, s akkor majd jön helyette új földesúr. Örökké nem tart semmi Siciliában: még a földesurak sem.

György egy parasztvezetőt fogadott fel, a ki jó fizetésért vállalkozott rá, hogy elkalauzolja őt egész Taormináig, de már azontul nem ismerős a vidékkel: ott fogadhat mást.

Ezek az itteni lakosok egy napi járó földnél többet nem ismernek az országukból. Az Aetna tövétől a tengerpartig: ez a jártasságuk. Hogy mi van a tűzhányó tulsó oldalán? arra semmi gondjuk. A tűzhányó tetejére pedig épen nem kivánkoznak.[104]

Éjjelre érkezett meg György Taorminába.

A siciliai éjjel nem éjjel, az csak egy fényes álom. Az alkonyég fényváltozatai belenyulnak az éjszakába. A csillagok vezérei már odafenn ragyognak, s a firmamentum még folytatja az átborulását a karmazsinból a lilaszinbe, míg utoljára megáll a hasonlíthatatlan sötét-kékben, mely tele van szórva milliárd égi fénytől.

Még fényesebb a föld! A felséges Taormina romjai. Halhatatlan emlékei egy kétezer év előtti kornak, a mikor az istenek emberekké tudtak lenni s az emberek istenekké.

Egy város romja, mely nagyobb Bécsnél. A még fennálló oszlopok mutatják, milyen nagy lehetett – fölfelé? Az a felségesen nyugodt klasszikus építészi styl! Azok az emberentuli mértékek!

György az egész éjszakát ott töltötte a szabadban, az amphithearum még fennálló árkádjai alatt. Az öszvére legelt a fűben, a kalauza horkolt a bogáncsbozót alatt. Ő pedig bámulta a romokat, a csillagos eget, az Aetnát.

A mint besötétedett, a tűzhányó nyugati oldala, mely addig ónfeketének látszott, lassankint el kezdett világítani: egyre sugárzóbb lett, utoljára rózsaszinű fényben tündökölt. György felrázta az alvó kalauzt, követelve tőle, hogy magyarázza meg neki, miért világít ott a hegy oldala.

A kalauz elmondta nagy álmosan, hogy az ott a láva. Valamikor elöntötte egész Cataniát. Húszezer ember ott veszett benne. Még most sem hült ki egészen: éjente felvilágit.

– Mikor történt ez? kérdezé György.

– Nem tudom. Én még akkor gyermek voltam, mondá a kalauz s tovább aludt.

Arra a kérdésére, hogy mi volt ez óriási rom valaha? annyit tudott felelni a kalauz, hogy «theatrum».

Theatrum!

A bécsi Hanswurst színház után a taorminiai amphitheatrum, a hol húszezer görög tapsolt az olympi versenyek viadorainak! Hátterében a füstölgő Vulkán-óriással. A márvány boltivek, az oszlopcsarnokok, a gránit talapzatú scéna! A fülkékből hiányzanak már az istenszobrok, de szellemeik most is itt laknak a mohos falak között.

Az emberek nem építenek már, hanem az Aetna még mindig épít. Félszázadonkint eszébe jut valami. Kilódit egy nagy tömeget, tűzzé olvasztott kőből. Új hegyeket épít. Igy emelte fel a mult században a két ikerhegyet: a Monti Rossit. Egy fiók kemenczéje, a Monte Frumento most is eregeti ki a hasadékaiból a friss tűzfolyamot s építi az új köröndöt a kráterénél. A felhő, melyet az ég felé lódit, lángvörös, s oda világít az ősanya vulkán kupjára. Az pedig fényes fehér. Ott az örök jég országa van; csak a kürtője sárga a kéntől. De a füst, mely belőle felgomolyog, megint olyan fehér, mint a hófelhő, meg-megvillanva időközönkint a földalatti tűztől; s ez a fehér füst megáll a csillagos ég közepén mozdulatlanul, mint egy felhő, mely egy oszlopon nyugszik.

György ott virrasztotta végig az éjszakát a taorminai romok között s csak a pirkadó hajnal figyelmezteté a továbbutazásra.

Taorminán tul nem volt szüksége többé kalauzra. E dicsőséges romoktól kezdve egész Cataniáig egy szakadatlan gyöngysora következik a nyári palotáknak, kolostoroknak, melyek csodaszép délgyümölcskertek között feküsznek. Egyik falunak a végénél kezdődik a másik. Azok be sincsenek kerítve. A fákon annyi a gyümölcs, hogy minden arrajárónak jut belőle: meg sem látszik rajta. Egy baioccoért válogathat belőle, a ki lopni szégyenel.

Az első város, melyet Taorminán tul talált György, volt Aci Reale. Az egész város hét réteg lávaomladékon épült, a miknek óriási rétegeit ki lehet venni egy hosszú lépcsősoron, mely a városból a mélységbe vezet.

Ebbe a mélységbe rohan alá a kék Acys vize, melynek partjain egykor a cyclops Polyphem bámulta félszemével a nymfák tánczait.

Aci Realén tul emelkedik az út Aetna felé, folyvást gazdag termésű kertek között, melyeknek fényes lombozatából a kolostorok rézkupolái villognak elő. Az út maga fekete. Csupa lávatörmelék. S az útféli házak is olyanok, mintha a falaik vasdarabokból volnának összerakva. Minden kő itt láva rétegeiből van kifejtve. A természet nevet, a házak gyászolnak.

Ez a fekete út vezet egy fekete városba: ez San Nicolosi.

Az egész város egy sziget, melyet körülvesz egy folyam. Az Aetnából kitört láva folyama. Alatta száz meg száz épület romjai feküsznek: hajdan viruló kertek mulató tanyái. A város megmaradt közben. A felső részét ölelő láva-folyamág már kihült, azon keresztül lehet járni. Mezítlábat még most is éget. A szélesebb folyamág még éjente izzó fényt sugárzik ki s a faczipő talpát elszenesíti, a míg az ember keresztül szalad rajta.

E városka szélén áll a San Nicola d’Arena kolostor. Ide lett utasítva György Fra Barbarigo által.

A banditafőnök tőrének előmutatása után a legszívesebb fogadtatásban részesült s az igazi vendégszeretet fogalmát itt találta először megtestesülve.

A barátok, megértve a kivánságát, egy napi pihenés után rendelének melléje egy kalauzt, meg egy szerzetest. A kalauz az útjárás megmutatására, meg az élelmiszerek czipelésére szolgált, a szerzetes pedig a tájképi nevezetességek megmagyarázása végett lett hozzá csatolva.

Nevelte a barátságot az ajándékul átadott száz scudo, melyet – nagyon valószinűleg – a barátok a malandrinokkal meg szoktak osztani.[105]

Az útitársul kirendelt benczésnek az arcza olyan ismerősnek tünt fel György előtt! Mintha már valaha, valami nevezetes alkalommal találkozott volna vele? Csakhogy annak bajusza volt, szakálla nem volt, mostan pedig szakálla van, bajusza nincs. És mégis úgy emlékeztet rá! Hisz akkor is csak álcza volt az.

Most az a neve, hogy Fra Oloferno.

Fra Oloferno alakja egészen elütött azoktól a sicilai barátoktól, a kikkel ez ideig György jártában-keltében mindenütt találkozott. Ez egy szelid, komoly ember volt: több nyelvet beszélt, s jártas volt a történelemben, földrajzban, csillagismeretben. Olvasta a régi klasszikusokat, s a görög és római mythologiát. – Györgyre nézve pedig ezek a dolgok épen olyan ismeretlenek voltak, mint maga az Aetna. Elhallgatta napestig a kolostor oszlopcsarnoka alatt a bölcs barát felfedezéseit. Ez neki mind új világ volt. – Két napot kellett ott vesztegelnie a kolostorban. Sirocco fujt: azt be kellett várni, míg elmulik, mert olyankor ködös a láthatár: a kilátás elvész. A hegymászót is eltikkasztja a hőség. Még az öszvér sem szeret ilyenkor utazni.

De az az idő nem veszett kárba. Először életében akadt György egy emberre, a ki «valót» beszél előtte. Egész ifju életében soha senkitől nem hallott valami igazat. Az mind mese volt: kápráztatás, hamis adat, irányzatos költemény.

Mint az égi malasztot, úgy szívta a lelkébe a tudomány új levegőjét.

Pater Oloferno elmondta előtte rövid vázlatban Sicilia történetét. A fénykorszakot, melynek emléke a taorminai romvilág. Egész a legujabb évekig. Hogyan került Sicilia a Bécsben uralkodó császár birtokába. Békekötési szerződmény: országcsere útján. Ép olyan ideiglenes birtoka a császárnak, mint az általa adományozott uradalmak az új földesuraknak. Ez a föld mozog a hódítók lába alatt. Lakott már itt mindenféle nemzete a két világrésznek. Mind elmult róla. Csak az ős siculus marad meg, a ki a lávarétegre, mely házát eltemette, mikor a láva kihül, megint új házat épít.

György megtudta, hogy ez a széles nagy völgy, melynek nappal fekete talaja éjjel rózsaszínben világít, még ötven év előtt gazdag buzatermő föld volt, szegélyezve olajfaerdőkkel, narancsligetekkel: ezernyi meg ezernyi boldog ember tanyája. Volt egy herczege, a ki annyi kincset gyűjtött a birtokából, hogy saját költségén építteté meg azt a roppant vízcsarnokot, mely a Vezuvról a hóolvadás áradatát a tengerbe levezette. Egész hajóraj jött, ment a cataniai kikötőben, mely az itt termett buzát, gyapotot, czukornádat szállítá messze földre. – Egy éjszaka meghasadt az Aetna oldala, s a kiömlő láva eltemette az egész viruló paradicsomot, kertjeivel, falvaival együtt. Olyan gyorsan jött a pokoltűz, hogy a lakosok nem birtak előle menekülni. Keresztül tört egy útjában álló hegyen; s két új hegyet torlasztott fel a völgy közepén. Onnan lerohant a tengerbe, s a kikötőt megnépesíté – szigetekkel. A dúsgazdag herczeg egy éjszaka koldussá lett. S azóta nem járnak a kikötőbe a gályák, nincs se buza, se gyapot, se czukornád többé.

A mint a sirocco elmult, pater Oloferno felkészíté Györgyöt az útra. Egy darabon öszvérrel, szamárral lehetett előre hatolni: odáig az út erdők között visz el. Ezt az utat éjszaka tették meg. Itt nincs semmi érdekes látni való. Hajnalhasadtával bukkantak ki a vigályos erdők és vulcáni sziklaszakadékok közül, az ég skarlátfényétől visszatündöklő Piano del Lago lonkás oldalán. Egy tó a vulkán oldalában. – Ez sem volt ott még ötven év előtt.

Ezt is a legutolsó vulkánkitörés teremté meg. Mikor a megrepedt hegy oldalából kiömlött a megolvadt ércz- és kősalak, ugyanakkor a kráter kitörő tüzétől megolvadt a hegy ormát borító jégtömeg, s aztán ez a két folyam rohant egymásra! Az lehetett hősköltemény! az lehetett a gigászok harcza, mikor ez a két istenerő egymással ölre kapott. A lávafolyam párafelhővé oszlatta a vízáradatot, s a jeges víz kővé fagyasztá az olvadt salakot. S utoljára is a víz maradt a győztes: medenczét vájt magának a lávatömegben, s azt megtölté szinültig. Aztán mind a ketten elpihentek, mikor belefáradtak a tusába.

A Piano del Lagon tul következik a Val de Bove, az a fölséges sziklaörvény, melynek széléhez csak hasmánt csuszva mer halandó ember közelíteni. A szédítő mélységben ott tátongnak a tűzhányó kemencze szádái, melyek az óriás érczfolyamot kiokádták a világra. Egy pillantás a föld mélyébe, a hol az örök tűz él. A mélységbe lenézőt úgy húzza valami varázs lefelé!

Itt egy ódon toronyépület következik: római emlék, egy görög tudósnak. Ez a bölcs is addig tanulmányozta az Aetna mélységét, míg egyszer nem birt ellenállani a vágynak, hogy e meredélyről leugorjon. Ez a torony szolgált pihenőül a tüzhányó látogatóinak.[106]

Itt hátra hagyták az öszvért, szamarat, s élelmiszereiket a kalauz vállára bizva, gyalog indultak fel a felséges óriás kráterhez.

Itt már az örök hó és jég országa kezdődik.

A meddig a sziklarepedésekből, a melléktölcsérekből kipárolgó gőzök megolvasztják a jeget: ott sárgul a kénvirággal zománczozott szikla, a többi mind tükör-sima jég. A forró déli napsugár apró csermelykéket olvaszt meg belőle, de a jégréteg azért soha sem fogy el: egyre szaporodik. Csak a kráterből kihányt hamu rétegein lehet felhatolni a tűzhányó kámvájáig, melynek óriási kerületéből fenségesen emelkedik ki az örökké élő füstoszlop, felleg-üstökös fejét, míg a világ össze nem dűl, folyvást feltolva az égbe. Itt egyedül ő maga az élő: köröskörül minden halott. Az anya-vulkán oldalait egész raja fogja körül a leányoknak és dédunokáknak: apróbb-nagyobb nyitott kupok, a mik, ha haragba jönnek, maguk is tüzet okádnak.

Itt, a tizezer lábnyi magasból tekinte szét a fejedelemfi maga körül. És akkor azt hitte, hogy csakugyan egy más plánétába jutott. Egy egészen külön álló kis világ ez, egy háromszegletű csillag, mely a földtől külön van szakítva s forog körülötte, mint a hold.

Az Aetna magasáról mind a három tengert beláthatá, mely a szigetet körülveszi s még a tengeren túl a távol világ kék előfokait.

Arra a tudatra jött, hogy ő itt nem más, mint fogoly. Ez az egész világ csupán börtön ő rá nézve, a honnan nincsen szabadulás.

XXVI. FEJEZET. A SZIKRA A TŰZKŐBEN.

György arra kérte páter Olofernót, hogy vezesse őt le magának a tűzhányónak a kráterébe, a mennyire abba le lehet hatolni.

– Mit akarsz odalenn, grófom?

– Meg akarom kérdezni ettől az élő óriástól, hogy miért vagyok én itten?

A szerzetes nagyot bólintott a fejével.

– Elvezetlek, a hogy kivánod.

És aztán a kalauz segélyével levezette Györgyöt a kráter szakadékos párkányain keresztül annak az öblébe, mely sárga és vörös érczcsapadékokkal van berozsdázva egész addig a lángoló kerek kürtőig, mely lemegy a föld mélyébe s melyen át gomolyogva tör elő az örök tűz a föld alól.

György hosszasan elbámult a titokteljes látványon.

– Nos? Kaptál a kérdésedre választ? szólítá meg a szerzetes.

– Kaptam, mondá György. Az örök tűz egy szikrát adott kölcsön a magáéból. A tarsolyomban van egy levél, melyet a mellém rendelt szolgám irt nagy igyekezettel, mikor már a halál révén küzdött. Ebben a levélben kell annak a feleletnek lenni, hogy miért vagyok én itt? A levél rólam van irva. Ezt a haldokló elmondá. De már a czímet nem tudta rá irni a borítékra, s öt nevet elsorolt előttem, hogy kinek szól, de mind visszavonta. – Bűnt követek-e én el, ha ezt a levet felbontom és elolvasom.

– Ha bűnt követsz el, vezekléssel helyrehozod. De minthogy a levél senkinek nincs czímezve, én előre feloldalak a bűn alól.

György felszakítá a Künzli Péter által irt levelet.

György arcza egészen elsápadt, a midőn a megholt Péter levelét olvasá.

A levél a palermói alkirálynak szólt.

Abban le volt irva mind az, a mi György körül történt Palermóból elutazása óta a legapróbb körülményekig.

Az utolsó adat volt az, hogy György szövetséget kötött a siciliai malandrinókkal, azokat zsoldjába fogadta, a mellé adott zaffókat elzáratta és fogva tartja s a szigetről megszökni készül.

E szerint az ő kedves gyermekkori jó pajtása nem volt más, mint egy fizetett kém az udvari cancellária szolgálatában, a ki már gyermekkorától azon kezdte az irásgyakorlatot, hogy denunciált. Nyomorult zsoldért! Talán nem is azért, hanem vele született ösztönből, mint a hogy születik a jó tacskó-kutya borzfogónak.

Az a jó czimbora, a kivel minden falatját megosztá, a kiről azt hitte, hogy egyedül szereti a világon! Áruló! Kém!

De ennél a szívbeli keserűségnél még nehezebben feküdt a lelkére az a rettenetes tudat, a mit a levélből megértett, hogy ő itt ezen a szigeten csak egy jól elzárt fogoly, a kinek a személyleirását minden kikötőben ismerik, a kire nézve nincs remény ebből a kietlen nagy börtönből valaha kiszabadulhatni.

Tehát a kegylevelek, a grófi czímek, az adományozások, a kitüntetések mind csak a láncznak, a bilincsnek új meg új nemei. Ő már el van itélve a születése napján, a bölcsőjében, holtig tartó nehéz fogságra. Megbüntetve, condamnálva, mielőtt vétkezhetett volna.

Pater Oloferno ott ült mellette és figyelemmel nézte az ifjú arczszine változását, a levél olvasása közben.

György felvett egy lávadarabot a földről, belegöngyölte azt a levélbe, s aztán levelestől együtt belehajítá a nagy füstokádó kráterba.

De az a levél még a pokolnak sem kellett, még az is visszaokádta, s a hömpölygő füstoszlopban még sokáig ott lehetett látni a tánczoló papirdarabot, míg lángot nem vetett.

Ekkor aztán György fölegyenesedett, körülnézett a végtelen láthatáron. Valami kéjes szédülés fogta el. Félig akarva, félig öntudatlan maga is alábukott a meredélyről.

Ha pater Oloferno ott nincs és izmos karjaival meg nem ragadja, menthetetlenül bele hull a tűzokádó torkába.

Talán jobb lett volna neki!

A barát ölébe vette az alélt ifjút s úgy vitte ki a mély sziklaköröndből. Ott lefektette a jégre és megdörzsölte az arczát, a karjait hóval. Aztán, hogy magához kezdett térni, megnedvesíté az ajkait borszeszszel, a mit kobakjában hordott.

György föleszmélt s mind a két kezével megragadta a barát kezét s odavonta azt az ajkaihoz és megcsókolá.

– Miért akartál a tűzhányó torkába lerohanni? kérdezé Oloferno.

– Oh atyám, az olyan fájdalom volt, a minek nem lehet a nevét megmondani. – A régi istenekkel beszélni, rettenetes dolog. Ez itten Vulkánus úgy-e, a kit megszólítottam? Minő választ adott? – Az rosszabb a halálnál. – Az olyan, mint az élve-eltemettetés.

– A tűzisten haragos.

– Talán a jégisten kegyelmesebb. Hagyj itten feküdnöm a jégen. Hadd beszéljek vele. A jegek istene Neptun – úgy-e?

– Nem, fiam. Az Jupiter. Horácz irja: «Jam satis terris nivis atque diræ grandinis misit Pater». A hó és jég istene Jupiter volt.

– Hadd beszéljek vele!

Azzal végig feküdt arczczal a jégen, meleg ajkaival oda tapadva hozzá.

A vezető figyelmezteté a barátot, hogy jó lesz a visszatérésre gondolni, mert a nap lefelé hanyatlóban van már.

– Kibeszélted már magadat a jéggel? kérdezé Oloferno.

– Beszéltem vele.

– Adott választ?

– Adott. Mondsza csak, kié ez a tűzhányó hegy?

– Csodálatos kérdés! Ugyan ki akarná ezt a rettenetes csodát tulajdonának nevezni?

– De mégis kinek a birtokához tartozik ez?

– Beleesik a Del Contrasto uradalom határába.

– Tehát az enyim.

– Isten őrizzen tőle, hogy megkapd a részedet belőle.

– De akkor ez a jég is az enyim, a mi az Aetna csúcsát fedi.

– Mit akarsz ezzel a jéggel?